Az érettségi mint a felnőtté avatás rituáléja

Az elmúlt évtizedekben megfogalmazott antropológiai vélekedések^[1] felfedezték a rituálék szociális jelentőségét az egyéni és a társadalmi élet kialakításában, az emberi viszonyok értelmezésében és rendezésében. „Összekötik a történelmet, a jelent és a jövőt. Lehe­tővé teszik a folyamatosságot és a változást, valamint az átmenet és transzcendencia meg­tapasztalását.”^[2] Megállapították, hogy a rituális jelenségek a mindennapi élet széles körét ölelik fel. Így többek között, ha nem vegytisztán, de elkülöníthetők átmeneti rituálék (születés és gyermekkor, beavatás és ifjúkor, házasság, halál); az intézmény, illetőleg a hivatalba való beiktatás rituáléja (új feladatok és pozíció átvétele); évszakhoz kötött rituálék (karácsony, születésnap, emléknapok, nemzeti ünnepek); a hatékonyságnövelés rituáléi (étkezés, ünneplés, szerelem, szexualitás), a lázadás rituáléi (béke- és ökológiai mozgalom, ifjúsági rituálé); interaktív rituálék (üdvözlés, búcsúzás, konfliktusok).^[3] Sőt arra is felhívták a figyelmet, hogy e jelenségek „rituális rendezvényekként való elemzése lehetőséget nyújt a társadalom mélyszerkezetének megismerése”.^[4]

A megfigyelések és a kutatások arra is rávilágítottak, hogy a társadalmi élet különféle ünnepekhez kapcsolódó rituáléi kiemelik az egyének és a közösségek különbségeit, és együttes hatásukkal közös vonásokat teremtenek. „Belsőt és külsőt hoznak létre, be- és kizárnak. Ez nemcsak nyelvi-kommunikatív, hanem testi-anyagi úton is történik. Megfelelő mederbe terelik a reális és potenciális erőszakot, és rendet teremtenek. Minél »természetesebben« mennek végbe ezek a folyamatok, annál kevésbé tudatosítják a résztvevők társadalmi és történeti jellegüket és ezzel alapvető változékonyságukat.”^[5]

A rituálék struktúráit és funkcióit vizsgáló Durkheim azt is megfogalmazta, hogy a ri­tuálék szabályozzák számos esetben a társadalmi folyamatokat, így meghatározó szerepük van az egyéni és a közösségi viselkedési szabályok kialakításában. Arra a következtetésre jutott, hogy „a rituálékban az emberek kollektív izgalom és fokozott aktivitás állapotába kerülnek, amelynek révén az egyén azonosul a fölé magasodó közösséggel. A kollektív cselekedetek transzcendenciája által a rituálé kollektív vallásos tudatot alakít ki, amelybe bevonja a rituálé résztvevőit, akik ebben élik át létük értelmét. Létrehozza identitásuk és a közösség más tagjaihoz fűződő viszonyuk érzelmi alapját.”^[6]

Gennepnek szintén funkcionális szempontból vizsgálta a rituálékat és az átmenet rítusairól alkotott elméletet. Eszerint a „rituálék arra szolgálnak, hogy megszervezzék a helyek, az idők, az állapotok, az életkorok közötti átmenetet. Három rituális szakaszt különböztet meg abból a célból, hogy ez a változás lehetőleg súrlódásmentesen történjék meg: az »elválást«, az »átmenetet« és az »újra beilleszkedést«. Az első fázisban az ember kiszakad addigi helyzetéből, a másodikban átalakulás és változás formájában megy végbe az átmenet, a harmadikban eljut egy új állapotba, ahol meg kell találnia a helyét.”^[7]

A fenti szempontok mentén szeretném az érettségi vizsga immár hagyományos, általam rituálisnak tekintett elemeit feldolgozni és értelmezni. Az elemzéshez saját tapasztalataim mellett felhasználom Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regénye néhány részletét is. E mű idekapcsolását azért érzem indokoltnak, mert nagyon életszerűen és hitelesen adja vissza – a századforduló idején – az érettségi vizsgához kapcsolódó időszak rituális helyszíneit, állomásait, valamint az ezek mögött meghúzódó lelkiállapotokat.

Mintegy 160 éve jelent meg az Organisations-Entwurf,^[8] amely a magyar közoktatás történetében először rögzítette a gimnáziumok számára az érettségi vizsga vagy – ahogy az akkori köznyelv használta – „vizsgálat” kötelező bevezetését. A korabeli dokumentum „egy egyetem, egy teológia, jogi, orvosi vagy filozófiai stúdium látogatására való jogosultság”^[9] megadásának szabályozott feltételeit tartja elsődleges célnak. Rögzíti a vizsga hatályát illetően, hogy „csak az érettségi bizonyítványa által nyeri el valaki azt a jogot, hogy rendes hallgatóként egyetemet vagy egyszeri úgynevezett fakultásstúdiumot látogathasson, s képességet nyerjen ama további jogosítványok elnyerésére, amelyeknek egy ilyen stú­dium az előfeltétele”.^[10] Nagyon egyértelműen meghatározza tehát, hogy a vizsga a felsőbb értelmiségi körbe, ha úgy tetszik, a kiválasztottak közé való bekerülés „sorompójaként” funkcionál. Továbbá kijelöli a jogosítvány vagy ahogy a szakirodalom használja: „útlevél és vízum” értékét.^[11]

A jogszabály a külső ellenőrzés bevezetését azzal indokolja, hogy az államnak „az egész iskolaügy fölött gyakorolt felügyelete alapján egyaránt joga és kötelessége, hogy előzőleg megbizonyosodjék afelől, hogy az egyetemre felveendők képzettségük egészét tekintve, birtokolják-e a képességet és morális jogot arra, hogy a további tanulmányaikban saját döntéseiknek átengedhetők legyenek”.^[12] A „morális jog” kifejezés olyan új nézőpontot jelenít meg, amelyet – kis túlzással talán – szakrális elemnek is tekinthetünk, hiszen az ezen értendők az intellektuálisan földolgozott tananyagból nem vezethetők le. Nem véletlen tehát, hogy a szaktárgyi tudáson túlra mutató elvárás ellenőrzését csak az állam által kirendelt vizsgabiztos legitimálhatja. Így ő válik a közösségi normák, elvárások érvényesítésének helyi letéteményesévé, szertartásmesterévé, aki a jelöltek alkalmasságának eldöntésén túl magának a képzőintézmény munkájának ellenőrzésére is jogosítványt kap. „Az iskolatanácsos szerepe ugyanis a vizsga vezetésében lényegében az, hogy ellenőrzi, vajon a gimnázium a tanulóival szemben az egész tanfolyam végén valóban azokat a követelményeket támasztja-e, amelyeket a gimnáziumi feladataként az általános tanterv megállapított, s amelynek teljesítését az egyetem látogatására jogosítóként elismernek.”^[13]

Mindez azt is jelenti, hogy az érettségi vizsga a bevezetésének pillanatától kezdődően egyszerre szándékozott vizsgálat tárgyává tenni az iskolák széles körű szakmai tevékenységét, valamint a diákok általános morális előmenetelét. Ráadásul fölruházódott a „felkenés” rituálisnak nevezhető jogával is, hiszen a bizonyítványadás jogát kapja meg azáltal, hogy „a vizsgázónál miden vizsgatantárgyra kiterjedően megtörtént, akkor következik be az a már rendelkezésre álló minősítések nyomán közvetlenül megválaszolható kérdés, hogy a vizsgázónak az egyetemre való érettségét odaítélik-e, avagy nem”.^[14] Tehát ennek a döntésnek a függvényévé vált az, hogy a jelölt érvényes „útlevelet és vízumot” kap-e az egyetemre. Ez utóbbi birtoklása egyben nem csak a választójogi cenzus megszerzését, a magasabb értelmi­ségi státusz elérési lehetőségét, így az esetek nagy részében a társadalmi hierarchiában betöltött hely lényegi megváltozását jelenthette.

„Addig, míg a középiskolázás és így az érettségizettek köre nem terjedt túl egy-egy korosztály 10-15%-án, elmondható volt, hogy a vizsgával rendelkezők köre többé-kevésbé azonos módon határozta meg önmagát, (…) az iskolázottság, esetünkben az érettségivel rendelkezés, életmintául szolgált: az érettségizettek köztisztviselői állást tölthettek be, a hadseregben tiszti rendfokozattal rendelkeztek, párbajképesek lettek. Az érettségizett közép­osztály szociális és politikai záróréteget képezett, amely mintát adott lefelé, az alsób­b néposztályok számára. Kulturális és civilizatorikus értelemben tehát az érettségivel rendelkezés stílust, éthoszt, viselkedést, társadalmi érintkezési szabályokat, életfelfogást is magában foglalt.”^[15]

Az elmúlt másfél száz esztendő során az érettségi vizsgát tevők köre hatalmasat változott, így már nemcsak a kivételezettek „juthatnak” hozzá, hanem a társadalom mind szélesebb rétegei kerültek be a „maturanduszok” körébe, és egyre kevésbé jelenti az eredményesség egy adott munkakör, hivatali szék, tiszti karrier vagy óhajtott társadalmi pozíció elérését, mégis számos elemében változatlanságot, állandóságot mutat. Ez utóbbi jelenségről Horváth Zsuzsanna – a téma egyik kutatója – így ír: „aszimbolikus, »felnőtté avató«, úgymond a felnőtt társadalomba integráló mivolta, valamint atanulmányokat összegző, integráló, lezáró szerepe értelemszerűen állandó, sőt stabilnak mondható”.^[16]

Megállapításai szerint „a vizsga szimbolikus jellegét az adja meg, hogy – mint arra a magyar elnevezés is utal – egyfajta általános »érettség« jelentés társul hozzá. A közép­iskolai tanulmányokat lezáró vizsga összekapcsolása az »érettséggel« egy összetett fogalmi keretben értelmezhető: a társadalomba történő integrálódásnak, úgymond »a felnőtté válás«-nak egy vizsga cezúrájával nyilvánvalóvá tett aktusa, a középiskolai tanulmányok befejezésének igazolása, valamint a továbbtanulási alkalmasság kifejezése”.^[17]

A szimbolikus szerep természetesen sokféle változáson ment át az elmúlt százötven esztendő alatt. Egyfajta elértéktelenedését az is jelzi, hogy „ma már alsóbb iskolafokozatokon is elterjedt az intézménytől való búcsúzás, az életszakaszokat elkülönítő ünnepélyes ceremóniák igénye, így már az óvodát vagy az általános iskola 8. évfolyamát befejező diákok is ballagnak”.^[18] Az egyre inkább kitolódó ifjúkor mellett az érettségi mind kevésbé tekinthető a „felnőtt”-korba vezető szimbolikus ajtónak. „Kevésbé társíthatunk hozzá egy olyan mértékű testi-lelki kifejlettséget, aminek érése úgymond befejeződött, s egy vizsgával »érettnek« nyilvánított diák (…) kiforrott személyiséggé vált.”^[19]

A vizsga rejtett vagy sokszor nyilvános rituális elemeinek „finom szövedéke az érettségit mégis az ifjúkor kitüntetett életpontjává, sőt cezúrájává teszik még ma is”.^[20] Noha egyre nyilvánvalóbb, hogy értékét nem a vizsga megléte, hanem annak hiánya adja, különösképpen a munka világában, hiszen ott az érettségi számos szakmához való hozzájutás lehetőségét teremti meg, így az egyéni életút tekintetében, ha nem is meghatározó, de továbbra is fontos társadalmi integrációs szerepet tud betölteni. A hagyományosnak tekinthető elemek jelentős túlsúlya egyfajta furcsa időtlenséget ad az érettségi vizsgának, ezzel is hozzá­járul a közösségépítés és a társadalmi közös dekódolási szokások megismeréséhez. Ebből követke­zően az érettségi vizsga még ma is őrzi közösséget teremtő funkcióját – noha már nem képes egymáshoz közeli életvezetési kultúrával rendelkező generációk kibocsátására –, így mégis magában hordozza a rituálék három fázisát, az „elválást”, az „átmenetet” és az „új beilleszkedést”.

A középiskolai diákok életében, az „elválást” a korábbi, megszokott diákstátusz elvesztésének – az ún. átmeneti szakasz kezdete első jelképes stációjának – a szalagavatót tekinthetjük, hiszen ez alkalommal „jelölődnek” meg a végzősök. A többségében kék vagy zöld szalagon feltüntetett évszámok (pl. 2004–2008) is valaminek a lezáródására, befejezettségére utalnak. A szájhagyomány a kék szalagot a gimnazistákhoz, míg a zöldet reáliskolákhoz vagy manapság a szakképző intézményekhez kapcsolja. A zöld színű szalagot sokan az emberi érettség kezdetével vagy a reménység szimbólumával azonosítják, míg a kék esetében – jó néhányan – a tenger színére és ebből következően a „nagy utazás” szükségességére és lehetőségére asszociálnak. A szalag az iskolai hagyományok szerint ezeken kívül szimbolizálja az iskolában eltöltött négy évet, s azt, hogy aki viseli, az valahova tartozik, valamely közösség része. De a szalag arra is figyelmeztet – miként a köszöntő beszédekben el szokott hangzani –, hogy „viselője komoly erőpróba előtt áll, amelyre keményen és képességei szerint becsülettel” fel kell készülnie. A szalag viseléséhez kapcsolódhatnak helyi babonák is, így például: miszerint aki elveszti, annak nem sikerül az érettségije, vagy viselésének mellőzése növeli a vizsga sikertelenségének kockázatát.

A szalagavató ünnepség helyszíne legtöbbször olyan – erre a funkcióra átalakított – közösségi tér, például sportcsarnok vagy bálterem, ahol a végzős évfolyamok tanulói, a szülők és a meghívott vendégek is elférnek, s amely szakrális térként is értelmezhető. Az ünnepségre a végzős tanulók rendszerint osztályonként ünnepélyes keretek között vonulnak be. Az avatandók általában a „tér”, a terem kitüntetett pontján, közepén, esetleg a karzaton foglalnak helyet, jelezve, hogy ők az ünnepi szertartás központi alakjai.

A szalagavató arra is alkalmat szolgáltat, hogy a diákok a mindennapokból kilépve ünnepélyes öltözékben (a későbbi vizsgákra készített öltönyökben és kosztümökben) jelenjenek meg a nyilvánosság: szüleik, tanáraik, rokonaik és barátaik előtt. Így a szalagavatóra mindenképpen rávetül a későbbi érettségi sejtelmessége és kultikus pátosza.

A szalagtűzési ceremónia évtizedek óta nagyon hasonló forgatókönyv szerint zajlik, a résztvevők számára egyfajta időtlenség érzetét is nyújtja. Először az intézmény igazgatója köszönti a diákokat, majd tanulói beszédek vagy vers(ek) következnek, melyek a nap fontosságát és jelentőségét hivatottak hangsúlyozni. Ha az iskolában működik énekkar, akkor ők is minden bizonnyal aktív részesei lesznek az emelkedett hangulat létrehozásának. Az ünnepség fénypontjaként az ún. búcsúztató osztályok diákjai feltűzik a szalagot – a helyileg kialakított szokások szerint –, és ez által „végzésre megjelöltekké” válnak a diákok. A cere­mónia befejezését rendszerint az osztályok táncai adják, melyeket legtöbb iskolában a legünnepélyesebbnek tartott bécsi vagy angolkeringő zár le.

Az ünnepi ruhába öltözés, a szalaggal való megjelölés lényegében kultikus jelként is értelmezhető, és hasonló „várakozó” funkciót tölt be, mint például az indián törzseknél a harci színek felfestése. A táncok bemutatása pedig akaratlanul a rítusra, a mimetikus folyamatok­ra asszociáltat, hiszen „az emberek olyan testi rituális cselekedetekben vesznek részt, amelyek más rituális aktusokra és elrendezésekre vonatkoznak. A mimetikus folyamatokban bekövetkezik a mimetikusan viselkedő személyek »kitágítása« a rituális gyakorlatra. Ez a vonatkoztatás a rituális cselekedetekhez való »hasonuláshoz« vezet, amelyekben fontos szerepet játszik a testiség és a performatív jelleg”,^[21] vagyis a tánc egyszerre értelmezhető az erő, az ügyesség és a hivatásra való felkészültség, valamint áthallásosan az ivarérettség, a szexuális szerepekre való készültség, illetve az ezzel járó új státusz megszerzésére való törekvés szimbolikájaként is.

Az átmeneti szakasz végérvényes bekövetkezését, „a lét és nemlét határán való lebegést”, az igazi státuszvesztést leginkább a teljesen tradicionális ceremóniákra épülő ballagás jeleníti meg. Az ünnepélyes és megszokottságig ismert, a közönség által könnyen dekódolható elemekre épülő ceremónia nemcsak „szociális hierarchiákat és hatalmi viszonyokat rendez szcenikusan a résztvevők elé”,^[22] hanem az egyén és a közösség számára nyilvánvalóvá teszi, hogy elkezdődött az érettségi folyamata, így a „a rituálé kezdete és vége között a ri­tuális cselekedetek különböző szekvenciái mennek végbe, amelyekben eltérő cselekedeteket várnak és hajtanak végre. A rituális cselekedet szekvencialitásához szorosan kapcsolódik a szabályosságuk. Az általuk követett rend egyszersmind időrend is.”^[23]

Az ünnepség egyik meghatározója a folyamatosság és az évenkénti ismétlődés, ami által a közösség közösségként igazolja saját magát, illetve azt „a benyomást közvetíti ugyanis, hogy a rituáléban létrejött társadalmi szituáció mindig olyan volt, amilyen, ebből adódóan »természetes« és nem egyszeri”,^[24] még ha az akció bemutatója személy szerint így éli is meg. Az ünnepség lényegét a jelöltek közös cselekedete, a közös vonulás és éneklés adja, mivel „rituális cselekedeteik szimbolikus és performatív tartalma által hozzák létre és szilárdítják meg az identitást”,^[25] amely mögött az a kimondatlan megfontolás áll, hogy a rituálé sikere megköveteli az egyéni eltérések redukálását, a személyes különbségek háttérbe szorítását. Mert ha ez „nem következik be, ha nem kerül sor rituális cselekedetekre, a közösséget veszély fenyegeti”.^[26]

Az itt elhangzó énekek (pl. Ballag már a vén diák… vagy Most búcsúzunk…) is valaminek az elvesztéséről szólnak, és a jókedvűen szomorkás hangulat is a helyzet bizonytalanságára utal. A lassú, méltóságteljes, de az élet erőfeszítésére, megpróbáltatásaira is utaló közös együtt vonulás egyszerű „képi” gesztusként(ikonikus gesztus) is felfogható, hiszen üzenete, „értelme messzemenőkig független egy történeti kortól vagy kultúrától”.^[27] Az ünnephez tartozó igazgatói beszédek többsége az iskola megbocsátó szeretete és a „nagybetűs élet” közötti ellentmondásokra épül, kiemelve azt, hogy előbb a vizsgák, majd az igazi kihívások a „nagybetűsben” következnek. A felhangzó versek általános üzenete is a megpróbáltatásokról és a várható küzdelmekről szól. Például: „Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat, mely csupa kaland és felfedezés.”^[28]

Magára az ünnepségre, ha úgy tetszik, avatásra is kivételezett, „szakrálissá emelt” terekben (feldíszített termek, folyósok, udvar) és a megszokottól lényegesen eltérő körülmények között kerül sor. Az ünnepélyesség fontos kelléke a nyilvánosság, szülők, rokonok és barátok jelenléte, mely a közösség teremtésének elengedhetetlen feltétele. A megrendezettség hagyományai – például utolsó osztályfőnöki óra, vonulás az épület termeiben és a folyosókon, az osztályok együttes felsorakozása az udvaron, az iskolazászló ünnepélyes átadása, ünnepi versek, búcsúbeszédek – lényegében a dolgok időtlenségét érzékeltető vagy fokozó elemekként is értelmezhetők.

A státuszvesztés állapotának a ballagástól az érettségi bankettig tartó, közel egy hónapos időszakot lehet nevezni, hiszen ez idő alatt a vizsgázók korábbi diákstátusza megszűnik (nem kell bejárniuk az órákra, nem feleltetik őket, és az iskolai házirend számos eleme – például a dohányzás tilalma – már nem vonatkozik rájuk). De napjaik és gondolataik jelentős részét mégis a diákléttel kapcsolatos helyzetek (tételek tanulása, felkészítésekre való bejárás, dolgozatok megtekintése stb.) foglalják el. A „paradicsomból való kiűzetés” furcsa megnyilvánulásaként azt is lehet tapasztalni, hogy akik korábban csak a legszükségesebb alkalmakkor tűntek fel az iskolában, azok a legszorgalmasabb iskolalátogatóvá válnak. Persze nemcsak a tanulás szándéka motiválja az iskolában való megjelenésüket, hanem a megszokott közös­ség hiánya, valamint az elvesztegetett tanulási idő okozta lelkiismeret-furdalás is.

Az átmeneti szakasz első kitüntetett állomása az írásbeli vizsga, melyet a jogszabályban rögzített előírásokon túl mind a mai napig valami sajátságos homály és titokzatosság leng körül. Ez egyrészt jelenti a tételkijelölés kiszámíthatatlanságát, misztikusságát, kis túlzással szakrális jellegét – talán nem véletlenül történt ez közel két évtizeden át a televízió kvázinyilvánossága előtt –, másrészt vonatkozik a terem- és csoportbeosztás ismeretlenségére, a szabálytalanságok, más néven a puskázások kezelésének már-már hihetetlenül bonyolult szankcionálási módjaira.

Az írásbeli vizsga szigorú szabályozása a kezdetektől megfigyelhető, hiszen az Entwurf is arról rendelkezik, hogy „a tantestület tekintse lelkiismereti kötelességének arról gondoskodni, hogy az írásbeli dolgozatokra megadott feladatokat a tanulók annál a pillanatnál korábban meg ne ismerjék, mint amikor el kell kezdeniök dolgozni, és hogy a munka alatt a felügyelet minden tiltott segédeszközt és minden más tisztességtelenséget kizárjon”.^[29]

A jelenlegi szabályozás ehhez képest még szigorúbb és körülírtabb. „A vizsga időtartama alatt a vizsgázók részére elkülönített épületrészbe a vizsgázókon, a felügyelő tanárokon, valamint az írásbeli vizsga ellenőrzésére érkező hivatalos személyeken kívül csak az igazgató engedélyével lehet belépni. A vizsganap kezdetekor az igazgató a felügyelő tanár jelenlétében mindegyik vizsgateremben megállapítja a jelenlévők személyazonosságát, ismerteti az írásbeli vizsga szabályait, az esetleges szabálytalanság következményeit, végül kiosztja a feladatlapokat. A feladatlapok kiosztásakor a vizsgázók közül csak a vizsgázásra kijelölt csoport tagjai lehetnek jelen. Az írásbeli vizsgán csak a központilag kiadott feladatlapon, illetve az iskola bélyegzőjével ellátott lapokon lehet dolgozni. Az írásbeli vizsga alatt a helyiséget csak indokolt esetben lehet elhagyni. A termet elhagyó tanuló dolgozatára a felügyelő tanár rávezeti a távozás és a visszaérkezés időpontját. A folyosón pedig az ott felügyelő tanár gondoskodik arról, hogy a tanulók ne kerülhessenek senkivel sem kapcsolatba. Az írásbeli munka befejezése után a vizsgázó a piszkozatlapokkal együtt borítékba helyezi a dolgozatát, és átadja a felügyelő tanárnak, aki ellenőrzi a borítékot, majd leragasztja, és a jegyzőkönyvben feljegyzi a befejezés időpontját és aláírja.”^[30]

Az írásbeli érettségi is számos elemében a rituális felnőtté avatás sajátos kellékeit mutatja, hiszen az osztálykeretek módosulnak, nem a megszokott tanteremben folyik, nem érvényesül a korábbi ülésrend (minden padban csak egy diák ülhet), sőt a korábban tiltott dolgok, mint csokoládéevés vagy üdítő fogyasztása, megengedetté válik. A kultikus hatást az is fokozza, hogy a diákok öltözete tradicionális jellegű és ünnepélyes (pl. lányoknak matróz­blúz, fiúknak öltöny), valamint nem a megszokott tanárok jelennek meg, hanem külön kijelölt felügyelők vannak.

A tételek kihirdetésének ünnepélyessége, a lezárt boríték felbontása, a munka kezdetének és befejező időpontjának táblára írása, valamint a teremből való kimenetel jegyzőkönyvbe rögzítése, illetve a szabálytalanságok jegyzőkönyvezési lehetősége is az érettségi fontosságát, jelentőségét hangsúlyozza. Erre erősíthet rá az elnök jogállásának felnagyítása, a szakmai kiszámíthatatlanságának előrevetítése és személyének bizonyos értelemben vett démonizálása. E már-már „élet-halál urát” jelentő „mindenható” szereppel az elnökök, talán az érettségi vizsga első száz esztendejében rendelkeztek, de mára ebből jószerint alig maradt valami. Mi magyarázza hát manapság is az elnök szerepének iskolai túlhangsúlyozását? Egyrészt a bizonytalanság érzetének keltésével a szaktanárok továbbra is ösztönözni kívánják tanulóikat a folyamatos készülésre, másrészt önkéntelenül is előrevetítik későbbi kényes döntések (pl. rossz osztályzat, bukás) kapcsán a szaktanári lehetőségek korlátait és a felelősség megosztásának mindent eltakaró „varázsköntösét”.

Az átmenet egyik legkritikusabb szakasza a szóbeli vizsgára való felkészülés csaknem egy hónapos várakozási ideje, mely a bizakodás és reményvesztettség furcsa elegyét adja, és lelki terheit a következőképpen örökítette meg Kosztolányi:

„Az éjszakák világoskékek voltak. A világoskék éjszakákon nem tudtak aludni. Beszürem­ke­dett az azúr derengés kis szobájukba. Paplanukra sütött a holdvilág. Forró szél rázta ablaku­kat. Függönyeiken illatok tolakodtak be, buja, izgató szagok, melyek megzavarták elméjüket. Nem tudtak aludni.

Ha elaludtak, mindjárt fölébredtek. Falnak fordultak, hogy reggel négykor fölkelhessenek, s kimehessenek a városerdőbe tanulni. Virradt már, mikor elaludtak. Akkor álmodtak. Azt álmodták, hogy találkoztak Pascallal s karonfogva sétáltak Titus Liviusszal. Azt álmodták, hogy fölébredtek, és már réges-rég leérettségiztek. Aztán fölébredtek.

Ez az ébredés megint eléjük szökkentette azt, ami van. Nem, még mindig nincsenek túl, ég-föld között lebegnek, lézengve.”^[31]

Az átmeneti szakasznak még manapság is a szóbeli vizsga a rituális csúcspontja és betetőzése, melyet a hosszú készülődés, várakozás, idegeket próbára tevő tehetetlenség érzete mellett, a nyilvános „leszereplés” és ezáltal a közösség előtti „megsemmisülés” mindenkit fenyegető lehetősége teszi igazán félelmetessé. Hogy ez korábban is így volt, jól mutatja az Aranysárkány következő részlete:

„Egy ajtóhasadékon bekukucskáltak: látták a színteret. A díszteremben székek álltak padok helyett, ravasz udvariassággal, azok a székek, melyekre az ünnepélyeken a közönséget ültetik, egy hosszú asztal, tele irománnyal, előtte az a három szék, melyen a három felelő foglal majd helyet. (…)

– Azt hiszem, kezdhetjük – szólt a főigazgató érdes madárhangján, az igazgatóhoz fordulva, minden ünnepélyesség nélkül.

Ez mindenkinek szólt. Kezdhetjük az érettségi vizsgálatot. Nem a vizsgát, mert az, gyerekek, nem főnév, hanem melléknév.

A termen a vesztőhely csöndje lebegett. Olyan pillanat volt ez, mint mikor az ügyész így szól a porkolábhoz: »Vezessék elő az elítéltet.«”^[32]

A szóbeli vizsgán a jelölteknek és a szaktanároknak is ünnepi öltözetben kell megjelenniük, így a lányok kosztümöt, a fiúk meg öltönyt viselnek. Maga a megmérettetés általában nem a diákok megszokott termében, hanem az iskola valamelyik különösen kitüntetett helyszínén, mondhatni „szakrális terében” folyik, például a díszteremben, a tanárok tanács­kozótermében. Sokszor a berendezési tárgyak is különlegesek (pl. karosszékek, fotelok), és az elrendezés is a mindennapi megszokottól eltérő. A termek elrendezése is azt az aszimmetrikus viszonyrendszer jeleníti meg, amelyet az egész vizsga sugall. Egyik oldalon a „bírák” és a másikon az „ítéletre” várakozók. A szertartásosságot fokozza a hosszú vizsgáztatói asztal is, sokszor vörös vagy fehér terítővel letakarva, ahol 8-10 tanár is elfér. Az asztal mögötti ülésrendet leíratlan, de a résztvevők által legitimált, szigorú hierarchia határozza meg. A középső szék az elnököt illeti meg, míg közvetlenül mellette az iskola igazgatója vagy helyettese, illetve a vizsgázó osztály osztályfőnöke foglal helyet. Őket követik a vizsgatárgy presztízsét is kifejező sorrendben a különféle tantárgyak szaktanárai. A szélekre mindig az alacsonyabb presztízsű, jórészt készségtárgyak vizsgáztatói kerülnek. Az asztalon a „szertartás” súlyosságának megfelelő rekvizitumok: pl. az osztálynapló, a tételek borítékban szétterítve, a vizsgadolgozatok, az osztályozóívek és az anyakönyvek. Sőt az is megszokott, hogy virág, egy kancsó víz vagy egyéb, például kísérletezéshez való eszközök találhatók.

A jelöltek mindegyike a vizsgabizottságtól és egymástól is távol, külön asztalnál készül, mert most egyedül, magára hagyottan kell megküzdenie a feladatokkal. A felkészülési asztalokon a vizsgázók előtt az iskola pecsétjével ellátott papírok találhatók, illetve a felkészüléshez engedélyezett segédeszközök: szöveggyűjtemény, történelmi térkép, függvénytáblázat. Egy asztal – sokszor a terem közepén – elkülönül a többitől, és teljesen üres, legtöbbször szorosan a vizsgabizottság asztala mellett. Ez az ünnepélyes „vesztő- vagy avatóhely”, ahol a jelölteknek a tételeikből felelniük kell.

A szóbeli vizsga lényegében a vizsgabizottság zárt értekezletével kezdődik, mely a vizsgázók szempontjából többek között a kiszámíthatatlanság érzetét és az elnöki hatalom jelentőségét erősíti, hiszen erről a megbeszélésről azt mondják, hogy itt még változhatnak az írásbeli vizsga eredményei. A vizsgát nyitó tanulói mustra a seregszemléhez hasonlítható, hiszen minden vizsgázó betekintést nyerhet a „szentélybe”, megmutatkozik előtte, hogy itt nagyon komoly kihívásnak kell megfelelnie, mert nem egy tanár előtt, hanem egy egész vizsgabizottságnak kell bemutatnia a maga érettségét. Ez az ünnepélyes aktus elvben a vizsgázók megnyugtatására szolgál, de kódoltan mégis inkább az átmeneti státuszhoz kapcsolódó bizonytalanságérzet „képi” megerősítését szolgálja.

A szóbeli vizsga aszimmetrikus viszonyrendszerét a tételhúzás lebonyolítási rendje is jól jelképezi. A vizsgázónak ekkor borítékok közül kell választania – annak jegyében, hogy sorsát maga irányítja –, és az első megszólalásnál nem magát a tételcímet, hanem a jegyzőkönyv számára csak a tételszámot kell felolvasnia, pedig neki a cím, a téma a legfontosabb. A tételek kihúzása után a készülési időszak következik. „Természetesen ennél a résznél bizonyos értelemben már felmérhető a jelöltek felkészültsége, hiszen aki csak néhány sort jegyzetel, és láthatóan nem tud mit kezdeni az idejével, feltételezhetően teljesen felkészületlen, vagy nem veszi komolyan ezt a megmérettetést.”^[33]

Ezután következik a felelés, amely verbális és nonverbális szinten is hordoz számos üzenetet. Tulajdonképpen a kezdete nem is a diák szóbeli megnyilvánulásához kötődik, hanem a kijövetelhez, melynek dinamikája (lassú, gyors) már jelezheti a vizsgázó viszonyát a tételhez. Majd folytatódik a leülésnél, a vizsgázó testi pozíciójának megteremtésével, hiszen nem ugyanazt jelenti egy görnyedő, lehajtott fejű, bezárkózó vagy egy kihúzott derekú, nyitott „székfoglalás”. Az sem mindegy, hogy keres-e és kivel (szaktanárral, elnökkel) szemkontaktust a vizsgázó. Az is árulkodó lehet a tételhez való viszony tekintetében, hogy milyen hangerővel indítja a feleletét, illetve határozottan vagy bizonytalanul kezdi meg mondanivalóját.

A jogszabályi előírások szerint a jelöltek feleletei alatt a szaktanároknak csak akkor szabad közbekérdezniük, ha a tanuló végképpen megakadt feleletében. Ez az esetek többségében így is működik – hiszen a felelési időket tartaniuk kell –, bár nemegyszer az is előfordul, hogy a vizsgáztató túlbeszéli a diákot, vagy ahogy mondani szokták: „Most tanítja meg neki azt, amit tanórákon kellett volna.” A vizsga kultikusságát az is fokozhatja, ha a jelölt elhangzó mondatairól a vizsgabizottság tagjai rejtett vagy kódolt nonverbális kommunikációt folytatnak. A szaktanári reagálások, kérdések rejtett módon leginkább arra irányulnak, hogy a szaktanár a vizsgaelnöknek a diák feleletén keresztül bebizonyítsa munkája eredményességét. Ez leginkább a jó feleleteknél érhető tetten, de a gyenge szóbelik kapcsán is felfedezhető e szándék, legfeljebb ellentétes előjelekkel.

Fontos rituális kelléke a szóbeli vizsgának a büfé, melyet legtöbb helyen az osztályba járó szülők működtetnek. Ez az a kitüntetett pont, ahol alkalomszerűen találkozhat a „két világ”, a vizsgáztatók a vizsgázók. Itt lehetséges a két külön világnak az egymáshoz való kapcsolódása, melyben a szülők katalizátorszerepet töltenek be, hiszen ők már részei a felnőtt világnak, miként a tanárok, de az átmenet fázisában lévő diákok az ő gyerekeik. Így szolidárisak velük, és minden megnyilvánulásukban a támogatói gesztus jelenik meg.

A szóbeli vizsga záróakkordja általában a köszöntőkkel, gratulációkkal tarkított eredményhirdetés szokott lenni, ilyenkor az elnökök és az igazgatók dicsérik a jelölteket, taná­raikat, és utalnak a szülői ház hátteret nyújtó szerepére. Ez az aktus az átzsilipelés első stációja, az átmeneti helyzet megszűnésének, az „új beilleszkedés” rítusának kezdete, melyet az Aranysárkány így örökített meg: „A főigazgató szólásra emelkedett … – Uraim – kezdte. Erre a szóra, melyet először intéztek hozzájuk, mind fölfigyeltek. Egyesek kiegyenesedtek, hogy arcukba hulljon, mások vállukat tartották oda, hogy lovaggá üsse őket. De akadtak olyanok is, kik elvihogták magukat, mert pukkasztónak találták, hogy ők már urak. Urai­m, uraim. Halljátok-e? Kéjes, borzongató érzés ez, nagyobb, mint az első hosszúnadrág, furcsább, mint az első hónaljszőr serkedése, a bajusz ütközése. Már urak vagytok, urak mindnyájan.”^[34]

Ehhez az eseményhez tartoznak a vizsgaeredmények ismertetése mellett a vizsgáztató szaktanároknak, illetve elnöknek, igazgatónak átadott ajándéktárgyak, jutalomkönyvek, virágcsokrok. Itt is tetten érhető a státuszokkal és a hagyományokkal járó elrendezettség érvényesülése. Az szinte természetes, hogy egy igazgatónő különlegesen gazdag virág­csokrot kap, a tanárnők szerényebbet, a férfi tanárok ilyenkor rendszerint italt kapnak, természetesen a vizsgán elfoglalt pozícióhoz járó különbségekkel. Sőt az is egyre gyakoribbá válik, hogy a vizsgát közvetlenül befejezően a tanárok, a szülők és a diákok pezsgőt bontanak, és egy koccintás kíséretében gratulálnak egymásnak.

Az eredményhirdetés már az új státusz, a beilleszkedés megszerzésének ünnepélyes kihirdetését jelenti, de az igazi avatási ceremónia a bankett, melyről Kosztolányi így ír: „Gyönyörűség volt végigtekinteni a hosszú asztalon. Csupa fiatal arc az abroszra helyezett borosüvegek, virágcsokrok között, kissé bágyadtak még a sok éjszakázástól, de már az elégedettség és beteltség nyugalma ömlött el rajtuk, hogy életük legnagyobb eseménye hátuk mögött van. (…) Eltöltötte őket a tudat, hogy ez az első társadalmi szereplésük, most ülnek együtt első ízben felnőttekkel, mint egyenlők az egyenlőkkel, kik csak egy héttel ezelőtt még átallottak volna társaságukban vacsorázni. Ez önérzetet adott nekik. Igyekeztek tiszteletteljesen viselkedni, s mégis közvetlenül, szeretetre méltóan, ahogy házigazdákhoz illik. Most ők látták vendégül tanárjaikat: ők fizettek.

Ezt tudták a tanárok is, és mintha szerényebbek lettek volna vendégi mivoltukban. Kopasz, galambősz fejeik, bajuszaik, szakállaik apaian tarkították a vendégkoszorút. Mélázó mosoly tűnt föl ajkukon, amint az elmúlt időre gondoltak, arra a nyolc évre, mellyel ismét öregebbek, és arra, hogy egy csomó ember fölött megint végképp elvesztették hatalmukat.”^[35]

A bankettek ma sem zajlanak másként, bár funkciójuk a vizsga átalakult társadalmi státusza következtében némiképpen módosult is. A felnőtté avatás utolsó gesztusa manapság is fehér asztalnál bőséges vacsora és kevés vagy több alkohol mellett történik, melynek költségeit a vizsgázók állják. Meghatározó kultikus része továbbra is a tanárok és a diákok összetegeződése, amely ma egyre inkább a korábbi konfliktusok feloldását és a korosztályi különbségek oldását jelenti. A státuszbeli különbségek szerepének csökkenése összefügg a vizsga „kiváltságot adó” szerepének lényegi megszűnésével.

Mi a magyarázata az érettségi vizsga szimbolikus, felnőtté avatási funkciója viszonylagos változatlanságának? Az egyik bizonyára az, hogy a felnőtté avatás, az „érettség” kultikus kimondása és a közösség előtti be- és felmutatása antropológiailag is kódolt lehet. Összefügghet az állatvilági ivarérettség, a szexuális vetélkedés és ebből következő „vezérstátusz” megszerzésével és elfogadtatásával. Ezt látszik igazolni az is, hogy az ősi társadalmaktól kezdődően napjainkig szinte minden kontinensen számos népcsoportnál sor került és mostanság is sor kerül kultikus felnőtté avatási szertartásra. A szertartások – majdnem függetlenül tér- és időbeliségüktől – nagyon hasonló forgatókönyv vagy ceremónia alapján mennek végbe. Szinte mindegyikhez nemcsak komoly fizikai felkészültség, hanem valaminek, ami a közösség szempontjából hasznos és elismert, a tudása is kapcsolódik. Például a néphagyományban a legényavatásnál ilyen lehetett, hogy a legény jól tudjon kaszálni, ki tudja kalapálni s meg tudja fenni a kaszát, rakni a szekeret.^[36] Néhol – elsősorban az amerikai indiánoknál – az érettséget, a felnőtti létbe való befogadást idegi próbához is kötötték, például önuralommal viselkedik-e kiélezet helyzetekben, bírja-e a rá rótt kínzásokat.

A másik, legalább ilyen súlyú tényezőnek tűnik az, hogy az iskoláztatási rendszer működtetésében és fenntartásában érdekelt felek az elmúlt évtizedekben szociális széthullást és az értékek elvesztését tapasztalták meg, így szükségük van a rituálékra, „melyek kompenzálják az identitás és a közösség, a rend és a biztonság elvesztését”.^[37]

A szülői ház azért is igényli ennek meglétét, mert a fölgyorsult ifjúkori fejlődésben egyre kevésbé jut szerephez, folyamatosan presztízsveszteségek érik, így a vizsga jelentőségének, nimbuszának fönntartása a családi befolyás érvényesítésének is egyik gyakorlatias, egyben szimbolikus eleme. Az „anya, apa” málladozó tekintélyének, szülői szerepének egyik utolsó, nyilvános és a gyerekek által is igényelt, illetve elfogadott aktusaként tartható számon.

Az tagadhatatlan, hogy az érettségi szimbolikus szerepének fönntartásában leginkább a tanártársadalom érdekelt több szempontból is. Egyik oldalról az érettségi rituáléi (felel­tetés, bizottság, értékelés, a tanuló bizonytalanságban tartása) óhatatlanul a korábbi korszakok ma már idealizált világát hozzák vissza, azt a békebeli iskolát, ahol a tanár volt a tudás majdnem kizárólagos forrása, illetve a középosztályba kerülés sorompókezelője vagy patetikusabban: „Szent Pétere”. Neki adta az állam azt a jogosítványt, hogy döntsön a diákok új társadalmi státuszának odaítélésekor. Az elmúlt ötven évben a békebeli tanári státusz gyökeresen megváltozott, a tanári kompetenciák leértékelődésével, az érettségizők számának fokozatos növelésével. A változások szinte mindegyike a tanári tekintély és jogosultságok jelentőségének csökkenését idézte elő. Így az érettségi szimbolikus funkciójának állandósága mögött valójában a tanári társadalomnak egy rejtett kompenzációs szándéka is felsejlik.

Tagadhatatlan, hogy az „érettség” kinyilvánítása az idők folyamán a társadalmi konvenció és kohézió fontos részévé vált, mert állandóságával kiszámíthatóságot és biztonságérzetet visz az egyén és a közösség életébe. Ez akkor is igaz, ha maga az avatandó személy az „átváltozási folyamat” során a státuszvesztéssel járó összes lelki bizonytalansági tényező átélésére kényszerül. Mind a családi háttér, mind az iskola a maga társadalmi és szocializációs legitimitása szempontjából fontosnak tartja a maturáláshoz kacsolható szimbolikus gesztusokat, és az újabb és újabb generációknak is szükségük van arra, hogy nyilvánosan is elismerjék nagykorúságukat. Miként Wulf írja: „Az átmenet rituáléi egyfelől megtapasztalhatóvá teszik az élet különböző szakaszait mint saját idődinamikával rendelkező fázisokat, másfelől kontinuitást és értelmet adnak az élet folyamatában… Segíthetik az idegenekhez való közeledést, a különbségek feldolgozását, és támogathatják az együttélést. Ennek sikeres és sikertelen példái az iskolai közösségek, amelyekben egyaránt fontosak az imaginárius, szimbolikus és performatív elemek.”^[38]

Footnotes

1. ^ Christoph Wulf: Az antropológia rövid összefoglalása. Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2007. A rituálé újrafelfedezése, 216–236.
2. ^ Uo. 216.
3. ^ Uo. 217-218.
4. ^ Uo. 217.
5. ^ Uo. 219.
6. ^ Uo. 221.
7. ^ Uo. 222.
8. ^ Az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák szervezeti terve 1849. A tantervelmélet forrásai 12. Országos Pedagógiai Intézet, Budapest, 1990. Szerkesztő: Horánszky Nándor.
9. ^ Uo. 70.
10. ^ Uo. 79.
11. ^ Mátrai Zsuzsa: Érettségi és felvételi külföldön. Műszaki Kiadó, Budapest, 2001.
12. ^ A tantervelmélet forrásai, 162.
13. ^ Uo. 164.
14. ^ Uo. 78.
15. ^ Horváth Zsuzsanna: Az érettségi és az érettségizők. In Nagy Mária (szerk.): Mindenki középiskolája. Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 2003. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=Mindenki-Horvath-Erettsegi
16. ^ Uo.
17. ^ Uo.
18. ^ Uo.
19. ^ Uo.
20. ^ Uo.
21. ^ Wulf: i. m. 233.
22. ^ Uo. 227.
23. ^ Uo. 229.
24. ^ Uo. 224.
25. ^ Uo. 225.
26. ^ Uo. 225.
27. ^ Uo. 227.
28. ^ Konsztantinosz Kavafisz: Ithaka. Fordította: Somlyó György. In A világirodalom legszebb versei. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988, 31.
29. ^ A tantervelmélet forrásai, 72.
30. ^ Gyovai Szilárd: Érettségi vizsga a Sághy Mihály Szakképző Iskolában. 2008, kézirat.
31. ^ Kosztolányi Dezső: Aranysárkány. In Magyar remekírók. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1974, 525.
32. ^ Uo. 529.
33. ^ Gyovai: i. m.
34. ^ Kosztolányi: i. m. 535.
35. ^ Uo. 544.
36. ^ Néprajzi lexikon: Legényavatás címszó (internet).
37. ^ Wulf: i. m. 216.
38. ^ Uo. 230.