„Az én vezérem bensőmből vezérel”
Osztályfőnöki óra az erkölcsi szabályok eredetéről
Az emberiség számára több ezer éves kérdés, hogy honnan erednek az erkölcsi szabályok. Az alábbiakban közreadott osztályfőnöki órán egy nyolcadikos általános iskolai osztály tanulói próbálják megfejteni a kérdésre adandó választ. Az óraleírásból kibontakozó kép azt mutatja, hogy a gyerekek leképezik a felnőtt társadalom ez irányú vélekedésében tapasztalható megosztottságot. A mai tizenéveseknek határozott igényük van arra, hogy vitatkozzanak ilyen és ehhez hasonló morális, filozófiai kérdésekről. Arra is fény derül, hogy mekkora jelentősége van a vitakultúra fejlesztése szempontjából annak, hogy az iskolában legyen megfelelő idő és tér arra, hogy a tananyagtól némileg függetlenedve fejthessék ki véleményüket a diákok.
Az alábbi órarészleteket T.-né V. Klára osztályában rögzítettük egy főváros melletti agglomerációs város lakótelepi 6+6 évfolyamos iskolájának második gimnáziumi osztályában (általános iskola nyolcadik évfolyama). A magyar–német szakos osztályfőnök beszélgetések formájában évente hat témát dolgoz fel az osztályfőnöki órákon oly módon, hogy tömbösít két-két órát annak érdekében, hogy elég idő legyen a kérdések alapos körüljárására. Az osztály tanulói szeretik, igénylik ezt a fajta beszélgetős órát. Az egyébként sok magatartási problémával küzdő osztályban ezeken az órákon nincsenek fegyelmezési, magatartási gondok.
(Az óra rögzítéséhez mind az osztályfőnök, mind a gyerekek hozzájárultak, sőt a gyerekek nevük nyilvánosságra hozatalába is beleegyeztek. A leírt és megszerkesztett szöveg elolvasása után a gyerekek személyes megnyilvánulásai miatt az osztályfőnöknő mégis a nevek titkosítását kérte.)
Osztályfőnöknő: A mai beszélgetős ofőórán – a ti kérésetekre – folytatjuk azt a beszélgetést, amelynek tavaly olyan kurtán-furcsán véget kellett vetnünk az utolsó órán. Azt kértétek, hogy beszélgessünk az erkölcsről. Tavaly májusi beszélgetésünk szerintem azért nem sikerült igazán jól, mert kicsit személyeskedő hangnembe csúszott, egymás úgynevezett erkölcstelenségeit kezdtétek terítékre tenni. Most már, talán érettebben, komolyabban tudtok erről a témáról beszélni. Kezdjük talán ott, hogy mi is az erkölcs.
R. Attila: Annak a leírása, hogy miként kell egy embernek viselkednie.
B. Tímea: Szabályrendszer, melyet be kell tartani ahhoz, hogy normálisan éljünk, ne együk meg egymást.
L. Ágnes: Parancsok gyűjteménye, amit ha betartunk mi, emberek, nem lesz erkölcstelenség a világban.
C. Péter: Nem értek egyet azzal, hogy parancs, mert akkor betartanák, inkább ajánlás, melyet a vezetők, tisztelendők ajánlanak az embereknek, hogy tartsák be, és akkor béke és szeretet lesz közöttük. Nem kötelező, hanem ajánlatos, s aki betartja, az békében és üdvözülésben él. Az a baj, hogy ma az emberek többsége nem ilyen. Főként azért, mert nincs hitük, nem hisznek Istenben.
(Többen nevetnek Péter szavain, egy fiú félhangosan megjegyzi: Szürke barát. Dicsértessék….)
Osztályfőnöknő: Többször megbeszéltük, hogy tiszteletben tartjuk egymás nézeteit, nem kuncogunk, mások megnyilvánulásaira nem teszünk gúnyos megjegyzéseket. Péter, szerinted hogyan alakultak ki ezek az ajánlások – ahogy te nevezted –, mások parancsnak minősítették, talán törvényeket is mondhatnánk. Ki vagy kik fogalmazták meg ezeket?
C. Péter: Szerintem a Bibliából erednek ezek az ajánlások, törvények, parancsok. A tízparancsolat például leírja az alapdolgokat. Ne lopj, szeresd felebarátaidat, és még több ilyen le van írva.
B. Tímea: Én meg úgy gondolom, hogy nem egy ember írta le ezeket, hanem valahogy kialakultak. Először mindenkinek mindent szabad volt csinálnia, lopnia, rabolnia, ölnie, de aztán rájöttek az emberek, hogy így nem mehet tovább, így nem lehet biztonságban élni. Ezért elkezdtek szabályokat alkotni, s aztán jött egy Mózes, aki leírta, de biztos, hogy másutt más írhatott ilyen törvényeket. Azért Mózesnek tulajdonítjuk, mert az ő kőbe vésett parancsolatai maradtak fenn, de más is írhatott ilyen szabályokat. (A tízparancsolatot Isten alkotta [szerk.])
Á. Kata: Én Timivel értek egyet. Szerintem a bibliai tanításokba ez azért került be, mert az emberek nem tartották be az erkölcsi szabályokat, s a papok az Istentől való félelmet használták fel arra, hogy a tömeggel betartassák a törvényeket.
Osztályfőnöknő: Ez nagyon érdekes, próbáld meg bővebben kifejteni!
Á. Kata: Aki a bibliát írta, az arra gondolt, hogy a papok rá tudják venni az embereket arra, hogy a törvényeket, a bibliai parancsokat betartsák, mert különben kiátkozza őket az Isten, nem nyernek bűnbocsánatot. S ez ma is így van. Sok erkölcsi dolgot csak azért tartanak be az emberek, mert félnek ettől.
N. Balázs: Szerintem nem a vallástól félnek, hanem a törvénytől. Én ismerek egy-két vagány, bűnözőféle embert, fiatalokat, akik már voltak börtönben, tudják, mi a sötétzárka meg a szigorított fegyház. Ők attól félnek, ha valami balhés dolgot csinálnak, megint kapnak két-három évet, meg még az elengedett börtönüket is le kell ülniük.
Osztályfőnöknő: Van-e különbség szerintetek Kata és Balázs magyarázata között?
T. Ákos: Szerintem nincs különbség, mert mindketten azt mondják, hogy az erkölcsöt félelemből kell betartani, csak régen a papok voltak azok, akiknek a haragjától tartani kellett, ma meg már van rendőrség, bíróság meg vámőrség, és ma azok büntetnek meg bennünket.
Osztályfőnök: Biztos, hogy csak az erkölcsi szabályok megszegésétől való félelem készteti az embereket arra, hogy betartsanak erkölcsi szabályokat? Biztos, hogy azért nem hazudunk, lopunk, csalunk, mert félünk a vétségek következményeitől?
M. Éva: Ha szeretünk valakit, akkor annak sem hazudunk, meg ha szerelmesek egymásba, akkor azt azért nem csalja meg az egyik vagy a másik, mert el sem tudja képzelni, hogy mással járjon. (Derültség az osztályban.)
Osztályfőnök: Évi valami nagyon fontos dolgot fogalmazott meg. Eddig úgy beszéltünk az erkölcsi szabályokról, azok követéséről, mint valami külső, kívülről jött szabály követéséről. Évi felvetette, hogy két ember kapcsolatában valami belső kényszere van annak, hogy nem csalják meg egymást. Ez a belső – nem is biztos, hogy jó szó rá a kényszer – indíték legalább olyan fontos, mint a külső kényszer.
L. Szonja: Szerintem ma már ezt az egész erkölcsöt másképp látják az emberek. 72 éves nagymamám mesélte nekem, hogy régen, amikor ő fiatal lány volt, egy fiúnak el kellett kérnie egy lányt, ha el akartak menni buliba. Nagy erkölcstelenségnek számított, ha a buliból legkésőbb 10 órára nem jöttek meg. Még az is erkölcstelenség volt, ha csókolózni mertek 16 éves koruk előtt, amikor még nem volt személyi igazolványuk. Meg nem is járhattak egy suliba a fiúk meg a lányok. (Nevetés az osztályban.)
M. Mari: Az én nagyim mesélte, hogy ha valakiről megtudták, hogy szexelt, akkor kirúgták a suliból. Meg iskolaköpenyben kellett járni, hogy mindenki egyforma legyen, meg azért is, hogy ne lássák a suliban a fiúk a lányok idomait. Szóval az erkölcs egészen más volt. Szerintem ma jó, hogy nem olyan keménykedő már a felnőttség.
Osztályfőnöknő: Kicsit elcsúsztunk a beszélgetésben, eltértünk a tárgytól. Bár az erkölcsről nehéz úgy beszélni, hogy nem beszélünk az erkölcsi szabályok kereteinek a változásáról, de először azt tisztázzuk, hogyan született az erkölcs, milyen szükségletek hozták létre ezeket, s főleg azt próbáljuk megfejteni, hogy mi emberek miért tartjuk be ezeket.
V. Andrea: Én a C. Petivel értek egyet. Ő azt mondta, hogy a Bibliából erednek ezek a törvények, mert Jézus tanításait leírták, és elrendelték, hogy azokat be kell tartani. S azért van ma olyan sok erkölcstelenség, bűnözés, meg azért nincs szeretet az emberek között, mert ezeket ma nem tartják be sokan. Nem hívők. Szerintem, aki hiszi Istent – persze igazán, nem kétszínűen, farizeusként –, az erkölcsös, aki nem, az nem tudja az erkölcsöt betartani.
Osztályfőnöknő: Andrea szerint tehát az erkölcs alapja a hit, a vallás. Ez egy régóta létező nézet. Bevallom, én is ebben a gondolatvilágban nőttem fel. Aztán sok mindent tapasztaltam, s sokban változott a véleményem. De mint tudjátok, ilyen dolgokban én mindig a végén mondom el a saját álláspontomat, mert nem akarlak benneteket befolyásolni.
T. Ákos: Szerintem vallásos és nem vallásos ember is lehet erkölcsös. Illetve, aki nem hisz Istenben, az is lehet jó, rendes ember. Nekem például az anyukám vallásos, jár templomba, én is elmegyek vele. Apukám pedig nem vallásos, nem is hisz Istenben, de nagyon jó ember, rendes pasi. Sokat dolgozik, hogy meglegyen mindenünk, szereti a családját, a szüleit, a testvéreit. Elfogadja, hogy Anyu egy-egy vasárnap elmegy a gyülekezetbe. Nem ettől függ.
Á. Kata: Én is T.-vel értek egyet. Szerintem előbb volt az erkölcs, és utána lett a vallás.
G. Róbert: Fordítva volt, azért lett a vallás, hogy az emberek ne éljenek barbár módon.
T. Ákos: Szerintem azért lett a vallás, mert a tudósok még nem tudtak sok dolgot megmagyarázni, s az emberek Istentől teremtettnek gondoltak mindent. Illetve én olvastam, hogy az őskorban nem is papok, hanem sámánok voltak. Tehát nem voltak templomok és olyan imakönyvek, amelyekből meg lehetett tudni az erkölcsi szabályokat.
Osztályfőnöknő: Addig jutottunk a vitában, hogy léteznek erkölcsi szabályok, amelyeket az egyik fajta gondolkodásmód szerint a vallás erősített meg az emberi közösségekben, másik felfogás szerint maguk az emberek alkották meg őket, mert különben lehetetlen lett volna az élet. Ebben – nagyon is természetes módon – megoszlanak a véleményeitek.
R. Attila: És Éva néni melyik álláspontot fogadja el? Mi a véleménye? (Élénk érdeklődés az osztályban.)
Osztályfőnöknő: Én hajlok arra, hogy a kis közösségekben jött létre a legelemibb szabályok iránti igény. Nem öljük meg egymást, nem vesszük el egymás ételét, nem verünk szét családokat, mert akkor rosszabb körülmények között nőnek fel az utódok. Tehát én úgy vélem, hogy az élet szükségletei fogalmaztatták meg – még nem írásban, csak az emberek közötti megállapodások szintjén – íratlan törvényként, hogy mit lehet tenni és mit nem. Majd a társadalomnak egy sokkal fejlettebb szakaszában a vallások elkezdték segíteni ezeknek a törvényeknek a betartását. Valóban igaz, hogy az emberek többsége először az üdvözülés veszélyeztetése miatt tartotta be a törvényeket. S aztán ez lassan a sajátjuk lett. József Attila írta le: „Az én vezérem bensőmből vezérel.” Vagyis lassan beépül az emberek gondolkodásába, magatartását irányító személyiségmagjukba az, hogy önmaguktól kezdenek el az erkölcsi szabályok szerint élni, s nem attól a félelemtől vezettetve, hogy elkárhozik-e a lelkük. Nekem nagyon sokat jelentett az életemben, hogy a szüleim vallásosan neveltek, hogy átéltem egy református lelki közösség erkölcsi tanításainak hatását. De az volt a legnagyobb élményem, amikor rájöttem, hogy milyen jó, amikor önmagamtól kezdek betartani szabályokat, mert nekem akkor jó, ha úgy élek. Ehhez a körhöz van mondandója valakinek?
C. Péter: A múltkor a hittanon beszélgettünk Kálmán atyával arról, hogy a szentek életéből mennyi erkölcsi példát lehet levonni, s ő mondta, hogy azért kell megismerni az életüket, a tetteiket, mert akkor önkéntelenül is átvesszük a magatartásukat. Tehát a hívő élet nem kényszerít, hanem azt mondja, hogy követni kell valamit, ami jó, s ha jó, akkor tényleg követi az ember.
Á. Kata: Balázs, aki mindig vagánykodó, hogy ő sittes rablókat ismer, azt mondta, hogy az emberek a rendőrségtől meg a vámosoktól félnek, és ezért tartják be a szabályokat. Egyrészt ez nem így van, másrészt meg egy csomó erkölcsi szabály nem is olyan dolgokra vonatkozik, amelyekhez bármi köze lenne a törvénynek, a rendőrségnek. Mert például az is erkölcsi dolog, hogy segítjük, ápoljuk az idősebbeket, meg az is, hogy az ember szereti a gyerekeit. Meg az is erkölcsi dolog, hogy a barátunkat nem hagyjuk cserben, vagy ha egy beteg embert látunk a buszon, átadjuk neki a helyet.
Osztályfőnöknő: Köszönöm, Kata, hogy megpezsdítetted kicsit a vitát. Amiről te kezdtél beszélni, azt kérdésként úgy fogalmazhatnám meg, hogy mi mindent szabályoz az erkölcs. Próbáljuk kicsit módszeresen végigkövetni. Kata felsorolt egy csomó dolgot. Játsszunk egy ilyen ötletrohamot! Mire vonatkozhatnak erkölcsi szabályok?
L. Ágnes: A lopás tilalmára, az ölés tilalmára.
S. Erzsi: A másik ember szeretetére, a szegények, a betegek segítésére.
Á. Kata: Arra is, hogy a magunk érdekeit ne helyezzük mások elébe, tehát ne tegyünk olyat a saját érdekünkben, ami másnak rossz, ami bajt okoz.
M. Éva: Őszinték legyünk, ne csapjuk be a szüleinket, a barátunkat, akivel járunk.
L. Szonja: Ne hűtlenkedjünk. Ha járunk valakivel, akkor ne legyünk szerelmesek másik fiúba. (A fiúk körében nevetés, „pont Te mondod…” )
T. Ákos: Nem válunk el felnőttként a családunktól, a feleségünktől.
Á. Kata: Szerintem ez már elavult, mert ha két ember nem bír együtt élni, ha már nem szeretik egymást, akkor hazugság együtt maradni, ha például mást szeret a feleség vagy a férj. Ezt én nem tartom erkölcstelenségnek, az más kérdés, hogy ez a gyerekeknek rossz. Sajnos ezt tapasztalatból tudom.
Osztályfőnöknő: Álljunk meg itt egy pillanatra! Ákos felvetette, hogy az erkölcsös magatartás fontos része, hogy a házasságban élő ember nem válik el, mire Á. Kata azt válaszolta, hogy ha két ember között elmúlik a szerelem, ha rájönnek, hogy nem tudnak együtt élni, akkor valóban az a tisztább, őszintébb, hogy elválnak, de a gyerekeiket közösen nevelik. Az én életemben is megjelent ez a probléma. S nagy dilemmát jelentett, hogy mikor vagyok őszintébb, tisztább, ha kilépek egy rossz, elromlott házasságból és nyugalmat teremtek a gyerekeimnek, vagy álságosan tovább együtt élek egy rossz kapcsolatban, megnyomorítom a magam, a gyerekeim és a férjem életét.
M. Mária: Éva néninek nem Laci bácsi az első férje?
Osztályfőnöknő: Nem, ő a második férjem, Dani és Gabriella féltestvérek. A második férjem miatt váltam el, mert rádöbbentem, hogy az első férjem rossz, elhamarkodott választás volt. Nagy erkölcsi dilemmát okozott, hogy együtt élek a férjemmel, az első gyerekem apjával, és eközben nem szeretem, illetve egy vonzalom kezd ébredni bennem egy másik ember iránt. Régebbi korokban ezt egy nő fel sem vethette volna, talán még önmagában sem. Hosszas vívódás után megbeszéltük az első férjemmel, hogy nem tudunk együtt élni tovább. Elváltunk, ő megnősült, én férjhez mentem, de jóban maradtunk. Barátok vagyunk, mert Daniért együtt is felelősek vagyunk. Mindezt azért mondtam el – pedig tudjátok, a saját családommal kapcsolatban zárkózott vagyok –, hogy érzékeltessem, régi, kőbe vésett erkölcsi szabályokat a mai korban mennyire nehéz megtartani.
V. Andrea: De ha ez így van, akkor miért tanuljuk a hittanon, hogy a társunkat életünk végéig szeretni kell, mert az az erkölcsös. Miért nem mondja ki az atya, hogy ez régen így volt, de ma már nem így van?
Á. Kata: Szerintem régen sem volt így, csak ma jobban bevallják az emberek a hűtlenséget, felszabadultabbak. Nem félnek az átkoktól.
V. Andrea: Én sokat gondolkodtam azon, hogy miért van az, hogy a vallásos könyvekben meg a régebbi regényekben olyan szépnek írnak le mindent. Valahogy le kell írni jobbnak az erkölcsöt, hogy legyen mire felnézni.
R. Attila: Szerintem is ez van. Le kell írni, hogy Isten, a papok, a politikai vezérek milyennek szeretnék látni az embert, s aztán ha ennek a felét teljesítik, az már jó. Ez olyan, mint a dolgozatnál a pontszám, hogy az ötöshöz el kell érni 25 pontot, s aztán a tanár örül, ha az osztály fele 15-öt elér.
Osztályfőnöknő: Andi és Attila valami nagyon fontos dolgot kezd feszegetni. Hogy az írott és íratlan erkölcsi szabályok egy eszményt fogalmaznak meg. Valami olyat, amire azt lehet mondani, hogy jó lenne ilyennek lenni, jó lenne, ha mi gyarló emberek képesek lennénk arra, hogy ezt megtestesítsük, de pont a gyarlóságunk révén az erkölcsi eszményeket a maguk teljességében nem tudjuk megvalósítani. Nem tudom, mennyire érthető ez a számotokra. Mondok egy példát. Az erkölcsi eszmény szerint soha nem kellene hazudnunk, mindig mindent őszintén ki kellene mondanunk. De hát tudjátok, ezt képtelenség betartani. Vajon hazugság-e az, ha az ember bizonyos dolgokat nem mond ki? Ha elhallgat dolgokat.
B. Tímea: Szerintem nem hazugság, mert lehetetlen teljesen őszintének lenni, mivel lehet, hogy nekem jelentéktelen dologról van szó, de a barátomnak nem az, esetleg megbántom vele.
Osztályfőnöknő: Tudnál mondani egy konkrét példát?
B. Tímea: Van a házunkban egy lány, nagyon kövér a teste. Folyton fogyózik. És mindig kérdezi, hogy ugye látszik, hogy mennyit fogytam, milyen bombázó kezdek lenni? Én meg kegyes hazugságként azt mondom neki, hogy persze, annyira látszik, pedig ugyanúgy hurkás a farmerja felett.
C. Péter: Szerintem sem lehet mindenben őszinte az ember. Az én nagymamám rákos, de nem tudja. Anyukám elmondta nekem, hogy készüljek fel rá, a nagyi néhány hónap múlva meg fog halni. Otthon nem szabad elárulni semmivel, se szóval, se ilyen szavak nélküli sajnálkozó pillantásokkal, hogy ő milyen súlyos beteg.
L. Vali: A Spektrumon láttam egy filmet arról, hogy helyes-e vagy sem, hogy a rákos betegnek megmondják az igazat. És ott nyíltan beszéltek a betegekkel arról, hogy milyen súlyos betegségük van, mert így esetleg jobban meg tudnak küzdeni a betegséggel. Ha pedig meg kell halni, azt is jobban fel tudják fogni így, mintha váratlanul érné őket.
C. Péter: A nagymamámon segítünk azzal, hogy nem mondjuk meg neki, mert így nem gondol arra, hogy már nem sokáig van itt ezen a földön velünk. Nyugodtabb így. Ez nem hazugság, s ha megmondanánk, akkor annyi, mintha megölnénk.
L. Szonja: Én például nem mondom el otthon, ha szerelmes vagyok, mert nem lehet anyukámnak elmondani, ő 14 éves koromban is kislánynak akar látni, s iszonyatos botrány van, ha azt mondom, hogy egy fiúval akarok elmenni, mert szerelmes vagyok. (Kibe vagy szerelmes, Szonyka? – kérdezik nevetve többen a fiúk közül.) Most senkibe, de hagyjatok ezzel békén. Én csak azt akarom mondani, hogy annyira sok mindentől függ, hogy miben lehetünk őszinték és miben nem. Ugyanígy nem lehet elmondani, hogy ha rosszabb jegyet kap az ember, mert rögtön elkezdi anyukám, hogy ugye megmondtam, hogy ne járj buliba, táncklubba, mert nem fogsz tanulni.
Osztályfőnöknő: Látjátok, egy kis erkölcsi probléma kapcsán hányféle szempont, nézőpont, vélemény merül fel! Mennyire nehéz az eszményinek nevezett utat tartani, követni.
Á. Kata: De ha egyszer ez így van, akkor miért nem mondják ki a felnőttek, hogy ők sem tiszták, ők is megszegnek egy csomó szabályt? Miért nem mondják ki, hogy van az erkölcs, de nem lehet mindig mindenben eleget tenni neki?
C. Péter: Szerintem, aki hisz Istenben, annak azért jó, mert elmondhatja a gyónáskor, hogy nem tudott egy szabályt betartani, így sokkal könnyebb neki, nem kell hazudnia.
V. Andrea: Szerintem is így van. Nekem jó, ha elmondom az atyának, hogy otthon miben nem mondtam igazat, s valahogy megnyugszom, amikor erről beszélget velem.
T. Ákos: Jó, lehet, hogy könnyebb, de ugyanígy elmondhatod a barátodnak is. Nem kell feltétlenül a templomba menned.
Osztályfőnöknő: Valami nagyon fontos ponthoz érkeztünk el. Péter rendkívül őszintén elmondta, ha ő valamilyen szabályt megszegett, akkor szükségét érzi, hogy gyónjon a tisztelendő atyának, akihez hittanra jár. Miért van erre igényed, Petikém?
C. Péter: Mert szeretnék nem hazudni, szeretnék mindent betartani, amit be kell, s ha nem sikerül, inkább megmondom.
Osztályfőnöknő: Az erkölcsi szabályok akkor értelmesek, akkor segítenek bennünket igazán, ha mi akarjuk őket betartani, ha nekünk okoz gondot az esetleges megszegésük. Majdnem mindegy, hogy a megszegésük okozta gondot kivel osztjuk meg: egy lelki vezetővel a gyóntatófülkében, az osztályfőnökkel, egy olyan tanárral, aki iránt bizalmunk van (több gyerek kicsit gúnyosan nevet), a barátunkkal, a szüleinkkel (újabb morajló nevetés). A lényeg az, hogy zavar bennünket egy-egy szabály, morális parancs, sőt esetleg egy önként vállalt szabály megsértése, s ezt a vétségünket, gyengeségünket, gyarlóságunkat meg akarjuk osztani valakivel. Vagyis az erkölcs egyik leglényegesebb része, hogy mi akarjunk aszerint élni. S nagyon elgondolkodtam azon, amit Balázs mondott korábban. Emlékszel még rá, mit mondtál?
N. Balázs: Hogy azok az ismerőseim, akik már voltak börtönben, azok egy csomó dolgot, balhét azért nem csinálnak meg, mert akkor leültetik őket.
Osztályfőnöknő: Ezek az emberek egy külső kényszernek akarnak megfelelni. Ez már nem is az erkölcs, hanem inkább a jog, a törvény kényszerének való megfelelés. Mindenképp egy külső szabályhoz való alkalmazkodás. Péter ezzel szemben magáévá tett egy erkölcsi szabályrendszert, s persze nemcsak Péter, hanem sokan mások is. Sőt maga Balázs is, aki szeret szájhősködni, börtönviselt haverokkal, ami hát vicc. Mindenki tudja. Majd kinövi. (Balázs kicsit felháborodottan néz körül…) S feszültséget érez, ha ennek az önként vállalt értékrendnek nem tud megfelelni.
M. Éva: A tanárnő hogy van ezzel a dologgal? Kinek mondja el, ha ilyen problémája van? Nekem nagy gond, hogy igazán nem merem, nem tudom elmondani, magamban őrlődöm ezeken a dolgokon.
Osztályfőnöknő: Hát, nehéz kérdést tettél fel. Leginkább magammal kell megbeszélnem, de a férjemmel, a gyerekemmel, néhány barátnőmmel szoktam megbeszélni. Tudjátok, én is hívő ember vagyok, ennek ellenére az én vallásom nem ad olyan lehetőséget, mint néhányatoké, nem járok gyónni. Ezt belül kell megbeszélnem magammal.
M. Éva: S aki egyáltalán nem hisz Istenben, az kivel tudja megbeszélni?
Osztályfőnöknő: Leginkább önmagával, a barátaival. S ha már itt tartunk, szerintetek ez a mai kor kedvez az ilyenfajta önmagunkkal való beszélgetésnek, az őszinte szembenézésnek?
G. Róbert: Szerintem igen. Én azért kedvelem az ilyen valóságshow-kat, mert ott nagyon sokat beszélnek az emberek ilyesmiről. Szoktam nézni a Mónika-showt, Balázst meg a Való Világot. Ott megy erről szöveg. Igaz kicsit sok a lelkizés.
B. Tímea: Egy villalakó, akinek nem kell dolgoznia, suliba járnia, sokkal jobban ráér ezzel foglalkozni, mint az, aki dolgozik. Azért tudnak lelkizni, mert ez a dolguk. De aki öt-hat órát a suliban van, utána tanul egy kicsit otthon, az nem ér rá. (Ezt Te mondod… – mondja egy fiú, kissé gúnyosan.)
Á. Kata: Szerintem meg pont nem így van. Az emberek nem őszinték még magukhoz sem. Mindenki a másikra akar hasonlítani, illetve van egy ilyen képzelt ember, fiú is lány is, s mindenki arra akar hasonlítani.
Osztályfőnöknő: Külsőleg vagy belsőleg?
Á. Kata: Külsőleg és belsőleg is. Mindenki fitnesses, jó alakú akar lenni, és sikeres, gazdag. Szerintem, amiről most beszélünk, hogy mi magunk tűzünk ki egy erkölcsi célt, hogy őszinték vagyunk, az épp arról szól, hogy nem mást utánzunk, hanem magunkat találjuk ki.
S. Erzsi: Én azért szeretem ezt a bandát, mert szerintem olyanok vagyunk, akik nem akarnak mindenben hasonlítani a Való Világ szereplőire, itt azért több egyéniség van. Nem ciki, ha valaki olyan, mint Péter, Kata vagy Balázs. Nem kell egyformának lenni...
Osztályfőnöknő: Talán még marad idő arra, hogy arról is beszéljünk, mennyiben térhetnek el egy adott közegben, társadalomban, kisebb közösségben az egyes emberek erkölcsi felfogásai? Elmondok erre egy példát. Itt a lakótelepen, abban a házban, ahol én lakom, él egy mohamedán, arab család, van egy férj, azaz egy apuka és két anyuka, négy gyerek, ha jól tudom, az egyik anyukának három, a másiknak egy gyereke van. Engem nem zavar, de a házban többen csóválják a fejüket, amikor a család együtt kivonul, és beülnek a mikrobuszukba. Ugyanis csak abban férnek el együtt. (Nevetés.)
T. Ákos: Én is ismerem ezt a családot, nekem semmi kifogásom nincs ellene. Azt hiszem, Jordániából jöttek, valami üzletember a férfi. Ott ez így szokás, nálunk meg nem.
L. Ágnes: Szerintem ez a két nőnek megalázó lehet. Én helyesnek tartom, hogy nálunk ilyen nem lehetséges.
Osztályfőnöknő: Ez mind rendben van, de ott, abban a kultúrában ez elfogadott. Ők itt élnek, mert ideköti őket a munkájuk, természetes, hogy idehozta a család minden tagját ez az arab mérnök. Persze ne tapadjunk meg ennél a példánál. Ákos elmondta, hogy az édesanyja jár egy gyülekezetbe, az édesapja meg nem hívő ember, de jól megvannak egymással. Pedig valószínű, hogy az erkölcsi kérdések között több olyan is akad, amelyről másként vélekednek. A kérdésem arra vonatkozik, hogy az erkölcsi felfogások tudnak-e békében lenni egymással.
V. Dóra: Szerintem igen, mert az emberek általában nem mondják ki azt, hogy igazán mit gondolnak. Tehát nem mondanak ellent egymásnak ilyen dolgokban, megtartják a véleményüket maguknak.
M. Mari: Tényleg így van, csak az öregebbek kezdik mondani, hogy hát milyen erkölcstelenek a fiatalok. Megyünk a buszon, és ha top van rajtunk, és kicsit kinn a hasunk, rögtön megy a szöveg, mi lesz belőlük, hogy lesznek anyák. Meg ilyenek.
C. Péter: Szerintem nagy különbség van a hívő emberek és azok között, akik nem hisznek Istenben. Mivel másként képzelik el a szeretetet, az életet. De nincs vita köztük. Mondjuk, Balázs meg Jocó szürkebarátnak csúfol engem, de ennyi, én meg kiosztom őket, aztán barátok vagyunk.
Osztályfőnöknő: A szüleitek mennyire viselik el a más erkölcsi felfogású embereket? Cikizik-e őket?
L. Szonja: Az én anyukám eléggé kibeszéli a kolléganőit. Már olyan értelemben, hogy mennyire nem egyenesek, nyaliznak a főnöknek, meg úgy csinálnak, hogy mennyire szeretik a főnököt, aztán a háta mögött kígyót-békát mondanak rá.
Osztályfőnöknő: Másként kérdezek akkor. Láttok-e éles különbséget egymás erkölcsi felfogásában? Egyáltalán lehet-e éles különbség erkölcsi dolgokban?
Á. Kata: Lehet is meg nem is. Ez nem fekete-fehér. Végül is mindegy, hogy valaki vallásos-e vagy nem, az alapdolgok ugyanazok. Illetve nem ettől függ. Valaki például lehet vallásos, s közben lop, csal, hazudik. S lehet valaki számára tök felesleges, hogy templomba járjon, hogy imádkozzon, ennek ellenére nagyon rendes, erkölcsös lehet, szeretheti a gyerekét, a barátnőjét. Nem ettől függ.
V. Andrea: Tulajdonképpen Katának igaza van, de azért aki hívő, az esetleg jobban odafigyel magára, meg el tudja mondani, ha valamit vétett, s akkor tanácsot kap arra, hogy máskor mit ne tegyen, hogyan kerülheti ki, ami így erkölcsileg ciki….
R. Attila: Én nem a vallásos vagy nem vallásos emberek között látom a különbséget, hanem az őszinte és a nem őszinte között. Szóval van, aki eljátssza, hogy ő mennyire jó ember, segít az öregeknek, s amikor megyünk a buszon, mégsem adja át a helyet egy öreg néninek vagy bácsinak. Vagy azt mondja, hogy ő megmondja az igazat, s amikor ciki helyzet van, mondjuk tornaórán, a sportpályán bedobunk véletlenül egy ablakot, akkor tudja, hogy ő volt, mégsem meri megmondani. Pedig nem szándékosan tette. Szerintem ezekben van különbség.
Osztályfőnöknő: Én arra gondoltam, amit Á. Kata mondott ki, hogy lehetnek árnyalatnyi, sőt jelentős különbségek bizonyos erkölcsi kérdések megítélésében, de a lényeg végül is egy és ugyanaz. A vallásból kinőtt erkölcs és a mindennapi erkölcs alapvető dolgokban, mondjuk a tízparancsolat tartalmát illetően nem nagyon különbözik. Én is abban látom a különbséget, hogy valaki csak szavakban hirdeti-e azt, hogy elfogadja a szabályokat vagy a cselekedeteiben. Jó példa erre, hogy csak beszélünk az öregek tiszteletéről, vagy át is adjuk a helyünket a buszon. Gyerekek, ki mit tart fontosnak két beszélgetősdivel eltöltött ofőórából?
V. Andrea: Hogy jó, és hogy legyen gyakrabban.
L. Szonja: Hogy azért jó fejek járnak ide, nem volt nagy veszekedés. De azért nem volt ám mindenki őszinte igazán. Mert Peti szövegén most nem röhögtek olyan sokan, pedig a fiúk mindig cikizik, mert ő esetleg lelkész vagy szerzetes akar lenni. Meg abban sem volt ám mindenki őszinte, hogy a fiúkkal való kapcsolatról mit gondol. De sok dologban kimondtuk, amit gondolunk.
M. Éva: Szerintem sem mindenki mondta el, amit gondol, viszont amit elmondott, abban nem hazudott.
Osztályfőnöknő: Valószínűleg egy nagyobb közösségben, egy osztályban ennyit tudunk elmondani önmagunkról. S ez nem kevés, higgyétek el. Legközelebb tartsunk majd egy olyan órát, ahol néhányan elmeséljük az életünket. Lehet, hogy én kezdem, s ha lesz vállalkozó, elmondja a sajátját úgy, hogy előtte kicsit beszél a szüleivel, a nagyszüleivel. Esetleg hoz fényképeket a családjáról. Tanulni kell a nyíltságot, s azt is meg kell tanulni, hogy van egy magánszféránk, amely nem tartozik másra.
Ez a beszélgetésrészlet mint cseppben a tenger mutatja, miként vélekednek a gyerekek az erkölcsi szabályokról, azok eredetéről, miért tartják itt és most fontosnak az erkölcsi szabályok betartását. Az egy, másfél évtizeddel ezelőtt készült hasonló beszélgetésekben ez a korosztály még kevésbé fogalmazott ilyen karakterisztikusan, felnőttmódon ezekről a kérdésekről. Ebben az iskolában viszonylag jelentős múltra tekint vissza az etika és az emberismeret oktatása, ennek hatása nagyon erőteljesen érezhető abban, ahogyan a tanulók az osztályfőnök kérdéseit, a morális problémákat tematizálták, gyakorlatban operacionalizálták. Ezek a tematikus beszélgetések jelentősen fejlesztették vitakultúrájukat, egymással szembeni toleranciájukat.
Az elmúlt egy, másfél évtizedhez képest fontos változást jelent a gyerekek erkölcsi szemléletének, világképének pluralizálódása, a hitre alapozott világszemlélet, az erre vonatkozó nézetek tudatos vállalása, megjelenítése. A vita- és együttélési kultúra szempontjából pozitív jelenségnek tűnt számomra, hogy az egyik vagy másik táborhoz tartozók, miközben markánsan megfogalmazzák eltérő véleményüket, nem válnak ellenségekké, sőt ez a nézetbeli különbség nem válik csoportképző tényezővé.
Külön figyelmet érdemel az osztályfőnök vitavezetési kultúrája, nyíltsága, személyiség nézeteinek őszinte kifejtése. A kilencvenes évek elején meglehetősen ritka volt az ilyen nyílt, önmagát vállaló tanár, osztályfőnök. A társadalomban lejátszódó változások, a pluralitás elfogadása terén megtett – ugyan korántsem kielégítő mértékű – fejlődés mintha segítene abban, hogy egyre több ilyen osztályfőnök, pedagógus legyen az iskolákban.
A beszélgetésrészlet jól mutatja, hogy egyvalami nem változott: a gyerekek igénye arra, hogy az iskolában minél több olyan tér és időkeret álljon rendelkezésre, ahol beszélgetnek velük az őket foglalkoztató kérdésekről. Ez a rövid beszélgetésrészlet is igazolja, hogy etikai, emberi kérdésekről milyen komolyan, gondolatébresztően tudnak egymással vitázni.
Sokak emlékeznek még a kilencvenes években folytatott vitákra az etikaoktatás tartalmáról és módszereiről. Ez a beszélgetés azok álláspontját igazolja, akik a tételes etikaoktatással szemben a beszélgetésre, a vitára, a gyerekek által levont következtetések sokaságára alapuló módszert tartották értelmesnek, hasznosnak. Ez az óra jól mutatja, hogy nem lehet erkölcsről beszélni, tanítani a mindennapi életvilágtól, az ember valóságos életgyakorlatától elvonatkoztatottan.