Az Édentől a szív paradicsomáig

A kultúrtörténet által a pedagógiai gondolkodás és gyakorlat meghatározó alakjaként számon tartott Johannes Amos Comenius (1592–1670) munkásságát a neveléstörténet egyik újabb kézikönyve^[1] az „átmenet évszázadában” helyezi el, így művelődési és pedagógiai nézeteit is átmenetiként értelmezi. Bár a tanulmány a 17. század „újfajta pedagógiai elveket valló egyéniségei” közé sorolja Comeniust, a „hagyományos” és „új” nézetek párhuzamos jelenlétével pedagógiájában, műveltségében is némi „kettősséget” sejtet.

A korszak „átmenet évszázada”-ként való meghatározását a tanulmány szerzője azzal az ellentmondással indokolja, mely szerint a 17. századot egyszerre jellemezte a gyermekek iránti érzéketlenség és a gyermeki individualitás egyre erőteljesebb felismerése, a nagy gyermekhalandósággal magyarázott negatív és az egyre fejlődő gyermekgyógyászati eredményekkel alátámasztott pozitív tendenciák. Talán az „átmeneti” jelző alátámasztását és Comenius munkásságára való alkalmazhatóságát hivatott szemléltetni az az oppozíció is, melyben vélhetően a 17. századi gondolkodó „maradi” és „előremutató” nézeteit ütközteti a szerző: „Comenius felfogása szerint a földi élet előkészület az örökkévalóságra, de az evilági lét számos elvégzendő feladatot tartogat az embernek.” Ugyanezt a szembeállítást sugallja az ezt követő kijelentés is, bár itt már kevésbé érezhető az értékelés gesztusa: „Műveiben arra törekedett, hogy egységbe ötvözze kora tudományos eredményeit a mély, bensőségesen átélt vallásossággal.” A művelődéstörténeti korszak egészének jellemzőit a továbbiakban a szerző ekképpen összegzi: „A hitből és a tudásból van összeszőve az »Ariadné-fonal«, amelynek segítségével az ember eligazodhat a világ labirintusában. A barokkra jellemző világszemlélet ez.” A gyermekképnek, a korszak felvillantott társadalom- és tudománytörténeti összetevőinek, valamint Comenius szemléletének sommás áttekintése mellett azonban indokolt lehet a korszak művelődésének világképi vizsgálata, mely a gondolkodás általános kereteinek felvázolásával a műveltség alapjaira is rámutat.

A „barokk világszemlélet” fenti jellemzése a világ „labirintusában” utat kereső Comenius életművére különösen igaz lehet, ám a szerző világképének további árnyalataiban történő bemutatásához segítségünkre lehet a korszak jellemzéséhez is felhasznált fogalom comeniusi tartalmának vizsgálata. Ez a fogalom Comenius legismertebb szépirodalmi művének címében ekképpen jelenik meg: „Labyrint světa a ráj srdce”,^[2] azaz „A világ útvesztője és a szív paradicsoma”. Ahogyan a cím első felének, úgy a másodiknak is szimbolikus jelentőségű mondanivalója lehet nemcsak a comeniusi életmű, hanem a barokknak nevezett korszak egészére is.

A comeniusi világkép alapja: a Paradicsom

Bár elsődleges célunk a Nagy Oktatástan^[3] világképi alapjainak a vizsgálata, az ezzel kapcsolatos comeniusi fogalmak tisztázásánál szépirodalmi műve nagy segítségünkre lehet. Ahogyan a teljes – didaktikusan rögtön a szöveg értelmezési keretét is rögzítő – cím^[4] jelzi, a comeniusi regény célja nem elsősorban az adott, kaotikus társadalmi-politikai-erkölcsi helyzetkép megrajzolása, hanem a „labirintusban” megtett szimbolikus út – a lehetséges válaszok felsorakoztatásával – a kortársak számára próbál meg a kihívásokra megoldást nyújtó világszemléletet felvázolni. A középkor stabil, zárt, hierarchikusan tagolt világképének megingását követően a szépirodalmi művek szereplői utazókká váltak, a pikareszk regényektől az emberiségkölteményekig a szerzők az emberi életút sarkalatos kérdéseire próbáltak meg választ adni.^[5] Az új ismereteket asszimiláló, az addigi ismereteket újra áttekintő és újra értékelő szemléletben egy „új” világkép konstruálása életszükségletté vált a 17. században.

A cseh – irodalmi nyelvet teremtő – klasszikus mű comeniusi régi-új válasza a kereső ember számára az édeni miliő felidézése. A kezdeti harmónia megtalálásának helye: a Paradicsom nem csupán végcél, hanem átfogó kiindulási alap is egyben, ahogyan azt a művéhez készített rajzának szimbolikája is elárulja. Az univerzumot szimbolizáló, a „mindenség tengelyén”^[6] található labirintusváros alaprajza a paradicsomot idéző keresztény kert (hortus conclusus) alapvető szimbolikus jegyeit hordozza. A kör alakú, fallal körülzárt kert a kereszténység számára az Isten és ember találkozásának, az édeni harmóniának a színtere, kapcsolata a „menyei Jeruzsálem” képével urbanizált jelentésrétegére is rámutat. A comeniusi elképzelésben ezt az édeni kiindulóhelyzetet színezi át a bűnbeesés következtében beálló kuszaság, a labirintusi átláthatatlanság, melyből azonban – mint majd látni fogjuk – a „szív paradicsomába” vezethet vissza az út. Amint a szimbolikus alapréteg is mutatja, a mű túlmutat korának polgár- és vallásháborús adottságain, és az emberi történelem örök kérdéseire reflektál: „Comenius műve a lelkiismeretétől vezérelt ember örök útja (…) a hit megtalálásáig.”^[7] Az utazás a salamoni Prédikátor könyve „minden csak hiábavalóság” mottójával veszi kezdetét, az értelem hamis szemüvegén át szemlélt világban a választ azonban az utazó a salamoni bölcsesség nélkül aligha találná meg. Salamon király az, aki „leleplezi” a világi bölcsességet, és a lelki, krisztusi beteljesítő találkozást előkészíti. Az irányadó bölcsességet (pánszófia)^[8] kereső Comenius a bibliai bölcsességi könyvre építve, majd az újszövetségi személyes bölcsesség beteljesülése felől szemlélve találja meg a választ: az új – a szívben már jelen lévő – paradicsom a kaotikus labirintusban az eredeti kert harmóniáját tudja megvalósítani.

Comenius vonzódását a salamoni bölcsességgel közvetített édeni harmóniához jelzi az is, hogy lefordította a Biblia bölcsességi irodalmába tartozó „Salamon énekek énekét” (1659),^[9] melynek a paradicsomi kertszimbolika közvetítésében elsődleges szerepe van. Bár a bibliai ének több helyszínt is megjelöl (a szőlő, a mező, Jeruzsálem), azok a központi szimbólummal, az édeni kerttel hordoznak rokon jelentést.^[10] A gazdag szimbolikus tartalmak is magyarázzák, miért válhatott az Énekek éneke negyedik, ötödik részében domináns kertmotívum az egyik legjelentősebb édeni helyszínné, a keresztény kert (hortus conclusus) szimbolikájának ihletőjévé. Mindemellett a kertmotívum átfogja az Ó- és Újszövetséget: ezt az egyetemes szimbólumot használja fel az ószövetségi Teremtés könyve az édeni kezdetek leírására, ugyanakkor a Biblia végén az újszövetségi, látomásos Jelenések könyvében az édeni, kertszimbolika hordozója a mennyei Jeruzsálem, annak mintegy urbanizált változataként. Az Énekek énekének fontos, átvezető szerepe van a bibliai kert szimbólumainak „összefoglalásával”, és a vőlegény és a menyasszony szerelmének képében azt a változó, dinamikus szeretetkapcsolatot is leírja, mely Isten és népe között az édeni kezdetek óta fennáll. Az ének szó szerinti és allegorikus értelmezési lehetőségei egyben a „földi” és a „mennyei” éden párhuzamainak bemutatására is lehetőséget nyújtottak. Az ének allegorikus magyarázata az ószövetségi könyvek közül leginkább előlegezte az Újszövetség mondanivalóját: „a szív törvényének” (vö.: Ez 31, 33) előtérbe kerülését és a „vőlegény”-nek, Jézusnak személyes eljövetelét (vö.: Mk 2,19). Comenius nagy gonddal készítette el az ének rímes, verses átköltését, bár a Biblia cseh nyelvű fordítását már gyermekkorától anyanyelvén ismerte.^[11] Az órigenészi „ekleziológiai” értelmezésnek megfelelően a vőlegény és a menyasszony párbeszédét Krisztus és az Egyház dialógusaként fordítja, de a szerelmi vágyakozás intenzitásának kifejezésével a személyes szint, a „lelki-misztikus” értelmezői keret jelenléte is nyilvánvaló. Az átköltés érdekessége, hogy a hatodik énektől kezdődően, váratlanul a Krisztus-Egyház párbeszédhez – további szereplőként! – csatlakozik a vőlegény és a menyasszony is. Ez azt is mutathatja, hogy Comenius számára természetes a szó szerinti értelmezés párhuzamos jelenléte és annak kapcsolata a „szent szerelem”-mel.^[12] Ezzel összhangban szól regényében Krisztus a „vándor”-hoz: „A házasok rendjében láttad, hogy akik egymást megszeretik, miként mondanak le mindenről, hogy egymáséi lehessenek: cselekedj te is úgy (…) és az enyém leszel.”^[13]

A kert harmóniáján, a személyes szereteten alapuló bibliai világ- és emberkép a comeniusi pedagógia fontos kiindulópontja is. Éppen ezért is alaptalan a comeniusi életmű szétbontása: a „teológus” és a „pedagógus” Comeniusra, hiszen műveltségének, gondolkodásának egységét a bibliai emberkép biztosítja, sőt ennek ismerete nélkül pedagógiai gondolkodása sem érthető meg a maga teljességében.^[14] A „Nagy Didaktika, avagy egyetemes mesterség”^[15] című műve az itt is megnyilvánuló comeniusi egyetemességigény kifejtéséhez éppen a paradicsomi kert szimbolikáját használja fel, pedagógiai koncepciójának alapjaként a kerthasonlat az egész művet átfogja. Könyve bevezetőjében az édeni kert a kezdeti teljesség szimbólumán túl a pedagógiai cél meghatározását is sejtetve – az Énekek énekét idéző módon – az ember metaforájává válik: „Isten kezdetben a föld porából alkotta meg az embert, és a gyönyörűség paradicsomába helyezte, amelyet kelet felől ültetett, nem csupán azért, hogy azt mívelné és őrizné (Móz. I. 2, 15.), hanem, hogy ő maga is Istenének gyönyörűséggel teljes kertje legyen” (E. 1.).^[16] A paradicsom hasonlatának következetes végigvitele jelzi az emberben lévő isteni bölcsesség eredetét is: „Folyóvíz jő vala ki Édenből e kertnek éltetésére, és onnan oszol vala el úgy, hogy négy folyóvíznek lenne fejévé (Móz. I. 2, 10.), az ember szívébe beletorkollanak a Szentlélek különböző ajándékai, hogy éltessék őt, az ő bensejéből pedig ismét élővizek folyásai folynak (Ján. 7, 38.), vagyis az emberben és az ember által sokféleképpen terjeszkedik szét Istennek bölcsessége, mintegy sokféle szerteágazó folyók útján” (E. 2.). Comenius a kert metaforájának színezésével az Énekek éneke ekleziológiai értelmezési szintjére utal, amikor azt állítja, hogy az „Istennek szentelt emberek gyülekezetét”, az „Egyházat” a Biblia „Isten paradicsomához, kertjéhez, szőlejéhez” (E. 3.) hasonlítja. A kertmetafora ezen két – személyes és közösségi (lelki és ekleziológiai) – szintje a paradicsomi szimbolika fontos összetevője, a továbbiakban is meghatározó. A bűnbeeséssel elveszített Paradicsommal az ember is „kietlen pusztasággá” (E. 5.) változott, ám az Isten „kibocsátván az ő bölcsességét (…) ismét körülbástyázta elhagyott paradicsomát, az emberi nemet; hogy a mennyei Paradicsomból származó új oltóvesszőket oltson a mi szívünk elhalt és elszáradt fáiba” (E. 6.). A krisztusi bölcsesség elérkezésének köszönhetően „virágzik tehát az egyház kertje”, szögezi le Comenius. Majd a salamoni Énekek énekéből idézi a keresztény kert (hortus conclusus) mariologista értelmezését meghatározó kerthasonlatot („Olyan vagy, mint a bérekesztett kert, én Húgom, én Jegyesem!”), és a jegyesi szerelem mélységeibe is betekintést nyújt („jöjjön el az én Szerelmesem az ő kertjébe, és egye annak gyönyörűséges gyümölcsét” [E. 7.]). Ám, „a Paradicsom ezen új ültetése is elfajult” – állapítja meg Comenius – a salamoni könyv pesszimista: minden „hiábavalóság” részét idézve (E. 8–9.). A másodszor is elveszített Paradicsom után – Comenius meglátása szerint – két vigaszunk maradt: „Először is az, hogy Isten örökké tartó paradicsomot készít az ő választottainak, ahol visszatér a tökéletesség állapota, mégpedig teljesebben és jobban, mint ahogy azt egykor elveszítettük” (E. 13.). „Másik vigaszunk az, hogy Isten az egyház paradicsomát itt a földön is meg-megújítja, és annak kietlen pusztaságát a gyönyörűség kertjévé alakítja át.” (E. 14.)

Az édeni miliő és a kertszimbolika által olyannyira meghatározott comeniusi nézőpont csak ezután lát hozzá nevelési elveinek megalapozásához. Az ifjúság nevelésének fontosságát „az emberi bűnök valamennyi labirintusa” közepette az a krisztusi kijelentés mutatja meg, melyben „az igazi Salamon, Istennek égi fia” ezeket mondja: „Engedjétek hozzám a kisdedeket, mert ilyeneké a mennyek országa (Márk 10, 14.)”; valamint „Hacsak meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába (Máté 18, 3.)” (E. 15.). Az isteni bölcsességen alapuló nevelés egyik célja tehát a gyermek megőrzése „az Istentől kapott kegyelmi állapotban” (E. 17.), ám ez végső soron egyetemesebb küldetést irányoz elő: „gyógyírt kell alkalmaznunk az emberi nem romlottságaira, ez leginkább az ifjúság óvatos és előrelátó nevelésén keresztül kell, hogy megtörténjék.” Az édeni ártatlanság megőrzésének vagy visszaszerzésének óhaja mellett Comenius az édeni szimbolika felhasználásával is alátámasztja „paradicsomi” pedagógiai koncepcióját: „annak, aki kertjét meg akarja újítani, először növendék fácskákkal kell azt beültetnie, és előreláthatóan kell gondoskodnia az ültetvények termékeny növekedéséről” (E. 19.). Hiszen – folytatja később – „az ifjúság (…) a szükséges megművelés nélkül úgy nő fel, mint a vadon erdő” (kiemelések tőlem, E. 29.). Comenius a kert szimbolikájának végigvitelével jut el oda, hogy a nevelés fogalmát a latin „cultura” (a magyar „művelődés”) etimológiai gyökerével szembesíti. Mégpedig a fogalom autentikus-archaikus változatával, hiszen itt végső soron Isten az, aki „kertjét” „megműveli”. Az isteni bölcsesség által meghatározott „műveltség” felismerése az alapja annak az optimizmusnak, amely kapcsán Comenius a „felvilágosodás” fogalmát előlegzi meg, amikor az „új korszak (…) új fényéről” (E. 35.) beszél. Hiszen „az iskolák a lelkek teljes és egyetemes művelődésének helyévé” válhatnak „az isteni fényesség segítségével” (H. 7.).

A comeniusi emberkép és a „barokk” világképi elemek

A paradicsomi fogantatású pedagógia édeni – és szélesebb bibliai – alapokra építő emberképet feltételez, melyet Comenius a Nagy Oktatástan első hat fejezetében alaposan körvonalazott. Ez az emberről alkotott felfogás elsősorban nem a nevelés alanyáról tesz kijelentéseket, hanem a pedagógiai célt határozza meg, a nevelés feladata ennek az emberképnek a közvetítése.

Az istenképmásságból adódó emberi kivételezettséget Comenius isteni szózatok megidézésével érzékelteti: „én képmásom, én gyönyörűségem”; „téged jelöltelek (…) társammá az örökkévalóságban”; „önmagamat adtam neked személyes szövetségesül”; „te vagy az én dicsőségem koronája” (I. 2–3.). A bibliai jegyesszimbolika mélységeit is jelző emberkép közvetítése a célja „mindazoknak, akik az ember alakításának feladatát magukra vették”. Ezeket kell „feljegyezniük” nemcsak „minden ember ajkára, fülébe és szemébe csupán, hanem mindenki szívébe” (kiemelés tőlem). A baconi empirizmus által is meghatározott comeniusi gondolkodás az ember érzéki és értelmi meghatározottsága mellett az akarati és érzelmi dimenziókat is fontosnak véli, azaz a teljes embert átfogó és alakító nevelés híve. Ez az egész embert figyelembe vevő szemlélet pedig az emberi istenképmásságon és személyes megszólítottságon alapul. „Mindenkit meg kell tanítaniuk arra, hogy ennek a méltóságnak és dicsőségnek tudatában éljen” (I. 4.). Miután Comenius leszögezte, hogy „Az ember a legvégső, legfüggetlenebb és legkiválóbb teremtmény” (ez egyben az I. fejezet címe és mondanivalója) az egész nevelési koncepciót meghatározó – a neveléstörténeti kézikönyvből már idézett – kijelentést tesz: „Az ember végső célja ezen a világon kívül esik” (a II. fejezet címe). Annak ellenére, hogy Isten a „saját ujjaival alkotta meg a testét, lelket pedig a saját lelkéből lehelt belé” (II. 3.), az ember ebben az életben nem éri el célját, „más cél felé tartunk” (II. 5.). Meglepő az „egyetemes bölcsesség” kidolgozásán munkálkodó, azt központi kérdésnek tekintő Comenius szókratészi kijelentése: még „ha valaki a bölcsesség tanulmányozásának szenteli lelkét, annak se látná végét seholsem, mert minél többet tud valaki, annál jobban látja, mennyit nem tud még” (II. 7.). Az édeni fogantatású emberképen alapuló nevelés tehát az örök boldogságra irányul: a mennyei Jeruzsálembe, az új Paradicsomba való eljutásban, annak előkészítésében van nélkülözhetetlen feladata, ebben azonban az emberi bölcsesség nem segíthet.

A következőkben összegzett comeniusi emberkép az eddigi nézőpontok summázata, ugyanakkor az értelem szerepének kiemelésével pedagógiai szempontokat is feltételez: az ember „I. eszes teremtmény, II. a teremtmények felett uralkodó teremtmény, III. teremtőjének képe mása és gyönyörűségére szolgáló teremtmény”. „Ez a három úgy kapcsolódik egybe, hogy semmiféle szétválasztást nem tűrnek, mert ezeken nyugszik a jelenvaló és eljövendő élet alapja.” (IV. 2.) A fentiekből vezeti le Comenius azt, hogy „az embernek három veleszületett adottságra van szüksége, mégpedig arra, hogy 1. jártas legyen minden dologban, 2. legyen ura mind a dolgoknak, mind pedig önmagának, 3. minden dolgot és önmagát hozza vonatkozásba Istennel mint mindennek forrásával”. A három pontban összegzett emberképnek megfelelő tulajdonságok: „I. Képzettség. II. Erényesség, vagyis jó erkölcsök. III. Vallásos érzület, vagyis jámborság.” „A képzettségen értjük minden dolog, mesterség és nyelv megismerését; az erkölcsön nemcsak a külső csiszoltságot, hanem minden belső és külső indulat összhangját; vallásos indítékon pedig azt a belső tiszteletet, mellyel a legfelsőbb lény iránt viseltetik az ember, és megismervén azt, hozzákapcsolódik.” (IV. 6.) Ezek az elvek nemcsak az ember minden teremtményi „kiváltságát” összegzik, hanem „ezekre alapul mind a földi, mind pedig az örök élet” (IV. 7.), és az ember ezen tulajdonságai helyezhetik őt vissza az „első és eredeti állapot”-ba (V. 1.).

Az emberi természet tehát Comenius értelmezésében nem a bűnbeesés következményeit predesztináló adottság, hanem az „eredeti állapot”-hoz való visszatérés lehetőségét rejti, ezért az ember életében a nevelésnek különösen fontos szerep juthat. „A »természet« szón egyébként Isten mindenre kiterjedő gondviselését is értjük, (…) amely mindenkinek minden tettében megnyilvánul; mégpedig minden teremtménynél abban az irányban, amelyre őt kijelölte.” (V. 2.) A személyre szabott „isteni jóság” jelenléte az emberi természetben adott, a nevelés feladata ennek kibontakoztatása. Ezek után már nem annyira meglepő az a – heves kritikát is kiváltó^[17] – meghökkentő kijelentése, mely a természetes ész megismerését és a keresztény hitet, az emberi rációt és az emberi istenképmásságot közvetlen összefüggésbe állítja: „Nyilvánvaló, hogy minden ember alkalmasnak születik arra, hogy tudományos ismeretekre tegyen szert, elsősorban azért, mert Isten képmása.” (V. 4.) Ezt követően és ezzel összhangban Comenius a reneszánsz neoplatonista emberközpontúság megfogalmazásához közeli megállapítást tesz: „Minden bizonnyal az ember áll Isten műveinek középpontjában, minthogy a tiszta ész birtokosa.” Szintén a reneszánsz vitalista világkép elképzelésének felel meg az, hogy az ember a kozmosz struktúráján nem egy eleve adott helyet foglal el, hanem adott a mozgás lehetősége, mely az emberi rációnak köszönhető: „Értelmünk (…) felemelkedik a magasba, feltárja a rejtett dolgokat, lerántja a fátylat a burkolt dolgokról, és azon fáradozik, hogy kifürkéssze a hozzáférhetetlent is; ennyire határtalan és végtelen ő”; az emberi értelem „az egek egén túlra hág fel és a mélységek mélységére száll alá”. De hogy a vitalista ember- és világkép összefüggéseit nyilvánvalóvá tegye, Comenius a reneszánsz kedvelt fogalmaival magyarázza mondanivalóját: „A filozófusok az embert mikrokozmosznak, kicsinyített világnak nevezték el, amely összesűrítve mindent felölel, ami csak széltében-hosszában a nagy világban (makrokozmosz) kiterjedten látható.” (Kiemelések tőlem) (V. 5.)

Ahhoz, hogy az emberi természet és a természet egészének párhuzamával is világossá tegye az összefüggést, megint csak a kertmetaforára utal: az emberi csecsemőt olyan palántához hasonlítja, mely még ugyan nem bontakozott ki, lényegében mégis benne van a fa, a növény. Ennek nyomán a racionalizmushoz közeli álláspontot hangoztat: „az emberbe semmi sem vihető be kívülről, hanem csak arra van szüksége, hogy feltárjuk és továbbfejlesszük azokat a sajátosságokat, amelyek kifejletlen állapotban vannak jelen benne.” Sajátos – de az édeni alapszemléletből következik – az a módszer, mellyel Comenius ezt a racionalista álláspontot összhangba tudja hozni a rá oly nagy hatást tevő baconi empirizmussal: a bűnbeesés következményének tudja be az értelmi „kibontakozás” zavarát, és ezért válhat a külvilág, a természet, a kozmosz az ember tapasztalatának iskolájává. Az emberi tapasztalatnak azért fontos a szerepe, mert „semmi olyat nem rejt a világ, amit az érzékeléssel és értelemmel rendelkező ember fel ne foghatna” (V. 6.), és „az ember mindent elérhet, ha a természet vezetésére bízza magát” (V. 8.). Sajátos az is, ahogyan a baconi empirizmus Comenius számára teljes összhangban áll a skolasztika nagy misztikusának, clairvaux-i Szent Bernátnak természetben szemlélődő „tapasztalatszerzésével”, amint azt a részlet comeniusi hivatkozása mutatja. Így a külvilág tapasztalata az emberi belső „felvilágosítását” szolgálja, hiszen „az emberben megvan minden: név szerint a lámpás, a fény, az olaj, a tűzszerszám”. „Ha helyesen tudná csiholni és felfogni a szikrát, meggyújtani a lámpásokat, úgy hamarosan mint gyönyörű színjátékot pillantaná meg Isten bölcsességének csodálatos kincstárát, mind önmagában, mind a külvilágban (ahogy minden szám, mérték és súly szerint oszlik el).” (Kiemelés tőlem) Comenius itt az emberi értelem isteni felvilágosítását – némileg zavaró módon – Nicolaus Cusanust idéző fogalmakkal^[18] támasztja alá a teremtés matematikai alapjainak felidézésével. Így nyilvánvaló, hogy Comenius nemcsak a firenzei neoplatonizmus vitalista világképének, hanem az ettől lényegesen eltérő cusanusi elképzelésnek is a birtokában volt, mely a teremtés „quadriviumi”^[19] meghatározottságán túl a végtelen univerzum lehetőségét is felvetette, és a reneszánsz emberközpontúság keresztény humanista értelmezését adta.^[20]

Comenius a „pogány” görögök ismereteiben is jártas, éppen rájuk hivatkozva állítja az erények emberrel született voltát. Hiszen: „a harmónia minden embernek gyönyörűséget okoz”, és az erény sem más, „mint az önmagában és a másokkal való összhangzás” (V. 13.). Az összhang egyaránt jelenti az esztétikai gyönyört és a – püthagoreus zeneelméletet idéző – hangok harmóniáját, de az ember és a kozmosz harmóniáját is. „Hiszen az ember sem egyéb, mint összhang – teste és lelke szempontjából egyaránt.” (V. 15.) Ám meglepő a folytatás: „Mert ahogy maga a hatalmas külvilág (makrokozmosz) óriási óraszerkezethez hasonlítható, melyet különböző kerekekkel és csengőkkel úgy szerkesztettek egybe, hogy a mozgás folytonossága és összhangja meg ne szakadjon: hasonlóképpen az ember is.” Ebben a mondatban Comenius legalább három jelentős világkép-elképzelést ötvözött egybe: a vitalista világkép fogalomhasználatát a mechanisztikus világkép óraműfelfogásával és a püthagoreus eredetű szférák zenéje elképzeléssel és harmóniaelmélettel egyeztette. A didaktikai mű további részeiben az eddig felvázolt metaforák egy továbbival bővülnek: az alapot és viszonyítási pontot jelentő paradicsommetafora, a vitalista, a neoplatonista és a görög műveltségi elemek metaforái mellett a mechanisztikus világképet alapvetően meghatározó órahasonlat is többször visszatér.

A tanulás fogalmának vizsgálatánál válnak nyilvánvalóvá a comeniusi világkép további elemei: a patrisztikus és skolasztikus ismeretek. Mint már láttuk a comeniusi elképzelésben az emberi természet vizsgálatával szükségszerűen együtt jár az oktatás, a nevelés kérdésköre, hiszen „tanulékony teremtmény” „emberré (…) csakis tanítás útján válhatik” (VI. 1.). A kozmoszban azonban Isten más teremtménye is kiemelkedik, az ember mellett fontos szerepet töltenek be a szellemi teremtmények, az angyalok is, akiknek említése szintén gyakori Comenius művében: „kiváltsága angyalnak és embernek egyaránt az, hogy éles elmét kaptak, mellyel kutathatják Isten műveit, s ezáltal elsajátíthatják a megismerés kincsét” (VI. 2.). Az angyali megismerés hasonló az emberéhez, hiszen „az angyalok szemlélődés útján is tanulnak (…), s ezért az ő megismerésük – akárcsak a miénk – tapasztaláson alapul”. A patrisztika által kidolgozott (és elsősorban Pszeudo-Dionüsziosz Areopagitész által közvetített), a skolasztika organikus világképében fontos szerepet betöltő angyalvilág Comenius világképében is fontos helyet kap. A szellemi dimenzió mellett a comeniusi anyagi világ is a skolasztika hierarchikusan tagolt, láncolatszerű világképét idézi, mely arisztotelészi alapokra épült. A középkori organikus világkép „elemi világát” idézi, ahogyan Comenius az anyagi világon végigtekint: a kövek, a fémek, a növények, az állatok hierarchikus rendje (vö. VI. 3.) azt a középkori felosztást követi, melyet a 13. században Aquinói Szent Tamás integrált művében (Summa theologiae) a pszeudo-dionüszioszi „Szellemvilág” és az arisztotelészi–ptolemaioszi „Csillagvilág” mellé.^[21]

Ebben a – Szentháromságra utaló – hármas tagoltságú világban foglal el sajátos helyet az ember, akiről Comenius korábbi kijelentését cáfolva azt állítja, hogy „semmi sem született vele, az egyetlen alkalmasság kivételével”, és ez a tanulás (VI. 4.). Ez a képessége vezetheti vissza az embert a megromlott világban az édeni harmónia közegébe, a tanulás színtere pedig az „iskola”. Az emberi természet és a természeti világ Comenius optimista megközelítésében a bűnbeesés ellenére az isteni bölcsesség és gondviselés helye is, ezért „a világ (…) nevelkedésünk, gyarapodásunk helye, a mi iskolánk” (III. 3.), sőt: „Az iskola helyes rendjét a természettől kell kölcsönöznünk” (XIV. fejezet címének része). Comenius számára: „Világos az is, hogy már a bűnbeesés előtt a paradicsomban iskola állott rendelkezésre az embernek, hogy abban fokozatosan előrehaladjon” (VI. 5.). Az édeni harmónia iskolájából azonban „hiányzott azon dolgok ismerete, amely teljes egészében egyedül a tapasztalatból adódik”. Az új Paradicsom ügyét szolgáló comeniusi iskola tehát – a baconi eszmék általi ihletettsége folytán – a tapasztalatszerzés többletét hordozza, habár a „romlottság állapotában” mindez nem könnyű feladat, hiszen „a dolgok elhomályosultak, és a nyelvek összezavarodtak”. A „Paradicsom palántái, azaz a keresztény ifjúság” (VIII. 1.) intézményes nevelésének elengedhetetlen összetevője ezért az édeni, bibliai emberkép közvetítése, melynek forrása a Biblia: „a Szentírás legyen minden keresztény iskola alfája és ómegája” (XXIV. 20.). A comeniusi rendszerben „a Könyv”, a Szentírás válik az édeni teljesség, „a kert tudásának” közvetítőjévé, így a comeniusi pedagógiát alapvetően meghatározzák a keresztény kultúra fontos tartalmai.

A „barokk világkép”: az édeni kiindulóponttól – a bűnbeesés labirintusán át – a szív paradicsomáig

Amint láttuk, Comenius széles körű tájékozottságát, műveltségét felhasználva egy sajátos „barokk” világképet alkotott, mely sokszínűsége ellenére sem eklektikus, hanem az édeni kiindulópontra támaszkodó harmonikus világkép. Az európai kultúrtörténet valamennyi jelentős korszakának világképeleme megtalálható ebben, azonban az újkori fordulatot leginkább meghatározó kopernikuszi heliocentrikus szemlélet nem érezteti hatását. Ebben a szilárd, geocentrikus világban a keresztény, biblikus alapokra építve éppúgy jelen vannak a „pogány” görög ismeretek, mint a patrisztika és skolasztika által meghatározott középkori organikus világképelemek; az ugyanerre a struktúrára építő, emberközpontúságot, az emberi értelem általi mozgást hirdető reneszánsz vitalista világképelemek; a racionalista és a baconi empirista szemlélet elemei, valamint a mechanisztikus világkép felfogása. Mindez – a látszólagos ellentmondások ellenére – sajátos, 17. századi, comeniusi értelmezésben harmonikus egységet alkot: az édeni kiindulópontra az új Paradicsom ígérete épül.

Comenius a görög és római klasszikusok gyakori idézésével bizonyítja, hogy birtokában van annak a műveltségnek, mely a zsidó-keresztény kultúra egyik fontos összetevője. A püthagoreus eredetű harmóniatan ismerete mutathatja azt is, hogy kozmológiai megközelítésmódja elsősorban nem a kisázsiai természetbölcselői, hanem a püthagoreus vallási szemléletmódra épít (V. 14–17.). Comenius utalásai azonban valószínűsítik, hogy ismeri a hippokratészi–galénoszi nedvkórtant is (XV. 8.), mely az ókori világ legátfogóbb kozmológiai rendszerének alapját képezte az emberi négy testnedv és a kozmosz négy alapelemének megfeleltetésével. A középkor organikus világképe geocentrikus, hierarchikus felépítésével alapvető fontosságú a comeniusi rendszerben, a biblikus alapihletettség ezzel áll leginkább összhangban. A skolasztikában összegzett világkép struktúrája, alapelemeinek jelenléte egyértelmű, ugyanakkor a skolasztikus deduktív gondolkodás baconi bírálata árnyalja a korszak műveltségének comeniusi megítélését. A reneszánsz vitalista világkép jelenléte ugyancsak alapvető fontosságú, a firenzei neoplatonista és keresztény humanista szemlélet hatása egyaránt feltételezhető a comeniusi gondolkodásban. Az ember értelmi meghatározottsága, a világban betöltött központi szerepe ellenére az ember célja túlmutat az e világi meghatározottságokon és az örökkévalóságra irányul. A baconi empirikus szemlélet sajátos módon ütközik a racionalista állásponttal.

Talán ez az egyetlen zavaró, látszólagosan ellentmondó álláspont a comeniusi rendszerben, ám a gondolat biblikus közegbe helyezésével ezt a kérdést is bravúrosan oldja meg Comenius. A bűn következménye az a priori ismeretek kibontakozásának korlátozottsága, a földi élet és az új Paradicsom többleteként jelentkezik az érzéki tapasztalat, hiszen az édeni teljességből „mégis hiányzott a dolgok azon ismerete, amely teljes egészében egyedül a tapasztalatból adódik – amint ez nyilvánvaló Évának a kígyóval folytatott beszédéből. – Ha ugyanis bővebb tapasztalattal rendelkezett volna, úgy nem hagyta volna oly egyszerűen figyelmen kívül, hogy ezen teremtmény nem rendelkezhetik a beszéd képességével, és bizonyára cselt gyanított volna. Sokkal inkább fennáll ez most bűnös állapotunkban, hogy ti. ha valamit tudni akarunk, azt előbb el kell sajátítanunk, mivelhogy valójában (VI. 5.) csak csupasz értelmet, »sima lapot« hozunk magunkkal (…) és semmi sem született velünk” (VI. 5.). „Az emberbe semmi sem vihető be kívülről” (V. 5.) álláspont megférését a „semmi sem született velünk” (VI. 5.) szemlélettel tehát az édeni bűnbeesés magyarázza.

Az empirizmus és a mechanisztikus világszemlélet a comeniusi rendszerben szoros egységet alkot, akár feltételezheti is egymást. Comenius egy helyen az érzékszervi tapasztalatszerzés következményének tartja a világ szerkezetének felismerését, és ebből vezeti le az óra mechanizmusának megalkotását: „Megfigyelték az égboltot, és látták, hogy az folyton forog, és hogy a csillagok különböző körforgásaikkal az idők kellemes változását hozzák létre. Ennek mintájára eszközt találtak ki, amely az égboltozatnak naponkénti forgását jelképezi, és az órákat méri. Kicsi kerekekből áll ez, nemcsak azért, hogy az egyik a másikat hajtsa, hanem azért is, hogy ez a mozgás vég nélkül folytatható legyen. Ezt a műszert szükségszerűen mozgatható és szilárd alkatrészekből kellett megalkotni, amilyen maga a világ is. Mégpedig elsősorban tekintettel a világnak nyugvó részére, a földre; szilárd állványt, oszlopokat és körgyűrűket – tekintettel továbbá az égbolt mozgó pályáira, különböző kicsi kerekeket alkalmaztak. Mivel azonban valamely keréknek nem lehetett feladatul szabni azt, hogy önmagától forogjon, és más kerekeket is magával ragadjon (ahogy a csillagok teremtője erőt adott a fénynek, hogy mozgassa önmagát és magával együtt más dolgokat is), szükséges volt a természettől kölcsönözni a mozgató erőt, azaz akár a nehézségi erőt, akár a rugalmasság mozgató erejét.” (XIV. 6.) Bár a mechanisztikus világszemlélet később a felvilágosodás deista szemléletét támasztotta alá, a comeniusi világképben az isteni gondviselésnek nélkülözhetetlen szerepe van, itt nem tátong szakadék Isten és a világ között.

A „hit és tudás” egységének világképe tehát ez, melyben az édeni szimbolika egyben a baconi tapasztalatszerzés és érzékletesség igényét is alátámasztja, és amelyben a paradicsomi alapozás a legkülönfélébb műveltség- és világképelemeket harmonikus egésszé formálja. Bár ennek a világképnek nincs önálló természetfilozófiai vonatkozása, mégis csupán a felvilágosodás „csúcsa” felől értelmezett történelemképpel lehet „átmeneti”-ként definiálni. A comeniusi „barokk” világkép kiegyensúlyozott, egységes szemlélete az előző kultúrtörténeti egységek újragondolásával egy önálló és új világképet hozott létre. A comeniusi „isteni” felvilágosodás bizonyos értelemben akár előkészítője is lehetett a 18. századi felvilágosodásnak, ugyanakkor élesen szemben áll az „értelmi” felvilágosodás gondolatával. Bár Comenius megelőlegezi a felvilágosodás nevelésbe vetett optimizmusát, azaz, hogy mindenki nevelhető, és a neveléssel a társadalmi gondok megoldhatók, ám a comeniusi szemlélet azon a bibliai emberképen alapul, mely szerint az emberi istenképmásság és megszólítottság segít a világban való eligazodásban.

A comeniusi barokk világképben előforduló kultúrtörténeti világképi elemek alapját a Paradicsom jelenti. Az édeni kiindulópont és az új Paradicsom felé való irányultságon kívül jól mutatja ezt a comeniusi regény címének szimbolikus második fele, mely szerint a „világ útvesztőjében”, a világképi elemek „labirintusában” „a szív paradicsoma” az irányadó, az összetartó kapocs. Comenius szépirodalmi művéhez kell tehát ismét fordulnunk, hogy a Nagy Oktatástanban is jelen lévő szimbolikus tartalmak kapcsolata a maga teljességében álljon előttünk. A vándor a regény vége felé a világ csalárdságából kiábrándulva, egy hívó szót követve belép szíve belsejébe, ahol csak egy vékonyka fénysugár férkőzik be a sok por és piszok következtében. A szív mélyén fura látvány fogadja: „A szobácska közepén látok még szerte heverő és darabokra zúzódott létrákat, megrepedezett és összevissza kallódó csigákat köteleikkel; item, tépett tollú nagy szárnyakat. Végül pedig órakereket látok, eltört vagy meggörbült tengelyekkel, fogakkal, csavarokkal, melyek mind szanaszét hányódtak.” (XXXVIII. fejezet.) A krisztusi felvilágosításból megtudja a vándor, hogy merre jár: „elvezettelek magamhoz, bevezetvén téged tenmagadba”. A tévelygések után a vándor megtudja, hogy „sem a világ (…), sem Salamon király meg nem taníthatnak semmire, semmivel nem gazdagíthattak, semmivel ki nem elégíthettek, semmivel nem csillapíthatták szíved vágyait, mivel az, amit keresel, nem foglaltatott bennük”. Egyedül Krisztus taníthatja meg mindenre, teheti gazdaggá, a jegyesszimbolikát idézve: egyedül Krisztussal kell egyesülnie. „Az összes könyvtár helyett” egy könyvet, a Bibliát adja Isten a vándornak, mely által megtanulhatja Krisztust ismerni, és „melyben minden tudomány benne foglaltatik”. „Grammaticád lesz az én igéim fontolgatása, a dialecticád a beléjük vetett hit, rhetorikád az imádság és fohászkodás, a physicád a cselekedeteimről való elmélkedés, a metaphysicád a bennem és az örök dolgokban lelt gyönyörűség, a mathematicád egyfelől jótéteményeimnek, másfelől a világ háládatlanságának számbavétele, latolgatása és megmérése, ethicád az én szeretetem…” (XXXIX. fejezet.) A vándor a krisztusi hangra a teljes önátadással felel, erre: „egyre nagyobb fényesség támad (…) A szanaszét heverő törött kerekek is eggyé álltak össze, és valamiféle, az órához hasonló tökéletes szerkezet képződött belőlük, mely a világ folyását és annak csodálatos isteni kormányzását szemlélteti. Szintúgy éppé váltak a létrák, és felállíttattak az ablakhoz, melyen át behatolt a mennyei fény, úgyhogy, amint rájöttem, ott ki lehetett tekinteni. Az előbb még tépett tollú szárnyak sűrű új tollazatot kaptak, s az én Uram, aki beszélt hozzám, megfogta a szárnyakat, rám erősítette őket, és így szólt: »Fiam, én két helyen lakozom, a mennyekben, az én dicsőségemben s a földön, az alázatos szívben. Azt akarom, hogy mostantól fogva neked is két hajlékod legyen: az egyik e helyütt itthon, ahol ígéretem szerint én is veled vagyok, a másik nálam a mennyben, ahová, hogy felemelkedhess, adom neked e szárnyakat (melyek az örökkévaló dolgok áhítása és az imák); fel tudsz majd szállni hozzám, amikor akarod, és örömet lelhetünk egymásban.«” (XL. fejezet.)

A comeniusi világkép fontos szimbolikus elemei tehát csak a bibliai jegyesszimbolika mélységeit mutató krisztusi, paradicsomi találkozásban nyerik el értelmüket. Az organikus világkép létezők láncolatát (vö. az ókori „Homérosz aranylánca”, a bibliai „Jákob létrája”) szimbolizáló létrája, az angelológiára utaló angyali szárnyak, a vitális világkép Isten felé tartó mozgása és a mechanisztikus szemlélet – az isteni rendet, tökéletességet is sugárzó – óraszerkezete a comeniusi barokk világképben csak a „szív paradicsomában” nyeri el egységes szerkezetét és értelmét.

Források