Az átderengő élet

2016. augusztus 22-én 104 éves korában elhunyt Tamás Aladárné Szűcs Ilonka néni, a kettős állampolgárságáért 2011 óta konokul-szelíden kiálló felvidéki pedagógus, Balogvölgy egykori tanító nénije. Aki körül 1912-es világra jövetelétől fogva országhatárok vonaglottak erre-arra, rossz mostohaszülők módjára birtokolva-ölelve őt és a felvidéki magyarságot. Aki 1931-ben kezdte és 1974-ben fejezte be magyar iskolai tanítói működését, s ez utóbbi alkalmából J. A. Komensky díjat és Kiváló pedagógus kitüntetést kapott a Csehszlovák Népköztársaságtól. Akit 2006-ban a szlovák állam még életműdíjjal jutalmazott, 2011-ben pedig megfosztotta őt szlovák állampolgárságától, mert magyar állampolgár lett, s hiába tiltakozott kitartóan a lehető legtöbb fórumon és hivatalban, ő és sorstársai helyzetén végül senki és semmi nem segített, szülőföldjén cím nélküli jogfosztottként halt meg.

És aki életében „nem csinált semmi különöset”.

Ezt ő állította, többször egyébként, amikor különböző érdemeit firtatták. Elmondta Rimaszombatban egy szűk körű összejövetelen is, ahol 99. születésnapja alkalmából őt ünnepelték, és elmondta a budapesti Kossuth téren is, 2012-ben, amikor a magyar állampolgárságáért való kiállásért megkapta a Magyar Becsületrendet. Legyünk iránta bizalommal, vegyük nagyon is komolyan ezt az állítást, semmi-különös módon, ahogy ő beszél a születésnapját ünneplőkhöz: „Az természetes dolog volt, ami csináltam, és én elmondhatom nektek, hogy én egész életemben játszottam.”

El tudjuk képzelni Ilonka nénit, ahogy játszik – tanít, kirándulni viszi a gyerekeket, dramatizál, instruál, dicsér, vigasztal, nevettet, bábszakkörön bábozik, táncszakkörön táncol, vöröskeresztes képzést tart? Hát persze, hogy el. A vele készült filmfelvételeken hangja, mosolya, ragyogó szeme is sokat elárul. „Soha nem fenyített, inkább megmagyarázott sokmindent, és élveztük azt, amit csináltunk, verset, szerepeket, táncot” – mondja az egykori tanítvány, Pásztor Aranka. Nem csináltam semmi különöset – tettem, amit kell. Különös helyett. Ha életprogram a megmaradás, akkor azt kell, akkor az kitölti az időt, megszüli a feladatokat, munkát ad a kéznek és az agynak, álmatlan éjszakákkal gyötri a szívet. A pedagógus verssel, énekkel, tánccal és szorítókötéssel harcol az elfogadhatatlan elfogadása ellen: él és élni tanít. Idő sem jut semmi különösre – a meglévő csodákat kell megtartani. „Minden egyes gyerek egy egyéniség. Mindegyik más. Minden gyerekhez más út vezet. Nagyon imádtam a gyerekeket.”

Erre berendezkedni persze hiábavalóságnak tűnhet olykor. Beteg korszakok beteg urainak egy-egy emblematikus döntése képes ilyen látszatot kelteni. „Én a férjem után [1955-ben] földeket örököltem. Soha nem értettem a földekhez. És […] kaptam egy gyönyörű titulust, hogy kulák. És erre föl nem taníthattam. Ott voltam két gyerekkel, minden bevétel nélkül. Nagyon keserves évek voltak.”

De a hiábavalóság egészen mást jelent, ha kimondhatom: „Engem a Jóisten a tenyerén hordott.” Ekkor megérezhetem: a semmi különös egyben elfogadás. Nem lemondás és nem az elfogadhatatlan tagadása, hanem virrasztás a szeretteink, a gyerekek, az iskola felett. Természetes, hiszen virrasztanak felettünk is: „Megalakultak a szövetkezetek, beadtam a földeket: juj de jó, megszabadultam tőle, most már megyek tanítani! Elindultam Rimaszombatba, a tanfelügyelőségre, be akarok menni, egy régi ismerős kolléga jött ki éppen, azt mondja, hogy most ne menjek be, mert bent vannak a balogi asszonyok. A balogi asszonyok? Hát a balogi asszonyok küldöttségbe’ voltak benn, hogy engem követelnek. […] A végén mégis odakerültem, Balogra vissza – ahova haza mentem.”

Ilonka nénit rengetegen szerették. Tanítványok, szülők, munkatársak, barátok. Hiszen aki nem csinál semmi különöset, annak rengeteg táncpartnere akad. És együtt, titkos koreográfia alapján eltáncolhatóvá válnak a félelmek is akár. „Pótóraként kaptam egy zeneórát, hogy kilegyen az óraszám. Szeptember eleje van, és megkapjuk a zenekönyveket. Az elején benne a szlovák himnusz és a cseh himnusz. Mondtam: Gyerekek! Énnekem innen valami hiányzik! Én nem tudom, hogy mi hiányzik, gondolkozzatok csak, hogy mi hiányzik? Kórusban mondják: a magyar himnusz. Mondom, hát hova lett, elveszett? Hát ti kik vagytok? Mondják kórusban. Akkor mondtam nekik, hogy (kezét szája elé emelve leheli) súgjátok meg édesanyátoknak, hogy tanítson meg benneteket a magyar himnuszra… Akkor olyan divatba jött az osztályban a súgás, hogy énnekem annyi-annyi módon súgtak a gyerekek…. Jöttek, hogy (súgva) én már tudom, én már tudom.”

Ilonka néninek egyetlen igazán keserű megnyilatkozásával találkoztam – talán ez az egy volt, talán több, mindenesetre ez kapott nyilvánosságot, ha nem is túl nagyot: csupán két szlovákiai magyar oldal hozta le, a felvidek.ma és a hirek.sk. Ilonka néninek a magyar miniszterelnökhöz írt 2015-ös leveléről van szó. „Úgy látom és érzem, hogy társaimmal együtt a küzdelemben magunkra maradtunk. Hiába kaptunk a felelős magyar politikusoktól ígéretet arra, hogy a magyar állampolgárság felvétele után, probléma esetén hatékony segítséget kapunk a Magyar Kormánytól. Ez nem történt meg, semmilyen konkrét segítséget nem kaptunk, cserbenhagytak minket! […] A Magyar Kormány, a magyar külügy és a magyar EU képviselők eddig egy keresztül szalmát sem tettek azért, hogy megszűnjön az a joghátrány és az a diszkrimináció, amit azért kell elszenvednünk, mert felvettük a magyar állampolgárságot.”

Még egy kicsit a hiábavalóság természetéről szerettem volna gondolkodni, most mégis hirtelen arra gondolok: köszönöm, Ilonka néni. Igyekszem szerény lenni én is: megtartom mindebből azt, amiben mind egyek vagyunk. A szeretetet, az örömet, az elfogadást és az elfogadhatatlanra való örök rákérdezés töltekező lélegzetét. Azt, amiben nincs semmi különös. És megérzem: mindennek, amit megtartani vélek, igazából részét képezem. Ez a kegy, mely nem engem, hanem minket vesz körül. Itt nincs választásom. És hogy az oszthatatlan egésznek egy mégis-leosztott, fájdalmasan és elfogadhatatlanul létezni tűnő szeletén átdereng az élet, hogy ezt láthatom, s hogy kevésbé vagyok már e derengés számára idegen, ezt köszönöm, Ilonka néni. Viszem, ami segít, a többit szétszórom a szélbe. Ami velem maradt, azt már nem eresztem, ha a fene fenét, a tanár diákot és a diák tanárt, a szlovák magyart és a magyar szlovákot eszik is. Míg el nem jön a böjt és a mesék ideje.

(Az idézetek a következő videókból valók: https://www.youtube.com/watch?v=RN8CBsuFjF4, https://www.youtube.com/watch?v=wPjdkFeeiRI, https://www.youtube.com/watch?v=gYtie4jkREk)