Alkímia, kémia és az idő birtokbavétele

A neves vallás- és kultúrtörténész most megjelent könyve (az eredeti francia kiadás 1977-es) méltó folytatása a gyarapodó Eliade-életműsorozatnak (például: A szent és a profán, Az örök visszatérés mítosza, Képek és jelképek). Bizonyos, hogy ez a kötet is hasznos olvasmánya lesz a történelem-, filozófia- és hittantanároknak. Kevésbé nyilvánvaló, hogy a könyv tartalma jelent-e, jelenthet-e bármilyen támpontot szakmai munkájában egy kémia vagy fizika szakos kollégának. Ez az írás olyan mítoszokról és rítusokról szól, amelyek mára Európából jórészt kivesztek, vagy – ha maradványaik élnének is – természettudományos szempontból érdektelennek látszanak. Hiszen a tudomány „modern mítosza” szerint éppen ezen ősi mítoszok tagadása mutatja meg az érvényes tudomány határait, az ősi tradíciók tudatos elutasítása jelenti magát a tudományos tradíciót. Azt persze a tankönyvek apró betűs részei megemlítik – kitűnő magyar nyelvű munkák pedig részletesen tárgyalják is (például Balázs Lóránt: A kémia története,Szathmáry László: Magyar alkémisták) –, hogy az alkímia fölfedezései, receptjei, eszközei miképpen hatottak a kémia születésére. E kapcsolatok létét Eliade sem tagadja, ám meggyőzően mutat rá arra, hogy az alkímia – lényegét tekintve – a szekularizált tudománytól merőben külön úton járt, sőt a görög természetfilozófiából is levezethetetlen áramlat. Gyökerei mélyebbre nyúlnak, hatása erős, de nem ilyen közvetlen. Az Eliade által idézett S. Taylor szellemes hasonlata szerint „ezek az emberek nem is a valóságos aranyról beszéltek. A szövegeiket vizsgáló kémikus ugyanazt érezheti, mint a kőműves, aki egy szabadkőműves munkából kíván gyakorlati ismeretekre szert tenni” (182. o.).

Mire az olvasó idáig jut, talán az a meggyőződése erősödik meg, hogy olvasmányának csakugyan nem sok köze van a természettudományokhoz. Az utolsó fejezetek azonban megingatják ezt a vélekedést. Elgondolkoztató például, hogy maga Newton „1675 utáni egész pályafutása során az alkímiai és a mechanikus filozófia összeegyeztetésén fáradozott” (220. o.), és maga a newtoni fizika is – mely tagadhatatlanul a modern természettudományok egyik alapja – valóban a „hermetikai hagyomány és a mechanikus filozófia házasságából született”-e (uo.). Ha így van, akkor a modern természettudomány – legalábbis létrehozóinak szándéka szerint – igenis folytatása a mitikus-alkimista tradícióknak. Tudjuk persze – és erre Eliade is utal –, hogy a tudomány nem létrehozóinak szándékát követi, hanem saját fejlődési útját járja. A fizika és kémia mára „szekularizált” lett. Meglelhető-e bennük mégis – esetleg megváltozott formában – a „hermetikus örökség”? Eliade válasza határozott igen. De mi is ez a rejtélyes örökség? Eliade „az Idő birtokbavételének” nevezi azt az elhatározást és képességet, melyet a kovács „kultúrhéroszoktól”, az alkimistáktól, majd a modern természettudósoktól nyertünk. A mai természettudós – akárcsak elődei – úgy véli, hogy a tapasztalt világ (a természet) még részleges, hiányos, megváltásra vár. Lehetséges, sőt szükséges is, hogy a képzett tudós a Teremtő munkatársává váljon, hiszen – alkimista szóhasználattal – csak a mikrokozmosz (az ember) megváltása befejezett tény, a makrokozmoszé (a természeté) nem. Így ír Eliade:„A természet tökéletesítésének, végső soron megváltásának szoteriológiai mítosza elkendőzve bár, de tovább él abban a patetikus programban, amellyel az ipari társadalmak a természet totális átalakítására, »energiává« való átfordítására törekednek. (…) Megvalósult, mégpedig eddig elképzelhetetlen mértékben az embernek az a vágya, hogy felgyorsítsa az Idő ritmusát, ekkor sikerül – mindenekelőtt a szerves kémia egész eszköztárának bevetésével – kikutatnia az Élet ásványi alapjait, s utat nyitni a számtalan »szintetikus anyag« számára; s éppen e szintetikus anyagok hozzák meg első ízben annak a bizonyságát, hogy el lehet törölni az Időt, hogy laboratóriumban és gyárban olyan mennyiségben lehet anyagokat előállítani, amihez a természetnek több ezer évre lenne szüksége. És azt is tudjuk, hogy a tudomány fő álma a XIX. század második felében s még a XX. század elején is az élet – akár szerény protoplazmák formájában történő – »mesterséges előállítása« volt, ez pedig megintcsak az alkimisták álma: a homonculus.” (224. o.) Ezek után nem csodálható, hogy a 19–20. században – sokan ma is – egyfajta „valláspótléknak” tartották a tudományt. Napjaink igazán égető problémája azonban már nemcsak ez a mítosz, hanem – ellenhatásként, egyidejűleg és egymást erősítve – ennek éppen az ellentéte (is). Korunk a nagy kiábrándulásnak, a tudományok hitelvesztésének, visszaszorulásának, az áltudományok, alternatív módszerek, misztériumok (ufók, X-akták) térnyerésének kora. A tanár ezt úgy érzékeli, hogy a diákból hiányzik a „motiváció”, tárgyát „életidegennek”, „nehéznek” és „ismeretközpontúnak” ítélik meg diákok, szülők, iskolafenntartók, lassanként saját maga is. De azonnal föléled az érdeklődés, ha az órán vagy óra után „valami másról” esik szó, a „való életről” – ezen azonban soha nem pusztán a praktikumot értik növendékeink, hanem a (még) nem tudhatót, a tudomány (mai) határain túlmutatót is. Ekkor rögtön megszűnik a túlterheltség érzése, a szellemi erőfeszítés váratlanul izgalmas kihívássá válik. Mi állhat e változó megítélés, életérzés hátterében?

Eliade elemzése ezt is megmutatja. A mitikus kor emberei – még alkimista örököseik is – minden átalakításban hierofániát, a szentség megnyilvánulását látták. A természettudományok művelői ekkor önmaguk tökéletesítésén is fáradoztak (a bölcsek köve egyúttal az örök élet elixírje is!), másrészt tevékenységük nem puszta manipuláció vagy megfigyelés volt, hanem a transzcendenssel való érintkezés borzongató lehetősége is. Ez a dimenzió – voltaképpen az emberi szabadság etikai dimenziója – a szekularizálódásnak, az „Idő birtokavételének” arányában szükségképpen szorult ki a tudományokból. Helyébe a természet, pontosabban a természetről szerzett tudás manipulálásának mechanikus képessége lépett, hol játékosan, hol kényszerítő erővel, de mindenképpen etikai tartalom nélkül. Az igény azonban nem szűnt meg, csak új formákat keres. Hatalmas erejét mutatják például a „mélyökológia” áramlatai, a „zöld” mozgalmak, melyek új metaforák segítségével kísérlik meg „reszakralizálni” a tudást (pl. Gaia-mozgalom).

A természettudományok – és ezek tanításának – válsága Eliade könyvének fényében nem mennyiségi kérdés, és nem is „ismeret” és „kompetencia” látszatszembenállásának problémája. Hátterében inkább a hagyományainkhoz és céljainkhoz fűződő tisztázatlan viszony, a számkivetettség, gyökértelenség keserű érzése áll. „Jó, ha a nyugati ember historiográfiai tudata közösséget érez a nagyon távoli ősök tetteivel és gondolataival is – tanácsolja befejezésül Eliade –, még akkor is, ha a modern ember, e mítoszok és álmok örököse, csak az eredeti jelentés elvetésével tudta megvalósítani őket.”