Afantáziások az iskolában

MI Az AFANTÁZiA?

Képi képzelet – verbális képzelet

A fent idézett sorokat író Aldous Huxley belső világa olvasói számára nyilvánvalóan nem tűnik „korlátoltnak és unalmasnak”, hiszen a szavakkal, gondolatokkal mesterien bánik. Az író az, aki szerint vannak mások, akiknek „vizuális képessége fejlett”, s hozzájuk viszonyítva érezheti mások számára láthatatlan belső világát „szürkének”.

Mindenekelőtt tehát jelentsük ki: az afantáziásoknak van fantáziájuk – de az nem „látványos”. Elképzeléseinket, gondolatainkat többnyire kétféle módon fejezzük ki önmagunk számára: szavakban, illetve képekben. Az ősibb mód a képekben való gondolkodás, majdnem mindenki számára ez a fontosabb (Amit, 2017). Az emberek többsége lát bizonyos képeket gondolataiban, gondolkodik elképzelt képek segítségével – körülbelül 2–5 százalékuk azonban erre nem képes (Faw, 2009).

Első tudományos említése óta (Galton, 1880) foglalkoznak ezzel a jelenséggel, de különböző neveken – mint pl. „nem-képalkotó” (non-imager) – utalnak rá. Csak nemrég, a jelenség pontosabb körülírásával (Zeman, 2015; 2018) kapott tudományosabb nevet az a tulajdonság avagy képességhiány, aminek folytán a személyek nem tudnak szándékosan képeket elképzelni. A hétköznapok embere azonban – Huxley-val ellentétben – saját legbelső világáról, gondolkodásának jellegéről hajlamos azt hinni, hogy a többiekéhez hasonló – s hogy a többieké is olyan, mint az övé, azaz hozzá hasonló módszereket alkalmaznak ők is. Így pedig az afantázia (aphantasia) nehezen vehető észre.

Afantázia: egy „másmilyen” belső világ

A név tehát nem azt jelzi, hogy az afantáziásoknak ne lenne fantáziájuk, hanem azt, hogy az másképp jelenik meg és másképp működik, mint a többségnél. S persze nem egyformán az afantáziások közt sem. Afantáziásnak tekintenek jelenleg olyan személyeket is, akik nem tudnak tudatosan képekben emlékezni, de álmaikban vannak képek – és olyan személyeket is ugyanezzel a névvel illetnek, akik „teljesen afantáziások”, azaz semmilyen érzékszervüktől kapott információra nem tudnak hasonlóan „érzékletesen” emlékezni, ahogy megélték, szándékoltan sem, és álmaikban sem.

A következőkben többször idézem afantáziások tapasztalatait, egyrészt a szakdolgozatomhoz kapcsolódó kérdőíves kutatásomból,^[2]másrészt Kendle 2017-es könyvéből, amelyben a szerző afantáziások különböző kérdésekre adott válaszait teszi közzé.

Képalkotó módszerekkel is, kísérletekkel is mérhető, hogy az afantáziások nem előhívni nem tudják, hanem valóban nem alkotnak képet az agyukban (Zeman, 2015; Pearson, 2014; 2015b; 2016; Keogh, 2018). A vizuális képzelet a látáshoz hasonló mentális aktivitást jelent, így a látásvizsgálatokhoz hasonló ERP-, (Farah, 1989; Pan, 2016) illetve MRI-aktivitás (Naselaris, 2015) mérhető ekkor is. De az afantáziásoknál nem csak az agy működésében, hanem annak felépítésében, méreteiben is látszik a különbség (Bergmann, 2016).

1. ábra ^[3]

                                                                                                           Forrás: Keogh, 2018
 

Az, hogy valaki el tud-e képként képzelni valamit, érdekesen vizsgálható. A binokuláris rivalizáció^[4]próbája során, azaz ha egyidőben két különböző kép érkezik a két szembe (1. ábra), felváltva látjuk a két képet. Ha a nem afantáziás személy a két szembe egyszerre érkező két különböző színű kép mutatása előtt az egyik színt maga elé képzeli, akkor a következő kép-pár felvillantásakor inkább az előtte elképzelt színűt látja meg. Ennek alapján megállapítható, hogy kik azok az afantáziások, akik valóban nem alkotnak képet agyukban (Pearson, 2008a; 2008b; 2014; 2016; Wicken, 2019).

Az ábrán bemutatott két kép képként való elképzelésének gyakorlása a metakogníciót mérhetően fejleszti (Rademaker, 2012). Vannak olyan afantáziások, akikben nem tudatosul, hogy el tudnak képzelni látványos képet; őket az ilyen gyakorlás a tudatos képelképzelés felé segítheti (Grinnnell, 2016). Az afantáziások nagy részénél azonban, mint ezt a binokuláris rivalizációs vizsgálat bizonyítja, nem a metakogníció gyenge, hanem valóban nem alkot képet az agyuk. Az, hogy ők valamilyen módszerrel képi képzelet felé segíthetők-e, további kutatás tárgya (Pearson, 2019).

Született afantáziások és „szerzett” afantázia

Mindennapi életünkben a veleszületett afantázia nehezen ismerhető fel, hiszen általában nem feltételezzük, hogy egy másik ember egészen másképpen jeleníti meg ugyanazt az élményt, emléket, gondolatot saját képzeletében, mint mi (Pearson, 2015a; Ross, 2016; Jacobs, 2017).

Azon feladatok jelentős részét, amelyekről azt hinnénk, hogy kifejezetten vizuális emlékezést, vizuális gondolkodást igényelnek, az afantáziások sem oldják meg rosszabbul, mint azok, akik képeket képzelnek maguk elé (Albers, 2013). Például tapasztalatom szerint nem játszanak rosszabbul „memory”-t, mérések szerint nem teljesítenek gyengébben a „mental rotation" ^[5]tesztben. Az fMRI^[6] vizsgálatok is rámutatnak, hogy nem a látásukat, illetve vizuális képzeletüket használják ezekhez a feladatokhoz, hanem más agyi területek aktiválásával oldják meg pl. a mentális rotációs feladatokat (Bhattacharya, 2001; Zeman, 2010; Logie, 2011).

Több afantáziás ismerősöm mondta, hogy a mentális rotációs tesztet a következőképp oldotta meg: végigszámolta, hol, merre hány kocka áll, egyik kép bizonyos helyének mi felel meg a másik képen. Nem forgatott, nem volt lassabb vagy pontatlanabb, mint az „átlag”. „Kitűnő vagyok a mentális rotációban. Egyáltalán nem tudom, hogyan.” – mondja egy afantáziás adatközlő (Zeman, 2019b, 5. o.).

Az örökletes afantázia felismerhetőségével ellentétben a belső világok közötti különbség nyilvánvalóbb, ha valaki nem született afantáziás, hanem agysérülés következtében veszíti el a belső látás képességét (Brain, 1954; Zeman, 2010).

A felnőttként afantáziássá vált Monsieur X. azt írja a híres neurológus Charcot-nak 1883-ban, mikor kifejlesztett magának hirtelen eltűnt belső képei helyett egy másfajta emlékezésmódot: „[…] El kell mondanom magamnak, amire emlékezni akarok, régen csak le kellett fényképeznem a látványt. [...] Most már csak szavakban álmodok [...] Megváltozott a személyiségem, sokkal kevésbé érint meg a bánat és a gyász” (Young, 1996, 41. o.).

Több mint egy évszázaddal később vesztette el a belső látását M. X., akit Zeman vizsgált. A mérések tanúsága szerint ő is folyamatosan fejlesztett ki egy másfajta, verbális megoldásmódot a vizuálisnak szánt feladatokra. Ő így fogalmazott: „Emlékszem a vizuális részletekre, de nem látom” (2010, 147. o.).

Az említett példák szerint tehát gondolkodásunk, képzeletünk, emlékezésünk két módon működhet: lehet főleg vizuális, és lehet főleg verbális (Paivio, 1990; MacKisack, 2017). Akiknél a vizualitás sérül, kompenzációképpen a verbalitás fejlődik.

Tárgyi, illetve téri képzelet és verbalitás

A tárgyaknak nemcsak milyenségük, hanem elhelyezkedésük, vagyis, mondhatni: „mozgásuk” is szemlélhető. Az utóbbira irányuló (téri) képzelet, vagyis a „belső mozgás” működését jellemzően nehezebb vizsgálni egy személy képzeletén belül. Ezek mérésére dolgozták ki az OSVIQ (Object-Spatial Imagery and Verbal Questionnaire), illetve a VOSI (Vividness of Object and Spatial Imagery) kérdőívet felnőtteknek és diákoknak is. A tárgyi vizuális képzelet tárgyak színes, „nagy felbontású” képével dolgozik, a téri vizuális képzelet tárgyak sematikus képével és térbeli kapcsolatukkal. Az említett OSIVQ kérdőív kitöltésekor a legmagasabb pontszámot a térbeli vizualitás skálájánál természettudósok érték el, a tárgyi vizualitás skálánál képzőművészek, a verbalitás skálánál bölcsészek (Blazhenkova, 2009; 2011; 2016).

Az afantáziások azt mondják, hogy nem „látják”, hanem „tudják”, hogy valami milyen, illetve elmondják, hogy milyen logikai lépésekkel jutottak el egy-egy megoldáshoz. Ezzel együtt az általam megkérdezett tucatnyi afantáziás adatai szerint az afantáziások természettudományos területen is, illetve íróként is, költőként is dolgoznak. Ez arra utal, hogy az afantáziások a verbalitáson túl a téri képzelet terében is képesek jól eligazodni.

A verbális emlékezés mint előny

Mondható, hogy a jól működő tárgyi képzeletű emberek sokkal inkább átélik személyes emlékeiket emlékezéskor (Greenberg, 2014; Vannucci, 2016; Sheldon, 2017a; 2017b), míg az afantáziá-sok ebben hátrányban lehetnek. A tárgyi képzelet ugyanis kifejezetten az esemény átélését segíti, míg a térbeli képzelet a múltra való emlékezés és a jövőről alkotott képzelet pontosságában segít (Aydin, 2018; Mullally, 2014); a szavakban rögzítő verbális emlékezés pedig – és ez lehet az előnye is – az emléket kevésbé engedi módosulni, mint a képekben rögzítő emlékezés. Ezt a tapasztalatot így fogalmazta meg Aranka, afantáziás középiskolás kérdőívkitöltő:

Ha alkalmunk adódik egy afantáziás és egy erősen képekben gondolkodó személy konkrét emlékező beszélgetését hallgatni, a különbség nyilvánvaló lehet számunkra.

AFANTÁZIÁSOK AZ ISKOLÁBAN

„Ha tudtam volna az afantáziáról, könnyebben tanultam volna, kerestem volna valami más módszert magamnak. Így a tanár által előírt módszert próbáltam magamra erőltetni” – írja iskoláskoráról egy afantáziás adatközlő (Kendle, 2017., 57. o.).

A kérdőívemet kitöltő Blanka középiskolás osztályának talán legjobb matematikusa, de alsó tagozatos pedagógiai szakvéleményében azt olvasom, hogy a tanító néni a pedagógiai szakszolgálathoz küldte, mert fordítva írt betűket, számokat; „nem volt hajlandó” megtanulni a szorzótáblát, hanem összeadogatott, noha így se volt lassabb a feladatok megoldásában osztálytársainál; rajzai nem feleltek meg az elvárásoknak, ha nem másolás volt a követelmény. Középiskolás évei végén döbbent rá, hogy az akkoriban furcsának, megmagyarázhatatlannak tartott problémáinak „csak” az az oka, hogy ő nem tudja látványként megjegyezni a szorzótáblát, avagy hogy merre kunkorodik egy-egy szám vagy betű.

Általános módszertani felvetések

Az iskolai tanulás során – minden diák esetében – az említett három stratégia (verbális, tárgyi és téri vizuális) közül a téri vizuális tanulási stratégia kiemelt fontosságú, mert összefoglaló, rendszerképző, kontextualizáló szerepe van. Bőséggel érdemes már a legkisebb iskolásoknak is ilyen feladatokat adni. S ezek az afantáziás diákokat is segítik a tanulásban.

Az ő tanulásukat is megkönnyíti, ha mozgásos feladatokkal is tanulják a tananyagot, mert bár képeket nem látnak gondolataikban, a mozdulatokra, térbeli mozgásra pontosan emlékezhetnek.

A verbális, illetve vizuális segítséggel történő tanulás és tanítás arányának szerepe még nem egyértelmű az afantázisok esetében. A nagy, színes képek valószínűleg nem fontosak a tananyag megértésében, megtanulásában, de a sematikus ábrák igen, és valószínűleg az animációk is (Höffler, 2017; Koć-Januchta, 2017). Az is lehet, hogy az afantáziások jobban dolgozzák fel a vizuális információt, mert nem foglalják le „vizuális” gondolatok a látás érzékelésének útját (Villena-Gonzalez, 2016).

Gondolattérképet, térképet, telefonszámot, betűalakot meg lehet jegyezni képük rögzítésével, de mozgás elképzelésének segítségével is. Klasszikus példák erre a betűk alakítása, vagy egy ház ablakainak megszámolása. Az afantáziás gyerekek az efféle feladatoknál olyan válaszokat adnak, hogy „tudom, hogyan írom le”; „tudom, hányat nyitok ki, melyiket milyen irányban”. Van, aki a telefonszámokat a számok beviteléhez szükséges mozgás alapján jegyzi meg. Egy képre való emlékezés esetében afantáziás középiskolás kérdőívkitöltő, Csongor, jó pár kilométer hosszú, cikcakkos városi utat jegyzett meg a térképet tanulmányozva, aztán útközben már térkép nélkül tudta, mikor merre kell menni; nem is értette, mi az érdekes ebben; azt mondta, hogy a térképet nézve „csak megjegyeztem, hogy mikor merre kell fordulni”.

Tantárgyak

Alább, a tantárgyi vonatkozású észrevételek leírásakor három nagyon különbözö tárgyat, illetve tevékenységet emelek ki; a matematika, az olvasás és a rajzolás területén jelentkező problémákra mutatok rá. Mindhárom esetben a hátrányok mellett előnyök is állnak.

Matematika

A Kendle (2017) adatközlői által leggyakrabban említett probléma az afantáziás kisiskolások körében a szorzótábla megtanulása volt, helyette sokan a kreatív összeadogatós, csoportosítós módszert alkalmazták. Például:

„A [matematika]tanár azt mondta, hogy tanuljuk meg a szorzótáblát. Most úgy értelmezem ezt a feladatot, hogy ’lásd a táblázatot a fejedben’. Meg kellett tanítanom magamnak, hogy mit jelent a szorzótábla, aztán gyors, értelmes számításokat végezni. Például azt tanítottam magamnak, hogy 6x8 nem csak egyszerűen 48, hanem kétszer három nyolcas (=24+24), vagy háromszor két nyolcas (=16+16+16), stb. Mivel nem láttam egyszerűen a táblázatot a fejemben, ki kellett fejlesztenem egy másféle módszert, ami a feladat részleteit és a számok kapcsolatát kifejezte.” (Kendle, 2017.,
56. o.)

Általam ismert afantáziás diákok is így küzdöttek kisiskolásként. Később azonban már nincsenek hátrányban, mivel a magasabb iskolafokokon a matematikához főként nem tárgyi, hanem a téri képzelet szükséges (Crowder, 2018).

Olvasás

Egy kérdőívkitöltő írja: „[…] Észrevettem olyan 12 éves koromban, [hogy] 1-1 regény olvasása közben a személyleírásoknál nem tudtam konkrét képet magam elé képzelni.”

Aranka, középiskolás kérdőívkitöltő így nyilatkozik: „[Akkor vettem észre, hogy afantáziás vagyok,] mikor elkezdtem regényt írni – azután, miután megmutattam. [...] Panaszkodtak, hogy nem tudják elképzelni, mert nincs benne elég környezetleírás. [...] Azóta is ezzel szívok, nem tudok leírni.” „Én élvezem, hogy úgy írok hangulatokról és jelentésekről, hogy nem írom le. Nagyon komplex szimbólumrendszerekkel tudok dolgozni.”

A kérdőívet kitöltő Blankát a filmek kevésbé érdekelték, szívesebben olvasott, rengeteget, idősebbeknek valókat is. Jól megjegyezte az eseményeket. Néha rácsodálkozott, hogy más hogyan emlékezhet egy regény képeire, visszakérdezett, hogy hogyan érti azt pontosan, aki mondja, de nem jött rá, hogy ők „látják” a leírtakat. A tájleírásokat sokszor átugrotta, hogy hamarabb megtudja a történet folytatását.

Egy afantáziás író, Benjamin Hendy (2019, 9. o.), írja, hogy „szavaival nem csodálatosan részletezett olajfestményeket, hanem faszén vázlatokat alkot.” Szerinte „az a fontos, hogy mi történt, nem az, hogy hol.”

A változatosan válogatott olvasmányok alkalmasak a képzelet különböző formáinak fejlesztésére. Táj és esemény elképzelése, illetve az, ahogy „a szereplő szemével nézhetünk”, a képzeletet más-más módon aktiválja (Brosch, 2018).

Vizuális kultúra

A kérdőívemre középiskolásként válaszoló Blanka óvodás korában kiemelkedően pontosan fogalmazott, de önmagukba visszakunkorodó ágú farajzai problémát okoztak a felnőtt szemlélőknek. Pedig ha a gyermek nem látja a fejében a faágak végét, ez egy logikus, kerek „befejezés” az alkotásban. Az alsós tanító nénik azonban nem tartották jónak az „élethű” formákat alig tartalmazó rajzait. Nemcsak rajzórai munkája nem volt sikeres. Amikor kisiskolásként osztályközösségük tagjainak rajzoltak ajándékba, a tanító nénik Blanka absztrakt alkotásait ajándékozásra alkalmatlannak minősítették – pedig mindenki másé megfelelt az osztályban.

„Már rajzórán se tudtam elképzelni semmit, hanem lerajzoltam, és ronda volt, és javítottam.”  – válaszolta az afantáziával kapcsolatos érzelmekre vonatkozó kérdésemre egy kitöltő.

Kendle könyvében (2017) az adatközlők sokan említik: a rajzórákon kínos volt számukra, hogy csak akkor tudtak megfelelni az elvárásoknak, ha előttük volt a rajzolni való. Például: „A rajzóra pokoli volt.
A tanár témát adott, technikát és példát mutatott, de azt nem utánozhattuk… Létező referencia nélkül… Úgy nézett ki az alkotásom, mint egy ötévesé” (52. o.).

Az, hogy rajzórákon gyakran teljesítenek rosszul az afantáziások, nem jelenti azt, hogy nem lehetnek képzőművészek, hanem csak arra figyelmeztet, hogy kicsit másképp tanulva tudnának eredményesebben fejlődni.

A vizuális képzelet szerepe különböző kultúrákban más, időben is változó (Onians, 2019). Bár az ősemberek barlangfestményei az alkotók – valószínűleg a rajzolt állatokkal kapcsolatos érzelmeik által befolyásolt – jó vizualizációs képességét mutatják, az utóbbi évek kutatásai felhívják a figyelmünket arra, amit a Pixar volt igazgatója, aki szintén afantáziás, így fogalmaz meg: „a vizualizáció nem összemosható a kreativitással és képzelettel” (Catmull, 2019b).

Afantáziás A kis hableány Oscar-díjas alkotója is. Érzelmeket vetített rajzként papírra. Glen Keane szerint „ez a munka helyes útja, mert így [az alkotó] mélyen önmagába néz, az érzelmeit vizsgálja, és ez vezeti rajzolását”. (Catmull, 2019a)

Az afantázia hatása a szociális státuszra – egy fontos felvetés

„Fura” gondolkodásuk miatt az afantáziásoknak közösségeikben jelentős szerepük lehet. Egyrészt szokatlan, mások számára titokzatos logikájú ötletekkel állhatnak elő, másrészt vizuálisan elképzelt negatív következményrészek nélküli racionálisabb vagy spontánabb döntéseik is érdekesek, értékesek, megfontolásra érdemesek lehetnek. Kísérletek szerint a vizuálisabb gondolkodású személyek inkább deontologikus döntéseket hoznak morális döntési helyzetekben, a verbálisabb gondolkodásúak inkább utilitarizmusra hajlanak (Amit, 2012; Vastfjall, 2013; Imbir, 2016; Gaesser, 2018). Mérésekkel kimutatható, hogy félelmet keltő szövegek olvasásakor afantáziás kísérleti alanyok nem mutatnak olyan mérhető fiziológiai változást, mint a többség; félelmetes képek nézésekor azonban nincs különbség köztük (Wicken, 2019).

Blanka, kérdőívemet középiskolásként kitöltő afantáziás diák a szociometriai felmérés szerint központi szerepet tölt be a középiskolai osztályában. Fontos számára az igazság, kitartóan, logikusan, pontosan érvelve keresi meg, nem érdekből, csak az igazság logikus megtalálhatóságának fontossága miatt küzd – például osztálytársai érdekeiért. A pontos megértés igényével igyekszik tisztázni osztálytársai közötti, illetve a tanárokkal felmerülő konfliktusokat. Akkor sem emészti gyötrő lelkiismeretfurdalás, ha félreértések miatt valami nem jól alakul. Talán azért, mert a döntést logikusan, legjobb tudása szerint hozta.

Természetesen számos más szociális kérdéskörben jó volna figyelembe venni az afantáziát. Ilyen például a szükséges alvásmennyiség kérdése. Az álom, mint szemmozgáskövetéssel vizsgálva látható, nem képzelt kép szakaszos letapogatása, hanem a látvány folyamatos követése (LaBerge, 2018). Még nincsenek kutatások arra vonatkozóan, hogy az afantáziások nem álmodnak-e képekben (Horikawa, 2013; Horikawa, 2017), de kb. ötödük nem emlékszik arra, hogy valaha is álmodott volna így (Zeman, 2019a). Érdekes lenne tudni, hogy nekik tényleg nincsenek-e álomképeik, vagy csak nem emlékeznek rá; és ha valóban nem álmodnak képekben, akkor ez hogyan befolyásolja alvásidő-szükségletüket.

ÖSSZEFOGLALÁS

Az afantáziának az a formája, amikor valaki születésétől fogva nem tud képeket elképzelni, nem pusztán valaminek a hiánya, hanem egy sajátos gondolkodási és ismeret-elraktározási forma.

A „született” afantáziásokkal folytatott beszélgetésekből egyrészt a verbális, logikus gondolkodás többiekhez viszonyított fejlettsége, másrészt a mozgásos emlékezés, tudás fontossága tűnik ki.

Pedagógusként fontos feladatnak látom, hogy a különféle gondolkodási módúak tanulását sokféle feladattal segítsük. Afantáziás és nem afantáziás diákok számára is hasznos a tanulást minél több mozgást is alkalmazó feladattal elmélyíteni, minden korosztályban.

A diák afantáziás voltának korai felismerése segít nehézségeinek csökkentésében, tehetségének kibontakoztatásában is.

Adam Zeman, az afantázia kifejezés egyik társalkotója írja Kendle (2017) könyvének előszavában: