A versenyképesség európai dimenziói

Bevezetés

Az egységes piac, az euró bevezetése és a lisszaboni menetrend nyomán az Európai Uniónak kétségtelenül vissza kellett volna találnia a prosperitáshoz. Csakhogy túl sok ígéret maradt betartatlanul. E pillanatban úgy tűnik, hogy az unió – egészét tekintve – kudarcot vallott a növekedés és a foglalkoztatottság terén. Jelenleg inkább az a cél, hogy a hagyományosan gazdasági és tudományos nagyhatalom Egyesült Államok és a viharos sebességgel fejlődő Kína, illetve más távol-keleti országok „erőterében” ne romoljanak tovább látványosan az öreg kontinens pozíciói, a nem túl távoli jövőben is megmaradjanak Európa esélyei arra, hogy megtarthassa, illetve javíthassa globális pozícióit.

Míg a berlini fal leomlása azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a hidegháborús megosztottság lezárásával Európa számára egy új, szerencsésebb korszak kezdődik, mára világosan látható, hogy a 21. század kihívásaira kontinensünk sajnos még nem találta meg a válaszokat. Ez a stagnálás különösen aggályos a nagy reményekkel és társadalmi illúziókkal csatlakozó új tagországok, így Magyarország számára.

Néhány tény

Európa gazdasága összességében az 1980-as évek óta veszít pozícióiból az Egyesült Államokhoz képest. Az említett időszak óta az EU15-ök egy főre jutó nemzeti jövedelme nem volt képes meghaladni az amerikai hasonló adat 70 százalékát.^[1]

Az 1990-es évek közepe óta Európa egyike a világ azon térségeinek, amelyekben a legkisebb a növekedés. 1995 és 2005 között a tizenöt uniós tagállam átlagos éves növekedési mértéke csupán 2% volt, szemben az Egyesült Államokbeli 3,5 és a kínai 8,5%-kal. Két évtizeddel ezelőtt a világban megtermelt javaknak még csak 10 százalékát állították elő az ún. fejlődő országok. Napjainkban ennek aránya már 25 százalék, és ha ezen országok (elsősorban Kína és India) növekedési üteme tovább folytatódik, 2020-ra elérheti az 50 százalékot. Európa globális pozícióvesztését jól jelzi, hogy 1980-ban a jelenlegi 25 uniós tagállam összesen a világtermelés 26 százalékát állította elő, ez 2003-ra 22-re csökkent, és 2015-re várhatóan már csak 17 százalék lesz.

A fenti adatok mögött meghúzódó okok részben az európai munkaerő alacsonyabb átlagos termelékenységére, a rövidebb munkaidőre és az alacsonyabb foglalkoztatottsági rátára vezethetők vissza. Ezek természetesen nem önkényesen választott versenyhátrányok, hanem az európai szociális modell jellegzetességeiből fakadnak. Ez a modell sem egységes, hanem meglehetősen vegyes képet mutat. Egészen más jellemzi az északi (skandináv) országokat, a hagyományos, korporativista nagy európai gazdaságokat (Németország, Franciaország, Olaszország), az angolszász modellt követő liberális Egyesült Királyságot és Írországot, a déli, mediterrán országokat (Spanyolország, Portugália, Görögország), illetve a posztszocialista örökséget a mai napig magukban hordozó, többnyire nyitott kelet-európai gazdaságokat, így Magyarországot is.

Európa gyengélkedő gazdaságairól, merev munkaerőpiacairól, elöregedő társadalmairól írni ma már közhelyszámba megy. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen az unió egészét nem lehet egységesen kezelni. Jó néhány olyan országot találunk, amely a kontinens egészét érintő globális pozícióvesztés ellenére továbbra is őrzi helyét az élvonalban, vagy az évtizedes elmaradottságból kiemelkedve, a kor kihívásaira reagálva sikerrel állította új növekedési pályára a gazdaságát.

A változás és a változtatás szükségességéről

Az információs és technológiai forradalom, a posztindusztriális társadalmi-gazdasági átalakulás a világ legtöbb országában felrázta a tudomány, a gazdaság és a politika szereplőit Csipkerózsika-álmukból, és a figyelem egyre inkább annak megértése felé fordult, hogy miben rejlik egy-egy település, nagyobb régió vagy ország sikeressége. Mindezek hátterében egyre inkább az a globális méretekben jelentkező frusztráció húzódott (és húzódik) meg, amelyet lényegét tekintve az „aki lemarad, az kimarad” képletével jellemezhetünk. Mindeközben egyre inkább láthatóvá válnak azok a globális erővonalak is, amelyek az elkövetkezendő évtizedek fejlődési tendenciáit, a vesztesek és a nyertesek közötti választóvonalakat meghatározzák majd.

Eltérő szóhasználattal, különböző narratívákban számtalan javaslat készült már a lehetséges kitörési pályák, az elmaradhatatlan reformfolyamatok felvázolására. Ezek a gyakran túlságosan technológia-központú, technokrata megközelítések azonban többnyire már a születésük pillanatában megfeneklenek, elsősorban az állampolgárok szükséges politikai támogatásának hiánya, illetve a társadalmi-kulturális környezet alapos elemzésének elmaradása miatt. Így változatlanul keresnünk kell azokat az elképzeléseket, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy Európát úgy tegyék valóban versenyképessé, hogy a kulturális sokszínűséget, a tradíciók és életstílusok gazdag sokféleségét, az évtizedek alatt kialakult – a társadalmi szolidaritást is magában foglaló – jóléti modellt is megőrizzék. Ez nemcsak azért fontos, mert kizárólag ilyen konstrukcióhoz lehet megszerezni a szükséges politikai támogatást, hanem azért is, mert a kulturális közeg, a tradíció és a gazdagság – ha sikerül kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket – lehet az a versenyelőny, amely Európát az elkövetkezendő évtizedekben visszaemelheti az információs korszak győztesei közé. A viharfelhők azonban továbbra is gyülekeznek, a változások kimenetele egyelőre még kétséges. A siker receptje, az elérendő cél nagy vonalakban ismert ugyan, de nem árt tisztában lenni azzal, hogy az ehhez vezető út minden esetben más és más. Ami valamelyik országban működőképesnek bizonyult, korántsem biztos, hogy egyszerűen lemásolható és bevezethető a másikban.

A változtatás szükségessége különösen igaz Magyarország esetében, amelynek egyszerre kell megtalálnia saját szerepét az unión és a világgazdaságon belül. Az elmúlt több mint száz év meglóduló, majd el-elhaló modernizációs kísérleteinek jelentős része igyekezett a kor éppen aktuális kihívásaira válaszolva a tudás és a technológia fejlesztését a felzárkózás szolgálatába állítani. Mindezek azonban néhány részleges sikertől eltekintve érdemben és radikálisan nem voltak képesek megváltoztatni hazánk nemzetközi pozícióit. Ugyanakkor kétségtelen tény az is, hogy az ország végzetes leszakadása sem következett be. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a helyzet napjainkra sem változott számottevően, hiszen némileg „pongyolán” fogalmazva, Magyarország gazdasági mutatóiban többnyire most is az európai középmezőny „se nem túl jó, se nem túl rossz vidékein egyensúlyoz”. Az elkövetkezendő 5-10 év azonban sorsdöntő lesz abból a szempontból, hogy sikerül-e ezen a pozíción javítani, megmaradunk-e a köztes állapotban, vagy esetleg hátrébb csúszunk a sereghajtók közé.

Sajátos körülmény, hogy Magyarországnak és a térség többi államának az elmúlt másfél évtizedben kettős kihívással kellett szembenéznie. A legfontosabb feladat – amellyel többé-kevésbé sikerrel birkózott meg az ország – a posztkommunista átmenet végrehajtása volt. Mindeközben azonban jóval kevesebb figyelem irányult az ebben az időszakban minden eddiginél nagyobb lendületet vevő, a gazdaságban és a kultúrában mélyreható változásokat előidéző posztindusztriális átalakulásra, amelynek kihívásaival szemben viszont egyelőre kevésbé biztatóak a kilátásaink.

3T – tehetség, technológia, tolerancia

Az elmúlt évek ünnepelt, ugyanakkor sokat támadott szerzője, az amerikai geográfus közgazdász Richard Florida nevéhez köthető azon elmélet, amely – az Egyesült Államok példáján bemutatva – a regionális gazdasági fejlődést a kreativitással, a kreatív munkaerő jelenlétével magyarázta.^[2] Legfontosabb állítása – a globális gazdaságról, a világot keresztül-kasul átszövő hálózatok fontosságáról szóló elméletek dacára, pontosabban ezekkel párhuzamosan – az volt, hogy a globalizációval párhuzamosan felértékelődni látszik a lokalitás, vagyis a hely szerepe. Florida a hanyatló és a kistigrisként emelkedő amerikai városok és régiók példáján keresztül szemléltette, hogy melyek a siker receptjei az új, általa kreatívnak elkeresztelt korban. A szerző a prosperitás zálogát a 3T-ben, azaz a tehetségben, a technológiában, és a toleranciában vélte felfedezni.

A tehetség röviden a rendelkezésre álló humánerőforrás minőségét, a technológia az adott terület gazdasági-technológiai fejlettségét foglalja magában, míg a tolerancia – ez hathat a leginkább újdonságként az olvasó számára – azt a befogadó és inspiratív társadalmi-kulturális környezetet jelenti, amelynek alaptulajdonságai a nyitottság, az alkotás és a siker társadalmi megbecsültsége, tisztelete, illetve az egymás iránti tolerancia, az egyéni és kisebbségi vélemények elfogadása.

Arról van tehát szó, hogy ez a magyar olvasó számára ismerősen csengő, de másfajta asszociációkat^[3] is ébresztő 3T a gazdasági fejlődés kulcsa abban a lassan, de biztosan kibontakozó új világban, ahol a sikerhez, a boldoguláshoz és a jóléthez vezető út féltve őrzött, első számú erőforrása a kreatív munkaerő.

A megváltozott környezet egyik alapvető jellegzetessége, hogy korábban soha nem látott mértékben jellemzővé vált a tehetséges munkaerőért folytatott, egyre élesebb nemzetközi verseny. A gyakorlatban röviden arról van szó, hogy az elkövetkezendő időszak sikeres nemzetei és régió azok lesznek, amelyek képessé válnak az ott élő emberek kreatív kapacitását mozgósítani, és – ami legalább ennyire fontos – a kreatív tehetségeket vonzani a föld minden tájáról. A képzett, gazdasági érték előállítására képes kreatív ember egészen más törvényszerűségek szerint működik, mint a természet szűkösen rendelkezésre álló kincsei. Ez a „mobil erőforrás” többnyire oda megy, ahol lehetősége van a tehetsége kibontakoztatására, ahol rendelkezésére állnak az ehhez szükséges technológiai és társadalmi-kulturális feltételek.

Florida elméletét az elmúlt években számos kritika és elismerés érte. Legnagyobb érdeme, hogy közérthetően és az általa vizsgált témához hűen, „kreatív” módon kapcsolta össze a gazdasági fejlődéssel kapcsolatos, hosszú ideje bizonyított „kemény” magyarázó tényezőket (tehetség, technológia) a „puha” kulturális értékdimenzióval (tolerancia), amelynek addig inkább csak mostohaszerep jutott.

Floridának a londoni Demos kiadásában, 2004-ben megjelent tanulmánya a fent említett három dimenzió (3T) mentén vizsgálta az Európai Unió akkori 15 tagállamát.^[4] Fő állítása az volt, hogy Európa kreatív középpontja, a gazdasági fejlődés igazi motorja fokozatosan az északi országok (Finnország és Svédország) felé tolódik el, kikezdve ezzel Európa hagyományosan robusztus – de jelenleg mélyreható strukturális problémákkal küzdő – gazdaságainak pozícióit, sőt még az Egyesült Államokét is.

A tanulmányt olvasva magától értetődőnek tűnt, hogy az immáron 25 tagúra bővült unióban, illetve a 2007-ben csatlakozó országokban is el kellene végezni ezt az elemzést, hogy Közép-Kelet-Európát és ezen belül Magyarországot is felrajzolhassuk a „kreatív kor” globális térképére. Ezen megfontolások alapján született meg 2006 tavaszán a Demos Magyarország berkein belül egy tanulmány, amely alapvetően a Richard Florida által alkalmazott módszertan továbbgondolásán alapult.^[5]

E rövid írás keretein belül nincs lehetőség arra, hogy részletesen áttekintsük az említett elemzést és bemutassuk a 3T-dimenzió részletes alkotóelemeit, illetve az egyes országok ezen szempontok alapján rangsorolt teljesítményét. Érdemes azonban egy pillantást vetnünk a tanulmánynak arra az összefoglaló táblázatára, amely a 25 vizsgált európai ország összesített rangsorát tartalmazza.^[6]

1. táblázat • Az országok rangsora a tehetség-, a technológia- és a toleranciaindex értékei alapján

Rangsor	Ország	Helyezés
		Tehetség	Technológia	Tolerancia
1.	Svédország	5	1	1
2.	Finnország	1	2	7
3.	Dánia	4	4	2
4.	Svájc	9	3	5
5.	Hollandia	7	7	3
6.	Belgium	2	9	9
7.	Németország	10	5	8
8.	Norvégia	6	10	4
9.	Írország	3	11	16
10.	Ausztria	15	6	11
11.	Spanyolország	11	13	6
12.	Franciaország	18	8	12
13.	Szlovénia	14	14	10
14.	Észtország	8	18	17
15.	Görögország	13	20	15
16.	Olaszország	24	12	13
17.	Csehország	21	15	14
18.	Litvánia	12	21	21
19.	Lettország	17	19	20
20.	Portugália	23	17	18
21.	Magyarország	16	16	25
22.	Szlovákia	22	23	19
23.	Lengyelország	20	22	23
24.	Bulgária	19	24	24
25.	Románia	25	25	22

A lista élén álló három ország, Svédország, Finnország és Dánia mindhárom dimenzió mentén egyértelműen Európa élvonalába tartozik. Összességében – és a valóságot némileg leegyszerűsítve – azt mondhatjuk, hogy képesek voltak olyan mélyreható gazdasági, és ami talán még ennél is fontosabb, társadalmi reformokat végrehajtani, amelyek lehetővé tették az alkalmazkodást a posztindusztriális társadalom követelményrendszeréhez.

Mindhárom ország jelentős beruházásokat valósított meg az innovatív technológiák, és ami még ennél is fontosabb, az oktatás területén. Dánia stratégiája egyértelműen az információs technológiák széles körű elterjesztésén, jól működő technológiai klaszterek kialakításán alapult. Finnország mind a gazdaság szerkezetváltásában, mind pedig a kormányzat tevékenységében példaszerűen használta ki az információs technológia által kínált lehetőségeket. Az ország penetrációs mutatói jobbak az Egyesült Államok adatainál is. Svédország elsősorban a K+F-re költött összegek tekintetében „magasodik” ki – nemcsak európai, hanem világviszonylatban is. Fontos azonban azt is megjegyezni, hogy ezt nem érhette volna el a minőségi közoktatás és főleg felsőoktatás megteremtése nélkül.

A versenyképesség sokszor kiüresedett, tartalom nélküli, csak technológiai-gazdasági folyamatokat érintő oldalát némileg félretéve látnunk kell, hogy az említett országokban azt is sikerült elérni, hogy a gazdasági prosperitás, az ebből következő jólét ne csak a társadalom egy szűk rétegének privilégiuma legyen. Az északi országokban világviszonylatban is az egyik legalacsonyabb a gazdasági egyenlőtlenség, ezen belül az ennek újratermelődését alapvetően meghatározó gyermekszegénység szintje. A reformfolyamatok eredményeképpen létrejött egy olyan munkaerőpiac, amely képes volt egyesíteni a jóléti állam által korábban garantált biztonságot az új kihívásokra reagáló flexibilitással.

Fontos megjegyeznünk azonban azt is, hogy mind Svédország, mind Finnország az 1980-as évtized végére, az 1990-es évek elejére súlyos gazdasági – illetve ebből következő társadalmi – nehézségekkel volt kénytelen szembenézni. A szovjet piac összeomlása, a svéd jóléti állam ellehetetlenülése olyan krízist, majd gyors kijózanodást eredményezett, amely szinte magában hordozta a változtatás kényszerét és széles társadalmi igényét.

Az unió „éltanulói” mellett érdemes még megemlítenünk néhány olyan országot, ahol szintén nagyszabású – részelemeit tekintve példamutató – átalakítások indultak el. Ezek közé tartozik a hosszú évtizedekig súlyos válságban lévő Írország, amely valóságos gazdasági csodát vitt véghez az elmúlt két évtizedben, de ebbe a csoportba tartozik még Hollandia, az Egyesült Királyság és Spanyolország is.

A táblázat egyik legfontosabb tanulsága, hogy az unió legnagyobb országai, az összesen több mint 200 milliós lakossággal rendelkező (a teljes EU 40%-át kitevő) Németország, Franciaország és Olaszország más-más problémákból fakadóan, de egyelőre nem találja a megoldást a sürgető átalakítások véghezvitelére. Ennek oka elsősorban a különböző társadalmi részérdekek összeegyeztethetetlenségében keresendő.

A társadalmi környezet és a kultúra szerepe

E rövid írás talán legfontosabb üzenete az 1. táblázat harmadik oszlopa, az országok toleranciaindex-érték szerinti rangsora. Alapvető tételünk, hogy a társadalmi-kulturális környezet és egy-egy város, nagyobb regionális egység vagy éppen ország gazdasági fejlettsége között kimutatható kapcsolat van. Ezt erősítette meg a Ronald Inglehardt-féle nemzetközi értékkutatás is, amelynek eredményei alapján szoros kapcsolatra derült fény a posztindusztriális, tudásra és kreativitásra épülő társadalom (gazdaság), illetve a racionalitást, toleranciát, bizalmat előtérbe helyező értékrendszerek között.^[7]

A tolerancia mértékét kifejező mutatókra (illetve az országok ezek alapján kialakult sorrendjére) úgy kell tekintenünk, mint a minket körülvevő kreatív ökoszisztémák legfontosabb jelzőszámaira. Ahol ennek szintje magas, ott olyan nyitott társadalmi környezet a meghatározó, amelyben biztosított az emberek közötti kooperáció, a kreatív energiákat felszínre hozó interakció, és ahol a ragyogó ötletek nem ütköznek falakba, nem nyomják el őket, hanem minden lehetőség adott ahhoz, hogy sikeres projektekké és vállalkozásokká alakulhassanak. Azok a régiók és nemzetek, amelyeket ilyen társadalmi ökoszisztémák jellemeznek, s amelyek a legjobban használják ki minél több ember különböző jellegű kreatív tehetségét, óriási versenybeli előnyt szereznek.

Nehéz kérdés viszont annak eldöntése, hogy „melyik van előbb”, azaz arról beszélhetünk-e, hogy a gazdasági fejlődés egy társadalom értékvilágának a megváltoztatója, vagy éppen fordítva, a gazdasági fejlődés előtti utat teszi kevésbé göröngyössé a sokat idézett, termékeny táptalajt nyújtó társadalmi-kulturális környezet. Az azonban biztos, hogy ha egy társadalom aktuális értékrendje ellentmondásban van a posztindusztriális átalakulás értékvilágával, ez hosszabb távon komoly akadályokat jelent a gazdasági fejlődés számára.

Természetesen azzal is tisztában kell lennünk, hogy ezen értékek megváltozása csak hosszú, generációváltásokon keresztül zajló folyamat lehet. És az is nyilvánvaló, hogy az emberek jóléte nagyban meghatározza azt, hogy miképpen gondolkodnak az életükről.

A táblázat adataiból látható, hogy Magyarország a 3T „tolerancia” dimenziójában a vizsgált országok „sereghajtói” közé került. Terjedelmi korlátok miatt itt most nincs lehetőség arra, hogy külön-külön bemutassuk az index egyes összetevőit. Röviden azt mondhatjuk, hogy Magyarország általánosságban a komfortérzet hiányával, a biztonságra és a túlélésre törekvéssel, általános rosszkedvvel, a kockázatvállalási hajlandóság hiányával jellemezhető. A már többek által leírt szorongás össztársadalmi kultúrája tart össze bennünket. De fontos megemlítenünk a teljesítmény, a tehetség társadalmi elismerésének hiányát is. (A társadalom egészét leíró statisztikai mutatók a lakosságra jellemző átlagos értékeket fejezik ki, így természetesen ez az „átlagos magyar ember” a valóságban nem létezik.)

Számunkra elsősorban az a nagy kérdés, hogy hol lesz/van a helye ebben a kontinentális és egyben globális versenyben Kelet-Közép-Európa újonnan csatlakozott országainak és ezen belül Magyarországnak.

Összességében elmondhatjuk, hogy Magyarország nem a legjobb pozícióból indul a „kreatív kor” globális gazdasági versenyében. Az alapok azonban megteremtődtek ahhoz, hogy jól átgondolt, tudatos stratégiával, de leginkább annak nem „elsumákolt” végrehajtásával jelentősen javítsuk pozícióinkat.

A tehetetlenség és a változtatás kényszere egyszerre van jelen Magyarországon. Míg az elmúlt másfél évtizedben mind a gazdaság, mind a társadalom nagy része hatalmas változáson ment keresztül, addig számos intézmény, illetve alapvető struktúra változatlan maradt. A valódi és feloldásért kiáltó feszültség e régi intézmények és a teljesen új folyamatok és elvárások között feszül. Ha azonban a változásoktól való szorongást nem leszünk képesek feloldani sem egyéni, sem társadalmi szinten, ha nem tanulunk meg az őszinte beszéddel élni és nyílt lapokkal játszani, akkor az elkövetkezendő néhány év, esetleg évtized által felkínált történelmi pillanat nagyon hamar szertefoszlik.

Ebben a folyamatban óriási az oktatás, ezen belül a közoktatás felelőssége. Anélkül, hogy nagy szavakat használnánk, ki kell jelentenünk, hogy a szükséges szemléletbeli, kulturális váltás elsődleges terepének az iskolának kell lennie. Azt talán már nem nagyon kell bizonygatni sem a tudományos kutatók, sem pedig a politikai döntéshozók és előkészítők számára, hogy az új kor merőben más kihívásokat jelent az oktatás számára.

Különös helyzetben vannak azok az országok, amelyekben a tervgazdasági rendszerek bukása olyan átmeneti gazdasági környezetben következett be, ahol a hagyományos ipari kapitalizmus már nem, az „új” viszont még nem működött. A jelek szerint korántsem problémamentes az alkalmazkodás napjainkban, amikor már láthatóvá váltak korunk új játékszabályai. A kérdés az, hogy sikerül-e végrehajtani ezt az újabb ugrást, azaz sikerrel tudunk-e megbirkózni a ránk váró korszakváltás feladatával.

Footnotes

1. ^ Giddens: Europe in the Global Age. Polity Press, London, 2007.
2. ^ Richard Florida: The Rise of the Creative Class. Basic Books, New York, 2002.
3. ^ A hirhedt aczéli kultúrpolitika (a 3 T elve) a műveket három kategóriába (támogatott, tűrt, tiltott) osztotta.
4. ^ Richard Florida – Irene Tinagli: Europe in the Creative Age. Demos, London, 2004.http://www.demos.co.uk/catalogue/creativeeurope_page370.aspx.
5. ^ Ságvári Bence – Dessewffy Tibor: A kreatív gazdaságról – Európa és Magyarország a kreatív korban. (On Creative Economy – Europe and Hungary in the Creative Age.) Demos Magyarország, Budapest, 2006, április. Lásd magyar és angol nyelven: http://www.demos.hu
6. ^ Az egyes országokhoz tartozó pontszámokat a tehetség-, technológia- és toleranciaindex értékeinek átlaga képezi. A részletes módszertani útmutató az idézett tanulmányban megtalálható.
7. ^ Inglehardt, R. – Baker, W. E.: Modernization, cultural change and the persistence of traditional values. American Sociological Review, Vol. 65. 2000. 19–51. A kutatásról bővebben lehet olvasni a http://www.worldvaluessurvey.orgcímen.