A tudás eléréséhez fontos a párbeszéd és a sokrétű szolgáltatás
Beszélgetéssorozat az OFI-ban II.
Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben szervezett beszélgetéssorozat célja, hogy a különféle szakterületek képviselői eszmecserét folytassanak az intézet jelenéről és jövőjéről, az oktatás világában betöltött szerepéről. A második találkozó résztvevői a szakmai civilszervezetek képviselői voltak. A beszélgetést Singer Péter vezette.
Kérem a résztvevőket, mondják el, mely szervezetek képviseletében vannak itt, és milyen kapcsolatban álltak az OFI valamelyik elődintézményével, akár az OKI-val, akár a Professzorok Házának valamely egységével.
Sz. Tóth János: A Magyar Népfőiskolai Társaság elnökeként tevékenykedem, és tagja vagyok az Országos Felnőttképzési Tanácsnak. Az Európai Népfőiskolai Szövetség elnökeként sok nemzetközi kutatási programban vettem részt. Emellett a felnőttoktatásban dolgozom, az Esztergomi Katolikus Főiskolán. Korábban a Professzorok Házában a „Magyar felnőttképzés helyzete” című OECD-tanulmány elkészítésében és számos más OECD-vizsgálat keretében folyó hazai konzultációban vettem részt. Az Országos Tudományos Diákköri Tanácsnál a minőségtámogatással és a felsőoktatási minőségbiztosítási rendszerrel foglalkozom.
Miklósi László: A Történelemtanárok Egyletének elnöke vagyok. Több testületben folytatunk (választás vagy felkérés alapján) szakmai és/vagy érdekképviseleti munkát. Ezek közül a közoktatáspolitikai tanácsbeli tagságot emelem ki, 1997 óta (egy év kihagyással) veszek részt ennek munkájában. Az elődintézmények közül – tevékenységünkből adódóan – főként az OKI-val volt kapcsolatunk, és leginkább a történelemmel és a társadalomismerettel foglalkozó munkatársakkal dolgoztunk együtt, például az érettségi kapcsán. Szerveztünk vitákat a különböző érettségi koncepciókról. Ezek immár a szakma közelmúltjának történelméhez tartoznak. Mintegy tíz éve – hosszú, alapos viták után – szakmai konszenzust sikerült elérnünk egyes alapkérdésekben, például a Nemzeti alaptantervről, az érettségiről, a pedagógusképzésről. Különböző civilszervezetek összefogásával olyan vitákat rendeztünk, amelyek konszenzussal értek véget. Ráadásul a szakmai egyetértést elnyert egyes elemeket be is vezették. Örömmel venném, ha valamit át lehetne venni, fel lehetne éleszteni az évtizeddel korábbi mintából, gyakorlatból.
Molnár Lajos: Mindig az oktatás világában dolgoztam. Az Arany János Kollégiumi, illetve Kollégiumi Szakiskolai Program keretében négy intézmény mentora vagyok, és itt is ezt a programot képviselem. Az NFT 1 tervezésekor a minisztériumban azt az osztályt vezettem, amely szakmailag koordinálta a közoktatási programokat, és sok más feladat mellett az Arany János Programot is vezette. Dolgoztam a minőségbiztosításban is. Részt vettem továbbképzési programok kidolgozásában, tréningeket tartok elsősorban pedagógusoknak, és szakértőként is tevékenykedem. A Közgazdasági Politechnikum, Gimnázium és Szakközépiskolát 1990-ben alapítottuk, egyéb funkciók mellett hat éven át voltam az intézmény vezetője, jelenleg is munkatárs vagyok ott. Iskolánknak a természetismeret tárgykörben volt közös programja az OKI-val. Az Országos Közoktatáspolitikai Tanácsnak is tagja voltam, dolgoztam a Tempus Közalapítvány Socrates Tanácsadó Bizottságában, a Fővárosi Közoktatás-fejlesztési Közalapítvány Felügyelő Bizottságában, illetve az Alapítványi és Magániskolák Egyesületének társelnökeként. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének országos ügyvivője voltam.
Kiss János Tamás: A Nemzeti Tankönyvkiadó fejlesztési igazgatója vagyok. Azt gondolom, hogy a kiadót nem kell különösebben bemutatni a beszélgetés résztvevői és az olvasók számára. Olyan fejlesztőműhelyről van szó – tudatosan használom a fejlesztőműhely kifejezést –, amely az elmúlt több mint öt évtized tananyagainak kidolgozójaként és fejlesztőjeként egyedülálló tudással rendelkezik az országban. Napjainkban is helyet ad a különféle műhely jellegű munkáknak, fejlesztéseknek, olyanoknak is, amelyeket nem feltétlenül értékel a piac. A tankönyvkiadót a lehetséges projektek közül minden érdekli, hiszen egyedüliként vesz részt a közoktatás teljes vertikumában, minden szegmensében, tananyagot fejleszt, és ugyanezt teszi a felsőoktatás területén, valamint közreműködik a tankönyv-, illetve a jegyzetellátásban. Tehát a Nemzeti Tankönyvkiadó az egész rendszerben: a közoktatástól egészen a felnőttképzésig, beleértve a szakképzést és a felsőoktatást is, minden olyan területen érdekelt, amelyet ma Magyarországon oktatásnak nevezünk.
Nagyné Koczog Tünde: A Pesterzsébeti Pedagógiai Intézet vezetője és a Magyarországi Pedagógus Szaktanácsadók Egyesülete elnökségi tagja vagyok. A meghívást úgy értékelem, hogy a pedagógiai szakmai szolgáltatás fontos lesz a jövőben is. Azt gondolom, az elmúlt öt évben megváltozott a pedagógiai szakmai szolgáltatás szerepének értelmezése és megítélése. Ezért örülök, hogy itt lehetek, és képviselhetem a kerületi pedagógia szakmai szolgáltatókat.
Majoros Anna: A Fővárosi Pedagógiai és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet megbízott igazgatója vagyok. Az iskolarendszer fejlesztése területén kezdtem a pályámat, aztán iskolaigazgatóként a szakképzés fejlesztésén dolgoztam évtizedekig. Szeptember 1-jétől a Fővárosi Pedagógiai Intézet és a Fővárosi Ifjúsági és Pályaválasztási Tanácsadó összevonásából létrejött Fővárosi Pedagógia és Pályaválasztási Tanácsadó Intézet vezetője vagyok. A mérés-értékelés, valamint a minőségfejlesztés nagyon érdekel bennünket. Bár ez utóbbira, azt gondolom, nem vagyunk még eléggé felkészülve. Intézetünk elsődleges feladata a módszertani fejlesztés. Mivel tevékenységünk alapvetően gyakorlatorientált, az új tanítási módszerek, tanulási formák a gyakorlat oldaláról érdekelnek bennünket. Vannak pszichológusaink, akik a pályaválasztást segítik, mások olyan speciális szakterülettel foglalkoznak, mint a sajátos nevelési igényű tanulók oktatása-nevelése. Az intézetnek pillanatnyilag hetven munkatársa és nyolcvan külső szaktanácsadója van, akik a főváros középiskoláiban végzik pedagógusi feladataikat. Ilyen értelemben tehát mintegy ötven iskola szellemisége jelenik meg az intézet tevékenységében.
Cselikné Juhász Ildikó: A pécsi Városközponti Óvoda, Iskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézményből jöttem, amely július 1-jétől működik. Ezenkívül elnökségi tagként az Általános Iskolák Igazgatóinak Országos Szövetségét is képviselem.
Az oktatási szféra nagyon különböző területeiről érkeztek ide, és ezzel kerekasztal-beszélgetésünk máris elérte az egyik célját. Azt szeretnénk ugyanis, ha az oktatás minél több szegmenséből érkezők különböző perspektívákból fogalmaznák meg a véleményüket. Mit gondolnak arról, hogy mire van szüksége a mai magyar közoktatásnak és felsőoktatásnak, és mit tud nyújtani, mi nyújthat az új intézet? Milyen szakmai tevékenységet, szolgáltatásokat várnak az új intézettől?
Miklósi László: Meghatározó, hogy mi zajlik, illetve mi nem történik meg a közoktatásban és a felsőoktatásban. A döntő kérdés, amelyet ma föl sem teszünk: Mire való az iskola? Mi a feladata? Miért tartja fenn az állam közpénzből? Az egyik meghatározó elemre utalva, úgy látom, az iskola alapvető dolga, hogy olyan diákokat képezzen, akik felnőttként képesek lesznek két lábbal megállni a földön, képesek lesznek felnőttként is képezni magukat, ha tetszik, egy életen át. Képesek az állandó kritikára, ez teszi ugyanis lehetővé, hogy ne tudja megtéveszteni őket bármilyen tévéhíradó vagy reklám. Vagyis tanítványaink váljanak tudatos állampolgárokká, tudatos fogyasztóvá, és természetesen környezettudatosan éljenek is. Ha nem így lesz, akkor húsz-harminc év múlva ma szinte elképzelhetetlen nagy bajba kerülünk. Mit kell ahhoz tenni, hogy ez ne következzék be? Ennek az intézetnek meghatározó teendője, hogy ilyen irányú kutatásokat végezzen, és fogjon össze azokkal a partnerekkel, akik készek és képesek erre. Meghatározónak és elengedhetetlennek tartom annak tisztázását is, hogy mit jelent a reform. Mit értsünk a szakmai megújuláson, merre van az előre? Döntő jelentőségű a rendszerben, méghozzá a működőképes rendszerben gondolkodás. Természetesen csak akkor érhetünk el eredményt, ha – miként korábban már utaltam rá – egyes alapkérdésekben sikerül szakmai közmegegyezésre jutni. Ebben a nagyszerű és nem megismételhető helyzetben, amikor igen jelentős európai források állnak rendelkezésre, felelősségteljesen kell végiggondolni, hogy azok mire fordíttassanak. Döntő, hogy mi történik az iskola, az óvoda, a kollégium vagy egy felsőoktatási intézmény mindennapjaiban. A jó gyakorlatokat fel kell térképezni, széles körben megismerhetővé kell tenni, támogatni kell az elterjesztésüket. Mindebben a munkában igen nagy segítséget és háttérmunkát tudnak vállalni a civilszervezetek, köztük a Történelemtanárok Egylete is. Ahogy tizennyolc éve mindig, most is azt javaslom, hogy támaszkodjanak megfelelő súllyal az egyesületekre, egyletekre, társaságokra. Nem helyettesíthető mással például a tanári egyesületekkel folytatott rendszeres információcsere, az ott dolgozó szakemberek bevonása az egyes szakmai anyagok véleményezésébe és megmérettetésébe.
Sz. Tóth János: Viszonylag messze van az én felnőttoktatási elkötelezettségem a közoktatás ügyeitől, nem mintha nem rokonszenveznék azzal, ami itt elhangzott. Három dolgot szeretnék mondani. Az első a szektorok közti együttműködés szempontjából lenne fontos, a második a nemzetközi és uniós fejlesztési programokkal kapcsolatos, míg a harmadik néhány konkrét javaslat. A szektorok közötti együttműködésben, az egész életen át tartó tanulás koncepciójának jegyében számos közelítést lehetne megvalósítani az alap- és középfokú oktatás, a felsőoktatás, a szakképzés és a felnőttoktatás között. E téren kiemelkedőnek tartanám az úgynevezett tanulórégiók vagy tanulóvárosok koncepcióját, amely helyi vagy lokális szinten az intézmények, szervezetek komprehenzív jellegének kiaknázása alapján működik. Közös kutatások, fejlesztések jöhetnének létre például az alapkészségek, a kompetenciafejlesztés terén. A másik témakör, hogy a magyar közoktatási szakemberek részt vesznek a legkülönbözőbb nemzetközi programokban (például a Comenius- vagy a Leonardo-programban), de ennek eredményeiről csak kevesen tudnak. Az innovációs eredményeknek a mai napig nincs egy átfogó adatbázisrendszere. Ez egy óriási innovációs potenciál, amelyben Karcagtól Szentgotthárdig számos tanár, pedagógus vett részt, és erről senki nem tud semmit, ennek a disszeminációjával, feldolgozásával, terjesztésével senki sem foglalkozik. Ez pedig olyan szolgáltatási lehetőség, amelyet a legutolsó falusi iskolától a fővárosig és az egyetemekig biztosan fel tudnának használni, azaz lehetséges lenne egy piacképes szolgáltatás kialakítása. A harmadik, hogy 2009-ben lesz Brazíliában az Oktatás Világkongresszusa, amelyet tizenkét évenként rendeznek. A világkongresszust megelőző évben, tehát 2008-ban regionális szintű konferenciát szerveznek. Jelenleg lobbizunk azért, hogy ennek a helyszíne Magyarországon legyen, és erre elég jó esélyünk van. Úgy tűnik, hogy minisztériumi szinten is támogatnák ezt. Bizonyos pénzösszeg is rendelkezésre állna, most már attól függ, hogy a rivális jelentkezők, Norvégia, Portugália, Franciaország – az utóbbi nagyon veszélyes versenytárs – előtt megnyerjük ezt a lehetőséget. Ez több száz magyar szakember részvételét tenné lehetővé a négy-öt napos magyarországi, Budapesten sorra kerülő rendezvényen, ahol például a Fővárosi Pedagógiai Pályaválasztási Tanácsadó Intézet vagy az OFI is kiállítási bokszot nyithatna. Ezt magyar ügyként kellene kezelni. Legalább harminc ország képviselője jönne ide, ami mindenképpen szakmai kihívást is jelentene, és ebben jó lenne együttműködni az intézettel és másokkal.
Majoros Anna: Két dolgot tudnék javasolni: az egyik, hogy a tudományos fejlesztésekbe, kísérletekbe nagyobb mértékben kellene és lehetne bevonni a gyakorló pedagógusokat. Sok helyen sok mindent kitaláltak, felfedeztek, gondolkodtak rajta, aggályaik vannak, megfogalmazták már a problémákat. Csak nem biztos, hogy mindenki tudja, hol és hogyan lehetne végigvinni, kipróbálni a szakmai gondolatot, és „végterméket” produkálni. Tehát azt gondolom, hogy a több szem többet lát elv alapján jobban ki kellene használni a szakmai együttműködés lehetőségeit. Véleményem szerint az oktatásban, a pedagógiában, a szakirodalomban, a pedagógusokkal szemben támasztott tartalmi és módszertani elvárásokban erőteljesebben szükséges hangsúlyozni a célcsoportokra megállapított kompetenciákat. Amikor az ember pedagógusokkal beszélget, akkor azt hallhatja, hogy tulajdonképpen mindenki sok mindenben egyetért a kompetenciafejlesztések területén. Még azt is mondhatom, hogy széles körű a befogadókészség. Csak aztán fölteszik a kérdést, hogy „mit és hogyan kell tanítani?”. Azt gondolom, hogy kicsit érthetőbb nyelven kell közelebb vinni a gyakorló pedagógusokhoz a dolgokat. Mert minden, így a fejlődés a pedagógusokon áll vagy bukik. További kérdés, hogy miként lehetne kihasználni az intézeti együttműködéseket. Szoktam mondani, hogy ez az ország olyan, mint a „magányos óriások birodalma”, ahol mindenki kínlódik a maga problémájával. Vannak jó gondolatok, de minduntalan elbizonytalanodunk, mert itt is, ott is hallunk valamit, és nem lehet tudni, hogy más már megcsinálta, vagy csak gondolkodik az adott kérdésen. Tehát túl sok a szakmai bizonytalanság. Nyíltabban és egyértelműen kellene támogatni egymást szakmailag.
Cselikné Juhász Ildikó: A jó gyakorlat példáját én is jó szívvel támogatom. Természetesen nemcsak azt, ami itthon történik, hanem a külföldi jó gyakorlatokat is. Ha egyszer kipróbálták és sikeres, nem biztos, hogy nálunk is egy az egyben működik, de bizonyára vannak olyan ötletek, amelyeket nem kellene újból kitalálni, hanem csak kipróbálni a gyakorlatban. Intézményi átszervezések például nemcsak Pécsett vannak, hanem máshol is, ezeknek a követése, illetve kutatása hasznos lehetne, és a tanulságaikat más esetekben is fel lehetne használni. Jó lenne bevonni a gyakorlati szakembereket a kutatásokba és a fejlesztések kipróbálásába. Azt gondolom, hogy így valósulhat meg a gyakorlat és az elmélet közelítése.
Molnár Lajos: Mit várnék az intézettől? Nem könnyű kérdés, mert nem könnyű az a feladat, hogy egy ilyen oktatáspolitikai mezőben meg tudjon felelni az intézet olyan elvárásoknak, amelyeket a szakmapolitika nem feltétlenül minden szempontból és minden pillanatban támogat. Az intézet fenntartója a politika által vezérelt Oktatási és Kulturális Minisztérium. Hogyha végigpörgetem az elmúlt időszak nagy változásait, akkor felvetődhet az a kérdés, hogy például a Comenius minőségbiztosítási program ért-e el áttörést a közoktatásban. A válasz nyilvánvalóan nem. A Comenius 2-ben 1800 intézmény vett részt. Ennek ellenére nem ért el áttörést. Azután az információs és kommunikációs technológiák, a „vasat és gépet” az iskolákba akció sem érte el a kívánt hatást. Operatív Program, NFT 1, számos jó címszó van ebben a dologban. Szerintem a prioritások alapvetően rendben voltak, de kérdés, hogy folyik-e méltányos oktatás ma Magyarországon a hátrányos helyzetű, illetve a sajátos nevelésű igényű gyerekek számára. A kompetencia alapú oktatásra való felkészülés, áttérés sikerült-e? Az információs és kommunikációs technológiák bevezetése megtörtént-e? A minőségbiztosítás normális, fogyasztható és valóban támogató formában terjedt el? Szerintem egyetlen ilyen fejlesztés sem érte el a pedagógusokat, a gyereket, a tanterem világát, legfeljebb szórványosan. Pedagógus-továbbképzéseket is tartok, sokszor fogalmuk sincs a kollégáknak, hogy miért ülnek ott. Sajnos ez a jellemző.
Kiss János Tamás: Az elhangzott deklarációkkal egyetértve és azok szintjén maradva azt gondolom, hogy néhány alapvető kérdést mindenképpen szükséges tisztázni. Az első, hogy annak a sokszereplős folyamatnak, amelyet tanítás-tanulásnak nevezünk, egyáltalán mi a célja, a benne közreműködőknek mi az igénye. Ha erről az oldalról közelítjük meg a kérdést, azt gondolom, hogy mindenki igénye egyfajta stabilitás. Ha a célját keressük, akkor a tanulás folyamatának egyetlen meghatározó célja kell legyen: az, aki kikerül ebből a rendszerből, végigmegy ezen a folyamaton, legyen képes arra, hogy két lábbal a földön állva, maga körül rendezze a világot. Az iskolának is, a pedagógusnak is ugyanez az igénye, hogy végre kapjon valami fogódzót, valami fix pontot, amelyhez igazodni képes. Az intézet ebben nagyon sokat tud segíteni. Hiszen valóban információk keringenek szerteszét, és kis töredékek jutnak el ide-oda, viszont ezek a töredékek sohasem rendeződnek össze egy olyan ponton, ahol egyáltalán meg lehet vizsgálni a használhatóságukat vagy a hatékonyságukat. A másik maga a szakmaiság. Miközben arról beszélünk, hogy a tanulás a születésünk pillanatától egészen a halálunkig zajlik, azt gondoljuk, hogy a tanításhoz mindenkinek értenie kell. Olyan ez, mint a foci és a politika. Megszülettünk, és már tudjuk, hogyan kell tanítani, azaz tudást átadni. Azonban azért ülünk itt, mert tudjuk, hogy ez nem így van. Ez mégiscsak egy szakma, amelyet nem lehet anélkül gyakorolni, hogy ehhez a megfelelő szakmai kritériumokat ne határoznánk meg. Az intézetnek is ezt a szakmai folyamatot kell támogatnia. Abban kellene segítenie, hogy mit tanítsuk, hogyan tanítsuk, mivel tanítsuk, meddig tanítsuk, és sorolhatnám tovább a kérdéseket. Azt gondolom, hogy a minőségfejlesztéssel kapcsolatos projektek, mint a folyamatszabályozás, a mérés-értékelés, mindenképpen hasznos támogatást nyújtanak a szereplőknek, valamint a módszertani ajánlások kidolgozása is segítheti az intézményekben folyó szakmai munkát. A tankönyvkiadás vagy a taneszközfejlesztés oldaláról közelítve a problémát, azt gondolom, hogy ma Magyarországon nem áldoznak sem figyelmet, sem pénzt annak megvizsgálására, hogy az oktatásban használatos és időnként divatszerűen elterjedő taneszközök mire és mennyiben használhatók. Egy időben epidiaszkópoztunk, aztán írásvetítőt használtunk, voltak komplex oktatási laborok, majd a számítógép indult diadalútjára. Projektoroztunk, és minden kolléga projektorral akart rohanni az órára. Most digitális táblával fogjuk ezt művelni. Vizsgálni kellene ezeknek az eszközöknek az indokoltságát és a hatékonyságát. Máskülönben megint az lesz, hogy mindenki digitális táblán akar mindent oktatni, miközben nem feltétlenül biztos, hogy az adott életkorban, az adott tananyag tanításában ez a legmegfelelőbb eszköz. Vonatkozik ez a papír alapú taneszközökre, tananyaghordozókra is. Hiszen egy olyan törvényi szabályozásnak kell megfelelni, amelyet még egyetlen magyarországi kutatás sem igazolt, de nem tudom, hogy egyáltalán vizsgálta volna az indokoltságát. Ugyanis a tankönyv és a munkafüzet megjelentetésének formai követelményei vannak, ha ezeknek nem felel meg az adott taneszköz, akkor tárgyalási alap sem lehet. Miközben az országban számos olyan tankönyv, munkafüzet létezik, amely olyan értéket hordoz, hogy egyszerűen vétek lenne kihajítani csak azért, mert nem felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyeknek a létjogosultságáról nem vagyok meggyőződve. A pedagógusoknak is mérték- és értékadó lenne, ha az intézet közreműködne ezeknek a nemzeti standardoknak a kidolgozásában.
Sz. Tóth János: Véleményem szerint az intézet munkájának minőségét nagyban befolyásolja majd, hogy mennyire kapcsolódik be a nemzetközi hálózatokba, kutatási együttműködésekbe. Ez egyébként nincs ellentétben azzal, hogy a gyakorló pedagógusokat is be kellene vonni ezekbe. Olyan hálózatszerű együttműködésekre lenne szükség, amelyekben képesek vagyunk megfelelni a nemzetközi kihívásoknak. A hálózathoz tartozó intézményrendszer is ennek egyik interaktív szereplőjeként működhet közre. Ezt rendkívül fontos elemnek tartom.
Nagyné Koczog Tünde: Elolvastam tegnap a honlapon, hogy mit fogalmaztak meg az OFI alapító okiratában alapfeladatként. Amiről itt beszéltünk, az mind benne van. Azt gondolom, hogyha az OFI meg tud felelni az alapító okiratában megfogalmazottaknak, például, hogy a gyakorló szakemberekkel szoros együttműködést valósítson meg, akkor eredményes, sikeres lesz. Azt tapasztalom – másodszor veszek részt egy ilyen beszélgetésen –, hogy most már azoknak a gyakorló pedagógusoknak vagy a velük közvetlen kapcsolatban álló szakembereknek a véleményére is kíváncsiak, akiknél nagyon sok érték gyűlt össze. A disszeminációra visszatérve, egyetértek azzal, hogy az elmúlt időszak kutatásaiból, fejlesztéseiből kevés jutott vissza a gyakorló pedagógusokhoz. Legyünk őszinték! A pedagógusok nagy része nem olvas szaklapokat, mert nem ér rá az Új Pedagógiai Szemlét vagy az Educatiót olvasni. Költségvetés hiányában gyakran az iskolában sincs jelen szaklap. Nagyon fontos lenne legalább így tudomást szerezni a fejlesztésekről. De nem mind jelenik meg az Új Pedagógiai Szemlében sem. Nem mindegyikről tudunk. Nem olvassuk naponta a honlapot sem, ott vannak ugyan rövid összefoglalók a kutatási eredményekről, de ezek nem elegendőek. Annak a lehetőségét is meg lehetne teremteni, hogy aki érdeklődik, kapcsolódni akar valamihez, annak legyen rá módja. Csatlakozhasson a kutatásokhoz, fejlesztésekhez, vagy nyilváníthasson véleményt a programokról.
Miklósi László: Meghatározónak tartom a kommunikációt. A legszebb, legjobb gondolatok, tervek is csak akkor érnek valamit, a szándékok akkor valósulhatnak meg, ha eljutnak valamennyi érintetthez, valamennyi pedagógushoz, a legkisebb településekre is. Akkor is, ha a kolléga netán nem használja az internetet, és akkor is, hogyha le sem száll róla. Meg kell tudni szólítani a kollégákat. Eddig sok rossz példát láthattunk arra, hogy bizonyos programok kevéssé érintették meg a pedagógusok tömegét. El kell jutni valamilyen módon mindenkihez a pedagógusképzéssel, -továbbképzéssel, felvilágosítással. Mindehhez meg kell találni a hatékony formákat, csatornákat, hangnemet, valamint az ehhez szükséges partnereket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül: hosszú távon is működőképes rendszert kell kialakítani, olyat, amely akkor sem dől össze, ha elfogynak az uniós milliárdok.
Molnár Lajos: Azt kellene nyújtani, amire igény és szükséglet van. Példa erre a közoktatási stratégia végrehajtása. Ez 2003-ban készült el a minisztériumban. Ha most megkérdeznénk, hogy mi valósult meg belőle, akkor azt kellene válaszolni, hogy valami úgy mozgott az NFT 1-ben, mintha a stratégia végrehajtások szolgálatában állna. Tényleg. A mi iskolánk 18 milliót nyert uniós pályázaton. Komoly összegeket fizettünk kötelező továbbképzésekre, például informatikai képzésre, de nem biztos, hogy ezek a képzések valóban megérték az értük kifizetett jelentős összegeket. Néha úgy tűnik, hogy valójában eredmény nélkül vagy csekély eredményért ömlik ki ez a rengeteg pénz. Ennek tudatában is arra buzdítom magunkat, higgyünk abban, hogy meg tudjuk fordítani a kedvezőtlen jelenségeket.
Sz. Tóth János: A szakmai önállóságot segítő, ösztönző rendszerek kialakítását látom szükségesnek, amelyekben nincs megsarcolva az egész közoktatás, a felnőttoktatás és a felsőoktatás, hanem megpróbálja kiteljesíteni a tényleges funkcióját. Ezt koncepcionális dolognak tartom. Nekünk meg kell próbálnunk versenyképessé válni az oktatásban. Mit értek ez alatt? Azt például, hogy biztosan ismert a világhálón lévő videoklipes rendszer, ahová bárki fölrakhat bármit, és ezt mindenki megnézheti. Persze szemét is van benne. Próbáltam felhasználni ezt az óráimon, és eléggé sikeresen működik a dolog, mert nemcsak fogyasztani kell az egyperces klipeket, hanem lehet kreálni is. Megkérdeztem a levelezősöket, tíz százalékuk tudta, mi ez az oldal, a nappalisoknak (18–22 éves korosztály) már hetvenöt százaléka nézi naponta százszor. Azt értem versenyképességen, hogy úgyis fogják nézni, benne a szemetet is, tehát ha mi nem szállunk be a ringbe, hogy versenyképessé tegyük a szakmai minőséget, a humánus értékeket, akkor a perifériára sodródunk, mert a gyerek álmosan fog nézni a szemünkbe, hogy mit magyarázunk mi erről az egészről. És ha kimegy a folyosóra, akkor az első dolga lesz, hogy az interneten rákattint arra, ami egyébként érdekli.
Az OFI három csatornán próbálja eljuttatni az információkat. Ez a honlap, az Új Pedagógiai Szemle, illetve az Educatio. Véleményük szerint kell-e ezeken változtatni akár tartalmilag, akár formailag? Hogyan lehetne még hasznosíthatóbbá tenni az említett fórumokat?
Sz. Tóth János: Szerintem a honlapnál az interaktivitást, a rövidséget, a hatékonyságot kell szem előtt tartani. Hogyha meg akarok szerezni egy információt, akkor az legyen könnyen, gyorsan hozzáférhető, vagyis öt perc alatt megtudjam. Mert amit ma nem olvasok el lefekvés előtt, annak az elolvasására már nem fogok rászánni legközelebb fél órát. Ebben a küzdelemben kell megfelelni attraktivitással, hozzáférhetőséggel, rövidséggel, tömörséggel.
Miklósi László: A csatornák funkciója is végiggondolandó. Nem biztos, hogy a honlapé azonos a szakmai kiadványokéival. Az olvasóköre is más. Nyomtatott műveket vékonyabb réteg használ, mint egy jó honlapot. A kettő feladatköre is eltérhet. Azt tapasztalom, hogy mind a minisztériumi, mind a háttérintézmények oldalai bezárkóztak. Holott az internet lényege a nyitottság. Minél nyitottabb egy oldal, annál nézettebb és használhatóbb. A területen lévő honlapoknak és információs csatornáknak erősíteniük kell egymást, mert ez a felhasználók érdeke: a diákoké, a tanároké, az intézményvezetőké, mindenkié. Természetesen ebben is készek vagyunk az együttműködésre.
Nagyné Koczog Tünde: Ma már az internet nemcsak az iskolában, hanem otthon is elérhető, ezért nagyon jó, hogy az Új Pedagógiai Szemle cikkei fent vannak a neten. Sokszor hivatkozunk mi is a cikkekre. A laphoz való hozzájutás már nehezebb, pedig az intézetbe jár minden újság, folyóirat, pedagógiai lap. A kollégák azonban nem nagyon jönnek be azért, hogy Új Pedagógiai Szemlét, Educatiót vagy más szakfolyóiratot olvassanak, inkább otthon olvasnak. És mivel ez nem olcsó mulatság, nem biztos, hogy megvásárolják a lapokat. Példaként említem a Fővárosi Pedagógiai Intézet Budapesti Nevelőjét, amely ingyenesen jut el a kerületi iskolákba legalább egy-egy példányban. Ez bizony olvasott újság, ezt forgatják a pedagógusok, hiszen kint van a tanáriban. Nem tudom, lehet-e olyan missziót felvállalni, vagy forrást találni arra, hogy egyszer az iskolák egy részébe, máskor más részébe ingyen eljusson pedagógiai szaklap, ott legyen a tanáriban, ott helyben el lehessen olvasni. Tudom, ezt nehéz megvalósítani. Az iskolákban azért nincsenek szakfolyóiratok, mert nincs rá könyvtári keret. Határozottan állítom, hogy anyagi okokból hiányoznak az oktatási intézményekből. Ezért szoktunk hivatkozni a honlapra, és ezért fontos, hogy az naprakész legyen.
Molnár Lajos: Egyetértek a honlappal kapcsolatban elhangzott véleményekkel. A célcsoportot e tekintetben a pedagógusok jelentik. Közülük is egyre többen használják az internetet, így is el lehet jutni hozzájuk. Fontos a párbeszéd a tudás becsatornázásához. A párbeszédet úgy lehet elősegíteni, illetve gerjeszteni, hogy a honlap vonzó, gyors, informatív és „lepuhított”. Tehát ha a pedagógus igénye az, hogy a honlap megfelelően csillogjon, villogjon, durrogjon, akkor a honlapnak csillognia, villognia, durrognia kell. És van egy másik szegmens is, lehet nyitni valamit a vájt fülűeknek is. Tanári fejjel gondolkozva, tulajdonképpen olyan honlap kellene, amely elég érdekes, mert sokat dolgozom, pénzt kell keresnem, tehát csak valami érdekes dologért mennék fel oda. Arról szól a világ, hogy az ember boldog szeretne lenni. Boldog órát tudjunk biztosítani, és közben „aljas” módon mégiscsak a pedagógiáról meg a gyerekről szóljon a dolog, és akkor elértünk valamit.
Miklósi László: A világ rohamosan bulvárosodik. Ebből a szempontból is végig kell gondolni a portál célcsoportját, hangvételét. A legnépszerűbb magyarországi portáloknál is ezt a tendenciát látjuk. Oly mértékig, hogy a két legolvasottabb hírportál már nem azzal a nyitóoldallal indul, amellyel fél évvel ezelőtt, mert komoly tartalmak már a napi hírek szintjén sem jelenhetnek meg az adott célközönségnek. El kell dönteni, hogy az az igen tiszteletreméltó, hangsúlyozottan tudományos, nagyon alapos szakmai megközelítés – amely a korábbi OKI-honlapot jellemezte – a kívánatos standard vagy a szélesebb közönség számára is fogyaszthatóbb tartalom. Kikből áll a célcsoport? Erre a kérdésre csak az intézet énképének tisztázása után lehet válaszolni: komoly, tudományos intézetnek tekinti magát, amely a nemzetközi partnereinek és az itthoni tudományos életnek s az ez iránt érdeklődőknek akarja megmutatni magát portálja nyitó oldalával vagy ennél jóval szélesebb közönségnek? Netán megvalósítható egyszerre a kettő? Ez alapvetően identitáskérdés. Hiszen minden portál tükör, énkép, filozófia, névjegy. Tehát nem választható el az OFI énképétől, küldetéstudatától és nyilatkozatától, amely nem független az alapító okirattól, de annak értelmezése bizonyára többféle választ tesz lehetővé.
Sz. Tóth János: Úgy látszik, hogy az internetet mindenki használja, és fontosnak tartja. Én is számtalan konfliktust generálok a főiskola számítógépközpontjával. Tanórára be sem megyek projektor és internet-hozzáférés nélkül. De az IKT-kutatások világosan mutatják, hogy az alacsonyabb iskolai végzettségűek többet és kizárólag szórakozásra használják az internetet, a magasabb iskolai végzettségűek híreket néznek, kutatnak és így tovább. Most már nem az a kérdés, hogy van internet vagy nincs, kell internet vagy sem, hanem hogy mire használható és milyen profilú.
Egyfajta konszenzust érzékeltem abban, hogy nem kell annyira tudományos jellegű felület, vagy mondjuk inkább úgy, nem kell, hogy annyira „komoly” legyen, kicsit vonzóbbá, populárisabbá kellene tenni. És akkor a „papír alapú csatornáinkkal” mi legyen?
Tolnai József: Elhangzott, hogy nem olvassák az Új Pedagógiai Szemlét a pedagógusok. Mert nyilván elfoglaltak, ezer mást is olvashatnak, és nem biztos, hogy ezt tartják a legfontosabbnak. Mit kellene változtatni rajta, miről kellene írni, vagy hogy kellene kinéznie ahhoz, hogy újra kézbe vegyék az emberek? Egyáltalán van-e esélye annak, hogy ez bekövetkezik, vagy maradjon meg az Új Pedagógiai Szemle annak az olvasótábornak, amely eddig is olvasta?
Nagyné Koczog Tünde: Az Új Pedagógiai Szemle olvasóköre elsősorban azokból a pedagógusokból áll, akik szakvizsgára készülnek. Nagyon sokan használják a benne lévő írásokat szakirodalomként a készülő szakdolgozatukhoz. Különösen azt a sorozatot, amely európai kitekintést ad. Szeretném is javasolni, hogy ez valamilyen szinten maradjon meg, mert ez nagyon jó alap. A szakdolgozatokhoz rengeteg információt és tudásanyagot, illetve a lábjegyzetekben még továbbkeresési lehetőséget lehet találni. Ez komoly érték.
Sz. Tóth János: Semmi nem szól az Educatio ellen sem, tehát a tudományos folyóiratokat fenn kell tartani, mert ezek mindenképpen értékállók és orientációs pontok. Ez vitathatatlan. Két nagyon erős tendencia rajzolódik ki. Az egyik, hogy a napi tanári munkában megnőtt az igény a gyors és gyakorlatias eszközök iránt. A másik, hogy individuálisak az igények. Ez azt jelenti, hogy az ingyenes szolgáltatások mellett, akár átalánydíjjal, akár egyéb módon intézmények, egyének megrendelhetnének szolgáltatást, és akkor megkapják az Educatio x cikkét pdf formátumban y összegért. Tehát egyrészt átfogó, a gyakorlati igényeket kielégítő, gyors szolgáltatást, másrészt individualizált szolgáltatást kell nyújtani. A tartalomtól függetlenül ezt csinálják a nagy cégek is.
Molnár Lajos: Szerintem az OKI, illetve az OFI igényes intézmény mindenki számára, amelyre nagy szükség van. A célközönség, a pedagógusok azonban nem ezt az amúgy színvonalas „művészfilmet” kérik, egy kisebb részük talán igen, ahhoz viszont, hogy egyre többen kérjék, az kell, hogy bulvár, populáris, interaktív, attraktív stb. legyen. A „művészfilm” egy nagyon keskeny réteget ér el. De nyitni kell a széles szakma felé. A miniszteriális szint inkább megrendelőként, fenntartóként jelenik meg. Az igazi szakmai párbeszédbeli piac a felhasználó tömeg lehet, ezért ebbe az irányba mozdítanám, amíg lehetséges, amíg még van odafordulási szándék a pedagógusok részéről.
Köszönöm az aktív részvételt, a tartalmas, gondolatgazdag beszélgetést.