A történelemérettségi, -tanterv, -tankönyv és a szakmódszertan megújulásának krónikája

Kaposi Józsefnek, a magyar oktatásszervezés irányítójának, a történelemoktatás didaktikája és metodikája prominens képviselőjének legutóbb megjelent, a címben jelzett tanulmánykötetei nem egyszerűen a szerző néhány tematikusan válogatott írását jelentik, ennél jóval többet közvetítenek.

A két kötet nemcsak a pedagógustársadalom számára nyújthat tudatos eligazodást a jelen oktatáspolitikai, tanügy-igazgatási rendszer számos vonatkozásában (főleg a történelemoktatás területén), hanem a tanárképzéshez is alapvető ismereteket közvetít, sőt meg merjük kockáztatni, hogy nem egy laikus érdeklődő figyelmét is felkeltheti.

Az érettségi –, s benne a történelemérettségi-vizsgát bemutató-elemző kötet első tanulmányát a szerző a legszélesebb spektrumból nyitja (Az érettségi mint a felnőtté avatás rituáléja), amennyiben a személyi, pszichológiai, társadalmi, kulturális gyökereken át jut el a mai érettségi vizsga megjelenéséig, majd a következő fejezetekben (Az érettségi bevezetése, a történelem tantárgy szerepe az érettségin a rendszerváltozásig; Változás az állandóságban – az új történelmi érettségi) a történelem mint érettségi tantárgy megjelenését, a történelem adta változásait, végül az új történelemérettségi szükségszerű bevezetését vizsgálja összehasonlító-elemző módszerével külföldi és hazai kontextusban történelmi fejlődésében, kölcsönhatásaiban.

Ennek a – nyugodtan nevezhetjük – történelmi megújulásnak néhány karakterisztikus metodikai szeletét villantja fel a történelemtanítás gyakorlatának alakulásáról szóló fejezet, melynek fő érdeme, hogy a szerző nemcsak a folyamat szervezőjeként, hanem maga is érdemi alkotójaként, a jövő tanárnemzedék elkötelezett oktatójaként vett részt mind az elméleti, mind a gyakorlati munkában.

A kötetet A történelem OKTV krónikája zárja, mely sematikus összefoglalás helyett, hasonlóan az előző tanulmányokhoz, egyfajta útmutatást, eligazodást szolgáltat a történelem tantárgy jelen oktatásának szerteágazó feladataihoz is.

A II. kötet (Tanterv, Tankönyv, Módszertan) tanulmányai annak a három nagy elemnek megújulási folyamatát, alkotói munkálatait mutatják be, melyeken a hazai történelemoktatás mint alappilléreken nyugszik.

A szerző első nagy egységként magát a történelmi gondolkodás és a probléma-orientált tanítás összefüggéseit, s az ezt szolgáló képességfejlesztő feladatok szerepét jeleníti meg több konkrét – s ma is hasznosítható – példán keresztül.

Külön figyelmet érdemel és akár a jelen napi gyakorlatban is hasznosítható a tanulmánynak A fejlesztő- és a képességfejlesztő feladatok a történeti gondolkodás kialakításában című része.

Logikus kapcsolati rendszerben mutatja be a Nat és a kerettantervek szerkezeti összefüggéseinek, tartalmi és követelményrendszerének struktúráját, a tantárgyközi tartalmak rendszerét, s lényegében ebbe a rendszerbe ágyazódik be szervesen a tankönyvek kérdésével foglalkozó tanulmány (A tankönyv szerepének változásai).

Ezt követően ismerteti a tankönyv fogalmának változását a nemzetközi és hazai tankönyvkutatás tükrében. Külön érdemes tanulmányozni a kérdést még plasztikusabbá tevő szerkezeti ábrákat, összefoglaló táblázatokat, diagramokat.

A két kötet tanulmányainak mintegy záróakkordja a módszertannal foglalkozó két egykori írás (Állampolgárságra nevelés; Az átalakuló tanárképzés és a kiépülő új pedagógiai szolgáltató rendszer összekapcsolódási pontjai). E tanulmányok nemcsak a közelmúlt pedagógiatörténeti összefoglalását jelentik, hanem hidat képeznek a jelenlegi rendszer felé.

Az állampolgárságra, demokráciára nevelés teljes történeti spektrumának áttekintésére építi fel a szerző az állampolgári nevelés európai trendjeinek, dokumentumainak bemutatását, hogy aztán az 1990 és 2010 közötti változási folyamatot tegye érthetővé és érzékelhetővé, melynek lényegét a következőkben látja:

Kaposi József az előzőek realizálásának biztosítékául az átalakuló tanárképzést és az új, kiépülő pedagógiai szolgáltató rendszer együttesét tartotta tanulmányaiban alapvetőnek – s tegyük hozzá, a két terület azóta is a napi pedagógiai gyakorlat által korrigálódik, formázódik.

Érdemes tanulmányozni azokat az összefoglaló táblázatokat, szerkezeti ábrákat is, melyek az általános pedagógiai szakmódszertani felkészültségről, szaktanácsadó szakterületekről nyújtanak átfogó képet, s még az akkor kialakuló rendszer céljait, struktúráját, tartalmi és követelményrendszerét mutatják be (többek között a minősítési rendszert, a pedagógus-életpályamodellt stb.) melyek azóta is vitatott és a napi gyakorlathoz igazodó tényezőket jelentenek. A tanárképzés rendszerének szükségszerű változásait pedig a fentiek hatásaként ábrázolja.

A kötetek zárógondolatát már napjaink történései igazolják.