A test fogalma az idő tükrében

Gondolatok a test fogalmáról

Csodálatos az emberi test! Szépségét a testrészek harmonikus együttese, az összerendezett mozgás révén valamennyien megtapasztalhatjuk. A mindennapi élet kívánta mozgások mellett sokszor egészen magas színvonalú, extrém teljesítményeket is végezhetünk általa. Természetesen akkor, ha „minden rendben van”. Így pedig akkor fogalmazunk, ha szomatikusan és mentálisan egészségesek vagyunk és környezetünkkel való viszonyunk problémamentes. Napjaink embere a hétköznapi életben a szomatikusan és mentálisan egyaránt „egészségesnek” nevezett állapot minél hosszabb ideig tartó fennállására törekszik. Nem csoda tehát, hogy egyre több tudományterület központi kérdésévé válik maga a „test”, és a természettudományok – különös tekintettel az orvostudomány – utóbbi évszázadokban bekövetkezett robbanásszerű fejlődése által pedig egyre kisebb elemeit, egységeit, összetevőit ismerhetjük meg e csodálatos egységnek.

A test fogalmát többféleképpen értelmezhetjük. Definíciója – nyelvünk többértelműsége okán (Nyíri 1973) – eltérő a természet- és a társadalomtudomány különböző területein. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül olvashatunk néhány meghatározást, melyek eltérő aspektusokból világítják meg a test fogalmának lényegét.

A Természettudományi Lexikon meghatározása szerint a test (corpus) az alábbiaknak megfelelően értelmezhető.

• Biológiai értelemben: (1) általános értelemben biológiai egyedek (növény, állat, ember) fajonként jellemző megjelenési formája, (2) speciális értelemben a jól körülhatárolható anatómiai képleteket vagy azok fő részeit jelöli.
• A geometriában (1) korlátos térbeli alakzat (téridom), (2) tágabb értelemben egyes végtelenbe nyúló térbeli alakzatokat is testnek nevezünk, (3) a geometriai testeket felületek határolják.
• Az algebrában: (1) az egyik legfontosabb algebrai struktúra, olyan halmaz, melyben a négy alapművelet elvégezhető, és a szokásos műveleti azonosságok teljesülnek, (2) más szóval a test az elemek olyan halmaza, melyben két művelet, az összeadás és a szorzás van értelmezve.

A Révai Nagy Lexikon a test (lat. Corpus) fogalmáról az alábbiakat írja: „mindaz, amely valamely megmérhető teret betölt. A szerves világban megkülönböztetünk élő és holt testet. A fizika a testet szilárd, cseppfolyós és gázalakúakra különíti. A kémia egyszerű és összetett testekről tanít s így testen az anyag tért betöltő szerkezetét érti. A geometria csak a testek által elfoglalt térrel foglalkozik.”

A Magyar Larousse Enciklopedikus Szótár szerint „a test (fn) élőlénynek, különösen embernek sajátos megjelenési formája, tárgynak, eszköznek, szerkezetnek nagyobb tömegű része, törzse (pl.: a hajó, a lámpa teste), fizikában az anyagoknak a tér bizonyos részét betöltő egységes, összefüggő tömege, kifejezésekben a valóságnak érzékelhető formában való megjelenése, a (katolikus) vallásban az Úr teste – oltári szentség, szentostya, amelyet a hívek áldozáskor magukhoz vesznek”.

Vázlatos filozófia- és vallástörténeti áttekintés, antropológiai megközelítés

Az emberiség történelme folyamán minduntalan az emberi test keletkezésének és működésének megértésével és magyarázatával foglalkozott. Maga az antropológia is az embert kilenc dimenzió mentén mutatja be a pedagógia világában, melyek közül az egyik dimenzió a „testiesként létező ember” (Zsolnai 1996). A történelem eltérő korszakaiban más és más magyarázatot és megoldást találtak a tudósok és filozófusok a testtel kapcsolatos kérdések megválaszolására.

A görög filozófusok közül már Püthagorasznál (i. e. 580–500) egy vallásos jellegű szemlélet jelenik meg, hiszen a phüthagoraszi világszemlélet az emberi lelket a testtől elkülönülő, önálló létezőnek tartotta, és a lélek halhatatlanságát hirdette. Másfél évszázaddal később Platón (i. e. 428–348) a testet a lélek koporsójának nevezte. Több évszázadot ugorva a történelemben, a kereszténység korában a test-lélek dualisztikus szemléletét a test-lélek-szellem hármas egységének megjelenése váltotta fel, amely azt vallja, hogy az ember a test-lélek-szellem hármas egységének egyidejűleg történő egymásba szőtt megvalósulása, melyben a test (bászár, szarksz, caro, body, Leib stb.) kaput nyit számunkra a tapasztalati világ felé, ő a birtoklás szférája. Felfogja a külső világ üzeneteit (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés), közvetíti számunkra a teremtett lét megannyi szépségét, és helyt ad a szenvedő képességnek is (Hidász 2003). A keleti vallásbölcseletek szerint csak a szellem az igazi valóság, az anyag, a test puszta illúzió. Ezzel ellentétes amaterialisták véleménye, miszerint az anyag az igazi valóság, és az élet, az emberi jelenség pusztán az anyagi kölcsönhatások véletlenszerű eredménye. Az egzisztencializmus is azt vallja, hogy test és lélek, létezés és tudat, szubjektum és objektum nem létezhetnek egymás nélkül, csak egymást kiegészítve működnek. Az ember egy testben és egy testtel él. Testünkben élve a térben és az időben a világnak egy vonatkoztatási pontjai vagyunk. Cselekedeteink és tetteink során a testünkből indulunk ki (Grupe 1984, 20.).

A test és a lélek egymástól való függőségének gondolatát Rousseau Emil, avagy a nevelésről című munkájában is megtalálhatjuk, melyben kifejti, hogy a szellem csak akkor lehet tiszta és világos, ha a test „viselkedése” is ennek megfelelő, és ezáltal támogatja a lelket (Krause–Bäuerle 2003). Németországban afilantropisták vették át a fenti gondolatokat, akik szintén azt vallották, hogy az ember csakis a test és a szellem egyetértése és harmóniája által válhat boldoggá. Ez a dualisztikus felfogás vált a testnevelő tanárok„sportnevelésének” alapjává, a testet mint „szerszámot” használták fel annak érdekében, hogy a szellem is elérje csúcsteljesítményét.

A 19. század végén Nietzsche hatására a test jelentősége megnövekedett. „Test vagyok egészen, és semmi más ezen kívül”, vallotta, hozzátéve, hogy „több értelem van a testedben, mint amekkora a legnagyobb bölcsességed” (Krause–Bäuerle 2003). Ezáltal a test a szellemi dolgok alapjává vált. (Sajnos napjainkban ezt csak kétkedve állíthatjuk, ha a testnevelés- és elméleti órák heti számát összevetjük.)

Grupe és a tudományos kutatások hatására gondolkodásmódunk megváltozott, ma az emberre mint egységes, szociális és kulturális környezetével kapcsolatban álló cselekvő lényre tekintünk. Szerinte azon szituációk megfigyelése és leírása, melyeken az ember a test közvetítése által keresztülmegy (mozog, sportol), nemcsak a testről, a mozgásról és a sportról szolgáltatnak számunkra információt, hanem az ember egészéről egyaránt (Grupe 1984). Testünk céltudatos használata csak akkor valósulhat meg, ha ez a test – saját maga által megélt – tapasztalatokat gyűjtött. Ezen tapasztalatok gyűjtésének egyik alternatívája a mozgás és a sport.

Az eltérő tudományterületek testről alkotott fogalomrendszere időről időre változatos képet mutat, ami természetes, hiszen keletkezése és létezése is egyfajta misztikum az ember számára. „Ha testünk tagolatlan teljességet és hiánytalan egységet képezne, létét nem övezné homály.” (Waldenfels 1999)

A fenti vélekedésekkel remélhetőleg sikerült a fogalom szerteágazóságát érzékeltetnünk. Nehéz egy közös felfogásba ágyazni a fenti megállapításokat, mégis úgy véljük, hogy az alábbi fő felfogásbeli csomópontok többször is jelentkeznek nagy gondolkodók testről alkotott nézeteiben:

• a test mint illúzió,
• a test mint önálló egység,
• a test és lélek dualisztikus szemlélete,
• a test, lélek és szellem hármas egysége.

’Leib’ és ’Körper’

A magyar nyelvben a ’test’ szónak nincs szinonimája. Léteznek azonban olyan élő és holt nyelvek, melyekben a test szót eltérő kifejezésekkel illetik, melyek egyes esetekben a testhez való viszonyunk eltérő dimenzióit fejezik ki (Schmid 2003). A görög nyelvben a ’szarksz’ és ’szoma’ – melyet egyes összetett kifejezésekben a magyar nyelvben is használunk, pl. szomatikus –, a latinban a ’caro’ és ’corpus’ kifejezéseket egyaránt a test leírására használják.

A hazai tudományfejlődés vonulatában az egyik legmarkánsabb jegy a német kultúrkörhöz való szoros kötődés. Ezért indokoltnak érezzük a német tudományos gondolkodásnak a testtel kapcsolatos néhány felfogását közreadni.

A német nyelvben a test szó kifejezésére két szó áll rendelkezésre: a ’Körper’ és a ’Leib’. A két szónak eltérő jelentéstartalma van, melyet az alábbi megállapítás hűen tükröz: Az embernek van egy teste –’Körper’ –, melyet használ, ugyanakkor maga az ember is egy test – ’Leib’ (Schmid 2003).

A ’Körper’ szó alatt a testet mint anyagot, egy dolgot vagy egy tárgyat értjük (Schmid 2003), mely Descartes szerint geometriai törvényszerűségeknek van alárendelve (Schmahl 2003). Tapintható és a természettudományok által objektíven kutatható, feltárható (Schmid 2003). „…A testet jellemzi, hogy…” „…látó és látható, halló és hallható, tapintó és megtapintható (Schmitz in Waldenfels 1999). Általa a világ egy része vagyunk, ő biztosít összeköttetést köztünk és a körülöttünk lévő világ között (nem utolsósorban az anyagcsere által). Biológiai halálunk bekövetkezésével testünk elpusztul. A közvetlen kapcsolat és a testbeszéd által testünk kontaktust teremt másokkal és a világgal. A test segítségével észlelünk valamit, és általa leszünk észlelve, a segítségével fejezzük ki magunkat, és mi magunk is általa fejeződünk ki (Schmid 2003). A test azonban nemcsak összeköttetés, hanem határ is egyben. Gyakran ütközünk saját testünk határaiba, amikor is a tudatunk és értelmünk továbbterjed, mint testünk fizikai határai. A testünkkel ellentétben gondolataink, képzelőerőnk képes a múlt, jelen és jövő határait túllépni. Ha történik valami a testünkkel – például ha egy pofont vagy egy csókot kapunk –, akkor ez az esemény velünk történik meg. Mindez azt bizonyítja, hogy elválaszthatatlanok vagyunk a testünktől. Amikor kimondjuk azt a szót, hogy „én”, akkor ezzel a testünkre utalunk.

A testiség a cselekvésben realizálódik, azaz a test birtoklását meghatározott szituációkban érzékelhetjük, mivel elválaszthatatlanok vagyunk testünktől (Grupe 1984, 29.). A karunk, szemünk, lábunk mi magunk vagyunk. Testünk létezése akkor tudatosul bennünk, amikor valamilyen okból nem úgy működik, ahogy működnie kellene, amikor fájdalmaink vannak, betegek vagyunk, vagy amikor megöregszünk (Schmid 2003). Ilyenkor úgy érezzük, testünk – ’Körper’ – nem működik már együtt velünk, kínoz minket, bezárva érezzük magunkat benne, és legszívesebben „kibújnánk a bőrünkből”. Amikor jól érezzük magunkat, nem vagyunk betegek és nem fáj semmink, akkor teljesen egggyé válunk testünkkel, és létezése természetes, nem pedig tudatos számunkra. Ilyenkor egy gépként kezeljük, amelyet életünk kezdetén a szüleink, idősebb korunkban pedig az orvosok „kontrollálnak”, és amelytől elvárjuk, hogy önállóan és magától értetődően funkcionáljon.

Mi magunk is testek vagyunk. A német nyelvben a test szóra használt másik kifejezés, a ’Leib’ egy határvonalat képvisel aközött, ami vagyok, és aközött, amim van, azaz határt képez a személyes lét és a tárgyi dolgok birtoklása között, saját magam közvetítője, médiuma (Schmid 2003). „Test – ’Leib’ – alatt mindenekelőtt a testi állapotok azon típusaira gondolok, amelyek a látás és a tapintás közreműködése nélkül is érzékelhetők a saját testben, ilyen például a félelem, a fájdalom, az ijedtség, az éhség, a szomjúság, a gyönyör, az élvezet, a frissesség, a bágyadtság, a belégzés és kilégzés.” (Waldenfels 1999)

A 19. századtól a test –’Leib’ – fogalma alatt az egyén önmagához, másokhoz és a világhoz való viszonyát értjük. Folyamatok, funkciók, meghatározott végrehajtások szövevénye, tervezés- és végrehajtásfüggő viselkedés. A test az emberi létezés elszakíthatatlan összetevője. Újfajta értelmezés szerint a test nem a szellem burka, hanem az emberi lét konkrét adottsága, aktuális valósága (Grupe 1984, 23.). A ’Leib’ szóval csakis az élő testeket írjuk le. A ’Körper’-rel ellentétben a ’Leib’ szó nem a testiség szomatikus voltára vonatkozik, hanem sokkal inkább azokra az „élménykapcsolatokra”, amelyek saját magam és a testem között fennállnak. A ’Leib’ által definiált test éppen ezért nem tárgya az anatómiai és élettani kutatásoknak (Grupe 1984). „Ha testről – ’Leib’ – beszélek, nem a látható, tapintható emberi vagy állati testekre – ’Körper’ – gondolok, hanem arra az érzésre, amit magunkban érzünk, anélkül, hogy a szemhez vagy a kézhez hasonló érzékszervvel rendelkeznénk ennek az érzésnek a szándékos előidézéséhez.” (Schmitz in Waldenfels 1999)

A fenti meghatározásokat olvasva az az érzésünk támad, hogy a ’Leib’ és ’Körper’ szóhasználat valójában megegyezik a test és lélek dualisztikus leírásával. Ennek azonban ellentmond egyrészt a német nyelvben a szellem kifejezésére használatos ’Geist’ szó megléte, másrészt az a tény, hogy napjainkban ugyanazon jelentéstartalommal megtöltve a ’Leib’ szó gyakoribb a német szakirodalomban a ’Körper’ kifejezés használatával szemben. A testkultúra különböző területein is a 19. századtól a ’Leib’ szóösszetételek használatát figyelhetjük meg.

Szubjektum és objektum

Azokban a nyelvekben, amelyekben a test szónak nincs más azonos jelentésű megfelelője – mint pl. a magyar nyelvben –, ott a kifejezés filozófiai értelmezése lesz kettős, és a testet mint szubjektumot és objektumot választjuk külön a fogalom értelmezése során. Ezekben az esetekben a német nyelvben használt ’Körper’ szót mint testünk objektív megjelenését, a ’Leib’ szót pedig szujektumként értelmezhetjük. A szétválás oka, hogy amikor a testről beszélünk mint élőlényről (amik vagyunk) és mint tárgyról (amivel rendelkezünk), akkor nem általánosságban értelmezzük a test fogalmát, hanem egy „megélt” és egy élhető, „lakható” testről beszélünk. Az előbbi a szubjektív test (’Leib’), amely azt fejezi ki, ahogyan mi megélünk egyes eseményeket, fájdalmat, örömöt vagy egyéb történéseket, az utóbbi pedig az objektív test (’Körper’), amely azt a meghatározott térben és időben elhelyezkedő tárgyat jelenti, amelyben és amelynek közvetítése által a világban élünk (Grupe 1984, 28.). A testet megélni, rendelkezni vele nemcsak azt jelenti, hogy birtokoljuk a testet, hanem a megélés saját létezésünket – az „én”-t is – magába foglalja.

Descartes – a racionalizmus egyik kiemelkedő francia filozófusa – nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a test fogalmával kapcsolatban napjainkig a dualisztikus felfogás jellemzi tudományunkat, azaz hogy megkülönböztetünk testet és lelket, objektumot és szubjektumot. Descartes szerint minden test két összetevőből áll: a geometriai törvényszerűségeknek alárendelt „kiterjedt testből” (res extensa) és a „gondolkodó szubsztanciából” (res cogitans) (Nyíri 1973, 208.). Bár a test és lélek problémája már az emberi gondolkodás kezdetétől fennáll, mégis az elmúlt évszázadban a descartes-i filozófia befolyása érvényesült.

A természettudományokban a szubjektum és az objektum elszakadása már nem jellemző. Az orvoslás gyakorlatában mégis gyakran előfordul a psziché és a test szétválasztása, egymással való szembeállítása. Az a tény, hogy a természettudomány, mely az orvoslás alaptudománya, egyre inkább e dualizmus áthidalására törekszik, nagy dilemma és munka elé állítja az orvost és magát az orvostudományt. Az orvos számára egyrészt követelmény, hogy a testet és a pszichét is magába foglaló – teljes – test vizsgálatát végezze el, másrészt az orvostudomány középpontjában szemben áll egymással az emberi (objektív) testre központosított „természettudományos” orvoslás és a „pszichoszociális” orvoslás (Schmahl 2003). A szubjektum és objektum között feszülő ellentétek áthidalásához nagy segítséget nyújtanak a modern fizikai ismeretek, amelyek hozzájárulnak a régi – dualisztikus – gondolkodástól való elszakadáshoz. Napjainkban az emberi – objektív – test (’Körper’) analizálása a sejtek és a molekulák szintjén valósul meg, melynek során atom- és szubatomstruktúrákhoz lyukadunk ki. A quantumteória által egy újfajta gondolkodásmód valósul meg a szubjektum és objektum kapcsolatában. Ez a magyarázata annak, hogy a descartes-i koncepció – a res extensa és a res cogitans mint a testeket felépítő elemek koncepciója – a modern fizikában mint a természettudományok központi tudományágában hosszú távon megőrizhetetlen, és ezáltal az orvostudományban sem tarthatók fenn a régi gondolkodási minták és elképzelések (Schmahl 2003). Azorvosi antropológia a test és lélek dualizmusának leküzdésére törekszik, hiszen ez oda vezet, hogy a testben lejátszódó betegség elkülönül az embertől, és csak a testre vonatkozik. A kettősség legyőzését a szubjektum bevezetésével akarják megvalósítani, azaz azáltal, hogy az adott egyén át-, illetve megélje betegségét (Grupe 1984, 21.). Az orvos-páciens viszonyban az orvosnak az embert mint egységes élőlényt, egységes testet kell vizsgálnia és kezelnie (Schmahl 2003). Félő azonban, hogy ennek hatására az orvos eltávolodik attól a követelménytől, hogy empátiás érzékkel kezelje páciense szomatikus vagy pszichoszomatikus problémáit.

Testünkkel való kapcsolatunk

A ’Leib’–’Körper’ fogalmak összehasonlításakor abból a megállapításból indultunk ki, hogy az ember birtokol egy testet, ugyanakkor maga is egy test (Grupe 1984, 18.). Bár minden ember rendelkezik saját testtel, s így azt mondhatjuk, hogy testünk a saját tulajdonunkban van, akárcsak egy ház vagy egy ruhadarab, mégis a testünkkel mint tulajdonunkkal való viszonyunk más, mint egy tulajdonunkban lévő tárggyal való kapcsolatunk. Testünk birtoklása másfajta tulajdonviszonyt jelent. Van egy testünk, de mégsem a mienk teljesen, hiszen egy bizonyos fokig egyek vagyunk vele (Grupe 1984, 23.), ezért a testünk maga is rendelkezik bizonyos fokú önállósággal. Testünknek sajátos formája van, amely megváltoztathatatlan, és mégis változatos, használható, és mégsem áll mindig a rendelkezésünkre. Összefoglalóan azt állapíthatjuk meg a testünkkel való kapcsolatunkról, hogy birtokunkban van valami, ami bizonyos körülmények között az „énünkön” kívül van, és ami egy bizonyos fokig független tőlünk, mégis csupán meghatározott határok között rendelkezhetünk vele (Grupe 1984, 23.).

A testről való vélekedésünket nézőpontunk is meghatározza. Nem mindegy, hogy magunk vélekedünk-e saját testünkről, avagy megállapításaink egy másik, tőlünk független testre vonatkoznak. A testi épség megléte és fenntartása nemcsak napjainkra jellemző törekvés. Testünknek óriási hatalma és befolyása van! A test eltérő megjelenési formáinak fontosságát, azaz a test befolyását tudatunkra, előítéleteinkre mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy történelmünk folyamán a testi fogyatékkal élő emberekhez való viszonyunk mennyire változatos képet mutat.

Az ókori Mezopotámiában a fogyatékosság okát a túlvilágon keresték, és a testi fogyatékosság látható megnyilvánulásait jóslásra használták fel. Egyiptomban a test méretének eltérését az átlagostól, azaz a törpék megjelenését egyfajta csodának tartották, és szentként tisztelték a középkorban „vásári mulattatónak” használt törpenövésű embereket.

Az antik görög emberideál a test és szellem egységét megtestesítő egyed volt, Spártában pedig a gyenge testtel született gyermekek azonnali halálra ítéltettek, hiszen a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába dobták őket. A középkorban a kereszténység terjedésének hatására a jó és szép dolgokat Istennek tulajdonították, míg a torz és tökéletlen test egyet jelentett az emberek számára a gonosszal és az isteni büntetéssel (Kármán–Könczei 2002). Napjainkra már kezdenek csökkenni az előítéletek a fogyatékosokkal szemben, és a tudomány fejlődésével mind az életben töltött évek számának gyarapodása, mind az életminőség javítása társadalmunk fontos feladatává válik.

Összegzés

Napjainkban testünk épsége és egészsége életünk egyre fontosabb tényezőjévé válik. Haláltagadó társadalomban élünk, amely elidegenít magától mindent, ami „nem egészség” és „nem teljesítmény”, mindent, ami megzavarja a „forever young” abszolutizált eszméjét (Kárpáty 2002). A sportban, illetve a sporttevékenységek során testünktől mindig csúcsteljesítményt követelünk meg (Schmid 2003), pedig testünket értékként kellene kezelnünk, nem pedig a teljesítményünk és szórakozásunk szolgálatába állítani. Napjainkban az orvostudomány fejlődésével egyre inkább a „testműködés” törvényszerűségeinek feltárására kerül a hangsúly, illetve arra, hogy testünk optimálisan funkcionáljon, ép és egészséges maradjon, és ezáltal a „jól-lét” állapotát elérjük (http://www.Uni-konstanz.de).

Testünk működése tág határok között mozog. Életben tarásához minimális ellenálló képesség szükségeltetik. A testet érő káros hatások azonban a maximális határt túllépve a biológiai értelemben vett halálhoz vezetnek (http://www.Uni-konstanz.de). Az orvostudomány fejlődésével a minimális és maximális ellenálló képesség közötti távolság egyre nagyobb, az emberi test életben tartása egyre hosszabb időn keresztül valósítható meg. Ez az egyik oka annak, hogy a test fogalma időről időre, generációról generációra a tudomány középpontjában marad, és a tudomány fejlődésével egyidejűleg mindig újabb definíciókkal határozzák meg, a nyolcvanas évektől a természettudományoktól függetlenül már a társadalomtudomány eltérő területein is.

Az ember évezredek óta ismeri a testét, testben és testével él. Óriási ismeretanyaggal rendelkezünk, ugyanakkor még mindig mennyi feltárásra váró ismeretet kínál! Kalandozásunk egyik haszna az ismeretszerzés mellett annak bizonyossága, hogy testünk struktúrája, pszichés működéseink rejtelmes alakulása, sajátos, sokszor kiismerhetetlen működése még további kutatásokra kínál lehetőséget.

Irodalom