A tanulószervezet és a nem formális tanulás

Ezt akartuk?

„Mit tanultál az egyetemi évek alatt? Alakoskodást.” (Negyedik évfolyamos hallgató válasza.)

Az utóbbi egy évben az egyik egyetemen a tanulószervezet kultúrköréből ún. második hurkos tanulást (Peter Senge és szakmai műhelye által ajánlott módszer), dialóguskommunikációt tanítok. Örömmel tölt el, hogy a második félévben egyre izgalmasabb a csoporttagok közti interakció, és beszélgetéseik is egyre elmélyültebbek. A fenti idézet ebben a csoportban hangzott el az egyik hallgatótól, amikor már eljutottunk arra az őszinte megosztási szintre, amely valódi lehetőséget nyújt a csoporton belüli jelentős különbözőségek és személyes fájdalmak, bizonytalanságok megosztására is. E nélkül pedig nincs dialógus. Az egyik hallgató fogalmazta meg arra a kérdésre, hogy mit tanult az élete során és legfőképpen a négy év alatt az egyetemen, hogy a legfontosabb, amit tanult, az alakoskodás. Döbbenetes volt hallani a fiatal lányból megszólaló fájdalmat.

Otthon nem nagyon meséltem semmit a 11 és fél éves gyerekemnek. (A gyerekről tudni kell, hogy egy évet járt egy falusi iskolába, aztán két évet egy Waldorf-iskolába, most pedig a neve alapján puccosnak nevezhető budai, II. kerületi iskolába.) Egyik este elkezdett legózni – valahogy két év után ismét ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy elővegye a már száműzött összes legót –, és a legózás, a cselekvés, építés közben megszólal: „Anyu! Valami van bennem, de nem tudom kifejezni.” Majd tovább épít, aztán ismét megszólal: „Tudod, a Waldorfban nem tanultam semmit. Ebben az iskolában pedig csak ez (és a fejére mutat) a fontos, és erre (a szívére mutat) itt senki nem figyel.” (Tudni kell, hogy előtte a jobb és bal agyféltekét olvasgatta Az emberi test című könyvben, és onnan mérte fel az iskolák közti fájdalmas szakadékot. Nem tőlem.)

Azt kérdezem magunktól: Ezt akartuk?

Tanár vagyok, tehát nem akarok felelősséget áthárítani. Sok hallgatómmal körülbelül azonos korosztályba tartozom, végképp nem háríthatom át a felelősséget, de azért ez nagyon szomorú.

Remélem, ki fog derülni a következőkben, hogyan kapcsolódik mindez a Peter Senge és kollégái által alapított Tanulószervezet Társasághoz, amelynek angol neve: Society for Organisational Learning.

A titulus a Mobilitás mellett a SOL Intézet. Az angol elnevezést azért szeretem, mert a SOL rövidítésnek sokkal több jelentése van, mint azt elsőre gondolhatnánk. Sol = nap és so/u/l = lélek. Mindkét jelentés benne rejlik a Társaság tevékenységében, de nem ez a legjellemzőbb. A Társaság a szervezeteket új kompetenciákkal felvértező, a tudástársadalom komplexitását kezelni képes tartalmak átadására és a szervezetek átalakulására elkötelezett innovatív, fraktál szerkezetű és hálózat alapú globális szakmai közösség létrehozására szerveződött.

Az USA-ban, az MIT Tanulószervezet központjában már 1990-ben megfogalmazták azokat a sikeres alapelveket és módszereket, amelyek végül Peter Senge Az 5. alapelv című világsikerű könyvéből váltak közismertté. Az érdeklődő csoportok gomba módra szaporodtak, és a kulcskompetenciák tanítása egyre keresettebb képzési árucikké vált.

Az öt alapelv a következő:

• Rendszergondolkodás
• A személyes énünk mesterévé válás
• A teamben tanulás (dialógus)
• A közös jövőképteremtés képessége
• A mentális mintáink meglátására és feltárására alkalmas képesség

A rendszergondolkodás külön tudományággá nőtte ki magát, sőt a fiatalok között és az iskolai alkalmazásban talán a leginnovatívabb megközelítésnek számít annak érdekében, hogy egy új világképhez juthassunk, amely jobbá és felelősebbé tesz bennünket a közös egészért. Az egyetemről nőtt ki (MIT, USA), és egy globális hálózatban helyi szakmai műhelyekké, egyesületekké szaporodott (pl. www.solintezet.hu). A szakmai és a stratégiai partnerek az üzleti életben leginkább sikeres és érintett nagyvállalatok, ahol létkérdés a komplexitás felismerése és kezelése, a rendszergondolkodás képessége. A dinamikus mozgásokat átlátó, inspiratív vezetőknek épp erre a tudásra volt igényük, mert a versenyképességüket ez tartja életben. És ez nem a profitért van, hanem azért, „hogy olyan szervezetekké váljunk, amely kiérdemli dolgozói elkötelezettségét” – fogalmazta meg az 1990-es évek végén Göran Carstedt, a globális koordinátor, korábban az IKEA és a VOLVO igazgatója – „ez majd meghozza a profitot is, ha jól csináljuk”.

A tanulás vágyának inherens emberi tulajdonságként kell ismét felkeltődnie, mert csak ez a képesség adhat valódi válaszokat napjaink versenyhelyzetében.

Egy nemrég tartott SOL-képzésen, ahol a rendszerszemlélet és a globális nevelés volt a téma, és egyetemi tanárok, iskolai tanítók és a nem formális pedagógiában jártas ifjúsági képzők voltak együtt, a holland előadó Chaplin Modern idők című filmjéből vett jelenettel kezdte a képzést. A film a húszas években készült, az ipari forradalom fénykorában.

A gép és az ipari forradalom diadala. Ha ezt összekötöm a gyerekem fentebb idézett, a szív és a fej szakadására vonatkozó szavaival, akkor megkapjuk a képletet. Ezt akartuk?

„A tanulás lényege maga a kapcsolat. Emberi kapcsolatainkon keresztül vagyunk képesek világunk valódi megértésére.” (Peter Senge MIT, SOL.)

Peter Senge a munkatársaival készített Tanuló iskola (Schools That Learn) című könyve bevezető cikkében igyekszik az iskolák számára is elérhetővé tenni a tanulószervezet gondolatrendszerét, alapértékeit és módszertanát, azaz sok iskolában folytatott projekt alapján itt fogalmazódnak meg a tanulságok. A bevezető tanulmányban – amelynek rövidített változatát az interneten mindenki elolvashatja – Peter Senge az ipari társadalom elmúlt háromszáz évét Descartes-hoz, Newtonhoz visszavezetve összekapcsolja azzal a jelenlegi iskolai rendszerrel, amelyben élünk, működünk, és néha mi magunk is gépiessé válunk. Legalábbis 11 évesen már érzékenyen meg tudjuk fogalmazni azokat a pontokat, amelyekben elég alaposan torzulunk. És szeretném hozzátenni, hogy nem csak az iskolában lévő gyerekek. Sokat dolgoztam szervezeteknél, vállalatoknál is, és ott is megnyomorodik a lélek. Még mindig. Tehát azok a struktúrák, amelyeket az ipari társadalom diadalaként és vívmányaként létrehoztunk, amelyek a húszas évek elején meghozták a futószalaggyártást, az eredményorientáltságot, most az esélyeket veszélyekké torzítják. Ha 2010-re a pedagógusok határozott elvárásokat fognak kapni, és az eredmények és folyamatok mérése lesz mérvadó, akkor az hasonló kihívások elé állítja az iskolákat, mint az 1990-es évek a vállalatokat. A tanulószervezet fogalma és gyakorlata válaszként jelent meg a nyolcvanas években oly divatos minőségbiztosítási rendszerekre. Hisz itt nem a mércével mérhető és ellenőrzéssel elképzelhető folyamatokon van a lényeg, hanem ennél mélyebb szintek felállítása, tudatosítása és készségszintű elsajátítása a cél. Érdemes holnap vagy holnapután elgondolkodni azon, hogy lehetséges-e ezt a fajta elvárásrendszert kielégíteni a tanulószervezet lényegével. Ez olyan, mint a fenntarthatóság és a fenntartható fejlődés belső ellentmondása, amelyről napjainkban oly sokat hallunk.

Szeretnék felidézni egy CD-t, amely néhányuknak biztosan emlékezetes.

Mit akarunk hát az iskolában?

Tudást vagy szaktudást akarunk? Ha szaktudást akarunk, az elképzelhető azzal a rendszerrel, amelyet lemérünk, megformázunk, ahol a gyereket a mi szükségleteinkre formáljuk, és ez a szaktudásban mérhetővé, ellenőrizhetővé válik. Átadásához épp az a tanítás kell, amelyet a SOL-körben a neves egyetemi oktató, Russell Ackoff tréningnek szokott nevezni. A tréning világában mint sikermódszertanban akár találkozhat is a formális és a nem formális pedagógia vagy tanulás, mert a tréningek igazán még mindig – majd később visszatérünk rá – arra törekszenek, hogy a már létező tudást adják át. Azt gyakoroltatják, bevésik, és képessé tesznek az alkalmazására. De ez az iskola egyetlen célja? Ezt akartuk? Vajon ez a tudástársadalomban szükséges kompetenciák lényege? A már ismert és tudott tartalmak átvétele?

„Szaktudásunk a hatékonyság, uniformizált állandóság létrehozására és menedzselésére fejlődött ki, holott napjainkban a változékonyság, a komplexitás az eredményes: más szóval magának a változás folyamatának megértésére és koordinálására van szükség.” (Dee Hock)

Dee Hock a káordikus, vagyis a káosz és a rend kombinációjából összehozandó szervezetek egyik megteremtője, a sikeres Visa nemzetközi kártyarendszer létrehozója, a Chaordic Order szerzője sokban támaszkodott arra, amit napjainkban új gondolkodásnak hívunk.

1. ábra • A tanulószervezet (Peter Senge)

Aspiráció, belső törekvés

Az ábra három lába rendkívül fontos. Ha a három nincs együtt, felbillen a szék. Az első láb tehát azaspiráció. Még a szervezeteknél is, ahol az elmúlt tizenöt évben Az 5. alapelv: A tanulószervezet kialakításának elmélete és gyakorlata című könyv a szervezeti változások bibliája lett, sokszor megbicsaklik a dolog, ahol pedig pénz, energia és motiváció is van ahhoz, hogy tanulószervezetté váljanak. Hisz a verseny beleszól, fontosságban előre kerül. Gyakran elfeledkeznek arról, hogy a személyes és a közösségi aspiráció elengedhetetlen a kreatív, innovatív és a folyamatokat komplex dinamikájukban látni képes beszélgetésekhez és problémamegoldásokhoz.

Talán túl sok a ráció (a fej?), túl sok benne az a fajta logikai magvetés, amely megszünteti az összefüggések tudománya által teremthető aspirációt, vágyat, akarást. Régebben erre a lábra Peter Senge azt írta, hogy kreativitás, később átváltotta a kreativitást aspirációvá. Hogy kreativitás legyen bennünk, tanárokban és hallgatóinkban, diákjainkban, ahhoz elengedhetetlen az aspiráció folyamatos, hangsúlyozom: folyamatos életben tartása.

Párnaterem és konverzáció

Klein Sándor említette Frank Cardellt, akinek a workshopján, amelyet tanároknak tartott, részt vettem a nyolcvanas években. Az a kétnapos workshop annyira átbillentett egy lelkesültebb és a lelkierőket is felszabadító világba, hogy hihetetlen energiával és lelkesedéssel kezdtem megreformálni saját oktatói munkámat. Bizonnyal épp erre voltam nyitott és kész. Akkoriban a közgazdasági egyetem angol tanszékén tanítottam, és egyben az International House nyelviskola szakmai vezetését is elláttam. Ez adott struktúrát, keretet a munkámnak. Az egyetem nyelvi intézete nem volt éppen a szabad mozgás, lazaság, kávézás és interaktív találkozások tere, inkább lelakott kis termek sokasága, alagsorok, csövek és minden egyéb. Mégis sikerült kiharcolni, hogy legyen egy termünk, amelyet „párnaterem”-nek hívtunk. Minden szék és asztal kikerült, hiszen konverzációt/beszélgetést szerettünk volna angolul tanítani. A konverzáció mint alapkészség – Frank workshopja után úgy tűnt – csak akkor lehet eredményes, ha nem színházi padsoros felállásban ülnek le a hallgatók, hanem körbeülünk, párnákra telepszünk, videót nézünk, tévézünk, beszélgetünk és mindezt angolul, mert éppen angolul tanulunk. A tanulószervezet struktúrájában nagyon fontosak az informális, közösségi beszélgetésre alkalmat adó terek. Volt már szó róla, hogy a jelenlegi iskolák épületrendszere nem szolgálja a lehetőséget az informális terekre, ám ezek nélkül nem lesz tanulószervezet a tanulószervezet. Mehetnek önök mindenfajta képzésre, akár a Sulinova, akár a SOL Intézet, akár valamely megyei pedagógus-továbbképző intézet által szervezett jobbnál jobb képzésekről is van szó, ha nem alakítjuk át hozzá olyanná a külső (tanulási) és belső (tudati) tereket, amelyben az a belső tudás, amely kezd éledezni, összeérik, kapcsolathálóba szövődik a nagyobb egységet képviselő közös egészben, akkor nagyon keveset tettünk. Talán semmit. E nélkül csak nagyon-nagyon lassú változást érhetünk el. Mostani munkám miatt sokat járok a Cserehátra, amely az ország egyik térségi szegénységben szenvedő régiója. S közben hihetetlen külső fejlesztések történnek. Van olyan iskola, ahol minden tanteremben hat-tíz számítógép van. Új és átalakított épületek. De az épületekből hiányoznak a közösségi terek, a tanrendből pedig a közösségi térhez szükséges semmittevő, léha és néha projektkihívásokkal fűszerezett, aktivitást, belső erőforrást felfakasztó szünetek. A strukturálatlan idő. Fejlesztünk, de fejlődünk-e? Az egyik helyen új iskolát építettek úgy, hogy a négy osztálynak három tantermet alakítottak ki, a tanároknak szinte semmit – 3 főnyi (most az igazgató lakja) szobát – és még persze egy külön számítógépes termet. Pedig az osztálytermek óriásiak, de egy gép sincs bennük. Rendkívül sok energiát fordítunk arra, hogy régi struktúrákat teremtsünk vagy tartsunk életben, holott lehet, hogy azokon a helyeken lódulhatna meg a fejlesztés új iránya, ahol nincsenek meg a régi infrastruktúrák, mert ott ezért rombolni sem kellene. Megszüntetjük a kisiskolákat, egy-egy területi iskolát bővítünk, és közben szomorúak vagyunk, hogy nem szívesen járnak át hozzánk a szomszéd településről a gyerekek. De mi, tanárok el sem tudjuk képzelni, hogy helybe menjünk. Tanítottam valamikor egy gimnáziumban is, és akkoriban szenvedélyes dohányos voltam. Száműzve voltunk egy kicsi átjáróba, amely az egyedüli közösségi térré alakult. A tanáriból az udvarra kimenet volt egy icipici folyosórész, ott gyűltek össze a dohányzók. Egy idő után azok is bejöttek ebbe a kicsi, füstös térbe, akik egyáltalán nem dohányoztak, mert ott történt meg az a valami, amelyre közösségi térként az aspiráció, az inspiráció és az értelmes közös beszélgetés forrásaként találtak rá. Egy multinacionális cégnél komoly munkával kellett elérni azt, hogy a kávézóban le lehessen ülni, egy kiállítóhely lehessen információs táblákkal és mindenféle találkozási lehetőséggel, és nem ellenőrzik, hogy a munkások két percet voltak WC-n vagy többet. Hihetetlen eredményeket produkáltak csak ebből az informális térből. Nem oktatta őket és nem mondott bölcsességet senki, csak a környezetet változtattuk meg úgy, hogy a bennünk lévő individuális tudás másfajta huzalozással kerüljön egymással kapcsolatba. Nagyon fontos, hogy ezt mindenki próbálja megtenni a saját környezetében, mert a konverzáció képessége és akarása nélkül nem lesz a tudás közös és szervezeti.

Komplexitás és rendszerszemlélet

Nagyon fontos a harmadik láb, a komplexitás képessége. Hogy tűrjünk, lássunk, és ha kell, ahhoz viszonyulva megoldásokat tudjunk találni. Igen komplex társadalomban élünk. A múlt héten egy olyan stratégiai gondolkodásban vettünk részt, ahol nagyon sokféle meghívott volt, és maga a szervezet is a társadalom egy nagy szegmensét, a fiatalságot képviselte. A Team Szintegráció módszere zseniális, az élő rendszerek és életképes szervezetek elméletére van kitalálva. Hihetetlen erőfeszítés volt a résztvevők számára, hogy ebben a folyamatos kapcsolathálóban, amelyet a módszer lehetővé tesz számukra, önmagukat tudják hozni, megosszák a többiekkel a tudásukat olyan felelősséggel, hogy közben be tudják fogadni a feléjük jövő összes impulzust. Nehéz, de ezt éljük naponta a tévében, a rádióban, az utcán, a munkatársainkkal, mindenütt. Olyan információhálóban élünk, amely a társadalom egészét elénk tárja, ha éberek vagyunk. Akkor még nem szóltunk a globális nehézségekről és azok következményeiről. Hogy valamilyen szinten viszonyulni tudjunk ehhez, és hogy felhatalmazva, felerősítve – az empowerment kifejezéssel élve – autonóm módon tudjunk ezekkel a helyzetekkel együtt lenni, ahhoz nagyon fontos, hogy kicsi korunkban is érezzük ezt, és ne töpörödjünk össze az iskola és a kiszolgáltatottság egysíkú, lineáris követelmények által beszűkített terhe alatt akkorára, mint Chaplin a fogaskerékben. Mert akkor elnyom.

Sokszor mondja Peter Senge, hogy a három láb mentén kialakítandó kompetenciák együtt adják a biztonságot, az új társadalom megéléséhez és teremtéséhez szükséges kompetenciákat. Vannak emberek, akik kiragadnak belőle egy-egy részt. A szervezetfejlesztők nagyon szeretik kiragadni a közös víziót. Majdnem minden vállalat víziót alakít ki magának, és egy idő után mindenféle nagycsoportos módszerekkel közös vízió lesz belőle, de hiányzik az a képesség az érintett személyekből, hogy az egész rendszert átlássák. Hangsúlyozom, hogy a rendszernél nem a részek egészére gondolunk, nem a darabokat, az elemeket nevezzük meg és vizsgáljuk. Az új rendszerszemlélet dinamikus, a rendszer elemei, változói közötti kapcsolatháló dinamikáját és kölcsönhatását vizsgálja. Egy iskola nagyon komplex rendszer. A takarítótól a diákokig, a tanárokig, az igazgatóig, az államigazgatási struktúráig, a szülőkig, az önkormányzatig és a többi. Hogy lehetne bármilyen változást elindítani, ha nem hívjuk meg az érintetteket (divatos szóval élve a stake holdereket)? Ha nem próbálunk olyan helyzeteket teremteni, hogy konverzációba, beszélgetésbe kezdjünk, egymás felé fordulva közösen gondolkodjunk? Ha nem tanítjuk meg őket azok belső dinamikájára? A korábban idézett rendszerdinamikai képzés azért volt számomra nagyon fontos, mert láttam Guus Geisenholland fejlesztőt, aki ennek a gondolatmenetnek elköteleződve hat éve rendszerdinamikai összefüggéseket tanít négyévestől 14-15 éves korig gyógypedagógiai szolgáltatásra is rászoruló gyerekeknek. És láttam iskolákat, amelyek ebben elköteleződnek. Hátborzongató volt látni a hatást, ahogy a gyerekek dolgoztak, olyan kölcsönös felelősségi rendszert alakítottak ki egymás iránt, amit szerintem semmi más nem hozhatott ki belőlük, mint az, hogy a rendszerdinamika eszköztárával kezdték önmagukat, a csoportjaikat, a belső élményeiket lerajzolni, felvázolni. Mivel ez a Peter Senge-iskola által kidolgozott rendszer archetípusa, elsősorban nem a szavak, hanem ábrák, képek és dinamikus hatásokat mutató nyilak nyelve, ezért a kicsik pillanatok alatt megértik, és szinte tükröt tart nekik a közösség, a csoport belső történéseiről. Érdemes belemélyedni, nagyon izgalmas. A két nap módszertanának semmi köze nem volt az izgalmas, nem formális, képzésszerű, rugalmas tanuláshoz, mégis hatékony volt, és a hatékonysága talán éppen a tartalma, a rendszerszemlélet miatt volt erős. Mert a lényegre irányult. Ez keltette fel a jelenlévők aspirációját.

Mesterré válás és a közös jövőképek

A személyes irányítás, önmagunk mesterré válása – az öt diszciplína egyike – is rendkívül fontos. Hiába alkotunk közös víziókat, a vízióink álmok maradnak, ha nem vagyunk képesek a maga tisztaságában látni a jelen valóságát, felvázolni a jövő vízióját, majd a feszültségek és szakadékok néha labirintusszerű ösvényein bejárni ehhez az utat. Az én vízióm tizenhat éve ugyanaz, amióta találkoztam ezzel a gondolkodással, a tanulószervezetek által hordozott értékrenddel és módszertannal, valamint a Schumacher College-dzsal Angliában. Azóta naponta kudarcokat élek meg a személyes fejlődésem gátjaiból fakadóan. Hiába vagyok elkötelezettje ennek az új gondolkodásnak – a kollektív tudatot újjáteremtő, dialógusokra épülő, az összefüggéseket mint rendszerdinamikai hatómezőket láttatni tudó képességnek –, mégsem tudtam létrehozni egy hatékony, országos szervezetet, mégsem indult el az egész országban a rendszerdinamikai gondolkodás vagy a dialógus bohmi értelmezésében alkotó közösségek köre. Elengedhetetlenül fontos, hogy folyamatosan fejlesszük, erősítsük, változtassuk magunkat azért, hogy a víziónkat el tudjuk érni.

Nagyon egyszerű ábrája van Peter Sengének. Képzeljenek el egy erős befőttesgumit.

Ha a felső a vízió, és lent van a jelenlegi valóság, amelyből kiindulok, és csak egy kis gumim van, akkor ez nagyon kemény és feszes. Ha csak végiggondoljuk, hogy 2010-re mit kell az iskoláknak elérniük, biztos mindenkinek a testében megjelenik a feszülés a mai helyzet és a jövőkép okán. Hogy ezt a jövőt elérjük, ahhoz nemcsak a külső rendszert, hanem az én feszülést okozó, változást kezelő belső rendszeremet is át kell alakítanom. Senge ezt kreatív feszültségnek hívja, amelyből teremtő erő szabadul fel, szemben a pusztító feszültséggel (distresszel), amelynek során szétesünk és feladjuk a jövőt.

Olykor ezt a jövőképet meg kell hatványoznunk, és az egész szervezet vagy közösség belülről vállalt jövőképévé kell alakítanunk, vagy – ami legalább ennyire nehéz folyamat – az egyéni jövőképeket kell közössé alakítani. Nem könnyű folyamat a feszültség, a konfrontáció, a fragmentáció és az egyéni érdekek/értékek mentén formálódó akaratok között találkozási pontot lelni.

Ekkor lesz elengedhetetlen a dialógus, a csoportos tanulás képessége, amelynek során megtanuljuk személyes gondolatmintáink feltárását, megosztását, és az odafigyelés erőterében egy csodálatos alkímiai folyamat részesévé válunk.

Mentális mintáink és a dialógus

A mentális minták, a tacit tudás és a többhurkos tanulás fogalma kezd köztudottá válni. Ennek fejlesztéséhez talán elengedhetetlen a dialógus, a valódi közös gondolkodás képessége. A X. Közoktatási Konferencián éppen arról volt szó, miként tud ebben segíteni a dialógus mint a tanulószervezetek egyik népszerű módszertana (lásd az ő kiadványukat). Ez a szellemi műhely most már nemcsak a kéthurkos tanulási folyamatnál tart, hanem ennél sokkal izgalmasabb fejlesztések is elindultak a Presencing/Jelen-lét módszer alkalmazásával. Tehát nemcsak azt mondja, hogy keressük meg az iskolánkban, a közösségünkben, a diákjaink között például az esetleges különbözőségeket, konfliktusokat fakasztó gondolatmintákat, amelyek bizonyos viselkedést kiváltanak, hogy rálássunk és próbáljunk ezeknek az értékeknek, mintáknak a szintjén hatni, hanem átlépett egy másik szintre. Azt mondja, hogy lehetőségünk van az eddig fel nem tárt jövő kibomlásának, kibontakozásának serkentésére, ebben társteremtővé válhatunk. Közösségi szinten egy tanulószervezeti alapelvekre épülő szervezet mindehhez lehetőségeket teremt. Más szóval, kicsit szimbolikusan mondva olyan tégelyt hozunk létre, amelyben a részt vevő személyek gondolatai, az egész lényük és tudatosságuk találkozik és összeérintődik. Ezt a David Bohm alapította gondolati kultúra úgy magyarázza, hogy a csoport gondolata lézerszerűvé válik, és ezért sokkal hatékonyabban tud változást okozni, vagy a kultúra azt hozza magával, hogy a korábbi minták kiürülnek oly módon, hogy közben valóban képesek leszünk az eddig nem tudottat feltárni. Úgy is szoktak erre a folyamatra utalni, hogy metalógus vagy emergencia, a harmadik hurkos tanulás felébresztése. Létrehozza az eddig nem ismertet. És iskolában vagyunk. Nem az OECD munkapiaci elvárásaira gondolunk, bár ott is megjelenik ez, hisz bajban van a gazdaság is. Nem véletlen, hogy a gazdaság is azt mondja, hogy ebben a kultúrában és ebben az elköteleződésben képesek lehetünk akár vállalati, akár nonprofit, akár iskolai szinten egészséges szervezeteket létrehozni.

„Az egészséges szervezet a kapcsolatok olyan mentális egysége, amely felkelti az emberekben a remény, a jövő és az értelmes értékek általi csatlakozás vágyát, és azt a keretet biztosítja, ahol az emberek szabadon együttműködve fejlődhetnek.” Dee Hock, Visa International

Nyilvánvaló, hogy ez másfajta szervezet, mint amilyenekben most működünk. A fiatal gyerek az ismeretlenre vágyik, és az ismeretlenben nem a kész gondolatminták hozzák őt lázba, hanem a még ki nem gondolt dolgok felfedezése, ami számára nem a végtermék bemagolása, hanem az alkotás folyamatában megérlelt tudás. A lényeg, hogy újszerű teremtésben részesüljön. Ezt a lehetőséget a David Bohm szellemi műhelyében kidolgozott módszertani felismerések hozták meg a tanulószervezet diszciplínái közé a dialógus által.

David Bohm: Az igazság érdekében próbáld meg a dialógust! (Részlet)

A ki nem gondolt dolgok azok, amelyek bennünket tovább visznek, azaz egy szervezetet piacképessé tesznek. „Jelen pillanatban – mondja Arie de Guus, a tanulószervezetek egyik „ősatyja” és a forgatókönyvmódszer támogatója a Shellben – mai tudásunk válasz a múlt problémáira tegnap felvetett kérdésekre.” Ez angolul kicsit jobban hangzik. Amit ma tanítunk, az a múltról szól, akkor hát hogy lépjünk át a jövőbe? Hogy lépjünk át a 2010-es elvárásokba? Hogy lépjünk át egy globális tudással felvértezett, felelősséggel megerősített új világba? Szervezetileg is és egyénileg is ennek a feszülésében élünk. Hogy jelenjen meg a kiút?

Itt az idő a nagy váltásra: az ipari társadalom alkotta iskolákból organikus, új társadalmat teremtő iskolává kell alakulnunk! Mindent másképp kell engednünk kibontakozni? A Chaplin-film egy gépies kor, az ipari társadalom csodálatos terméke volt, szépen fölgyorsított, hatékony termelést, minőségi és uniformizált darabokat tudott termelni nagy mennyiségben. Dolgoztam olyan szervezeteknél, ahol ugyanazt láttam, mint a húszas években a Chaplin-filmben: gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban. Felszereltek a futószalag mellé egy kis lámpácskát, és ha valaki ellépett a futószalag mellől, megszólalt a lámpácska, pislogott, jelzett. Ugyanaz a rendszer, mint a húszas évek Chaplin-filmjében.

Nem ezt látjuk naponta az iskolákban is? Amikor az amúgy nagyon elkötelezett, lelkiismeretes és tapasztalt tanítónő negyedikben már arra trenírozza a gyerekeket, hogy a válaszokat, a dolgozatokat gyorsan, minél gyorsabban írják meg? Ha véletlenül a te rendszered nem azon a sebességen pörög, az intelligenciád más dimenziója az erősebb, a tanulási stílusod nem ennek felel meg, hát akkor selejtet hozol létre, majd magad is selejt leszel!

Már 27 évvel ezelőtt is azért kellett küzdenem középiskolai tanárként, hogy az első és a második gimnáziumi osztályban ne az érettségire kelljen készülni, hanem az irodalmat és a nyelveket lehessen megszeretni. Teljesíts és termelj!

Ezt az akkoriban hatékonynak tűnő struktúrát már a vállalati világ is igyekszik átalakítani legalább azzal, hogy önszervező, önirányító csoportokat indít, amelyek egy kicsit változatossá teszik ezt a termékorientált mentalitást. A gyerekeknél is meg lehetne tenni. Miért is ne? Láttam, hogy a különböző funkciókat, tevékenységeket, sőt döntési felhatalmazásokat is élvező emberek a gépsor mellett is hatékonyabbak. Kiléphetnek, kilélegezhetnek a monotóniából, és minden más értelmes lesz számukra.

Tudás alapú társadalom – tanulótársadalom

Ez volt az ipari kor világa, de egy élő, tudás alapú társadalomban a tudás nem olyan termék, amelyet ugyanúgy produkálunk futószalagon, mint az egyforma méretű rágógumit vagy az autóalkatrészt. A tudástársadalomban bizonyos, hogy a kapcsolatok hordozóerővé válnak. A kapcsolatok a konverzációs és internetes vagy egyéb módszerek által találkozhatnak annak érdekében, hogy valami új dolog alakuljon, bomoljék ki. Nem a bizonyosság, a már biztos és tudott jelenik meg, hanem a lehetőség, a valószínűség. A kommunikáció nem egyirányú, mint most. A kihívás, a változás nem olyan probléma, amelytől meg kell szabadulnunk, hanem izgalmas, működésbe hozza az aspirációmat, az alkotókedvemet, mert valami újat lehet teremteni. A gyerek ezt érzi és megéli, ha nem avatkozunk bele. A vezetés és a tanítás nem kontrollra épül.

Szeretnék egy részt idézni egy Franciaországban élő vietnami buddhista gondolkodótól. Kérem, kedves olvasó, fogjon a kezébe egy papírt, miközben olvassa az alábbi sorokat!

Végezetül Fritjof Capra Fordulópont (Turning point) című könyvéből készült filmből idézek egy részletet. A film címe magyarul Szellemi barangolás. Ezt a filmet Peter Senge a tanulószervezeti kulcskompetenciák képzése során szokta lejátszani. A filmben három ember trialógusának vagyunk nyomon követői, és ebben a részletben egy visszavonult, csalódott kvantumfizikus igyekszik az új gondolkodás lényegét átadni egy politikusnak és egy költőnek.

Szeretném, ha látnák, hogy van lehetőségük. Ugyanez az egymásra utaltság adott számunkra is, kölcsönös élethálóban éljük napjainkat, végezzük munkánkat: tanárok, diákok, szülők, fenntartók és támogatók. Muszáj, hogy lássuk: ez egy élő szervezet, amelyet életre kell keltenünk, hogy átalakulhasson, hagynunk kell, hogy változzék.