A tanári kiégésről mint „tünetről”

Az egészség nem csupán a betegség hiányát jelenti, hanem a teljes testi-lelki és szociális jólét állapotát. Ezért a mentálhigiéné legfontosabb célja, hogy minél több ember számára tegye lehetővé az optimális intellektuális és érzelmi fejlődést, valamint a testi-lelki és szo­ciális kibontakozást. Fenntartani egy olyan teherbíró, küzdőképes állapotot, amely alkal­massá teszi az embert társadalmi feladatainak maradéktalan teljesítésére, miközben belső harmóniában és egyensúlyban él önmagával és környezetével.

A pedagógus munkája folyamatosan egy sajátos „professzionális image” fenntartását kö­veteli meg. Mindig mosolygósnak, meleg érzelmeket mutatónak és optimista szemléletűnek kell lennie.

A „szorosan” vett nevelőmunka, az interakciók sűrűsége, az érzelmi megterhelés, a foko­zott figyelemigény azonban önmagában is igen jelentős élettani, érzelmi megterheléssel jár együtt, és ezért indokolt, hogy a pedagógus ilyen értelemben vett munkakörülményein és pszichológiai klímáján javítson.

A stressz - Sellye János' szavaival élve az „élet sója!” - azonban igen veszélyes, hiszen a nagy intenzitású és gyakran átélt stressz negatív hatással van az érzelmi életre és a men­tális egészségre. A stresszhelyzetek, a fáradás, a kimerültség, a félelmek, a szorongás és a gyakran megoldatlan konfliktusok egyaránt károsítják a személyiséget. Napjainkban gyak­ran emlegetik a pedagógusok körében megfigyelhető ún. „kiégési” (bornout-szindróma) je­lenséget. A kiégési-kiégettségi veszélyeztetettségre a humán szolgáltató szférában, a segítő foglalkozások területén hívták fel a figyelmet a szakemberek az utóbbi évtizedekben. A het­venes években felszökő pályaelhagyási és foglalkozási krízishelyzetek kikényszerítették a szembenézést e veszéllyel. A kiégettség jelensége a foglalkozási megterhelés, stressz követ­keztében alattomosan kifejlődő kimerülést, kifáradást jelenti. A pszichikus erőforrások el­apadásának érzésével, testi-érzelmi letörtséggel és érdeklődésvesztéssel jár együtt.

A bornout-szindróma tünetcsoportját négy szakaszra oszthatjuk: lelkesedés, stagnálás, frusztráció és végül az apátia szakasza.

Hosszú folyamatról van szó. A korai tünetek, például a foglalkozással való elégedettség fo­kozatos megszűnése, a „nincs kedvem dolgozni menni” jelensége. Később szaporodnak a kisebb egészségügyi panaszok, hiszen a szorongás, a düh, a lehangoltság, a tehetetlenség-érzés testi tünetekben is kifejeződhet. Gyakori a fejfájás, migrén, szédülés, gyorsuló szív­verés, gyengeségérzés, nyaki-vállövi izmok fájdalma, hátfájás, álmatlanság, alvási zavarok, betegségre való hajlam, érzelmi hullámzás. Súlyosabb esetekben allergiás bőrreakciók, bőrkiütések jelentkezhetnek. A stresszélmények elősegíthetik a pszichiátriai értelemben vett betegségek kialakulását és krónikussá válását. Megjelennek a munkahelyi feladatok tel­jesítésével kapcsolatos zavarok, az ingerlékenység, a szellemi érdeklődés csökkenése, érzékenység, egyre gyakoribb konfliktusok a kollégákkal, diákokkal és szülőkkel. Később megfigyelhető a csökkenő önbizalom, önértékelési zavar, demoralizáló szemlélet és végül a teljes testi, lelki és szellemi kiégés.

Fontos, hogy a pedagógus életében a munka mekkora helyet foglal el. Ha valakinek na­gyon fontos a hivatása, sokat vár tőle, ezért sokat is invesztál bele, sokkal érzékenyebben érintik a munkájával kapcsolatos nehézségek, kudarcok, negatív kritikák és konfliktusok, mint azokat a pedagógusokat, akik nem „szívvel-lélekkel” tanítanak. Hospitálási gyakor­lataim során volt alkalmam megfigyelni, hogy azok a pedagógusok, akiket a diákok ún. „jó tanárnak” írnak le és szeretnek, sokkal több stresszel is számolhatnak, mint azok, akiket nem illetnek a diákok ilyen pozitív jelzővel. Ők nagyobb energiabefektetéssel tanítanak, és ez több szellemi-lelki megterheléssel jár együtt. A fizikai, közösségi, pénzügyi tényezők mind hozzájárulnak a stresszhatásokat kiváltó munkakörülmények kialakulásához.

A tanári kiégésről mint tünetről kisebb vizsgálatot végeztem debreceni gyakorló pedagógu­sok körében.

Vizsgálatom célja az volt, hogy képet kapjak az egyre növekvő pályaelhagyási okokról, melyek hátterében a kiégés állhat, valamint azok a helyzetek, amelyek stresszt váltanak ki. Vizsgáltam a feszültség mentális egészségre tett hatásait, amelyek a stresszélménytől a tel­jes kiégésig vezethetnek.

Önkitöltős, anonim kérdőíveket alkalmaztam az egyéni vélemények megkérdezésére, a gyakorló tanárok tapasztalatainak megismerésére. Nem törekedtem reprezentatív mintára, a megkérdezettek kiválasztása véletlenszerűen történt.

A mintát a következők szerint csoportosítottam: nemek szerint, életkor és a tanított évek száma szerint, munkakör alapján, tantárgyak száma heti lebontásban, iskolatípus szerint.

A megkérdezettek száma 30, ebből 9 férfi, 21 nő.

 

Életkor szerinti megoszlás: 23-30-év 31-40-év 41-50-év 51-évtől Összesen Iskolatípus szerinti megoszlás: Általános iskola Szakmunkásképző Szakközépiskola Gimnázium Főiskola Összesen Munkakör szerinti megoszlás: Óraadó tanár Szaktanár Osztályfőnök Egyéb Összesen	12 10 6 2 30 11 3 6 8 2 30 4 19 5 2 30

 

A pedagógusokat jellemző leggyakoribb „félelmek”

Jehle és Krause Winkel kutatásukban a leggyakoribb félelemként írják le a kudarctól, a konfliktusoktól, a hatalomtól való félelmeket, valamint az egzisztenciális jellegűeket.

Kérdőívem válaszain keresztül is átszűrődött, hogy a leggyakrabban a hatalomtól, az elöl­járóktól, az egzisztencia, az állás elvesztésétől és a kudarctól való félelmek jelentkeznek. A válaszokban sokan jelezték, hogy igen nagy stresszt és konfliktust okoz, hogy a pedagógu­soknak nincs kellő önállóságuk saját munkájukban, a tantervek, tankönyvek, igazgatói és egyéb utasítások túlontúl megkötik a kezüket.

Többen voltak olyanok, akik meg akarták őrizni gondolataik, szavaik, tetteik egységét, vál­toztatni szerettek volna az adott vagy a tanítandó normarendszeren, de ezt csak minimális mértékben vagy egyáltalán nem tehették meg, ezért frusztrációt jelentett, amikor önmagu­kat, meggyőződésüket szűkítették le az adott keretekhez. „Azonosulnak az adott szerepük­kel, tehát bábukká válnak.”²

A pedagógusok a munkájukkal kapcsolatos elégedetlenség okai között a gyerekek maga­tartás-problémáit (a gyerekek passzivitását, a tanítást zavaró gyerekeket) mindannyian megjelölték, 90 százalékuk a szülők közömbösségét és a gyerekek házi feladatainak nem megfelelő elvégzését, míg 87 százalékuk a kollégák osztályra tett panaszait említette.

Ez utóbbi megállapítás főleg az osztályfőnököknél okoz nagy frusztrációt.

A válaszokból kiderült, hogy a tanulók irányítása és ellenőrzése a pedagógusok 70 száza­lékának jelent nagy és állandó idegfeszültséggel járó problémát.

A munkafeltételekre és a tantestület légkörére is kíváncsi voltam, mert mindkettő nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy valaki örömmel, az adott feltételek maximális kihasználásával tanít, vagy pedig a rossz munkakörülmények és a hiányzó eszközök állandó harcot és konfliktust jelenthetnek, ami a tantestület klímájában is megmutatkozhat.

A válaszadók mintegy 70 százaléka elviselhetőnek tartja a jelenlegi tantestületi légkört, 20 százalékuk kellemetlen klímájúnak és mindössze 10 százalék ideálisnak.

A munkafeltételeket a megkérdezettek fele tartja kielégítőnek, a másik fele, de főleg a kész­ségtárgyakat tanítók (pl. rajz, ének-zene, technika) egyáltalán nem. Tapasztalataim szerint a készségtárgyakat sem a szülők, sem a gyerekek, de még az iskola vezetése sem veszi ko­molyan. Lecsökkentették ezen órák számát, ezért valamennyi érintett pedagógus (100%) szerint teljesen lehetetlen eredményt elérni, és ez ellen semmit sem tudnak tenni (pl. szak­tantermek hiánya, pénzhiány). Ez az érintett pedagógusok munkáját negatívan befolyásol­ja, ami szintén a kiégésükhöz vezethet.

Időterhelés

Megkérdeztem, hogy elegendő idejük marad-e az órákra való felkészülésre, a megújuló pedagógia tudományát figyelemmel kísérik-e, s ha igen, milyen formában (pl. folyóiratok, szakirodalom, a média nyomon követése stb.), és a tanítás folyamán alkalmazzák-e az új pedagógiai módszereket. A válaszok igen eltérőek és ellentétesek voltak. Bár a kérdőív anonim volt, mégis úgy éreztem, hogy a válaszok nem minden esetben voltak őszinték.

Az órára való felkészülésre a megkérdezettek 63 százalékának elegendő ideje marad, a fo­lyóiratokból és a szakirodalomból mintegy 70 százalékuk tájékozódik, az új pedagógiai mód­szerek közül a legnépszerűbb Gordon módszere (56%), más módszert 10 százalék említett.

A társadalomtudományok használata (pl. néprajz az irodalom és az ének-zene tanítá­sában), egyéni módszerek alkalmazása (pl. a rajz- készségtárgyak oktatásában) mindössze 16 százalékra jellemző, míg 30 százalék egyáltalán nem alkalmaz semmilyen új pedagó­giai módszert, mivel az adott válaszaik szerint nem jutnak hozzá, illetve nincs idejük fi­gyelemmel kísérni a pedagógia fejlődését. A kérdőívekre adott válaszokat áttanulmányoz­va ellentmondás fedezhető fel az utóbbi csoportnál, mivel a válaszadók nagy része a rendelkezésre álló időt megfelelőnek ítélte az órákra való felkészülésre. Véleményem szerint a kiégés jelei is megmutatkoznak ezekben a válaszokban, amikor már csökken az érdek­lődésük, már nem kísérik figyelemmel a szakirodalmat, az új módszereket nem alkalmaz­zák, csökken az új iránti igény.

Testi-lelki egészség

A kérdések sorában talán a legfontosabbak az egészségügyi panasztünetek jelentkezésére utalók, hiszen a kiégés jelei között a legfeltűnőbbek a testi-egészségügyi panaszok. Vala­mennyi megkérdezettre (100%) jellemző a gyakori fejfájás, migrén, fáradékonyság és az alvászavarok. Nagy részüknél (76%) ehhez ingerlékenység, türelmetlenség, gyorsuló szívverés, míg 53%-uknál a nyaki és a hátizmok fájdalma járul.

Mindössze 3 főnél találtak organikus okokat (magas vérnyomás, cukorbetegség), de nagy többségüknél semmilyen szervi ok nem támasztja alá a panaszokat.

A megkérdezettek közül egy fő volt pályaelhagyó (3%), ő anyagi és pszichés okok miatt dön­tött így, míg további 10 százalék tervezte - főleg a fenti két ok miatt - a pálya elhagyását, de végül is még nem módosított. Aki tervezte és mégsem módosított, a megélhetés miatt „kell a pénz”, egyedül neveli gyermekét stb. vagy korára való tekintettel már nem akar újba kezdeni, inkább beletörődik.

Hogyan lehet védekezni a pályán jelentkező negatív hatások ellen, s mi az, amin változ­tatnának?

A kérdőív két utolsó kérdésére egyöntetűen megjelölték a pedagógushivatás nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésének szükségességét, az oktatás tárgyi feltételeinek javítását mintegy 80 százalékuk, a fegyelmezési eszközök hiányát pedig majdnem ugyanennyien tar­tották szükségesnek megemlíteni.

A válaszadók mintegy 70 százaléka szükségesnek tartaná a módosított kerettantervet, amelytől a nagyobb önállóság elérését remélik. A kérdőívet kitöltők többsége (66%) szerint a pedagógusok komoly megélhetési problémákkal küszködnek, s ugyanennyien szeretnék azt elérni, hogy a szülők nagyobb figyelmet fordítsanak gyermekeikre.

Saját korosztályom véleményére is kíváncsi voltam, ezért ugyanezt a kérdőívet néhány kér­déstől eltekintve csoporttársaimmal, leendő pedagógusokkal is kitöltettem. A válaszok több­ségéből kitűnt, hogy sokkal optimistábban ítéljük meg a pedagógus helyzetét, a szakmai jövőkép tekintetében is bizakodóbbak vagyunk, mint a gyakorló pedagógusok. Ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy nincs elég szakmai, gyakorlati tapasztalatunk, valamint a szociális gondokkal sem szembesülünk még (pl. családfenntartási, megélhetési problémák). Jelentősnek tartottuk az újabb pedagógiai módszerek alkalmazását, mivel szá­munkra ezek elérhetősége nem korlátozott.

A megoldás legfontosabb módja a kiégésig való eljutás megelőzése, s ennek szervezeti, tár­sadalmi és egyéni feltételeinek a megteremtése. Ilyen a pedagógusok bevonása olyan döntések meghozatalába, amelyek a munkájukat érintik; a társas-támogató rendszerek megerősítése; tanácsadó szolgáltatások bővítése. Minél nagyobb számban be kell vonni az oktató-nevelő munkába a pszichológusokat és a szociális munkásokat.

A lelki egészség megóvását segítik az iskola kapcsolatai a különböző - nevelési, tanács­adó, családsegítő és iskolapszichológiai - intézményekkel.

A pedagóguspálya foglalkozási ártalmai nemcsak a rossz munkafeltételek, a követel­mények, a munkahelyi klíma és a konfliktushelyzetek sokaságában gyökereznek, hanem iskolarendszerünk, közgondolkodásunk, értékrendszerünk és emberi viszonyrendszerünk évszázados hagyományaiban is.

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

Boreczky Ágnes: Menni vagy maradni? Új Pedagógiai Szemle, 1995. 4. sz. 68-78.

Csendes Éva: Életvezetési ismeretek és készségek. Budapest, 1994.

Eszköztár Db. (Szerk.: Buda Mariann) 1999, KLTE.

Geréb György: Kísérletek a fáradtság lélektana köréből. Budapest, 1962.

Hankiss Elemér: A tanári pálya foglalkozási ártalmairól. Érték és társadalom. 1977, 251-265.

Horváth-Szabó Katalin: A tanári stressz következményei. Új Pedagógiai Szemle, 1990. 1. sz. 14-19.

Kósáné Ormai Vera: A mi iskolánk. Budapest, 1998.

Papp János: A tanári pályaalkalmassági vizsgálatokról. Budapest, 1995, 115-11 7.

Péter Jehle - Péter Krause: A félelem a pedagógusélet kísérője. Új Pedagógiai Szemle, 1995. 8. 86-96.

Varga Zoltán: Iskolai ártalmak. Budapest, 1974, Tankönyvkiadó.