A szociálpedagógia új tartalmai és kihívásai nyomában

A váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola és ihletett falai közt szerkesztett Szociál-pedagógia című folyóirat volt a házigazdája az albizottság találkozójának. Az ország minden tájáról egyre élénkebben érdeklődő szakemberek beszélgetésén kívül – túl az operatív ügyeken, terveken, elhatározásokon – a szociálpedagógia diszciplína tartalma, megjelenési formái képezték a legfontosabb fókuszt.

Már a bemutatkozások során kitűnt, megannyi alapképzettségű szakember fejezi ki identitását, egyben jelöli ki ‒ vagy éppen keresi ‒ helyét abban a tudományos diskurzusban, amit a szociálpedagógia kifejezés takar. Az identitás-fogalmazások érzelmi telítettsége mögött nem csupán ama konstruktivista megközelítéssel fogalmazott „laza” definíciólehetőség feldolgozása húzódik, hogy ti. „szociálpedagógia az, amit művelője annak értelmez”, hanem legalább ennyire a diszciplína s a diszciplína jegyében kezdeményezett, zajló képzések körüli akkreditációs viharok, melyben nem csupán a szociálpedagógus – szociális munkás fogalmai és szakmaiságuk értelmezése közti feszültség jelenik meg, de a neveléstudományi diskurzusban való elhelyezkedés megannyi nehézsége, a társadalomtudományos-bölcsész tudományági besorolás vitái is szerepet játszanak. Mindenesetre a jelen volt tucatnyi szakember elsődleges (gyakorlatában, de kutatási irányultságában is megnyilvánuló) identitásai között jelen van a pszichológusság, pszichológus eredet, a gyermekvédelmi elkötelezettség és szakértelem, családsegítés, gyermekjóléti szolgálatnál szerzett tapasztalat, önkéntes munka és ennek reflexiója, szociálpolitika, az iskolában ellátandó szociális-segítő feladatok szükségének igenlése, az ifjúságügy, ifjúsági munka, a szabadidő – és a szabad szabad idő – elkötelezett ágense, a gyermekkultúra szereplője, a gyermek- és serdülőmozgalmak kutatója, a szakemberképzés sokféle tapasztalata és hagyománya, a teoretikus gondolkodás, a családterápia, de még az irodalomtudományi, a kulturális antropológia kompetencia is. Még a tanoda-gondolat, az andragógia, a történettudomány, sőt a tehetséggondozás, másrészt a kriminalisztika kompetenciái is jelen vannak körünkben, és szót kérnek a szociálpedagógiai diskurzusban.

Az identitásban – nem csupán a hely szelleme miatt – jelentős szerepet látszik betölteni a Don Bosco-i örökség, s ennek modern megfogalmazásai is (hogy pl. Reinhard Marx, müncheni érsek szerint „a szociálpedagógia eleve megvalósítja az evangéliumi normákat”). Egyetértés van a szociálpedagógiai diskurzus hazai gyakorlói között ‒ ha különböző nemzetközi minták követőinek is tartják magukat ‒ abban, hogy már nem csupán az iskola kontextusában kell keresni a szakma attribútumait, ugyanakkor egyértelmű, hogy az érdeklődés, a segítő praxis, illetve a segítő praxis tudományos reflexióiban a célcsoport az ifjúság (beleértve a gyermek-korosztályt is).^[1]Más neveléstudományi diskurzusokhoz hasonlóan – bár a mi körünkben tán szenvedélyesebben – megvitatják az iskolaintézmény „ontológiai eredetű” (megannyi belső feszültséget, inerciát szülő, hordozó) hierarchiáját, alighanem a leghumánusabb változataiban és idődimenzióiban is hatalminak tekintendő viszonyrendszerét. Egy más megközelítésben a pszichológia emberképeiből levezethető beavatkozási stratégiák különbségei a meghatározóak, így a konstruktivista, a behaviorista és a humanisztikus emberképek magyarázzák a szociálpedagógia különböző árnyalatait.

Ebben a felfogásban a hagyományosnak tekintett „krízisintervenció”, a bajból való kisegítés, a bajok eredetének vizsgálata (ebben család és iskola kapcsolatának különböző modelljei), a korrekció, a „pótlás” mellé rendeződik a szabad választásokon alapuló szolgáltatások vagy közösségi kezdeményezések igénybevételének, használatának problematikája.

E kérdés körül a legszenvedélyesebb a vita. A „szociálpedagógia” értelmezésének tágítása nem vezet-e el „feloldódásig a nevelésben”, vagy más felfogásban ugyanez: vajon nem egy új, tágabb neveléselmélet forrása-e ez a gondolkodásmód (különösen, amikor a neveléstudományi kutatások meanstreamjében éppen e megközelítéstől való távolodás tűnik – igazán nem örömünkre ‒ tartós trendnek). Radikális megközelítésben eszerint a szociálpedagógus azon diszfunkciókat, deficiteket korrigálja, melyeket maga az iskola okoz. Hiszen, ha – ahogyan azt az „alapító atyák” is gondolták ‒ a szociálpedagógia voltaképpen a pedagógia radikális kritikája, akkor hol a feladatellátás releváns helye? Immár az egész gyermeklét, ifjúi lét lehetőségei radikális kritikusának a szerepe jut diszciplínánknak? Többfajta válasz adható e kérdésre.

„Vigyük ki” a szociálpedagógiai beavatkozásokat az iskolán kívülre (is) – ez lenne a feladat, vagy éppenséggel az a szembeszökő valóság, hogy a társadalom a szocializációs elvárásokat már jó ideje az iskolaintézményen kívüli világ elé támasztja, vagyis ezen a tág horizonton kell értelmezni a szociálpedagógiai típusú jelenlétet is. Vagy harmonizálható-e a „kint is – bent is” megközelítés?^[2]

Különösen felértékelődik a XX. sz. szociológiai, kulturális antropológiai értelmezései nyomán felismert jelentősége az iskolán túli, „harmadik” szocializációs közegnek. Ez igaz akkor is, ha a szociálpedagógia történeti alakulásában éppenséggel szerepet játszhat az a jelenség is, miszerint a megerősödő szociológia „elcsente” a kritikai megközelítésmódot a szociálpedagógiától. Hátha éppen a visszaépítés gondolati lépcsője lehet ez az új megközelítés.

Újra az alapkérdés (több interpretációban): a szociálpedagógia a bajban lévő (értsd: hátrányos helyzetű, veszélyeztetett stb.) gyermekek, ifjak megsegítésének praxisát reflektálja? Vagy nem. Immár – az ifjúsági korszakváltás tükrében – minden „újgenerációsra” kiterjed? Vagy éppenséggel ontológiai értelemben – akár pl. Janusz Korczakkal szólván – minden gyermek bajban lévőnek tekinthető?

A Szociálpedagógiai Albizottság grémiuma a vita konklúziójaként támogatta javaslatunkat (melyre kollégámmal a már említett dolgozatunkban ‒ lásd 2. lábjegyzet ‒ javaslatot tettünk), hogy tehát a szociálpedagógia értelmezhető neveléstudományi diszciplínaként, vagyis a szociálpedagógiai gondolkodásmód releváns nevelésfilozófiai narratíva.