A serdülő- és ifjúkori önkéntességgel kapcsolatos tapasztalatok empirikus vizsgálata

Az önkéntesség társas térben megvalósuló, saját elhatározásból végzett, tervezett, hosszú ideig fennmaradó proszociális tevékenység, amelyet olyan személyek érdekében fejt ki az önkéntes, akikkel korábban nem állt közvetlen személyes kapcsolatban, tevékenységéért pedig nem kap anyagi ellenszolgáltatást (Penner, 2002). A társadalom és a gazdaság működésére gyakorolt pozitív hatása az ide vonatkozó kutatások egybehangzó véleménye szerint megkérdőjelezhetetlen. Az önkéntesség a részvétel mértéke alapján egy meglehetősen heterogén tevékenység, melyben az eseti önkéntesektől a hosszú távú önkéntesekig terjed a kontinuum (Hustinx, Haski-Leventhal és Handy, 2008). A különböző korosztályok önkéntes aktivitásának, motivációs és élményhátterének differenciált vizsgálata ugyancsak fontos lehet társadalmi szempontból. A serdülők önkéntességgel kapcsolatos attitűdjének, motivációs sajátosságainak felmérése, valamint szociális érzékenységének fokozása nagy jelentőségű, mivel a kutatások szerint azon fiatalok, akik már ebben az életkori szakaszban magas szociális érzékenységről, altruisztikus motivációkról és magas fokú civil aktivitásról adnak számot, felnőttkorukban nagyobb valószínűséggel segítenek majd formális keretek között embertársaikon, nagyobb civil és politikai aktivitást mutatnak, valamint jellemzően több időt töltenek önkéntes tevékenységgel (Atkins, Hart és Donelly, 2005; Delli Carpini és Keeter, 1996; Hart és mtsai, 2007; Janoski, Musick és Wilson, 1998; Kirlin, 2003; Krampen, 2000; Youniss és Yates, 1997, Zaff, Moore, Romano Papillo és Williams, 2003).

Az önkéntesség motivációs hátterének vizsgálata hazai, felnőtt mintán döntően Bartal Anna Mária (2010) munkásságával kezdődött el a Magyar Önkéntes Motivációs Kérdőív megalkotásával (Bartal és Kmetty, 2011). A serdülő- és ifjúkor ilyen szempontú vizsgálata legalább ekkora fontosságú lehet. A serdülőkor a maga egyedi jellemzőivel kiemelt időszaka lehet az önkéntességnek, mivel ez az önismeret fejlesztésén túl olyan alapvető társas készségek és személyiség-összetevők fejlődéséhez járulhat hozzá (pl. kommunikációs és konfliktuskezelési készség, problémamegoldó készség, empátiás törődés), melyek fontos tényezői az érett, felnőtt személyiségnek. Ezek mellett érdemes arról is beszélnünk, hogy az önkéntes munka végzésének milyen más, észlelt hozadékai – esetlegesen negatív hatásai – vannak a tanuló számára.

A közösségi segítő aktivitás számos formában megjelenhet (kötelező vs. önkéntes közösségi szolgálat, service learning, saját elhatározásból történő önkéntesség stb). Hazánkban egyszerre van jelen a tiszta önkéntes tevékenység és az Iskolai Közösségi Szolgálat keretében történő tevékenység, így szakirodalmi áttekintésünkben fontosnak tartjuk mind az önkéntesség, mind a közösségi szolgálat ide vonatkozó legfontosabb empirikus kutatásainak rövid bemutatását. Utóbbira csak röviden, és főként az önkéntes közösségi szolgálat hatásaira fókuszálva térünk ki, mert bár nem tekinthető önkéntes tevékenységnek, de a későbbi önkéntes tevékenységekre gyakorolt hatása mégis jelentős lehet (lásd pl. Bodó, Markos, Mézes, Sárosi és Szalóki, 2017), és az elkötelezett önkéntesek tapasztalatainak az IKSZ szervezése szempontjából is hasznos üzenete lehet.

2. AZ ÖNKÉNTESSÉG MOTIVÁCIÓS HÁTTERÉNEK VIZSGÁLATI LEHETŐSÉGEI

Az önkéntesség motivációs hátterének megértéséhez jó kiindulási alapot adhat a XX. század végének meghatározó motivációs elmélete, az ún. funkcionális megközelítés, mely szerint az emberek többsége azért végez önkéntes tevékenységeket, hogy egy vagy több szükségletét kielégítse általa. Ugyanaz az önkéntes munka eltérő szerepet tölthet be a különböző egyéneknél, és az egyes személyek önkéntességre irányuló motivációi is változhatnak idővel (Finkelstein, 2009). Az elmélet azt feltételezi, hogy az egyének azért kezdik el, valamint addig folytatják az önkéntességet, amíg a tevékenység illeszkedik motivációs késztetéseikhez, illetve amíg kielégítik azokat (Clary és Snyder, 1999). Ez egyben azt is jelenti, hogy az önkéntes megtartása érdekében a serdülő korosztályban is szükséges az őket foglalkoztató szervezetek és az önkéntes munkáját szervező, vele közvetlen kapcsolatban álló önkéntes koordinátorok aktivitása a személyek motivációs hátterének azonosításában. Az így nyert információk mentén időről időre javíthatók az önkéntesség feltételei, hatékony külső ösztönzőket lehetséges bevezetni. Az önkéntességgel összefüggő szükségletek azonosítása és kielégítése kimutathatóan növeli az önkéntes elégedettségét és a tevékeny-
ség folytatására irányuló szándékát is (Omoto és Snyder, 1995).

Az elkövetkezőkben a két legismertebb dimenzionális megközelítést mutatom be. Az első az altruisztikus-egosztikus motívumok dimenziója: az egoisztikus motívumok a kézzelfogható jutalmak eléréséhez kapcsolódnak, mint például a karrierhez kapcsolódó előnyök, az egoisztikus motivációs hátterű önkéntesek elsősorban saját jóllétük javítása érdekében végzik a munkát. Ezzel szemben az altruisztikus motívumok által dominált önkéntes mások jóllétének növelése céljából kezdi el, majd folytatja a tevékenységet (Widjaja, 2010). A korábbi kutatások összefüggést találtak az önkéntesség intenzitása, időtartama és a motivációs háttér között: a hosszú távon aktív önkénteseknél szignifikánsan gyakrabban találunk altruisztikus motivációs hátteret, mint az eseti önkénteseknél, akik viszont több szelf-orientált motívum, például az önéletrajz csinosítása érdekében végzik azt (Handy, Brodeur és Cnaan, 2006; Reed és Selbee, 2003). Utóbbi motívum jelenlétének mértéke növekvő tendenciát mutat (Marks és Jones, 2004)

A másik dimenzionális megközelítés intrinzik és extrinzik motivációt különít el (Deci és Ryan, 2000). Intrinzik motivált önkéntességről akkor beszélünk, ha a cél maga a tevékenység fenntartása, mert a személy élvezi és érdekesnek találja azt, így az önjutalmazó jellegű számára. Az intrinzik motiváció tartósabb munkavégzéssel és több önkéntességgel töltött idővel jár együtt (Amabile, 1993). Az extrinzik (külső) motivált tevékenységeket ezzel szemben valamely jól elkülöníthető cél elérése érdekében végzik, ilyenkor teljesen kívülről kontrolláltnak tekinthető a viselkedés (Ryan és Deci, 2000). Fontos kiemelnünk például azt a jelenséget, hogy a munkakörök többségében növekvő teljesítményelvárásokkal találkoznak a munkavállalók a nyugati társadalmakban, amihez komoly szakmai segítséget nyújthat szakirányú önkéntes munka végzése. Ugyancsak erős motivációs hajtóerőt jelenthet a szakmai önéletrajz fejlesztése céljából végzett önkéntesség, amely már az állásinterjúkon is előnyt jelent (Handy és mtsai, 2010). Ez azért is jelentős, mert a jó álláshoz tapasztalatra van szükség, melyet gyakran nagyon nehéz megszerezni. Ezen felül az ilyen tapasztalatszerzéssel a felsőoktatásban való sikeres beváláshoz szükséges készségek is fejleszthetők.

Végül, léteznek olyan elméletek, melyek az önkéntesség multimotivációs jellegét hangsúlyozzák (Widjaja, 2010). Az önkéntes motiváció mérésére legrégebben alkalmazott eszköz a Clary és mtsai (1998) által kidolgozott Önkéntes Motivációs Leltár (Volunteer Functions Inventory, VFI), mely az önkéntesség végzése mögött 6 féle motívumot (viselkedésre késztető belső tényezőt) jelenít meg (1. táblázat).

1. táblázat
Az önkéntesség hatfaktoros modellje (Volunteer Functions Inventory, VFI)

Jelenleg a fent ismertetett VFI a legszélesebb körben elfogadott, nemzetközi mintán legmagasabb reliabilitásmutatókkal rendelkező mérőeszköz (Chacón, Gutiérrez, Sauto, Vecina és Pérez, 2017). Magyar mintán Bartal Anna Mária (2010) validálta, aki a hat faktort még további hárommal, a vallás, kormányzat és helyi közösség faktorokkal egészítette ki. Allison, Okun és Dutridge (2002) 195 önkéntessel készített, nyitott végű kérdéseket felhasználó vizsgálatában ugyancsak további három motivációs faktort mutathatunk ki az önkéntesség iránti elköteleződés hátterében: vallásosság, élvezeti érték és csapatépítés.

Meghatározó, VFI-vel önbevallásos alapon végzett kutatások metaanalízise alapján Chacón és munkatársainak (2017) az értékmotiváció tűnik a legmeghatározóbb motívumnak az önkéntes személyeknél, amelyet a megértés követ, 40 éven aluli személyeknél pedig sokkal inkább jellemző a karriermotiváció, mint 40 év fölöttieknél. Fox, Machtmes, Tassin és Hebert (2010) kvalitatív adatelemzése az értékmotiváció dominanciája mellett kiemeli a társas motívum jelentőségét is, ami számos célt szolgálhat az önkéntesség kapcsán: felkeltheti a kapcsolatépítés, a valahova tartozás érzését, segítheti az értékes kapcsolat kialakulását más önkéntesekkel és az önkéntesség alanyaival. Természetesen fontos motivációnak tekinthető a vallásosság is, számos kutatás említi, főként a szolgálatként felfogott, értékalapú segítségnyújtás eseteit kiemelve (Gibson, 2008).

3. A SERDÜLŐ- ÉS IFJÚKORI ÖNKÉNTESSÉG MOTIVÁCIÓS HÁTTERÉNEK EMPIRIKUS VIZSGÁLATAI

Fontos megértenünk, milyen egyéni és szociális tényezők és komplex hatásrendszerek (családi és egyéb társas és intézményes hatások, személyiség, értékrend, attitűdök, normák) késztetnek egy diákot arra, hogy önkéntes tevékenységekbe kezdjen, majd annak megértése is kulcsfontosságú, hogy mi járul hozzá ahhoz, hogy ugyanezt folytatólagosan gyakorolja. Egy korábbi kutatás (Rosenthal, Feiring és Lewis, 1998) például 21 éven át követte a személyek szociális-kognitív fejlődését, és arra jutott, hogy serdülőkorban a kognitív képességek, a családi hatások erőssége (pl. végez-e önkéntes munkát a szülő) és a civil szervezetekben való tagság bizonyultak az önkéntesség legjobb bejósló tényezőinek. Goethem, Hoof, van Aken, de Castro és Raaijmakers (2013) 698 serdülő bevonásával végzett vizsgálatukban rámutattak, hogy azok a diákok, akiknek a legjobb barátjuk és a szüleik önkénteskedtek, nagyobb valószínűséggel végeztek maguk is önkéntes munkát, és jóval gyakrabban végezték, ha családjuknál erősebb civil elköteleződés és nyíltabb családi kommunikáció volt megfigyelhető. Vizsgálatuk eredménye továbbá, hogy az önkéntességgel töltött idő előrehaladtával egyre fontosabb tényezővé válik a barátok és a család civil elköteleződése az önkéntességre gyakorolt hatás szempontjából. Az aktív önkéntesek új önkéntesek bevonásában megmutatkozó hatását számos egyéb serdülő- és ifjúkorúakkal végzett kutatás (Boccacin, 1997; Oldini, 2002; Wuthnow, 1995) is alátámasztotta.

Általánosságban elmondható, hogy bár serdülő- és ifjúkorban a karriermotiváció szerepe jelentős (Eley, 2003), az ezen szükségleti háttér által dominált önkéntesek ritkábban és kevesebb órában végzik ezen tevékenységeiket, mint az altruisztikus motiváció alapján tevékenykedők, vagyis azok, akik önzetlenül, mások helyzetének javítása, céljaik elérése érdekében idejüket, energiájukat és egyéb erőforrásaikat vetik be (Smith, Holmes, Haski-Leventhal, Cnaan, Handy és Brudney, 2010). Más vizsgálatok (Guglielmetti és Marta, 2003; Holdsworth, 2010) középiskolás résztvevői mind altruisztikus, mind instrumentális célokról beszámoltak az önkéntes tevékenységük kezdeti szakaszában, tehát serdülő- és ifjúkorban egyfajta kevert motivációs struktúra azonosítható. Ugyanakkor a másokra irányuló motiváció a hosszú távú önkéntessé válásra már erősebb hatást gyakorol. Sinisi, Barnett és Sprague (1993) összefoglalója alapján azon középiskolás diákok, akik a Vöröskeresztnél és a United Waynél végeztek önkéntes munkát szolgálatuk keretében, a nem önkéntes társaikhoz képest jóval erősebb törődést mutattak más emberek problémái iránt, ami alátámasztja a morális felelősségvállalásnak és értékrendnek az önkéntesség katalizálásában betöltött szerepét.

3.2. Az önkéntesség akadályai

Bár mindezidáig kevés kutatás foglalkozott az önkéntesség akadályozó tényezőivel fiatalkorban – és ezek többsége is egyetemista korosztályban vizsgálódott –, érdemes erről is szót ejtenünk. Azon tényezők közül, melyeket a diákok akadályként jelöltek meg, az időbeli korlátokat, az önkéntes lehetőségekről való tájékozódás hiányát, a feladat fizikai vagy érzelmi terheit emelhetjük ki (Shannon, 2009). Simha, Topuzova és Albert (2011) egyetemistákkal végzett vizsgálata az önkéntesség végzésének legfőbb akadályaként a nagyszámú, tanulással kapcsolatos feladatot, valamint a cél nélküli, nem jelentőségteli munka végzését jelölte meg (amikor erőfeszítéseiket saját hibájukon kívül nem koronázta siker, vagy amit végeztek, annak nem sok kollektív hasznossága mutatkozott). Ezen kívül gyakori válaszok voltak még a stressz, a helyszínre utazás nehézségei és az attól való félelem, hogy az önkéntes munka idővel rutinná, épp ezért örömtelen aktivitássá válhat. Tansey és Gonzalez-Perez (2006) fontos észrevétele, hogy a fiatalok számára gyakran nem egyértelmű, hogy néhány óra önkéntesség is nagyon hasznos lehet az önkéntesség alanyai számára, valamint hogy a diákok gyakran találkoznak akadályokkal az önkéntesség helyszínére való eljutáskor. A fenti akadályok szisztematikus elhárítása, vagyis a jelenlétükre adott hatékony válasz jelentősen javíthat a bevonás sikerességén.

3.3. A serdülőkori önkéntesség bio-pszichoszociális összefüggései

A serdülőkorban végzett közösségi tevékenységekhez számos pozitív hatás kapcsolódhat: ezek közül a legjelentősebb az egyetemen való sikeresebb helytállás (ami jobb jegyekben is megmutatkozik), az oktatásban eltöltött hosszabb idő (Barber, Eccles és Stone, 2001), az alacsonyabb mértékű alkohol- és droghasználat (Eccles és Barber, 1999; Eccles és Templeton, 2002). Benson, Clary és Peter (2007) több mint 200 ezer 6.-os és 12.-es tanuló adatait megvizsgálva összefüggést találtak a jobb fizikai egészségmutatók, a jobb érzelemszabályozás és a vezetői képességek fejlődése, valamint az önkéntesség végzése között, míg a maladaptív viselkedésekkel (alkoholfogyasztás, ittas vezetés, droghasználat, iskolai viselkedészavarok) negatív összefüggés volt kimutatható. Brown, Hoye és Nicholson (2012) szerint az önkéntes tapasztalat jobb önértékelés kialakulásával járhat együtt, mivel mások segítése által a személyek sokkal gyakrabban látják magukat kompetensnek és segítőkésznek, valamint több kielégítő (pozitív és kölcsönösen jutalmazó) társas kapcsolattal rendelkeznek, ami szintén visszahat az önértékelésre, hiszen több melegséget, közelségérzést és támogatást, magasabb kapcsolati énhatékonyságot tapasztalnak meg (Caprara és Steca, 2005). Az aktív önkéntes fiataloknál nyíltabbak és gyakoribbak a társakkal való és a szülő-gyermek interakciók, magasabb identitásfejlődési szint és jobb alkalmazkodási készség mutatható ki náluk, mint nem önkéntes társaiknál (Pancer, Pratt, Hunsberger és Alisat, 2007).

Conrad és Hedin (1982; 1989) a segítés készségének növelését, a határidők hatékonyabb tartását, a személyes és társadalmi felelősségvállalás érzésének megerősödését és komplexebb gondolkodási mintázatok megjelenését mutatta ki a közösségi tevékenységek hatásaiként. Calabrese és Schumer (1986) kontrollcsoportot is alkalmazó kutatásukban összefüggést találtak a serdülőkori önkéntes aktivitás és a megritkult magatartásproblémák között, s mérték a társadalmi elidegenedés, az izoláció érzésének gyengülését is a tanulóknál abban a tízhetes vizsgálati periódusban, amíg azok önkéntes aktivitásokban vettek részt. Akik tíz hét után nem folytatták az önkéntességet, azoknál az elidegenedés szintje hamarosan újra emelkedett az utánkövetés időszakában. Winter (1996) eredményei szerint azoknak a tanulóknak, akik tutorként segítették társaikat, magasabb az önértékelésük és magasabb tanulásra irányuló intrinzik motivációról számoltak be, mint az önkéntes tevékenységek végzése előtt. Moore és Allen (1996) két olyan USA-beli programot tekintett át, mely a fiatalok közösségi aktivitásának növelésén keresztül kívánt pozitív hatást gyakorolni mentális és fizikai egészségmutatóikra. Az egyik a Valued Youth Program, melyet San Antonióban fejlesztettek ki középiskolás diákok számára, tutorként bevonva őket diáktársaik fejlesztésébe. A VYP-ben és hasonló programban nem résztvevő kontroll-diákok bevonásával történt longitudinális, összehasonlító vizsgálat alapján kijelenthetjük, hogy a program kezdetéhez (T1) képest 2 évvel később (T2) csökkent a korai iskolaelhagyók aránya, javultak a tanulók olvasásérdemjegyei, javult az iskola iránti attitűdjük és az énképük. A Teen Outreach Programban a diákok átlagosan tanévenként 31 órát önkénteskedtek. Ezalatt osztálytermi kísérő beszélgetésekben is részt vehettek, amelyek számos témát (családi stressz, emberi fejlődés, értékrend stb) érintettek. A programban részt vevőknél (N=3986) 5%-kal kisebb volt az iskolai kudarc esélye, 8%-kal kevesebb iskolai eltiltás volt kimutatható, 33%-kal kisebb a korai terhességek esélye, 50%-kal a korai iskolaelhagyás aránya, mint a kontrollcsoportnál (N=4356) a 8 éves utánkövetéses elemzés során. Az az összefüggés is figyelemre méltó, hogy minél intenzívebben vett részt valaki a programban, annál erősebb protektív tényezőnek mutatkozott a fenti negatív kimenetelek ellenében. Kiemelik továbbá, hogy a közösségi szolgálat általában akkor mutatja a fenti jótékony hatásokat, ha az iskola részéről jelentős támogatásban részesül a tanuló, és a választható tevékenységek köre változatos (Moore és Allen, 1996).

Newmann és Rutter (1983) 8 középiskola 11. és 12. évfolyamos tanulóit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy akik legalább heti 4 óra önkéntes tevékenységet végeztek, jelentős fejlődést mutattak a szociális kompetencia terén a vizsgált időszakban. A kutatók kiemelt figyelmet fordítottak a serdülőkori önkéntesség szubjektív jóllétre gyakorolt hatására is. Meinhard és Foster (1999) egy korai vizsgálatában például a 162 középiskolás jelentős százaléka magasabb szubjektív jóllét- és önbecsülés-pontszámokat ért el a közösségi aktivitás egy éves időszakának végére, mint az első méréskor, még az aktivitás előtt. Érdekesség, hogy az önkéntes közösségi aktivitások egyes kutatások szerint erőteljesebb fejlesztő hatást gyakorolnak azon tanulókra, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek (Folmann és Muldoon, 1997). Ennek hátterében a szerzők szerint az állhat, hogy ezek a tanulók összehasonlíthatják magukat olyan társaikkal, akik náluk is rosszabb helyzetben vannak. Ez lehetővé teszi számukra, hogy más nézőpontból tekintsenek saját problémáikra. Egy sor további kedvező hatást is kiemeltek a szerzők kurrens vizsgálataikban (Darling, 2005; Eccles és Barber, 1999; Kosterman, Mason, Haggerty, Hawkins, Spoth és Redmond, 2011); például az önkéntességet gyakorlók lényegesen kevesebb szerhasználatról számolnak be (cigaretta, marihuána), mint a nem önkéntesek (ami erős kapcsolatot mutat a pozitív gyermekkori tapasztalatokkal is). Az alkoholfogyasztás kapcsán azonban nem mutatkozott ilyen különbség.

Végül fontos megemlítenünk, hogy az eddigiekben felvázolt pozitív hatások leginkább akkor jelentek meg, ha a diákoknak lehetőséget biztosítottak arra, hogy őket érdeklő önkéntességi területen tevékenykedhessenek, a segített személyekkel közvetlen kapcsolatba kerülhetnek, ezáltal megtapasztalva, hogy valós segítő hatást gyakorolhatnak (Metz, McLellan és Youniss, 2003). Fontos továbbá a diákok autonómiaérzésének biztosítása a tevékenységek végrehajtása kapcsán (Allen és mtsai, 1994). Navickas, Simkus és Strunz (2016) szerint az így végezhető önkéntesség pozitív hatást gyakorolhat a diákok élettel való elégedettségének több komponensére, növeli a társas támogatottság érzését a kapcsolati háló növelésén keresztül, az önbizalmat, a stressz-szabályozó képességet, az alapvető autonómia érzését és a különböző kultúrák megismerése iránti nyitottságot. A csapatmunka, a kommunikációs készség és a társas/interperszonális készségek alkalmazása által elősegíti a személyes fejlődést, valamint pozitív szokások kialakulásához vezethet, miközben segít elkerülni a problémás aktivitásokba való belemerülést. Néhány speciális önkéntes program (pl. állatkerti önkéntesség lehetősége serdülőknek, lásd Bowman, 2017) komoly szociáliskompetencia-fejlesztő és konkrét ismeretelsajátítást megkönnyítő hatást gyakorolhat a fiatalokra – gondoljunk például a környezettudatossági ismeretek növelésében és a későbbi aktivizmusra gyakorolt pozitív hatásában rejlő lehetőségekre. Végül kiemelhető még a serdülőkori önkéntességnek az önmegvalósításban, az identitásalakulás segítésében, valamint a megbecsülés iránti igény kielégítésében betöltött szerepe is (Schondel és Boehm, 2000).

4. A SAJÁT KUTATÁS

Jelen kutatásunkban – a szakirodalmi áttekintés, valamint pilotvizsgálatként néhány önkéntes diákkal folytatott interjú tapasztalatai alapján – középiskolás diákoknak 12 nyitott kérdést és szociodemográfiai kérdéseket tettünk fel, a félig strukturált interjú módszerét alkalmazva. A tanulókat önkéntes koordinátorok által, illetve önkéntes csoportban történő hirdetés révén toboroztuk. A vizsgálatra 2015 szeptembere és decembere között került sor. A résztvevők toborzása hólabda-mintavétel segítségével történt, az önkéntes koordinátorok jelentős segítséget nyújtottak a résztvevők elérésében. A résztvevőket kérdezés előtt arra kértük, emlékezzenek vissza legfontosabb önkéntes munkavégzésükkel összefüggő tapasztalataikra, és gondolják át, számukra milyen jelentőségűek voltak ezek.

4.2. A minta

A vizsgálati mintát 43 fő középiskolai tanuló (a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt és más önkéntes csoportok tagjai) alkotta. A nemi arányokat tekintve 33 lány és 10 fiú tanuló vett részt a vizsgálatban, koruk 14 és 20 év között volt, az átlagéletkor 17,9 év. A minta tagjai a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt (N=27 fő) és a Helperek Önkéntes Segítők Közhasznú Egyesülete (N=16) kötelékében tevékenykednek, tehát hivatalos, tagsági viszonnyal járó, formális önkéntesként vesznek részt önkéntes tevékenységekben, nem Iskolai Közösségi Szolgálat keretében kezdték el az érettségi előfeltételeként, hanem saját elhatározásukból jelentkeztek. Az Ifjúsági Vöröskereszt tagjai véradásszervezésben, elsősegélynyújtó tanfolyamok és bemutatók tartásában, szervezett eseményeken (egészségnap, sportversenyek szervezése, paralimpia, ruhaosztás stb.) végzett önkéntességben, toborzásban, adománygyűjtésben, szociális ételosztásban, illetve táborokban, gyermekfoglalkozások tartásában, játékok szervezésében, menekültek segítésében, drogprevenciós és kortárssegítő előadások tartásában, kreatív kampányok tervezésében vettek részt eddigi munkájuk során. A többi, vizsgálatba bevont önkéntes (Helperek – Önkéntes Segítők Közhasznú Egyesülete) számos különböző önkéntes aktivitást végez a sérült, otthonról eltávolított állatok segítésétől a jogvédő tevékenységeken át a kulturális, szabadidős vagy szórakoztató, illetve sportrendezvények szervezésében és lebonyolításában nyújtott segítségig. Ezeket legtöbbször külső helyszínen végzik.

A résztvevők egyharmada vallásosnak mondja magát. Átlagosan hetente 7 óra önkéntes tevékenységet végeznek, nem egyszer 4–600 óra önkéntes munka áll a hátuk mögött, és időről időre részt vesznek esetmegbeszéléseken. A megkérdezettek többsége 1–5 éve végez önkéntes tevékenységeket.

4.3. Az interjú szempontsora

Az interjúkban minden résztvevőnek az alábbi kérdéseket tettük fel (2. táblázat):

2. táblázat
Az interjú kérdései

Az elemzés tartalomelemzés segítségével valósult meg. A válaszok lejegyzése, majd átfogó áttekintése után kérdésenként elemeztük, majd kiemeltük a közös válaszelemeket. Ezek részletes bemutatása az Eredmények című fejezetben, alább következik. Egyes kérdéseknél a tanulók később vagy korábban feltett kérdésekre is válaszoltak, így az eredmények értelmezésekor a megfelelő tematikai egységhez csoportosítottuk át ezek vonatkozó elemeit.

5. EREDMÉNYEK

Az előzőekben vázolt kérdésekre adott válaszokat tematikus rendben csoportosítva ismertetjük.

5.1. Az önkéntesség kezdeti lépései

5.1.1. Informálódás az önkéntességről

Egy másik példa a gyakorló önkéntesek, valamint inspiráló, identifikációra lehetőséget biztosító, motiváló személyek önkéntességre gyakorolt katalizáló szerepére: „[…] Néhány cserediák az iskolámban, akiket nagyon érdekesnek találtam, és egy nagyon pozitív jellemű önkéntessel való beszélgetés […]” (19 éves lány).

Természetesen a szülői-nagyszülői példa is meghatározó, valamint az osztálytársak, barátok szerepe, akiknek a meggyőző ereje ebben a korosztályban jelentős. Érdemes lehet a döntéshozók, illetve a tanárok és szociális szakemberek figyelmét felhívni az ebben rejlő lehetőségekre. A résztvevők közül néhányan maguktól éreztek késztetést a segítésre, így jutottak el az önkéntes szervezetekhez, ami rámutat az autonómiaigény (önállóság) toborzásban betöltött szerepére is. Egyes diákok nem konkrét személyeket, hanem inkább a segítségnyújtás vágyát, az empátiát jelölték meg hívóingerként, ami alátámasztja az értékmotiváció fontosságát (ld. Clary és mtsai, 1998). Kiemelhető még a negatív életesemények hatása, ami például a hospice-önkéntességnél felnőttkorban is gyakori motiváció (lásd Dorner, Fürné Mosoni és Hatvani, 2017), és már serdülőkorban is megjelenik: „Családban történt haláleset miatt jelentkeztem a Vöröskereszthez” (18 éves lány).

5.1.2. A kezdeti önkéntesség körülményei, megélése

Az első önkéntes tevékenység helyszínére is rákérdeztünk az interjúban. Ezt a tevékenységet a leggyakrabban egy, a fogadó szervezet által koordinált rendezvényen végezték a diákok. Ezek között előfordult véradásszervezés, elsősegélynyújtás külső helyszíneken, fesztiválon végzett önkéntesség, illetve nagy világeseményen, paralimpián történő segítségnyújtás. A minta kisebb része első helyszínnek a saját települést vagy az iskolát jelölte meg. A tevékenységeket a koordináló szervezetek fő tevékeny-
sége, az általuk nyújtott lehetőségek alapjaiban határozzák meg.

A demográfiai, információs és szervezeti kérdések után az affektív komponensre is rákérdeztünk. A „Milyen élmény volt az első önkéntes tevékenységed?” kérdésre a válaszadók közel fele az élményt „felemelő”-nek, örömtelinek írta le, amire példa az alábbi részlet: „Élveztem, hogy emberekkel foglalkozhatok, és közben azt csinálhatom, amit szeretek” (18 éves lány).

A válaszadók negyede emelte ki, hogy hasznosnak érezte magát, minden tizedik önkéntes izgalommal telinek nevezte az első tevékenységet, ahogy ez a részlet is mutatja: „Még mindig gombóc van a torkomban, hiszen rászoruló családokat kerestünk meg, és élelmiszercsomagokat adtunk át nekik” (17 éves lány).

A válaszadók negyede ismeretlen és furcsa jelzőkkel illette az első élményt, ami felhívja a figyelmet az önkéntes koordinátorok várható tapasztalatokra való felkészítésben és élményfeldolgozásban betöltött szerepére. Gyakran már az első alkalommal igen nagy felelősség hárul az önkéntesre, erre érdemes felkészíteni, és később segíteni őt az esetleges érzelmi feldolgozásban, ahogy a példa is rávilágít: „Már az első, fesztiválon történő műszakom alatt egy nagyon súlyos fejsérült élete volt a kezünkben! Hihetetlen érzés volt” (18 éves lány). Az is előfordul, hogy az első élmény semleges (pl. semmi érdemleges feladat vagy történés nem akad), vagy a várakozásokkal ellentétben inkább negatív: „Örültem, hogy segíthetek, de szinte egyáltalán nem becsülték meg, ez nagyon nem tetszett, ezért hamar váltottam is másik szervezetekre – WWF, Vöröskereszt (18 éves lány). Ugyancsak sokat segít egy önkéntesnek, ha összeszokott csapathoz csatlakozhat, ami magabiztossá teheti őt a kezdeti nehézségek idején. Szintén érdemes kiemelnünk, hogy az első önkéntes tevékenységénél minden résztvevő kapott segítséget, leggyakrabban idősebb önkéntesektől, koordinátoroktól, csapat- vagy szolgálatvezetőktől, esetleg a szakszemélyzettől (pl. nővér, mentőtiszt). Ez kiemelten fontos, hiszen, ahogy az alábbi önkéntes is kiemeli, sokszor elég hamar a mélyvízbe kerülnek, felelősségteljes, nehéz és fárasztó feladatokat ellátva: „A fesztiválterületen hármas csapatokban sétálva, napi 8-10-12 órában embereket mentünk, látunk el, és juttatunk az ambulanciára!”(18 éves lány).

5.2. A hosszú távú önkéntessé válás folyamata

5.2.1. Az önkéntesség motivációs háttere

A hosszú távú önkéntessé válásban szerepet játszó tényezőket a 3. táblázatban összegeztük.

A motivációk kérdéskörében ugyancsak fontosnak tartottuk feltenni a „Miért pont az adott önkéntes tevékenységet végzed jelenleg?” kérdést is. A válaszadók majdnem felénél a tevékenység örömteli végzésének igénye meghatározó, a válaszadók harmada azért ezt végzi, mert erre volt lehetősége, de a szervezés és az új emberek megismerésének vágya is fontos szempont. Néhányan a szemléletmód, a világlátás és a jövőbeli hivatás szempontjából egyaránt fontosnak tartják az adott tevékenységet; „Humanitárius szemléletmódom és a jövőbeni hivatásom miatt […]”(18 éves fiú). Két önkéntes a tudás mélyítését és a továbbtanulásban való segítséget is megjelölte. Kiemelték a tréning jelentőségét a szakmai fejlődés terén:

3. táblázat
A hosszú távú önkéntesség motivációs tényezői

Az önkéntesség szakmai gyakorlat szerepét is betöltheti, melyet az alábbi interjúrészlet is szemléltet:

Az interjúk elemzése kapcsán is kiemelhetjük a személyiség és a temperamentum jelentőségét az adott tevékenység választásában. Láthatjuk például az izgalmak keresésével összefüggő szenzoros élménykeresés (Zuckerman, 1994) szerepét az önkéntesség hátterében: „Imádom az izgalmakat, azt, hogy segítenem kell embereken!” (18 éves lány).

Végül pedig annak ismertetése következik, hogy milyen tényezők határozzák meg elsősorban azt, hogy a tanulók mennyit önkénteskednek. Ebből a szempontból a rendelkezésre álló szabadidő, az iskolai feladatok mennyisége, a segítő tevékenység várható időtartama, a résztvevők száma és személye, a visszajelzések minősége, a tanuló fizikai-érzelmi állapota a meghatározó, miközben van, aki mindig jön, amikor szükség van rá. Az önkéntesek szervezeti megtartása szempontjából kiemelt kérdés a közlekedési lehetőségek és költségek figyelembevétele, hiszen sok önkéntes nem a településén végzi a tevékenységeket (1. ábra).

1. ábra
Az önkéntes tevékenység mennyiségét meghatározó tényezők, az említések gyakorisága alapján (N=43)

5.2.2. Az önkéntesség hatásainak szubjektív megélése

Az önkéntesség hatásainak feltárása érdekében a tanulóknak a „Mi változott a körülményeidben, személyiségedben, lehetőségeidben, mióta önkéntes vagy?” kérdésre kellett válaszolniuk. Az erre adott válaszok a 2. ábrán olvashatók, az említések gyakorisági sorrendjében.

2. ábra
Az önkéntesség észlelt hatásai az említések gyakorisága alapján (N=43)

Leggyakrabban a segítőkészebbé, nyitottabbá, megértőbbé, türelmesebbé válást említették meg az önkéntesek, de a kevesebb szabadidő elfogadása és a más programokról való lemondás mint negatív hatás is megjelent:

Az önkéntes munka során éles helyzetekben sikeresen végrehajtott aktivitások egyre jobban fejlesztik a személyek énhatékonyság-érzetét:

A világnézet megváltozása, mely a nyitottabbá válással is összefüggésben lehet, mindenképpen kiemelendő, fontos hozadéka az önkéntességnek: „Sokkal elfogadóbb lettem, máshogy nézem az életet, máshogy élem meg [az] adott élethelyzeteket, mondhatni, lazábban élek” (19 éves lány). Ezzel párhuzamosan a kudarctűrő képesség fejlődése is megfigyelhető: „Sokkal könnyebben élem meg a kudarcokat, egy-egy visszautasítás után könnyebb ismét felállni” (20 éves lány). Több ízben komplex hatásokról (pl. érzelmi-fizikai-mentális fejlődésről) számolnak be, beleértve az önkéntességnek a pályaválasztásra, az értékrend kikristályosodására, a személyiségfejlődésre gyakorolt hatását: „Rátaláltam magamra, arra, hogy mire születtem, mi a feladatom a világon. Megedződtem lelkileg és fizikailag egyaránt, kitartóbb, precízebb és türelmesebb lettem az élet minden terén” (18 éves fiú). Az önkéntesség egyik legnagyobb előnye a mások problémáinak tudatosításában, a problémaérzékenység fejlesztésében betöltött szerepe: „A személyiségem és a hozzáállásom változott sokat, figyelmesebb lettem az emberekre, és hogy mire hogy reagálnak. Fontosabb lett számomra a közösség kiépítése és hogy segítsek másokon” (19 éves lány). Egyes önkéntesek pozitív hatásként arról számolnak be, hogy félelmi reakcióik a számos sikeres problémamegoldás hatására számottevően csökkentek, ami valószínűleg a személyes kapcsolatokra, önbecsülésre és énhatékonyságra is pozitív transzferhatással lehet; „Mindenkivel szívesen beszélek róla, hiszen büszke vagyok rá, már nem félek a vértől, a sebektől, a kihívásoktól, az idegenektől” (18 éves lány).

5.2.3. Az önkéntesség során megélt tapasztalatok kognitív-affektív vonatkozásai

Az önkéntességgel kapcsolatban tapasztalt pozitív élmények kapcsán bemutatjuk a megjelenő válaszokat, melyek véleményünk szerint látványos illusztrációi annak, mit tekintenek az önkéntesek fontosnak, emlékezetesnek eddigi segítő aktivitásuk tükrében. A 4. táblázatban láthatók a leggyakrabban említett pozitív tényezők.

Az önkéntesek körülményeinek, helyzetének javítása érdekében érdemes foglalkoznunk a kellemetlen tapasztalatokkal is, melyeket önkéntes tevékenység közben éltek át a diákok. Negatív élményt leggyakrabban a rossz bánásmóddal (verbális vagy fizikai bántalmazás) és az érzelmi megterhelésekkel járó helyzetek váltanak ki, valamint a felkészültség hiánya (a „mélyvíz”), az elismerés vagy az eszközök hiánya, az ellátottak rossz fizikai vagy pszichés állapota, esetleg a közösség hiánya vagy a feladat nehézsége miatti szorongás. Előfordul az is, hogy az önkéntes környezete értetlenül áll az előtt, amit ő tesz („Miért nem pénzért dolgozol?”) – vagy éppen lenézik emiatt. Számos narratíva jelez fontos, megoldandó problémákat. A jellemző válaszok az 5. táblázatban láthatók.

4. táblázat
Az önkéntesség pozitívnak megélt hozadékai, narratív szemelvényekkel

5. táblázat
Az önkéntesség észlelt negatív aspektusai, narratív szemelvényekkel

Kutatásunkban igyekeztük feltárni az ifjúsági önkéntesek egy csoportjának önkéntessé válási folyamatát, önkéntesként megélt tapasztalatait és motivációs bázisát. Elmondhatjuk, hogy az önkéntessé válásban kiemelt szerepe van az önkéntestoborzóknak, az önkéntest foglalkoztató szervezetnek, az iskolának és a szülőknek, az ismerősöknek és a barátoknak. Ez az eredmény azért is fontos, mert számos korábbi kutatás (Wuthnow, 1995; Boccacin, 1997; Oldini, 2002; Kim, 2017) eredményeivel megegyezik; azok a tanulók, akiknek a szülei, barátai maguk is végeznek önkéntes tevékenységet, nagyobb eséllyel válnak önkéntessé, és általában elégedettebbek az önkéntes szolgálat tapasztalataival. A tartóssá váló önkéntességhez fontos a közösség megtartó ereje, a közös élmények, a visszajelzések (gyakran váratlan elismerések, spontán köszönetnyilvánítások), az emlékezetes, nagy hatású személyes tapasztalatok, az önkéntesség által létrejött emberi kapcsolatok (a szociális szükséglet). Fontos továbbá az önkéntesség kezdetén megélt tapasztalatok jellege és a tapasztalatok megosztásának lehetősége egy szakemberrel. Számottevő megtartó erőt jelenthet, ha a személynek lehetősége van kiteljesíteni segítés iránti igényét, a tevékenység által kifejezni proszociális értékrendjét, ha változatos és hasznos tevékenységekben vehet részt, melyek jelentőség- és értelemtelítettek. Az önkéntesek nagy része nyitott az új tapasztalatokra és az eltérő kultúrákra is, így az örömteli munkavégzést elősegítheti a nyelvtanulás, illetve a tudásszerzés és -átadás lehetősége is. Azon személyeknek, akik az átlagosnál több és változatosabb ingereket igényelnek, az önkéntesség már serdülőkorban jutalmazó tevékenység lehet, mivel az önkéntesek szociabilitása, szenzoros élménykeresésre irányuló hajlama átlagon felüli (Yoshioka, Brown és Ashcraft, 2007).

Habár a különböző tevékenységek és szervezetek eltérő érdeklődési körű, személyiségű és motivációs szükségletekkel rendelkező önkénteseket vonzanak, mindenki számára motiváló, ha értelemmel telinek látja a segítést, ha fejlődhet, ha magáról, illetve a tevékenységgel – jövőbeli hivatásával – összefüggésben új dolgokat tudhat meg (a megértés és növekedés szükséglete szerint; lásd Clary és mtsai, 1998), ha önértékelése, énhatékonyság-érzete, kompetenciaélménye fejlődhet a sikeresen megvalósított tevékenységek által, ha egy fontos ügy mellett el tud köteleződni, ha társak támogatják nehéz, kihívásteli helyzetekben, ahol szociális kompetenciája is természetes módon fejlődhet. A tanulók tisztában vannak vele, hogy az önkéntesség segít az elhelyezkedésben (karriermotiváció), valamint a pályaválasztásban. A karriermotiváció, úgy tűnik, középiskolás korban kevésbé hangsúlyos motívum, mint később a felsőoktatásban (lásd még: Friedland és Morimoto, 2005), és ez ellentmond egyes ide vonatkozó tanulmányok (pl. Gaskin, 2004) következtetéseinek.

Összehasonlítva eredményeinket a korábbi, ide vonatkozó vizsgálatokkal, azt láthatjuk, hogy hazai mintán is jellemző a Sinisi és mtsai (1993) által leírt mintázat, miszerint a vöröskeresztes önkéntesek nagyfokú empátiás törődést és társadalmi felelősségérzetet mutatnak, ugyanakkor a korábbi vizsgálatokkal ellentétben nem találtunk erős élvezeti célból történő (Rokach és Wanklyn, 2009), vallásos (Gibson, 2008) és egoisztikus (Holdsworth, 2010) motivációt a vizsgált önkéntesek körében, mindazonáltal gyakran keverednek az egoisztikus és altruisztikus motívumok egy személyen belül.

A serdülő- és ifjúkori önkéntesség sokszor kihívást jelent, áldozattal jár annak végzője számára. A tanulók beszámolója szerint sok időt vehet igénybe a tevékenység, vagy sok pénzt emészthet fel az odautazás, a diák nem mindig van felkészülve a feladattal járó érzelmi megterhelésre, hiányoznak a megfelelő eszközök, nem mindenki értékeli a segítséget, nehéz kezelni például a segítség visszautasításával vagy az önkéntessel szembeni érzéketlen bánásmóddal együtt járó helyzeteket, illetve az esetenként előforduló igazságtalanságokat, türelmetlenséget. Ez az eredmény számos ponton találkozik Auld (2004) fiatal ausztrál önkéntesekkel folytatott vizsgálatának eredményeivel. A vizsgált szervezeteknél a Simha és mtsai (2011) által leírt akadályok közül ritkán tapasztalható, hogy az önkéntes a jelentőségteliség hiányáról, a munka unalmassá válásáról számolna be – amelyek komoly gátjai lehetnének a hosszú távú önkéntessé válásnak, miközben a munkával összefüggő stressz és a helyszínre utazás nehézségei helyenként tényleg érzékelhetőek. Ezt az is bizonyítja, hogy – az önkéntesek elmondása szerint – hosszú távon a pozitív példák és tapasztalatok, valamint a segítő közösségben, társaságban szerzett tapasztalatok ellensúlyozzák a kezdeti kellemetlen emlékeket, emellett természetesen kiemelt szerepet töltenek be az önkéntes koordinátorok, helyi szervezők és az esetmegbeszélések (pl. szupervízió) a folyamat közben felmerülő problémás helyzetek megoldásában. Eredményeink megerősítik azokat a kutatásokat, melyek szerint a személyes kapcsolatok szerepe jelentős az elköteleződés és a megtartás terén is (Fox és mtsai, 2010). Jelen szervezeteknél – úgy tűnik – viszonylag jól meghatározott feladatrendszerekkel és fejlődésre lehetőséget biztosító visszajelző rendszerrel találkozhatunk.

Ezekre a szempontokra nemcsak az önkéntes menedzsmentnek, hanem például az IKSZ szervezőinek is érdemes figyelmet fordítani, ugyanis ha egy iskolában mindezen feltételek adottak, az IKSZ sikeres megvalósítása is könnyebbé válhat. Ahogy a korábban idézett kutatásban (Bodó, Markos, Mézes, Sárosi és Szalóki, 2017) ki is emelik a szerzők, a diákok felkészítésétől a program céljainak megértése, így annak sikeressége függhet. A jelzett tanulmány szerint a diákok válaszaiból ugyanis kitűnik, hogy gyakran nem a legfelkészültebb személyek végzik az IKSZ-felkészítést, amelynek keretében például a tisztázó kérdéseiket is feltehetnék a diákok. Csaknem negyedük nem is kapott segítséget az IKSZ teljesítéséhez az iskolában – bár ez az arány a fogadó szervezeteknél kedvezőbb. További fontos szükséglet az élményfeldolgozásban nyújtott szakmai segítség, melyben a megkérdezett diákok 31%-a semmilyen formában nem részesült. Ez az általunk tárgyalt szervezeteknél nagyon ritkán fordul elő, mivel a tapasztalatok nyomon követése folyamatos, és a szervezet azonnal reagál a nem megfelelő feltételekre.

Jelen kutatás korlátja, hogy alacsony mintaelemszámmal történt, így csak az adott segítő szervezetek kötelékében dolgozó fiatalok motivációs és élménystruktúrájáról ad látképet, az egész önkéntes populációra érvényes általános konzekvenciák levonására nem alkalmas. A jövőben érdemes lenne összehasonlító vizsgálatot végezni az ugyanazon szervezeteknél csak IKSZ keretében tevékenykedő, illetve csak önkéntes alapon jelentkező diákok között, ami fényt deríthetne az esetleges motivációs különbségekre. Ezen túl további segítő szervezetek (pl. sporttal, környezetvédelemmel kapcsolatos önkéntes csoportok) bevonása is szükséges a tágabban érvényes konzekvenciák levonása érdekében.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúton szeretném megköszönni a Magyar Vöröskereszt és a Helperek Közhasznú Egyesülete önzetlen részvételét a vizsgálatban, külön köszönet a Heves Megyei Vöröskereszt munkatársainak a résztvevők megtalálásában nyújtott segítségért. A szerző a tanulmány megírása alatt az EFOP-3.6.1-16-2016-00001 számú, Kutatási kapacitások és szolgáltatások komplex fejlesztése az Eszterházy Károly Egyetemen című projekt támogatásában részesült.