A rendészeti tisztté válás első nehézségei – A gyermeki elképzelések találkozása a realitással

A korábban említett vizsgálatokból kiderül, hogy a rendészeti hivatás iránt érdeklődő fiatalok nemi megoszlása csaknem azonos arányú (Varga, 2014). Az elmúlt három év adataiból ugyanakkor világosan látszik, hogy a felvételi eljárás végére a nemek aránya a férfiak irányába tolódik el (2. ábra).

2. ábra
A felvételt nyert tisztjelöltek nemi megoszlása (fő)

 

A felvételi eljárás a jelentkezést követően az alkalmassági vizsgálatokkal veszi kezdetét. A fizikai, egészségi és pszichológiai alkalmassági vizsgálat előírásait, a teljesítendő követelmények rendszerét – amelyek azonosak a rendészeti szerveknél támasztott elvárásokkal (Magasvári, 2018) – a jogalkotó határozza meg. Az egyes rendvédelmi szervek hivatásos állományú tagjainak fizikai, egészségi és pszichikai alkalmasságáról, közalkalmazottainak és köztisztviselőinek munkaköri egészségi alkalmasságáról, a szolgálat- illetve keresőképtelenség megállapításáról, valamint az egészségügyi alapellátásról szóló 57/2009. (X. 30.) IRM-ÖM-PTNM együttes rendelt (röviden: alkalmassági rendelet) meghatározza azokat a minimumkritériumokat, amelyeknek a fizikai alkalmassági teszt során a pályázónak meg kell felelnie. Továbbá leírja azokat a vizsgálható egészségügyi, illetve pszichés eredetű tényezőket, amelyek kizárják a hivatásos pályára való alkalmasságot. Az alkalmassági vizsgálat utolsó mozzanata a pályaalkalmassági orientációs beszélgetés, amelynek során egy bizottság előre meghatározott szempontok alapján felméri a felvételiző pályamotivációit, illetve az esetleges kizáró tényezők jelenlétét.

Az effajta alkalmassági rendszer legfőbb ismérve, hogy:

• egyértelmű, minthogy a jogszabály vagy más írott norma, illetve protokoll félreérthetetlen módon (sok esetben számszerűen) kifejezi az alkalmasság vagy alkalmatlanság kategóriáinak kereteit – bár az alkalmasságot vizsgáló orientációs beszélgetés esetében aránylag széles teret biztosít a bizottság tagjainak;
   
• többszintű, tekintve, hogy a pályázó alkalmassági vizsgálata több egymást követő és egymásra épülő eljárásban zajlik;
   
• merev, a jogszabályi forma ugyanis nem vagy csak nagyon korlátozott módon ad lehetőséget az egyedi elbírálásra, differenciálásra (pl. nemek vagy életkor tekintetében), továbbá maga az alkalmasságot vizsgáló rendszer egésze is csak a jogalkotói működés beindításával változtatható;
   
• minimális, tekintettel arra, hogy a vizsgálatok során az „alkalmas” minősítés megszerzése minimumfeltételek teljesítéséhez, vagy annak való megfeleléshez van kötve;
   
• negatív irányú, minthogy a vizsgálatok során nem a leginkább alkalmasokat választják ki (akik a legjobb teljesítményt nyújtják), hanem az alkalmatlanokat szűri ki, akik nem tudnak a minimumfeltételeknek megfelelni.

Mindezek által az alkalmassági vizsgálatok inkább tekinthetők egyfajta alkalmatlanságot szűrő vizsgálatnak, a kiválasztási rendszer egésze pedig egyfajta leválasztási rendszernek.

Az elmúlt évek adatai azt mutatják, hogy a meglehetősen nagy mértékű érdeklődés és jelentkezési hajlandóság ellenére a pályázók egy jelentős része végül neki sem vág az alkalmassági vizsgálatoknak. A vizsgált három évben átlagban a jelentkezők 33,5%-a meg sem jelenik az első alkalmassági teszten (2016-ban 33,4%; 2017-ben 32,6%; 2018-ban 34,5%). A visszalépések okaira azonban még csak következtetni sem tudunk, minthogy ezek a személyek a jelentkezés benyújtásán kívül a rendészeti oktatási intézménnyel nem kerülnek kapcsolatba.

Az életkor és nemek szerint differenciáló fizikai alkalmassági vizsgálat célja annak a megállapítása, hogy a pályázó rendelkezik-e azzal a minimális fizikális, erőnléti állapottal, alapkondícióval, amely a rendészeti munkához, illetve a rendészeti tiszti képzéshez szükséges. A vizsgálat során a pályázók hét különböző mozgásformából (fekvőtámasz, hajlított karú függés, fekvenyomás, ingafutás, távolugrás, felülés, síkfutás) köteles ötöt végrehajtani azzal a megkötéssel, hogy ezek közül a 2000 méteres síkfutást kötelező mindenkinek teljesíteni, a többit szabadon megválaszthatják.

Az alkalmassági rendelet az egyes mozgásformák végrehajtásának pontos leírását tartalmazza, továbbá a felsőoktatási intézmény a nyílt napok alkalmával lehetőséget biztosít az érdeklődők számára, hogy megtekintsék és kipróbálják az alkalmassági gyakorlatok helyes végrehajtását.

Mindezek ellenére az tapasztalható, hogy a fizikai alkalmassági vizsgálatokon évről évre jelentős a lemorzsolódás. 2016-ban a felvételizők 30,9%-a, 2017-ben 24,4%-a, míg 2018-ban 43%-a szerzett „alkalmatlan” minősítést az erőnléti vizsgálaton (3. ábra).

3. ábra
A fizikai vizsgálatok eredményei 2016–2018 között (fő)

A fizikai alkalmatlanság magas arányának okai feltehetően összetettek. Annyi bizonyos, hogy a gyermekek körében végzett országos szintű, reprezentatív vizsgálatok eredményei azt mutatják, hogy a fiatalok többsége rendkívül mozgásszegény életet él. A 11–18 éves magyar fiatalok alig ötödéről mondható el, hogy napi szinten eleget mozog. Különösen problémás a lányok helyzete: még hatoduk sem teljesíti a WHO által ajánlott napi mozgásmennyiséget és -intenzitást – amely napi legalább 60 perc mérsékelten intenzív/intenzív testmozgást jelent (WHO, 2010). A fiatalok egészségmagatartását rendszeresen vizsgáló kutatások, az elmúlt három vizsgálati időszakban ugyanakkor azt jelzik, hogy ezen a területen némi fejlődés mutatkozik (Németh, 2014).

A rendészeti felsőoktatásba jelentkezők fizikai alkalmatlanságának ilyen magas aránya sem pusztán az elmúlt három évben tapasztalható. 2013-ig visszatekintve azt láthatjuk, hogy szinte minden évben a jelentkezőknek több mint az egyharmada elbukik a fizikai alkalmassági vizsgálatokon (4. ábra).

4. ábra
A fizikai vizsgálaton alkalmatlan minősítést szerzők aránya 2013–2018 között (%)

Annak ellenére, hogy a gyerekek napi mozgásmennyiségét illetően pozitív a trend, még ma is súlyos probléma, hogy rendkívül mozgásszegényen élnek a magyar fiatalok. Egyébiránt az ajánlott napi minimális mennyiségű mozgás teljesítése sem feltétlen jelenti azt, hogy az adott személy képes lesz a rendészeti alkalmassági vizsgálatok teljesítésére.

A fizikai alkalmatlanság másik oka lehet, hogy a pályázók nem készülnek a vizsgálatokra, nem próbálják ki magukat a feladatok végrehajtásában, s esetenként nincsenek is tisztában saját fizikai képességeikkel, hovatovább jelentősen felülértékelik azokat.

Két korábbi hazai vizsgálat eredményeit összehasonlítva azt látjuk, hogy a 7. és a 9. osztályos tanulók jelentős része (7. osztály esetében a fiúk 78,4%-a, a lányok 64,3%-a; 9. osztály esetében a fiúk 75,9%-a, a lányok 52,1%-a) „jónak” vagy „nagyon jónak” minősítette saját állóképességét (Szabó, 2003). Ehhez képest egy másik vizsgálat, amely ténylegesen lemért eredmények alapján kalkulálta a diákok teherbírását, azt állapította meg, hogy a 7–10. osztályos diákok kevesebb mint 10%-ának volt „jó” teherbírása. A többség „elfogadható”, illetve „gyenge”, jobb esetben pedig „közepes” minősítést ért el (Borkovits, 2013). Az említett kutatások összehasonlításából származó következtetéseinket természetesen óvatosan kell kezelni, hiszen a vizsgálatok eltérő időben és eltérő mintán készültek. Másfelől a feltevés helyességét, miszerint sok felvételiző fiatal azért bukik el a fizikai alkalmassági vizsgálaton, mert nem rendelkezik kellően objektív információval saját képességeit illetően – így nem is készül fel megfelelően – alátámasztani látszanak azok a nemzetközi kutatási eredmények, amelyek egyértelműen rávilágítottak arra, hogy a kamasz diákok következetesen – a valóságosnál akár négyszeresen nagyobb mértékben – túlértékelik saját aktivitásukat, fizikai teljesítményüket (Csányi, 2010; McMurray és mtsai, 2004).

Azt talán teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a fizikai alkalmassági vizsgálatok során „alkalmatlan” minősítést szerzők magas száma semmi esetre sem valamelyik nem gyengébb teljesítményéből fakad. A vizsgált időszakban ugyanis a fizikailag alkalmatlan pályázók nemi megoszlása meglehetősen kiegyensúlyozott (2. táblázat). Ami egyébként bizonyítani látszik, hogy az alkalmassági vizsgálat nemek szerinti differenciáló rendszerét megfelelően alakították ki.

2. táblázat
A fizikai vizsgálaton alkalmatlan minősítést szerzők nemi megoszlása 2016–2018 között (fő)

Az egészségügyi és pszichológiai alkalmassági vizsgálatok adatait áttekintve úgy tűnik, hogy a fizikai próbatételt követően már jóval nagyobb a megjelenési hajlandóság az egészségügyi és pszichológiai méréseken. Amíg a fizikai alkalmassági vizsgálatra berendeltek átlagosan 33,5%-a nem jön el a megmérettetésre, addig a fizikailag alkalmasnak ítélt hallgatóknak mindössze néhány százaléka dönt úgy, hogy nem vesz részt a további vizsgálatokban (2016-ban 5,8 %; 2017-ben 3,4 %; 2018-ban 2,5 %). Az elmúlt évek számadatai pedig azt mutatják, hogy a rendészeti tiszti pályára készülők között csökken az egészségügyi vagy pszichológiai szempontból alkalmatlan személyek aránya.

Az egészségi és pszichológiai alkalmassági vizsgálatokon megjelent pályázóknak 2016-ban 24,3%-a, 2017-ben 21%-a, míg 2018-ban már csak 19%-a szerzett „alkalmatlan” minősítést (5. ábra).

A hatályos jogszabály értelmében az egészségi, illetve pszichológiai alkalmassági vizsgálatok elsőfokú eredményeivel szemben – ellentétben a fizikai alkalmassági vizsgálattal – a pályázónak lehetősége van fellebbezéssel élni.

A fellebbezés lehetőségét sokan ki is használják, mindazonáltal ezen felvételizők egy része a későbbiekben nem él ténylegesen az újabb vizsgálat lehetőségével. 2017-ben például első fokon 185 személyt minősítettek egészségi vagy pszichikai okok miatt alkalmatlannak. 85,9%-uk (159 fő) fellebbezett a döntés ellen, ugyanakkor a másodfokú vizsgálaton már csak 117 fő jelent meg. Közülük a másodfokon eljáró egészségügyi szolgálat 68 főt minősített „alkalmas”-nak.

5. ábra
Az egészségügyii és pszichológiai alkalmassági vizsgálatok eredményei 2016–2018 között (fő)

A felvételi eljárás utolsó része az úgynevezett pályaalkalmassági orientációs beszélgetés. Az eljárás egy három főből álló bizottság előtt zajlik (1 fő oktató, 1 fő valamely rendészeti szerv hivatásos állományú tisztje, 1 fő felsőbb évfolyamos tisztjelölt/hallgató).

A pályaalkalmassági motivációs beszélgetés célja annak a felmérése, hogy a pályázó megfelelően motivált-e a rendészeti hivatásra, illetve nem rendelkezik-e olyan tulajdonsággal, amely esetlegesen a hivatás gyakorlására alkalmatlanná teszi.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az orientációs beszélgetésen a megjelenő felvételizők között az „alkalmatlan” minősítést szerzők aránya a legtöbbször az 1%-ot sem éri el (2016-ban 1,08%; 2017-ben 0,97%; 2018-ban 0,63%). Ugyanakkor – a számos vizsgálat és fizikai próbatétel sikeres teljesítése ellenére – minden évben a beszélgetésre berendelteknek mintegy 6,7%-a nem jelenik meg az orientációs elbeszélgetésen (6. ábra).

6. ÁBRA
A pályaalkalmassági orientációs beszélgetés eredményei 2016–2018 között (fő)

A pályaalkalmassági orientációs beszélgetések tapasztalatai azt mutatják, hogy a pályázók egy része téves vagy torz információkon alapuló, illetve romantikus hiedelmekkel átitatott elképzelésekkel rendelkezik a rendészeti hivatást illetően. Kiváltképp a bűnügyi szakterület vonatkozásában. Több esetben pedig a pályázónak az sem teljesen világos, hogy az általa választott szakirány hallgatójaként mely rendészeti szerv (pl. a Rendőrség vagy Nemzeti Adó- és Vámhivatal) állományába kerül majd. Hasonló tapasztalatokról számol be Bolgár és Szekeres (2015). A szerzők a katonatiszti hivatásra jelentkező pályázók orientációs beszélgetéseinek gyakorlati tapasztalatait összegezve megjegyzik: „a jelöltek próbálnak ugyan tárgyi tudásról beszámolni, de ez ebben az életkori szakaszban természetesen még hiányzik” (291. o.).

Az alapkiképzést illető vizsgálati eredmények elemzése

Az alkalmassági vizsgálatokat követően a pályázókat a felsőoktatási felvételi eljárásról szóló 423/2012. (XII. 29.) Kormányrendelet előírásai alapján kalkulált felvételi pontok alapján veszik fel a különböző rendészeti szakokra és szakirányokra. A rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII. törvény előírásai szerint a felvételt nyert tisztjelöltek a beiratkozást követő hat hónapig rendészeti alapfelkészítésen vesznek részt. Az alapfelkészítés első öt hete az úgynevezett intenzív képzési szakasz (más néven alapkiképzés). Az alapkiképzés során a tisztjelöltek megismerkednek a rendészeti hivatás legfontosabb jellegzetességeivel, mint az egyenruha, a szigorú hierarchikus rend, a parancsuralmi rendszer, vagy az alaki és szervezeti szabályok előírásai. Az első öt hétben tehát szigorúan szabályozott, zárt rendben zajlik a képzés, azzal a további megkötéssel, hogy az állomány az első hétvégét is köteles az intézményben tölteni.

Az elmúlt évek tapasztalatai és számadatai azt mutatják, hogy a fiatal pályakezdők a rendészeti alapfelkészítés intenzív szakaszának első öt hetében évről évre egyre többen hagyják el a tisztjelölti pályát (7. ábra). A képzést folytató intézmény és a „megrendelő” rendészeti szervek számára mindenképp érdeklődésre tarthat számot – és feltehetően a laikus olvasót is érdekli –, hogy az összetett alkalmassági eljárás ellenére miért ez a romló tendencia; mi az oka annak, hogy minden évben átlagosan a tisztjelölti állomány mintegy 15,8%-a (2016-ban 11,9%-a; 2017-ben 16,2%-a; 2018-ban 19,4%-a) már az első öt hét során elhagyja a képzést – azaz leszerel.

7. ábra
Leszerelők aránya a felvételt nyert tisztjelöltek számához viszonyítva 2016–2018 között (%)

A korai pályaelhagyás lehetséges okainak feltárása céljából tartalomelemzést végeztünk a leszerelés mellett döntő tisztjelöltek által készített jelentéseken. 65 esetben kaptunk értékelhető eredményeket.

A mintában szereplő tisztjelöltek közül 50 fő a Rendőrség, 13 fő a Nemzeti Adó- és Vámhivatal, további két fő pedig az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság állományába tartozott, s innen szerelt le a rendészeti alapfelkészítés első öt hete alatt.

A tisztjelöltek átlagosan 6-7 napot töltöttek el a rendészeti alapfelkészítésen. Az átlagot adó szélsőértékek egy és huszonöt nap között mozognak (8. ábra). A vizsgált időszakban három fő már egy nap után elhagyta a képzést, míg egy fő csaknem az alapkiképzés végéig, egészen a huszonötödik napig maradt az intézményben.

8. ábra
Leszerelők száma az alapkiképzésen eltöltött idő alapján (fő)

Az elmúlt évek adatai azt mutatják, hogy a legtöbb pályaelhagyás az alapkiképzés első napjaiban (0–7. nap között) történik, illetve miután a hallgatók az első két hetet követően először hagyhatják el az intézményt a hétvégére.

A fent már említett, vizsgálatba vont 65 jelentésben a leszerelők egy része több, egymástól tartalmilag jelentősen eltérő indokot fogalmazott meg. A tartalomelemzés eredményeként azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az egyénenként eltérően megfogalmazott indokok mögött felfedezhető leszerelési okok (N=)összességében az alábbi öt csoportba sorolhatók:

1. alacsony kötelezettségtűrés;
2. pályatévesztés;
3. személyes túlvállalás;
4. egészségügyi alkalmatlanság; valamint
5. egyéb indokok.

A felsorolt pályaelhagyási okcsoportok előfordulási arányát a 9. ábra szemlélteti.^[5]

9. ábra
Pályaelhagyási okok csoportjai és megoszlásuk (%)

Az egyes csoportokba sorolt indokok mögöttes oksági tartalmát a következőkben igyekezzük földeríteni.

Alacsony kötelezettségtűrés (N=23). Ebbe a csoportba soroljuk azokat az indokokat, amelyek a tisztjelölti jogállás vagy a rendészeti hivatás jellegzetességeiből fakadó kötelezettségek elutasításával állnak kapcsolatban. A leszerelők a tisztjelölti jogállással összefüggésben alapvetően azokkal a kötelezettségvállalásokkal nem tudtak hosszú távon azonosulni, amelyek a jogszabály által tartalmilag jelentősen kötött tanulmányi szerződésükből származnak. Ilyennek tekinthető például, hogy a szerződés aláírásával a tisztjelöltnek vállalnia kell, hogy a hivatásos állományba vételét követően, legalább a rendészeti alapképzés kétszeresének megfelelő időtartamban a vele ösztöndíjszerződést kötő rendészeti szervnél szolgálatot teljesít. Tekintve, hogy jelenleg a képzési idő négy év, a szerződő összesen legalább 12 évre kötelezi el magát az egyenruhás hivatás mellett. De leszerelési indokként szerepelt a tisztjelölti jogállásból fakadó teljesítménykényszer is, minthogy a tisztjelölt nem megfelelő tanulmányi eredménye esetén a jogviszonyát felbontják (minimumkövetelmény a közepes tanulmányi átlag). Az önhibából eredő szerződésbontás, vagy a szerződési feltételek nem teljesítése pedig költségtérítési kötelezettséget ró a szerződőre.

Az alacsony kötelezettségtűrésből származó leszerelések az esetek többségében ugyanakkor mégiscsak a rendészeti kultúra sajátosságaival állnak szoros kapcsolatban. A pályát elhagyó tisztjelöltek jelentős része képtelen volt elfogadni a szigorú hierarchikus berendezkedést, az utasítások és parancsok rendszerét, illetve a képzéssel járó olyan kötöttségeket, mint a reggeli ébresztő vagy az irányított időbeosztás.

A fentiekkel összefüggésben figyelemre méltónak tartom azt is, hogy a pályaelhagyó tisztjelöltek nemi megoszlását tekintve a férfiak túlsúlyával találkozunk. 2018-ban például a felvételt nyert és a leszerelő hallgatók arányszámának nemi megoszlását vizsgálva megállapítható, hogy míg a férfiak 17,4%-a hagyta el a képzést az első öt hétben, addig a nőknek mindössze 11,1%-a távozott. Visszautalva a katonai hivatásválasztást motiváló tényezőkkel foglalkozó tanulmány megállapításaira (Kanyóné, 2002), ennek egyik lehetséges oka, hogy az olyan motiváló tényezők, mint az erőbizonyítás vagy a kompetenciapróba a lányoknál sokkal hangsúlyosabban jelen vannak. A hivatkozott szerző szerint az erőbizonyítással és a kompetenciapróbával összefüggő motivációs eszköztárba sorolhatjuk a férfias kihívásoknak való megfelelés, a rátermettség, az alkalmasság, a „mire vagyok képes” bizonyításának motiváló tényezőit (Kanyóné, 2002). Ez alapján feltételezhetjük, hogy a nők, tekintve, hogy egy társadalmilag meglehetősen maszkulin szervezetrendszer közösségéhez kívánnak csatlakozni, mentálisan sokkal inkább felkészítik magukat a várható kihívásokra, a rendészeti hivatás sajátosságaira, elvárásaira (pl. a hierarchiára, a parancsrendszerre, a kötöttségekre). Esetükben talán pontosan ugyanezért jelentősen kisebb az alacsony kötelességtűréssel indokolt leszerelések számaránya. A 2018-as évben például a nők mindössze 12,5%-a (N=1) hagyta el a pályát az alacsony kötelességtűrés csoportjába sorolt indokolással. A férfiaknál ez az arány akkor 41,9% (N=13) volt. Úgy tűnik, hogy a hölgyek esetében a személyes túlvállalás (37,5%) és a pályatévesztés (25%) jóval meghatározóbb a leszerelési indokok között.

Pályatévesztés (N=19). E kategóriába azok az indokok tartoznak, amelyek elsősorban a tisztjelölt pályaválasztással kapcsolatos átgondolatlan, más által jelentősen befolyásolt vagy más miatt nem megfelelő döntéséből származnak.

A leszerelők egy része sajnálatos módon hozzátartozói – elsősorban szülői – nyomás hatására választotta a képzést. Egy esetben találkoztunk olyan személlyel is, aki egy alkalommal már elhagyta a rendészeti alapfelkészítés intenzív szakaszát még a befejezés előtt, azonban szülői presszió hatására egy év múlva újra visszatért. A gyakorlati eredmények ugyanakkor azt igazolják, hogy az ilyen kényszer hatására bevonuló hallgatók rendkívül rövid ideig képesek elviselni a képzés intenzív és főként gyakorlatias jellegét.

A pályatévesztő kategóriába tartozó leszerelők másik része egyértelműen kiforratlan vagy elhamarkodott pályaválasztás eredményeként kerül a képzésbe. Ők azok, akik valójában más képzési terület iránt érdeklődnek – pl. nemzetközi vagy államtudományi tanulmányok, színészet, gazdasági terület –, illetve külföldön tervezik jövőjüket vagy családalapításba kezdenének, s ezt nem tartják összeegyeztethetőnek a hivatásos léttel.

Az e kategóriába sorolt indokok harmadik típusa, amikor a tisztjelölt nem azt kapja a képzéstől és az általa választott hivatástól, amit korábban elképzelt. Az egyenruhás hivatással kapcsolatos irreális, romantikus elképzelések, illetve a filmek, tévéfilmsorozatok által sugallt kép gondolattorzító hatása ehelyütt érhető tetten leginkább. A leszerelők beszámolói arról árulkodnak, miszerint több esetben a pályaelhagyás indoka az, hogy a valóság sokszor egyáltalán nem korrelál az elképzelések és filmek világával.

Személyes túlvállalás (N=15). A pályaelhagyók jelentős része azzal indokolta döntését, hogy nem érzi magát kellően felkészültnek és potensnek arra és ahhoz, hogy megfeleljen a rendészeti alapfelkészítés, valamint az egyetemi képzés minimális elvárásainak. Azok a tisztjelöltek, akik ilyen okból szereltek le, három területet említettek, amelyen, úgy vélték, saját képességeikhez képest túlvállalták magukat: a fizikális felkészültség, a mentális teherbírás, valamint a tanulási képességek területét.

Egészségügyi alkalmatlanság (N=19). A rendészeti felsőoktatás során mindvégig, de különösen a felvételt követő rendészeti alapfelkészítés első öt hetében a tisztjelöltek folyamatos fizikai igénybevételnek vannak kitéve. A fokozott és tartós fizikai terhelés értelemszerűen megfelelő egészségügyi állapotot követel. Többek között ez az oka annak, hogy a felvételre pályázókat az egészségi vizsgálat kötelezettsége terheli.

Az alkalmassági vizsgálatok ellenére számos esetben történik leszerelés az alapkiképzés folyamán azért, mert a pályázók elhallgatják korábbi sérülésüket, betegségüket, illetve azokat gyógyultnak vélik, s a fizikai terhelés hatására e problémák újra tüneteket produkálnak. A vizsgált mintában olyan korábbi, illetve eltitkolt sérülések, betegségek tünetei vezettek a leszereléshez, mint a különböző mozgásszervi betegségek (pl. korábbi sportsérülések, ficamok, csonthártyagyulladás), gerincbántalmak, szív- és érrendszeri betegségek, a köldöksérv vagy az asztma.

Az egészségügyi alkalmatlanságot indokként megjelölő tisztjelöltek másik csoportja olyan sérülésre hivatkozott, amelyet a rendészeti alapfelkészítés során szenvedett el, s amelyből az öt hét folyamán nem volt képes felgyógyulni, ezáltal képtelen volt teljesíteni a kritériumfoglalkozások követelményeit.

A mintában szereplő tisztjelöltek összesen 19 esetben indokolták egészségügyi alkalmatlansággal leszerelésüket, azonban közülük mindössze nyolcan voltak azok, akik a kiképzés idején szerezték sérülésüket.

Egyéb (N=5). E kategóriába soroltuk azokat az indokokat, amelyek a fenti csoportok egyikébe sem helyezhetők el. Ilyennek tekinthető, amikor a rendészeti szerv indokolás nélkül megszüntette a tisztjelölt jogviszonyát; a tisztjelölt saját kérésére – családi, magánéleti okokra hivatkozva – szűnt meg a jogviszony; vagy a tisztjelölt külön nem indokolta döntését. A leszerelési okok e csoportjában mindössze öt eset szerepel, így jelentőségük elhanyagolható.

Az alapkiképzés első napjait vizsgálva azt látjuk, hogy a tisztjelöltek leghamarabb az alacsony kötelezettségtűrés, a pályatévesztés és a személyes túlvállalás felismerése miatt hagyják el a rendészeti alapfelkészítés intenzív szakaszát (3. táblázat). Az alacsony kötelezettségtűrésből származó pályaelhagyások jelentős száma feltételezhetően kapcsolatban áll a fiatalok generációs sajátosságaival. Pais (2013) úgy véli, hogy a Z generáció tagjaira nem tekinthetünk úgy, „mint egy generációra a többi között, hiszen ők a világ első globális nemzedéke” (12. o.). A szerző szerint e generáció legfontosabb jellemzője, hogy a személyi szabadság rendkívül fontos számukra, elődeiknél sokkal gyorsabb ritmusban élnek, inkább bíznak magukban, mint a körülöttük lévő világban, bátrak és kezdeményezőek, ugyanakkor a szabályok betartására sokkal kevésbé mutatnak hajlandóságot, és sok esetben jellemzik őket nárcisztikus személyiségjegyek. Számolnunk kell továbbá azzal, hogy a tekintélyhez való viszonyuk jelentősen eltér a korábbi generációk szülötteihez képest (Pais, 2013). Mindezek pedig könnyen válhatnak összeegyeztethetetlenné a korábbi képzési rendszerek, de különösen a rendészeti képzési rendszer elvárásaival.

3. Táblázat
A pályaelhagyási indokok előfordulása az alapkiképzés 1–3. napjaiban (esetszám)