A pedagógustársadalom fegyelmezése

KIREKESZTÉS ÉS „NEMZETI EGYSÉG”?

Az elmúlt évtizedek alatt tanárként és történészként egyaránt foglalkoztatott
a kérdés: miért olyan kapkodós a történelmünk? Kormányzataink miért siettetik mesterségesen a problémamegoldást? A túlzott sietség nem túl drága-e mind­annyiunknak? Arányban van-e a problémáink megoldására fordított energia, tudás, pénz a kimutatható eredményekkel? A társadalom egészét, ezen belül az egyes állampolgárokat, csoportokat, vallási közösségeket, önszerveződő társadalmi szervezeteket érő, szinte folyamatos és a szükségesnél jóval nagyobb stressz, a szüntelen izgalmi állapot, lelki feszültség milyen leírható károkat okoz, mekkora pusztulást idéz elő, generációkon is átívelően? Miért nem sikerül tartós „nemzeti egységet”
teremtenünk, a pillanatnyi fellángolásokon túl, legalább a mindenkori „sorskérdéseket” illetően? Miért gondoljuk azt, hogy a politikai hatalom sikeres megragadása egyúttal a sikeres problémakezelést is garantálja? Ez az írásom a pedagógusok szorongattatásairól szól, azt szeretné elérni a károk felmérésével, hogy olvasóim töprengjenek el a történteken, majd kutatásaikkal, véleményeikkel, állásfoglalásaikkal járuljanak hozzá egy konstruktív társadalmi magatartás formálódásához is.^[1]

ESÉLY: ROSSZKOR. MEGOLDÁS: FELEMÁS.

A történetírás által kronológiai kalodába zárt „rövid” 20. század (1914–1991) az átélőknek, a magyar társadalom döntő többségének – beleértve az uralkodó köröket is – inkább végtelenül hosszúnak tűnhetett. Megrázkódtatások láncolatából állt, melyekben hol a politika, hol a gazdaság volt
a domináns elem. A közoktatás és a közművelődés ezek hálójában vergődött. A dualizmus kora látványos eredmények születésének ideje volt. Ugyanakkor számos, a magyar élet modernizációját akadályozó probléma még megoldatlan volt; ezek egymásra torlódtak, és a tömegek elégedetlenségének hullámain döntési helyzetbe került kormányzatok az I. világháború éveiben, majd a háborút követő két forradalom rendkívüli viszonyai közepette igyekeztek ezeket megoldani.

A rendkívüli idők kínálta-követelte eszközökkel és módszerekkel. Ma­gyar­­or­szág 1918-ra végveszélybe került: a négy éve tartó öldöklés fájó em­bervesztesége mellett, a gazdaság, a mindennapi létbiztonság és az oktatás-nevelés helyzete is kétségbeejtően alakult. Bomlás, hanyatlás, s vele kiáltó ellentétben kevesek hirtelen gazdagodása a végsőkig fokozta az elégedetlenséget. A váratlanul ránk szakadt nemzeti függetlenség széleskörű nemzetközi támogatást és belső társadalmi összefogást, legalább a nagy pillanathoz illő nemzeti egységet igényelt volna. Ehelyett a teljes nemzetközi elszigeteltség és a szembenálló társadalmi-politikai erők egymásnak feszülése növelte a bajt. A „történelmi” Magyarország területén idegen hadseregek erői állomásoztak, a szomszédos népek soviniszta politikai csoportjai pedig, kormányaik útján, az ország teljes felosztásán munkálkodtak. A két forradalom, az „őszirózsás” és a „proli-diki” (Tanácsköztársaság) ebben a rendkívüli helyzetben, a valóságtól elrugaszkodva, ugyanakkor hivatkozva arra, harcot hirdetett és folytatott, olyan, az események sodrában állandóan módosult tervek keresztülhajszolása érdekében, melyek gyakran utópiának, feleslegesnek, sőt ártalmasnak bizonyultak. A Tanácsköztársaság vezetői néhány hónap alatt szerették volna elérni a teljes magyar élet új „vágányokra” állítását. Miközben átmeneti sikereket értek el a frontokon, a terrorral, a harcos ateista gyakorlattal, a mezőgazdaság, a közoktatás átalakítása során tett átgondolatlan lépésekkel maguk, tehát a „modernizáció” gondolata és gyakorlata ellen hangolták az ország lakosságának többségét.

Törvényszerű volt a nagy kísérlet bukása, elkerülhetetlen a restaurációs erők visszataszító visszavágása. A magyar lét alapjainak gyökeres megváltoztatása mint fő feladat, továbbra is fennállt. Ezt lehetett tagadni, magyarázni, megoldását újra meg újra elodázni, de semmissé tenni nem.

A közoktatás és a közművelődés ügye, benne a magyar pedagógustársadalom egészének helyzete, működése – az óvodai dolgozóktól az egyetemi oktatókon át a miniszterekig – az előzőekben jelzett körülmények között alakult, s hatott vissza azokra, közvetlenül és távlatokban egyaránt. A továbbiakban ennek a folyamatnak egy részére, a pedagógusok, ezen belül is elsősorban a néptanítók forradalmak alatti és utáni helyzetére összpontosítjuk figyelmünket.

TÖRTÉNETÍRÁS „ÜNNEPLŐBEN”

Először is áttekintjük azt a nagyszámú és egyre szilárdabb tárgyi alapokon nyugvó, ugyanakkor szemléletében és előadásmódjában is változó irodalmat, amely a kutatónak segítséget és feladatot egyaránt jelent.

Az első említésre érdemes művek létrejöttében az események közvetlen, személyes átélése párosult a sebtében összegyűjtött dokumentumok mélyebb, tudományos elemzésének, szakmai vitájának és a higgadt mérlegeléshez nélkülözhetetlen távlatának hiányával. A Gratz Gusztáv szerkesztette kötetekről van itt szó, melyeket a forradalmak ismert kutatója, Hajdu Tibor a következőképpen értékel: „a Tanácsköztársaság történetével foglalkozó konzervatív irodalom egyet kíván bizonyítani: a szocialista rendszer mindenképpen életképtelen, különösen pedig idegen a magyar nép lelkétől és vágyaitól” (Hajdu, 1969). A bolsevizmus Magyarországon című kötet negyedik könyve szólt a kultúráról, ezen belül a közoktatásról. Mindhárom szerző, különösen Imre Sándor elismeréssel ír a Közoktatásügyi Népbiztosság és a proletárdiktatúra mellé álló pedagógusok lendületes, sőt, szenvedélyes működéséről.^[2] Törekvéseik – hangsúlyozták – lényeges kérdésekben régóta indokoltak voltak.

A kudarcot két tényezővel magyarázták: nem sikerült a közvélemény megnyerése és a szükséges pénzügyi fedezet előteremtése sem. Számos kritikájuk indokolt, termékeny viták alapját képezhette volna. Mi csak egyet idézünk Imre Sándor figyelmeztetéseiből: „Majd ha részletesen megírja valaki – olvasható a népoktatásról szóló alfejezetben – a diktatúra négy hónapjáról a magyar nevelés történetét, egyenként kell számba vennie a népbiztosságnak nemcsak legfőbb irányítóit, hanem a kisebbeket is. Pusztán a személyek lelkületének, e feladatra való felkészültségének s e kettőből fakadó magaviseletének az elemzéséből lehet majd megállapítani: miért volt a közoktatás egyes ágaiban különböző hatása a proletárdiktatúra kormányzatának, s mik voltak a rejtett mozgatói az intézkedéseknek” (Gratz, 1921, 623. o.).^[3] Ugyanakkor sem Imre Sándor, sem a kötet többi szerzője nem tért ki a múlhatatlanul szükséges közoktatási-közművelődési reformok elmaradásának részletes indoklására. A forradalmak gyakorlatának bírálatánál pedig hiányzott a rendkívüli helyzetből adódó esendőségek méltányos kezelése.

A Kaas-Lazarovits-féle kötet 1930-as müncheni, majd 1931-es londoni megjelenése után (Kaas és Lazarovits, 1930), mely a nyugati közvélemény számára próbált el-, illetve a közvélemény előtt leszámolni a forradalmakkal, hosszú szünet következett a forradalmak történetének kutatásában, az esetleges új eredmények közzétételében. A folytatásról ismét Hajdu Tibort idézzük: „A marxista-leninista irodalom feladata lett volna a lenini eszmék előretolt állásának, a Magyar Tanácsköztársaságnak beható elemzése és méltatása. Ámde a kommunista történetírásra fokozottan állt az, ami általában jellemezte a historiográfia viszonyát a Tanácsköztársasághoz. A Tanácsköztársaságot nagy politikai jelentősége és összefonódása az utána következő évtizedek problémáival az érdeklődés középpontjába állította ugyan, de gátolta is történtének részletes és hű megírását” (Hajdu, 1969).

Szántó Béla emlékiratai kéziratban maradtak.^[4] „Nem véletlen – írja Hajdu –, hogy még az első terjedelmesebb, minden fő kérdésre kitérő népszerű összefoglalás sem nálunk jelent meg”, hanem a Szovjetunióban M. F. Lebov tollából, 1959-ben (u. o.). Hajdu Tibor monográfiái a két forradalomról 1968-ban és 1969-ben kerültek az olvasók kezébe. Ezeket a szerző – követendő szerénységgel – első kísérletnek tartotta.

A Gratz szerkesztette 861 oldalas kötetben 123 oldal szól a kultúráról és a közoktatásról. Hajdu az őszirózsás forradalomról értekezve a 469-ből mindössze egyet, a Tanácsköztársaságról szóló kötetben pedig a 461-ből nyolc oldalt szentelt a kultúrának és közoktatásnak. Kifogásolta, hogy a Gratz szerkesztette kötet szerzői csupán a TAGYOB^[5] anyagára támaszkodtak, ő viszont A forradalom és kultúra című fejezet közoktatásról szóló részéhez (447. o.) mindössze egy Kelen Jolán- és egy Ladányi Andor-írást hasznosított.^[6]

Az első magyar proletárdiktatúrát a személyi kultusz kiteljesedésének éveiben a himnikus hangvételű kultuszirodalom és történetírás szorosan összekapcsolta Rákosi Mátyás alakjával, 19-es szereplésével. 1919 és veteránjai az állampárti diktatúra évtizedeiben a hatalmat birtokló kommunista párt ideológiai és gyakorlati támaszai voltak. Minden politikai válság idején az ő hősi küzdelmüket tárta olvasói elé a pártsajtó, a veteránok pedig, eleget téve a protokoll-meghívásoknak, elérzékenyülve meséltek a felejthetetlen 133 napról kisiskolásoknak, úttörőknek, ipari tanulóknak és termelőszövetkezeti fiataloknak.

1953-at követően a történeti kutatások is lélegzethez jutottak. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően pedig ismét felértékelődött a magyar forradalmi munkásmozgalom, ezen belül is a hazai kommunista múlt története. A két világrendszer békés egymás mellett élése (a ’60-as évek első éveitől számított új történelmi szakasz), a felerősödő ideológiai versengéssel együtt, további lökést adott a két forradalom és az 1944-ig terjedő időszak, az ún. Horthy-rendszer kutatásának. Elsősorban az évfordulók adta lehetőségeket kihasználva, de az oktatás és a pártpropaganda szükségleteitől is késztetve, 1959-ben, 1961-ben, 1963-ban, 1968-ban, valamint 1979-ben számos dokumentumkötet, bibliográfia, levéltári forrásjegyzék és ismertetés, helytörténeti dokumentumkötet és tanulmány jelent meg, köztük oktatási és művelődéstörténeti tárgyú is. (A magyar tudománytörténet, 1971, 496-543. o.)

A „tabukérdések” továbbélése ellenére a neveléstörténeti tárgyú
tanulmányok, do­ku­men­tum­kö­te­tek és összefoglaló művek forrásbázisa szélesedett, nagyobb figyelmet kaptak a fővároson kívül történtek, az értékelések is elmozdultak az egyoldalú dicshimnuszok zátonyáról. Elsősorban Köte Sándor, Kelemen Elemér és Szabolcs Ottó munkái adtak okot bizakodásra. Ezt a várakozást Kelemen Elemér váltotta valóra (2008), s Donáth Péter nagy horderejű, rendkívül adatgazdag, megközelítésében újszerű, előadásmódjában körültekintő és szellemes műve teljesítette ki (2009). Minderre már a sokadik „rendszerváltást” követően, azaz 1989 után, sőt, a 2000-ik évet is átlépve került sor. Ugyanakkor a köztörténeti összefoglalásokban kísért a múlt, lassan halványul a gazdaság- és politikatörténeti dominancia, nehezen tör utat magának a „totalitás” és a „kis” történetek szükséglete.^[7]

1918 és 2013 között kilencvenöt év telt el. A XX. századról könyvtárnyi történeti mű született. Mégsem hagyhatjuk szó nélkül, hogy az alapvető levéltári forrásanyag, esetünkben az oktatás-nevelés és művelődéstörténet forrásanyaga ma sincs birtokunkban, hiányát témánk feldolgozásánál is fájón nyugtáztuk. Ez részben a kutatókon kívül álló okokkal magyarázható, részben a neveléstörténet-írás lebecsülésére vezethető vissza. Ez a dolgozat, azon túl, hogy ismét felhívja erre a figyelmet, szerény mértékben enyhíteni is próbál ezen a helyzeten.

Mielőtt néhány kérdést részletesebben is szemügyre vennénk, olvasóink figyelmébe ajánlunk két adatot, a pedagógusok (tanítóktól az egyetemi oktatókig), valamint tanítványaik (minden növendék az elemi iskolásoktól a felsőfokú oktatási intézményekben tanulókig) létszámát az 1919/1920-as tanévben. A 284 919 tanulót/hallgatót 20 840 oktató képezte/nevelte. Külön említjük a 16 313 néptanítót, az 56 541 középiskolást, valamint a 18 449 főiskolást/egyetemistát (KSH évkönyvek). Közülük kerültek ki történetünk forrásokban is megörökített szereplői. A számok ismeretében minden olvasónk eszközölhet összevetéseket, végezhet számításokat a részvétellel, aktivitással, büntetésekkel, veszteségekkel kapcsolatban.

AZ OKOKRÓL ÉS A FELELŐSÖKRŐL

Az I. világháború végén Magyarország
(a „történelmi Magyarország”), Európa hajdan erős védőbástyája – így búsongott
a nemzeti beállítottságú sajtó –, romokban hevert.^[9] Milyen okok vezettek idáig? Kik
a felelősök? Mit kell tenni a teljes megsemmisülés elkerülése érdekében? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések tartották izgalomban a közvéleményt, a napi megélhetésért folyó erőfeszítések közepette is. Érthető, hogy
a felelősség kérdése az oktatási rendszerrel, s benne a pedagógusok, mindenekelőtt a néptanítók szerepével kapcsolatban is felmerült. A felnövekvő nemzedékek nevelésében/képzésében játszott szerepüket túlértékelve, ennek mértékében vetették fel felelősségüket. Az élmények frissek, a sebek nyitottak voltak, a józan mérlegelés helyett a szenvedélyek irányították a tetteket.
A restaurációs erők gyengék voltak, a brutális rendcsinálásnak nem akartak, de nem is lettek volna képesek határt szabni. Ne gyűlölködjünk! – figyelmeztették olvasóikat az újságok. (Lásd Az Újság és a Magyarság 1919. szeptember 28.-ai számainak 1. oldalát.) A józan hangra, jöjjön az a miniszterelnököktől, a belügyminiszterektől vagy éppen a baloldal üldözöttjeinek védelmére kelő Népszavától, még hosszú hónapokig alig hallgatott valaki. A pedagógustársadalom és az ifjúság ’18-19-es magatartásának meg­í­té­lé­sé­re is rányomta bélyegét ez a bosszúszomjas, keserű hangulat. A feszültség mértéke, a proletárdiktatúra maradványainak felszámolása, a konszolidációs eszközök és módszerek megválogatása és alkalmazása, valamint a „vétkesek” felelősségre vonása – már csak az idegen megszállók átmeneti jelenléte miatt is – az ország egyes vidékein más és más volt. A „bűnös városban” történtekről aránytalanul többet tudunk, mint az országszerte zajló eseményekről. „Annak, aki a tanácsrendszernek nevezett rémuralom történetét meg fogja írni, külön fejezetet kell szentelnie a fővárosi tanítóság szerepének ebben a nagy összeomlásban…” (Lásd a Magyarság 1919. október 5-ei számának 5. oldalát.) Az Új Nemzedék ezt a szerepet „szégyenteljesnek” minősítette, fő okát pedig a destruktív elemek, „kótyagos” tanítók számának rohamos növekedésében jelölte meg. Ezek közül került ki az új iskolavezetők 80%-a. A statisztikai adatokkal való hadakozás,
a „számháborúsdi” 1919. augusztus 1-jével vette kezdetét, és, mint látni fogjuk, a zsidó/izraelita tanítók/tanárok részvételével kapcsolatos vitákban csúcsosodott ki.

Felmerült a férfi és női résztvevők arányának, részvételük hevességének problematikája is. A nők szereplését „férfiasabbnak” ítélte
az Új Nemzedék.
A Gratz-kötet szerzői is említésre méltónak tartották a nők viszonylag nagy számát a kárhoztatott 133 nap alatt (Gratz, 1921, 621. o.).^[10] Idővel fontosabb kérdések kerültek a viták középpontjába, a vélemények is szabadabban ütköztek a politika színterein, főként a Nemzetgyűlésben. Az egyoldalú, alpári hangú elutasítást, szidalmazást visszaszorították a higgadtabb, tárgyilagosabb megítélések. A megszólalók a tapasztalatok összegzésére, a legfontosabb tanulságok megfogalmazására, a sürgős teendők számba vételére törekedtek. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz (VKM), a székesfővároshoz, a megyék vezetőihez forduló „monstre” pedagógusküldöttségek, amelyek memorandumokban összegezték képviseltjeik kéréseit, a vezető tisztviselők válaszaiban érzékelhették az egységes elítélés helyébe lépő árnyaltabb megítélést. Például Bódy Tivadar polgármester-helyettes 1920 márciusában a következőket hangsúlyozta egy pedagógusküldöttség előtt: „Igaz ugyan, hogy a tanítók közül került ki a legtöbb kommunista, de a küldöttség, és azok, akiket képviselnek, a főváros és a haza leglelkesebb hívei” (Magyarság, 1920. március 20. sz., 7. o.).
A Nemzetgyűlés 1921. június 9-i ülésén Usetty Ferenc képviselő meggyőződéssel hirdette: „Az olyan tanférfiút, aki hivatása magaslatán nem áll, irgalom nélkül el kell távolítani az iskolából. (Úgy van! Úgy van!) Ne essünk a múlt hibáiba. A gyermekek jövőjét nem bízhatjuk mindenkire, hanem csak olyan emberekre, akikről joggal elmondhatjuk, az istenek kedveltjei. Kiválasztásuk a legnagyobb gonddal történjen, munkájukat pedig becsüljék meg jobban” (Nemzetgyűlési Napló, 1921. június 9., 603. o.). „Sajnos a múltban – hangoztatta Mózer Ernő képviselő – a magyar tanítósággal és papsággal a kormányok vajmi keveset törődtek. A páriái voltak a mi társadalmunknak. […] Nekünk […] olyan anyagi és erkölcsi helyzetbe kell őket juttatni, hogy ne legyenek kénytelenek nyomorogni. Segíteni kell őket, hogy állandóan dolgozhassanak. Ebben az esetben – szemben 1919-cel – képesek lesznek ellenállni a jobb megélhetést ígérő baloldali csábításnak, és eredményesen munkálkodni a nemzeti gondolat térhódításán, s a revízión. Az összeomlás »ezernyi« oka közé tartozik a pedagógusképzés alacsony színvonala, az, hogy a pedagógusok nem ismerték mélyebben növendékeik személyiségét, és elhanyagolták a gyakorlati életben hasznosítható ismeretek oktatását.” (Nemzetgyűlési Napló, 1920. december 22. sz., 328-330. o.).

ZSIDÓ PEDAGÓGUS: BŰNBAK ÉS/VAGY KÜZDŐTÁRS?

Az „ezernyi” ok között kitüntetett helyet foglalt el a hazai zsidóság magas részvételi aránya a századelő politikai-szellemi szervezkedéseiben, a forradalmak előkészítésében és vezetésében. Különösen szembetűnő ez a „felülreprezentáltság” a kulturális élet területén, valamint a közoktatásban. Utóbbit a legújabb történeti irodalom is bizonyítja (Gyurgyák, 2001). A korabeli „nemzeti” sajtó pedig mindent megtett annak érdekében, hogy a friss adatokat táblázatokba szedve sulykolja: a háború haszonélvezői, a hadimilliomosok zsidók, a politikai okból letartóztatottak többsége zsidó,
a szabad pályákra előkészítő iskolák (pl. felsőkereskedelmi iskolák) tanulóinak zöme ugyancsak zsidó. Ők szerepeltek elsősorban az elbocsátandó pedagógusok és tanulók/hallgatók jegyzékein. Politikusok és közigazgatási testületek dolgoztak ki törvényjavaslatot, hoztak határozatot a szabadkőművesek kizárásáról az ország valamennyi intézményéből és közhivatalából, Budapesten a keresztény iskolákból. Követelték, hogy a forradalmak alatt kompromittálódott tanítót és tanárt pedagógus pályán ne lehessen alkalmazni, s ha mégis, a nemzeti és keresztény szellem kialakítására közvetlenül alkalmas tantárgyakat (magyart, történelmet) ne taníthassanak. (Lásd Zákány Gyula nemzetgyűlési képviselő 57. sz. indítványát.) Ezek mellett alig hallatszott a Budapesti Fehér Újság figyelmeztetése: nem minden keresztény tisztességes, s nem minden zsidó gazember! (1919. november 27. sz.).^[11]

Ez a lapos, visszás, történeti elemzésnél szinte használhatatlan megjegyzés arra mégis elegendő, hogy jelezze: a hazai zsidóság magatartása a forradalmakkal és a polgári rend jogfolytonosságának helyreállításával kapcsolatosan bonyolult képlet. Ezt témánk esetében is szem előtt kell tartanunk. A két végpontot, szélső magatartásformát, egyfelől a „hitehagyott”, kizárólag a szélsőbaloldali politika képviseletével azonosuló, másfelől a fennmaradását, érvényesülését a többségi, jelen esetben a keresztény-nemzetinek mondott magyar társadalomba való, fenntartás nélküli beolvadásban látó csoport képezte. Előbbi vesztesként hagyta el a magyar belpolitikai küzdőteret, utóbbi minden igyekezetével bizonyítani kívánta nemzethűségét,
a revízió szolgálatára való alkalmasságát.
A forradalmakban szerepet játszó zsidó
vezetők sorsának alakulásáról, benne a közoktatás és közművelődés területén szerepet játszókéról tájékoztat az irodalom.
Az alkalmazkodó zsidó pedagógusokról, helyzetmegítélésükről, a forradalmakról,
a restaurációról, a zsidó iskolaügy állapotáról és távlatairól hangoztatott nézeteikről közlünk most itt néhány jellemzőnek tartott adatot.

Az Izraelita Tanügyi Értesítő 1920 januárjában így összegezte – az egyesület titkári jelentését idézve – a „lefolyt nyolc hónap” történetét: ez volt a magyar izraelita tanítóság legszomorúbb korszaka. „Bánatos szívvel gondolunk a nagy veszteségekre, melyet a kommunizmus szerencsétlen uralma a nemzeti nevelésre és a zsidó iskoláinkra és a zsidó tanítóság legnagyobb részének lelki életére gyakorolt.” De „elvonult a vihar, kibontakoznak megint az épület körvonalai és hálaének kél ajkunkon…” A folytatást akár Haller István miniszter^[12] is mondhatta, írhatta volna: nem kell új épület, nem kell új program: „a vallás, haza, erkölcs és tudás szent eszméi” adottak. A zsidó tanítók – hangsúlyozták a visszatekintők – a proletárdiktatúra alatt is ezek szellemében dolgoztak (8. o.).^[13] Polnay Jenő az Országos Magyar Zsidó Szövetség nevében a következőket nyilatkozta a Budapesti Fehér Újságnak 1919. november 27-én: „Magyarország felett egy rossz szellő suhintott végig, amely keresztüljárt tisztes, magyar érzelmű embereket is, olyan nyomokat hagyva ott, amelyek a politikai és társadalmi élet nyugalmába is belesüvítettek, hogy gyűlöletet ébresszenek fel polgártársban, polgártárs iránt. Ez a rossz szellem megbénította egészséges gondolatainkat, féktelensége úrrá lett rajtunk és ellene nem tudtunk védelmet keresni […] Őszinte megelégedésünket fejezzük ki a keresztényeknek, pártokba való tömörülésükért […] Ugyanígy cselekedjen a zsidóság is, amelynek ez most különösképpen kötelessége, hogy bebizonyítsa a magyar haza iránti törhetetlen ragaszkodását. A zsidóság már rá is lépett erre az útra.” A Zsidó Szemle 1921. november 4-ei számának első oldalán feltett kérdése: „Fátyolt a múltra?” indokolt volt.

De a brutális fehérterror és harsány antiszemitizmus lassú visszaszorulása,
a helyébe lépő „csendes” antiszemitizmus és intézményesült erőszak a hivatalos zsidó vezetőket is arra késztette: örömmel fogadják, hirdessék a zsidó oktatásügy terén mutatkozó eredményeket, és szelíd aggódással tegyék szóvá a vállalt asszimilációt veszélyeztető kormányzati lépéseket. „Az ország különböző részéről azon örvendetes hírt vesszük – írta az Izraelita Tanügyi Értesítő 1920-ban –, hogy hitközségek, melyek a ’70-es évek óta a felekezeti iskolákat beszüntették, az új tanévvel azokat újra megnyitották.” Pest, Kecskemét, Debrecen, Óbuda példázza ezt. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1920 nyarán nyilvánossági jogot adott a Zsidó Gimnáziumnak, elismerve a jogát az önálló,
felügyelet nélküli működésre. „Adja Isten – hálálkodott az Izraelita Tanügyi Értesítő –, hogy mind a magyarság, mind a zsidóság komoly hasznát lássa.” (1920. V-VIII. 48. o.) Ez év márciusában megalakult a „Héber Tanerők Szövetsége”, a ’Hisztadrot Hanozim Haivrim b’ Budapest’, amelynek célja a héber nyelv terjesztése és tanításának egységesítése volt. A Zsidó Gimnázium Baráti Köre és a Zsidó Egyetemisták Nemzeti Szövetsége szintén az együttműködés szellemét képviselte.

Aggodalomra adott okot a tanítóhiány, képzésük évtizedek óta húzódó megoldatlansága, a numerus clausus és annak „aláfelé” történő kiterjesztésére módot adó középiskolai felvételi rendszer. A „zord idők szomorú bélyegét” magukon hordozó jelenségek ellenére – sugalmazta a sajtó –
a zsidó felekezeti tanügy „hatalmas fejlődésnek indult…” (Izraelita Tanügyi Értesítő, 1921. május-július, 72. o.). A viharfelhők átmenetileg valóban elvonultak, de a felhőtlen égboltról csak ábrándozni lehetett. Az Ungváry Krisztián által felvetett beolvadási feltételek alakulása sem bel-, sem külpolitikai vonatkozásban nem adott okot bizakodásra (Ungváry, 2012).

CSAK EGY IRÁNY LEHETSÉGES!

A „piszkos munkát” ezúttal is a szélsőjobboldali katonai és civil erők kezdték, bosszúszomjtól hajtva, minden törvényességet mellőzve, szabad utat engedve a legalantasabb emberi ösztönöknek, indulatoknak, szenvedélyeknek. A tanácsszervek helyébe lépő régi/új államigazgatási szervek egyrészt bekapcsolódtak a „rendcsinálásba”, másrészt törvényes látszatát igyekeztek kelteni a történteknek. Az országos és helyi szervek állást foglaltak a forradalmakkal szemben, és hitet tettek a keresztény-nemzeti Magyarország védelme és megerősítése mellett. Minden, 1918. október 31-e és 1919. augusztus 1-e között hozott intézkedést, törvényt és rendeletet semmissé nyilvánítottak, a kinevezéseket hatálytalanították, az 1919 nyarán kiadott ren­del­ke­zé­se­ket nem tették közzé a Hivatalos Közlönyben. Országos körözést adtak ki a népbiztosok és más baloldali vezetők ellen. A megyék hasonló kiadványaiban minden pedagógust felszólítottak: azonnal jelentkezzék a mun­ka­he­lyén. Megkezdték a pedagógusokra vonatkozó statisztikai adatok gyűjtését. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett „iskolavezetőket”, vagyis igazgatókat azonnali hatállyal leváltották. Elődeiket (a leváltottak által leváltottakat) visszahelyezték. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, a Székesfőváros Tanácsa és a Tankerü­leti Főigazgatóságok rendeletek, utasítások sorát adták ki a tisztogatás alapelveiről, a bonyolítás módozatáról, a tanítás mielőbbi megkezdéséről és kötelező szellemiségéről. A kettős célt: a baloldal kiszorítását a közoktatás és közművelődés vezető pozícióiból, valamint a tanítás mielőbbi folytatását egységesen, a kívánatosnak ítélt egységes tartalommal és szellemiséggel kívánták elérni. Ezt támogatta a régi, feloszlatott pedagógus-tömörülések újraindulása, a meglepően gazdag és szakmai szempontból is sokszínű pedagógiai sajtó, ezt képviselték a politikai pártok, a szélsőjobboldali társadalmi szervezetek pedagógustoborzásai és az egyházak is. A Tanácsköztársaság jelszava lett, ellenkező politikai tartalommal, az iránymutató: ezentúl csak egy irány lehetséges! A keresztény-nemzeti egység mindenekfelett! A turulmadár, a nemzeti színek, a tárogató és az államilag támogatott „búsongás” jellemezte a hivatalos törekvéseket, együtt a sastollal és a fokossal. Szerencsére a meggyötört magyar pedagógus életrevalóságáról tett tanúbizonyságot. Nem „búsongott”, dolgozott. Köztük a „Sanyarú Vendelek”^[14] utódai is.

A „SEPRŰZÉS” ELVEI ÉS GYAKORLATA

A Főváros Tanácsa már augusztus 7-i ülésén rendeletet alkotott a kompromittáltak azonnali eltávolításáról, az esetleg felmerülő munkaerőhiány pótlásáról (lásd a Fővárosi Közlöny 1919. augusztus 15-ei és október 24-ei számát), másnap a fegyelmi eljárások felfüggesztéssel együtt járó megkezdéséről. Ebben a rendeletben figyelmeztettek a tényállás tüzetes, egyénenkénti vizsgálatának fontosságára. Az eredményekről „legkésőbb nyolc nap leforgása alatt” kértek jelentést (96.115/1919-1. sz. r.). A pedagógusoktól elvárták a segítő közreműködést. Azt hangoztatták: „a lehető legnagyobb tárgyilagosságra kell törekedni. Lelkiismereti kérdést kell csinálni abból, hogy senki fölött pálcát ne törjünk csupán a látszat alapján, avagy mendemondák után indulva, ne hallgassunk az indulat, a szenvedély, a sértett önérzet, a megbántott hiúság szavára, hanem csakis pozitív adatokra, nyilvánvaló tényekre támaszkodva ítélkezzünk […] a folytonosság elve alapján állunk […]. Vissza kell térnünk oda, ahol működésük erőszakosan félbeszakadt […] ne a gyűlöletet hirdessük, hanem
a szeretetet és a megértést” (61.919/VII. sz. körlevél). ^[15]

A VKM azonos húrokat pengetett. Azt ígérte, a „legszigorúbb igazságosság és méltányosság” jegyében, közmegelégedésre foglalkozik a felmerülő személyi ügyekkel. Elsősorban a tantestületek előtti önigazolásoknak adott helyet. A testületi döntéseket négytagú bizottság vizsgálata készítette elő. Az eredményből világosan ki kellett tűnnie, ki mit tett a két forradalom idején, főleg pedig annak, mit tanított. Minden egyes pedagógusról külön-külön kellett szavazni. Az érdekeltek ebben nem vehettek részt. „Megokolt esetben” szabadságoltathattak.^[16] A döntésekbe bevonták a Magyar Tanítók Nemzeti Szövetségének képviselőit, de a tanárok azonos elnevezésű érdekképviseleti szervezetét is (Budapesti Közlöny, 1919. augusztus 19. sz., 1-2. o.).

Egyesek minden tanuló alapos kifaggatását sem tartották mellőzhetőnek. Ugyanakkor figyelmeztettek: kenyerétől ne fosszunk meg senkit, ne gyártsunk mártírokat! A belügyminiszter a rendőrhatóságokat arra figyelmeztette: „sem a jogrenddel, sem az emberszeretettel nem egyeztethető össze az a vadállatias kegyetlenség, amely az ártalmatlanná tett gonosztevőknek testi megkínzásában vagy lelki gyötrésében keresi és találja kielégülését. Ezért a letartóztatottakkal való kegyetlen vagy embertelen bánásmódot a leghatározottabban elítélem és szigorúan megtiltom.” (Fővárosi Közlöny, 1919. október 24. sz., 707-708. o., 120.684/1919-VII. sz. r.)^[17]

A sok hivatalos ígéret, figyelmeztetés, tiltás, részletes útmutatás mind azt jelezte: a gyakorlatban jelen voltak ezek a nem kívánatos jelenségek. Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye közigazgatási bizottsága 1919. október 10-én tárgyalt a „tisztogatás” eddigi tapasztalatairól. Megállapították: „a bűnösöknek bűnhődniük kell, de a legszigorúbban kell elítélni minden rendellenességet és törvénytelenséget. […] A tanítók igazolási eljárása folyik, sok helyütt azonban mindenféle mendemonda alapján meghurcolják a tanítót. Ezt a visszásságot meg kell szüntetni.” (Magyarország, 1919. október 11. sz., 6. o.)

Ezeket a „visszásságokat” szóvá tette a lassan magához térő és a korlátozott nyilvánosságot óvatosan kiaknázó Szociáldemokrata Párt vezetése és sajtója, a munkásság és a baloldallal rokonszenvezők körében olvasott Népszava; a szakszervezetek és a sorait rendező Gyermekbarát Egyesület pedig jóval határozottabban állt ki a „fehér Lenin-fiúk” üldözöttei, de a segítségért hozzájuk forduló pedagógusok mellett is. F. János írta, bírálatként, a Népszava szerkesztőségének 1919. augusztus 5-én kelt olvasói levelében, melyet az újság október 12-ei számának 5. oldalán közölt: „Írjunk meg mindent! Az őszinte, nyers igazság a mi fegyverünk…” Ha nem is mindent, de sok megfontolásra érdemes adatot közreadtak, bár olykor érzelmektől túlfűtött megfogalmazásban. Például a hajmáskéri internáló táborban uralkodó embertelen állapotokról szóló híreket,
a Szocialista Tanítómozgalom vezetőinek hivatalos fellépéseit, a mellőzött pedagógusok szociális nyomorának tényeit. De közölték a Népszava hasábjain a fegyelmi határozatok és bírósági ítéletek egyikét-másikát is. Ezeket a fellépéseket a hatalmi tényezők a konszolidáció előrehaladtával egyre kevésbé hagyhatták figyelmen kívül. A Magyarországi Tanítók Szakszervezetének az üldözött tanítók érdekében tett lépésére a polgármester helyettese csak így válaszolhatott: „az igazságtalanságok egy részét hamarosan jóvá fogják tenni” (uo.). Más kérdés, hogy a vizsgálat nélkül elbocsátott ideiglenes tanítók ügye nem rendeződött a remélt mértékben.

Ez a játszma a hatalmi tényezők és a „vesszőfutásra” ítélt pedagógusok között 1922-ben új szakaszához érkezett. A VKM-ben ekkor állították fel az Állandó Fegyelmi Bizottságot, amely a vitás ügyekben volt hivatott dönteni. Ezzel egyidőben jelentősen emelték a fizetéseket, ésszerűsítették
a minisztériumi munkát. A kormányok előtt, gazdasági téren, a konszolidációra nézve is nagy horderejű feladat állt:
a pénzügyi stabilizáció, az államháztartás egyensúlyának helyreállítása. Ez újabb lehetőséget biztosított az eddig is alkalmazott „rejtett B-listázásra”, vagyis az elbocsátások kiszélesítésére, a politikai szempontból nemkívánatos elemek perifériára szorítására. Mielőtt rátérnénk ennek tárgyalására, elkerülhetetlen a háborút követő évek szociális viszonyainak, az iskolának és az ifjúság helyzetének rövid jellemzése.

HÁBORÚ, NYOMOR, ZÜLLÉS

A történeti irodalom bőven tárgyalja és dokumentálja a háborút és az összeomlást követő zűrzavart, nyomort. A szerzők ebből vezették le a forradalmi erők hatalomra jutását, majd ezzel bizonyították a Horthy-rendszer kizsákmányoló, népnyúzó voltát (Nemes, 1956; Hajdu, 1969). Mi a korabeli sajtó általában túlzó, hatásvadász, érzelmek és indulatok korbácsolására törekvő írásaiból óvatosan, körültekintően szemezgetve, mozaikszerűen állítunk olvasóink elé egy képet. Talán valamivel közelebb kerülünk az elsüllyedt valóság felidézéséhez.

A munkanélküliség jelentette a fő gondot. Ezt növelte a 16 ezer menekült, köztük a számos, elsősorban székely pedagógus, akiket a 4000 vagonlakó között is meg lehetett találni. Az 1919/1920-as iskolaévet köszöntő Köztársasági Újság 1919. évi 1. számának első oldalán így jellemezte az uralkodó hangulatot: „Csüggedten, reményvesztetten, majdnem apátiával megyünk át az új iskolaévbe. Nincs egy reménysugár, melyet követni mernénk s nincs egy biztató szó, melyben hinni tudnánk.” A napi megélhetéshez szükséges javak árai a békebelinek sokszorosára nőttek, a jövedelmek viszont, rendezetlenségük mellett, egyre inkább elszakadtak ezektől. A sajtó naponta közölte az emelkedő árakat, a megélhetési nehézségek gyors növekedését. A Magyarság írta 1919 októberében: a tanítóságnak lakbéren kívül kellene legalább 1 000 korona. Egy öl keményfa felvágva 1 500 korona, egy téli öltöny 800, egy télikabát 800, egy kalap 200, 3 pár harisnya 150 korona. Tehát összesen 2 450 koronába kerülne a téli ruházat. A köztisztviselői fizetések viszont havi 600–1 000 korona körül mozogtak.^[18] Nem volt a pedagógustársadalomnak olyan csoportja, amely ne panaszolta volna sanyarú helyzetét, sajátos helyzetéből is adódó sérelmeit. Az Újság 1919. november 4-ei számának 2. oldalán, Az iskola rabszolgái című írásában hangsúlyozta: „Még fájdalmasabb hangok hallatszanak a tanítók, tanítónők és óvónők táborából. Körülbelül 35 000 diplomás ember teljesítette kötelességét […], de egy sincs közülük, akinek megélhetése biztosítva lenne. Így nem lehet kultúrát terjeszteni…” A zsidó tanítók anyagi helyzetéről állapította meg a Zsidó Szemle 1921. október 28-án a 11. oldalon: „Nincs olyan foglalkozási ág a köz- és magántisztviselők között, amely mostohább elbánásban részesülne kenyéradójától, mint a tanító.” A cikk idézi a mondást: „Ha nincs kenyérre való liszt, akkor nincs tanítás.” A Magyar Tanítóképző című folyóiratban Mesterházy Jenő írt részletesen a tanárság anyagi helyzetéről. Megállapította: „a tanári fizetés a békebelinek átlagosan csak 35 és fél százaléka, a tanárok még életben vannak.” A pedagógustársadalomnak, főként a tanítóságnak a kultúrfölény kiharcolásában játszott szerepe és anyagi helyzete közötti kiáltó különbség kárhoztatása állandóan napirenden volt a Nemzetgyűlés vitáiban is.^[19] Egyetlen társadalmi rétegnek sem jelentett vigaszt, így a nemzet napszámosainak sem, hogy mások sem dúskálnak – kevesek kivételével – az anyagi javakban. A zálogház, az ingyenkonyha, a pótlékok elmaradása, a fűtetlen lakás, a kulturálódás lehetőségének kérdésessé válása a „középosztályon” belül és kívül őket érintette leginkább. Mindez rányomta bélyegét hivatásuk gyakorlásának minőségére, és nemzetépítő hivatásuk lelkesültségére is.

Holott ennek tárgyi és személyi feltételei a háború, a forradalmak és Trianon együttes hatására ijesztőek voltak. Az oktatási-nevelési és a (komoly anyagi áldozatok árán nemrég emelt) gyermek-
és ifjúságvédelmi intézmények egész sora a megszállt, majd elcsatolt területeken maradt (Gergely, 1997).^[20] Szülők, testvérek százezrei szolgáltak a hadseregben, áldozták életüket hazájukért, lettek rokkantak. A frontszolgálat és a hadifogság megszakította, megtörte, sokszor lehetetlenné tette a fiatal korosztályok továbbtanulását, választott hivatásuk gyakorlását. Nehezen találták meg a helyüket a civil életben, a felsőfokú oktatási intézményekben, kényszerből elfogadott kenyérkereső pályájukon. Azoknak az oktatása-nevelése, akik az iskolák padjaiban maradhattak, messze elmaradt a békebelitől. Rövidített tanévek, hosszú „szénszünetek”, a sok hiányzó tanerő, a „gépesített halál” hírei, hatásának közvetlen tapasztalatai, a hősi halálról szóló értesítések szaporodása, a sebesültek látványa, a politikai jelszavak és a valóság között nyíló és mélyülő szakadék, a háborúval együtt járó ezernyi illúzió- és erkölcsromboló hatás ingerültté, ellenségessé, nihilistává tett sokakat, gyarapította a szélsőséges, baloldali csoportosulásokhoz csapódók számát. A romló táplálkozás, a szociális viszonyok, ezen belül a kétségbeejtő lakáshelyzet – elsősorban Budapesten – táptalaja lett a tébécének, nehezítette a vörheny-járvány leküzdését. A forradalmak if­jú­ság- és oktatáspolitikája reményeket ébresztett és sokakat mozgósított a fiatalok közül is. Számosan eszközei lettek a gyors, átütő és maradandó eredményekkel kecsegtető oktatási reformnak, amely gyökeresen új alapokra kívánta helyezni a „hagyományos” tanár-diák viszonyt. A kudarc elkeseredést, kétségbeesést, nem egy esetben makacs ellenzékiséget váltott ki.

Magasba szökött a fiatalkorú bűnelkövetők száma. Csak a fővárosban 42 ezer iskolakerülőről adott hírt a sajtó. Országosan mintegy kétszázezerre becsülték számukat. A tanulmányi átlagok osztályonként eltérő mértékben, de általában jelentősen hanyatlottak, a szorgalom, a jó tanulás nem volt „erény”. A tanulóifjúság egyik nyomorgó csoportja igyekezett segíteni a másik, ugyancsak nehéz helyzetben lévőn. De jelen volt a „csak egy nap a világ” hangulat is. Hatott a háborús évek során elmulasztottak pótlásának „elve”. Mozi, színház, kabaré, kávéház, táncpaloták, zsúrok, születésnapok, bajtársi összejövetelek – megannyi lehetőséget nyújtott a fiataloknak, amelyekkel a tehetősek éltek is. „Dőzsölt” a fővárosi fiatalság egy része, oly mértékben, hogy Horthy Miklós kormányzónak kellett felhívással fordulni hozzájuk: ne tivornyázzanak!

Az egyetemeken és főiskolákon eluralkodó antiszemita hecckampányok, a forradalmak idején kompromittálódottak elleni eljárások, együtt az iskolán kívüli ifjúság fegyelmezését és katonai előképzését szolgáló levente intézmény szervezésével éveken át életben tartották azt a feszültséget, amely nemcsak a fiatalok „békére való áttérését”, hanem a nehezen formálódó nemzeti megbékélést és együttműködést is zavarta (Ladányi, 1979; Gergely és Kiss, 1976).

Ezek közé a visszahúzó, ugyanakkor az adott körülmények között elkerülhetetlen kormányzati lépések közé tartozott a már említett B-listázás.

A PÉNZÜGYI EGYENSÚLY ÁLDOZATAI

A feszült belpolitikai helyzet és a nyomasztó anyagi-szociális viszonyok sürgették és egyben nehezítették is a megoldást. Az 1870-es évek óta kialakult, jórészt dzsentri eredetű köztisztviselői réteg, melynek létszáma már a dualizmus korában is túlméretezett volt, ragaszkodott életformájához, hivatalához, előjogaihoz. A szabad pályáktól való idegenkedése, hagyományai, egyoldalú képzettsége és a tapasztalatok hiánya fékezte a foglalkozásváltást. A változtatás elkerülhetetlenségét a kormányzat és a sajtó még csak hangoztatta, sürgette. A formálódó új oktatás-
és művelődéspolitika sem jelentett többet a problémaegyüttes felismerésénél, a változtatások melletti óvatos kiállásnál. A VKM-nek olcsóbbá és hatékonyabbá kellett tenni, és a csonka ország méreteihez, szükségleteihez igazítani az oktatási-művelődési rendszert. Egyszerre kellett figyelembe venni az adózó polgárok teherbíró képességét és megoldani az államháztartás egyensúlyának biztosítását, az államgépezet, az oktatás- és művelődésügy hatékony működését. A probléma már az átmeneti kormányok idején foglalkoztatta a szakmát és a közvéleményt. Javaslatok, tervezetek, feltételezések és bírálatok jelentek meg. Ezek azt hangsúlyozták: pontos helyzetértékelés, távlati terv szükséges. Csak ennek birtokában lehet a létszámcsökkentés mértékéről és módozatairól érdemben vitázni, dönteni. Egyesek úgy vélték: jogilag is a legindokoltabb volna elbocsátani a „szabadkőműves és a nemzetre kártékony tanok követőit.” Azokat, akiknek a megélhetésüket biztosító vagyonuk van. A „tűrhető” nyugdíjjal bírókat.
A „nagyon csekély” szolgálati idővel rendelkezőket. Azokat a férjezett nőket, akik nem családfenntartók. Minden leányt, aki nem teljesen árva vagy nem kifejezetten családfenntartó, és végül azokat, akiknek tanult mesterségük van, melyet újból folytathatnának.^[21] Az érintettek egy részében felmerült a külföldre távozás lehetősége, mások, akik eredménytelenül próbáltak szerencsét külföldön, visszasírták itthoni életüket (Világ, 1920. április 9. sz., 1. o.).

Az 1922. évi VI. törvénycikk végrehajtása^[22] elkeseredést, tiltakozást váltott ki országszerte. A Nemzetgyűlésben a szociáldemokrata Peyer Károly követelte: tűzzék ismét napirendre az „egész komplexumot, folytassák le újból a szabályszerű eljárást…”. Csak olyanokat tartsanak meg, akiknek ez a hivatal a kenyérkeresetük és használhatók (Magyarság, 1922. július 7. sz., 3. o.). A Közalkalmazottak Nemzeti Szövetsége (KANSz) és az Állami Tanítók Országos Egyesületének delegációja a VKM államtitkárának figyelmét hívták fel sérelmeikre. Az „elemi iskolákból – hangsúlyozták – több mint kétezer tanító és óvónő vonatott el.” Petri Pál nem tartotta megalapozottnak érvelésüket. Ezért a B-listás Tisztviselők Országos Szövetségének tíztagú küldöttsége 1922. augusztus 4-én Bethlen István miniszterelnököt kereste fel. Felhívták a figyelmét arra, hogy a vonatkozó rendelet nem adott kellő időt a megfelelő elhelyezkedésre. A miniszterelnök szerint is történtek „bizonyos igazságtalanságok”, de „teljes igazság nincs a földön.” Az érintettek újbóli elhelyezkedésükig eddigi járandóságaikhoz ragaszkodtak. Követelték: az átcsoportosítás során ne kapjon ilyen állást az, aki nem közalkalmazott. Felhívták a figyelmet arra, hogy a B-listázottak 90%-a menekült. Egyénenkénti új felülvizsgálatot tartottak szükségesnek (Magyarság, 1922. augusztus 6. sz., 2. o.). A továbbra sem javuló életkörülmények a tiltakozók harci kedvét növelték (Magyarság, 1922. augusztus 11. sz., 6. o.).

1923 májusában a Nemzetgyűlésben ismételten szóba került a „listázás” ügye. A nyugtalanság forrása az a hír volt, miszerint a „legjobb esetben húszezer közalkalmazottról és azok hozzávetőlegesen negyvenezer hozzátartozójáról, legrosszabb esetben negyvenezer közalkalmazottról és annak nyolcvanezer hozzátartozójáról van szó”. Újra kataszter készítését sürgették, amelyből kiderülne, ki milyen elbánást érdemel, és elbocsátását követően mivel tud majd foglalkozni. Már azt is nagy eredményként könyvelnék el, ha a „listára” kerülteknek 40-50%-át tudnák foglalkoztatni. Fontos, hogy az intézkedések bizalmat, megnyugvást keltsenek és az állam érdekeit szolgálják (Nemzetgyűlési Napló, 1923. augusztus 27. sz., 202. o.). A jobboldali sajtó rendszeresen közölte az elégedetlenségről szóló híreket, ugyanakkor figyelmeztette is az opponálókat: „A közalkalmazottak még legsanyarúbb helyzetükben sem vívhatják meg küzdelmüket – fenyegetésekkel”.
A bizalmat kívánta erősíteni gróf Klebelsberg Kunó miniszter a Magyar Tanítóegyesületek Országos Szövetsége által előkészített VIII. Egyetemes Tanítógyűlésen, amelyet 1923. július 4-én tartottak a Tanítók Házában. A miniszter beszédében hangsúlyozta: Magyarországon nincs fölösleges tanító és nem is volt. Megígérte, hogy a 20%-os létszámapasztás nem fog kiterjedni a kisdedóvónői és a néptanítói állásokra (Magyar Tanítóképző, 1923. 1-8. sz., 117-119. o.). A Magyarság 1923. július 6-i számának 2. oldalán ismertette a miniszteri beszédet és annak egy olyan mondatát, amit a Magyar Tanítóképző című folyóirat mellőzött. Nevezetesen: „Ne legyen az iskola agitátorműhely!”

Augusztus 27-én már Szabó Sándornak, az új törvényjavaslat előadójának szavait mérlegelhették a nemzetgyűlési képviselők: „Úgy érzem, mintha egész légiója övezne körül azoknak a sötét gondoknak, amelyek (azok) […] homlokáról jönnek ide, (akik) […] az állami ellátásban habár csak száraz kenyeret és hajlékot kaptak, de azért mégis megkapták. […] Ez a törvényjavaslat nem jóléti törvény, hanem nehéz kérdések megoldására szükséges intézkedéseket tartalmazó.” Alkotóinak fő célja: a közszolgálat érdeke. Hegymegi-Kis Pál képviselő szerint: „Szomorú időben, szomorú kötelességet teljesít a Nemzetgyűlés.” Maday Gyula pedig azt emelte ki: „Ominózus jog, amikor a kultúra miniszterét a kultúra csökkentésére vagyunk kénytelenek utasítani.” A felszólalók élesen bírálták a végrehajtás eddig elkövetett hibáit (Nemzetgyűlési Napló, 1923. augusztus 27. sz., 202-207. és 341. o.). A sajtó ezek közül
az 1 115 000 analfabéta és a tanítók számának csökkentése közötti ellentmondást emelte ki (Magyarság, 1923. május 8. sz.,
2. o és az augusztus 29. sz., 3. o.).

 

Klebelsberg miniszter 1923. augusztus 31-én mondott beszédet a Házban. Részletesen szólt a közigazgatás egyszerűsítéséről,
a saját tárcáján belüli leépítésről. Most is kiemelte: az óvónők és a tanítók „elvileg kikapcsoltatnak” a létszámapasztásból, amely általában „sokkal kisebb akció”, mint volt az 1922. évi. A miniszteri expozét éles, személyeskedő, politikai célzatú közbekiabálásokkal tarkított vita követte. A szociáldemokrata Peidl Gyula kifogásolta, hogy a kormányzat a középfokú és felsőfokú oktatási intézmények oktatóinak létszámát nem kívánja csökkenteni. A tanítókkal szembeni eljárás így annak „bosszú” jellegét sejteti. A minisztérium hivatalnokainak létszáma még mindig túl magas, évi aktaforgalma – kétszázezer ügyirat – meghökkentő. Az a törekvés, miszerint
a tanítókat a főispánok neveznék ki, tarthatatlan és egészségtelen központosításra utal, a tanítókat még az eddiginél is kiszolgáltatottabbakká teszi. Decentralizációt sürgetett (Nemzetgyűlési Napló, 1923. augusztus 31. sz., 305-311. o.).^[23]

Az 1924. évi VI. törvénycikk, amely törvényi alapját képezte a gazdasági stabilizációnak, komoly előrelépést jelentett a konszolidáció folyamatában, de egyben figyelmeztetést is: fiskális nehézségek esetén újabb megszorítások várhatók.^[24]
A Népszava 1925-öt, mint az újabb reménytelenség évét köszöntötte (január 1. sz., 1. o.). Friss javaslatok láttak napvilágot, amelyek további létszámapasztást,
a közigazgatás további egyszerűsítését, az állami munkaközvetítés hatékonyságának fokozását és a helyi közigazgatásban jelentkező „rengeteg személyi kiadás” radikális csökkentését tartották halaszthatatlannak. (Uo.) Szorgalmazták a fizetések és a munkaerő országosan arányos újraelosztását. Egészségtelennek tartották azt, hogy az országban ezer lakosra két néptanító és négy rendfenntartó közeg jut. A kultuszkormányzat a felsőfokú képzés erőteljes fejlesztését szorgalmazta, az ellenzék azonban az alapiskolázottság színvonalának emelése mellett foglalt állást. A Pénzügyminisztérium Bud János miniszter vezetésével elérte, hogy a tanítók megkapták békebeli fizetésüknek több mint 100%-át, a KANSz viszont sérelmezte, hogy a státusrendezésnél mellőzték előterjesztéseiket. A Ház megszavazta az új, szilárd fizetőeszközt, a pengőt, ugyanakkor a B-listások közül nem kevesen, mínusz 20 C°-os hidegben havat lapátolva keresték meg a mindennapi kenyerüket, s öngyilkosok is kerültek ki soraikból. A Magyar Rádió Hírmondó című első műsorát sugározta, ezzel együtt a fővárosban 20%-kal csökkent a húsfogyasztás, felére esett a kenyérgyárak teljesítménye. Húszezren jelentkeztek munkanélküli
segélyért. A Magyarország 1925. de­cem­ber 3-i számában fekete esztendőről, „ájult szegénységről” írt, s kérdéssel zárta jajongását: „Hogyan fog ez végződni?”
A Magyarság december 23-án Vádindítvány – B-lista miatt a cseh miniszterelnök ellen címmel írást közölt az első oldalon, a Néptanítók Lapja viszont úgy tett, mintha mi sem történt volna.^[25]

1926. A „ropogós”, csengő-bongó szép új pengő reményeket ébresztett, melyeket
a rövidesen kirobbanó világgazdasági válság köddé változtatott. Az utcára kerülő munkanélküliek száma jóval meghaladta
a létszámapasztottakét.

SOK ADAT, KEVÉS TUDÁS

Végül illene arra a kérdésre adatszerűen válaszolnunk, hogy az 1918. október 31-e és 1926 közötti időben hány pedagógust büntettek politikai indíték alapján, milyen büntetést kaptak, és meddig viselték ennek terhét. Bár a két terrorhullám, a (forradalmár) Szamuely Tibor és az ellenforradalmár Prónay Pálék vezette gyilkosságok és terrorcselekmények adatait mindkét fél gyűjtötte,^[26] teljes képünk ma sincs róluk. Dr. Váry Albert már 1922-ben összefoglalta kutatási eredményeit. Könyvében 587 személyt sorol fel, akiket a vörösök öltek meg. Közöttük volt néhány egyetemi hallgató és pedagógus is. A szerző jelzi: az elszakított területekről nem sikerült begyűjtenie az adatokat. Nem szerepelnek könyvében az öngyilkosok, illetve a szenvedés és bántalmazások nyomán elhaltak sem. Szerinte mintegy hetvenezer ember ellen indult bűnvádi eljárás, és 15 ezer embert helyeztek előzetes letartóztatásba. A bíróságok „csak” hatezret ítéltek el. Kétezer-ötszázat felmentettek, a többivel szembeni bűnvádi eljárást megszüntették, illetve kegyelmet kaptak. Háromszáznál több kompromittálódott személyt a Szovjetunió vett át, magyar fogoly tisztek ellenében. Váry szerint a bírói ítéletek alapján kivégzettek száma „alig haladja meg” az ötvenet. S ma már – tehát 1922-ben – „csak” 400 kommunista elítélt tölti szabadságvesztés büntetését. Kelen Jolán, K. Bartos Erzsébet és Bihari Mór 1963-ban megjelenő Kioltott fáklyák című kötetében harminc kommunista pedagógus áldozat életrajzát adták közre. Jelezték, hogy rajtuk kívül „számos” 1919-es pedagógusról is tudnak, akiket ugyan nem tiszti különítményesek gyilkoltak meg, de megalázottan, kenyerüktől, hivatásuktól megfosztottan a Tanácsköztársaság megdöntése után néhány hónap vagy év múlva meghaltak.^[27] Gyurgyák János – a történeti irodalom széleskörű felhasználása alapján – úgy véli: az 1919-es áldozatok száma 1500 körüli lehetett, akik közül 657-et a románok végeztek ki. A bíróságok 1919-1920-ban „mintegy 100” halálos ítéletet hoztak. Ebből 74-et végre is hajtottak. (Gyurgyák, 2001, 111-115. o.) Az összefoglaló történeti művek a két terrorhullám megkínzottainak és áldozatainak számát közel azonosnak – ezer fő alattinak – tartják, az internáló táborokba kényszerítettekkel együtt azonban számuk meghaladta a tízezer főt.^[28]

Ungváry Krisztián főleg a minisztériumokból és az iskolákból eltávolítottak „nagy tömegéről” beszél (105. o.). Ezekben az összefoglaló adatokban, sokat sejtető, de semmitmondó utalásokban pedagógusok is szerepelnek, tételesen vagy csak feltételezhetően. Mind a kötetek szerzői, mind pedig a tanulmányírók között van olyan, aki félreérthetetlenül kimondja: „megközelítő adat sincs”, a meggyilkoltak számát ma sem tudjuk. A felsőfokú intézetekre vonatkozóan nem lehet számszerűen megmondani az áldozatok számát, s ilyesféle megfogalmazásokkal találkozunk csak: „erőteljesen sújtotta”, „ennél jóval több volt…”^[29] A sajtóban 1919 és 1922 között szórt, főleg Budapestre vonatkozó számadatok találhatók, jó esetben iskolafajonkénti bontásban, minden következetességet nélkülözve.^[30] Ismereteink szerint a vidékről a minisztériumba már 1919 késő őszétől beérkező jelentéseket senki sehol nem idézte. Nem tették közzé sem akkor, sem azóta, holott az 56-os tűzvész csak a minisztériumi iratokat semmisítette meg, a megyei levéltárakban ott lappanghatnak, érintetlenül. Abból a néhány, kizárólag Tanítóképző Intézetekről és két megyéről szóló írásból nem lehet az összes megye, tehát a vidék pedagógusainak ’19-es részvételére, majd üldöztetésére, a pályáról történő eltávolítására következtetni. A nem állami, felekezeti, községi és társulati, valamint a más tárcákhoz tartozó iskolák adatai pedig fel sem bukkannak a rendszertelenül publikált tények között.

Kelemen Elemér több írásában 6 500 elbocsátott pedagógusról beszél. Ez a szám – figyelmezteti olvasóit Kelemen – a „legóvatosabb becslés” eredménye. A már idézett Klebelsberg-expozé 1922-ben 3 017, 1923-ban pedig 1 440 elbocsátott óvónőről, tanítónőről és tanítóról tesz említést. Ez összesen 4 457 pedagógus. A 6 500 és
a 4 457 közötti különbség talán az előbbiekben jelzett adathiányból származhat.
Ha a köztisztviselők esetében a sajtó a vesztesek közé számította az érintettek szűk családi körét, ez elől nem térhetünk ki a pedagógusok esetében sem. Amennyiben átlag 3-4 főt számítunk egy családnak, akkor a közvetlenül érintettek száma 13 371, illetve 19 500 lesz. Ezek csak számok,
ám akikről szólnak: emberek.

Footnotes

1. ^ Tanulmányunk a tanítók, tanárok huszadik századi sorsával foglalkozó nagyobb dolgozat első része. A kéziratból az idén már megjelent az Új Pedagógiai Szemlében egy másik fejezet: A B-lista és a pedagógusok (Gergely, 2014).
2. ^ A negyedik, Kultúra című kötet szerzői: Imre Sándor, Riedl Frigyes és Császár Elemér. A bevezetőt Balanyi György írta.
3. ^ Ugyanitt olvashatjuk azt is: „pártpolitikai eszközzé süllyesztették az iskolát és a tanítót”.
4. ^ Szántó Béla kéziratára Hajdu Tibor utal (Hajdu, 1969, 410. o.)
5. ^ A Tanácsköztársaság Történeti Adatainak Gyűjtésére Szervezett Országos Bizottság.
6. ^ Egyik mű sem tesz említést annak a 877 ezer könyvnek a megsemmisítéséről, melyek a Szent István Társulat tulajdonát képezték. Hallgatnak a lefoglalt művek számáról, a szerzőikről, de a „fehérek” ilyen irányú visszavágásáról is. Lásd A magyar kormány 1919. évi 6.221 ME. sz. rendeletét.
7. ^ E téma kutatása és feldolgozása során is bebizonyosodott az, hogy „kis” történetek nélkül nem lehet hiteles „nagy” történetet írni, és fordítva. A nagy összegzések nem „élnek”, nincs hangulatuk, légkörük, ha kísérletet sem tesznek a korabeli életérzés megidézésére. Az irodalmi művek ezért nélkülözhetetlenek egy-egy korszak ábrázolásánál.