A Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Kar gyermekkultúra-konferenciájáról

2015. március 10-én immár harmadik alkalommal zajlott gyermekkultúra-tematikájú konferencia Szekszárdon – ezúttal Gyermekek különböző és hasonló kultúrákban címmel.^[1] A rendezvényt prof. dr. Horváth Béla, a kar dékánja nyitotta meg, majd dr. Bús Imre, a Gyermekkultúra Kutatócsoport vezetője köszöntötte a konferencia résztvevőit. A közönség soraiban láthatóan igen sok kari hallgató volt jelen.

Az első előadást prof. dr. Kéri Katalin, a Neveléstudományi Intézet igazgatója tartotta Gyermekkultúra, gyermekkortörténet Spanyolországban címmel. Az informális, partneri stílusú előadó histográfiai és forrástani összefoglalóval indított. Felvillantotta a spanyolországi gyermekkortörténeti kutatások gazdag forrásait, bemutatta a legfontosabb könyveket és folyóiratokat, illetve kiemelte a gyermekjátékok világát, a gyermekkor szakaszolásának változatait, valamint a művészi és hétköznapi gyermekábrázolást mint színes, gazdag – és intenzíven kutatott – terepeket. Ezt követően a spanyol gyermekkortörténet kiemelkedő alakjait idézte meg, a kora középkortól egészen a 20. századi Miguel Unamuno megjelenéséig. A bemutatott példák jól alátámasztották az előadó állítását: az egymással viaskodó, de egymással kommunikáló zsidók, keresztények és muszlimok lakta Ibériai-félsziget írott neveléstörténeti forrásai sokszor világtörténelmi szempontból is egyediek, emellett jól tükrözik népek, vallások, szokások és korszakok egymásra hatását. Kéri Katalin a reneszánsz-kori Juan Luis Vives munkásságával és személyével foglalkozott a legtöbbet. Saját fordításban, hosszan és átéléssel idézett a gyermek boldogságát alapvetőnek tartó, hazájából távozni kényszerült humanista legismertebb művéből, a páratlan forrásértékű Exercitatio linguae latinae-ból (Latin nyelvi gyakorlatok), mely meghökkentően életszerű párbeszédeken keresztül gyakoroltatja a gyermekekkel a latin nyelvet. Be kell vallani – írta volt Vives egy Erasmushoz címzett levelében –, hogy a gyerekek nem szeretnek iskolába járni. Ha ez így van, akkor a latinkönyvbe ezt a tényt olvasmányként kell bevezetni… A későbbi korokból több más szerző mellett megismerkedhettünk az első ismert női pedagógiai gondolkodóval, a lányok testi és erkölcsi neveléséről író Josefa Amar y Borbónnal. A 19. és 20. század spanyol gyermekkortörténetét az előadó inkább jelenségek – az intézményesülő óvoda, a kötelező iskoláztatás, a gyermekgyógyászat, a gyerekeket célzó lap- és könyviadás, továbbá a gyermekmunka elleni fellépés  – mentén vázlatolta. Élvezetes zárásként Kéri Katalin – tréfásan a neveléstörténet jelenbeli képi fordulatára hivatkozva – jó pár kivetített festményt, fotót és karikatúrát elemzett röviden, illusztrálva a spanyolországi gyermekkép, gyermekszemlélet és gyermekábrázolás változásait a 16. századtól napjainkig.

Másodikként prof. dr. Forray R. Katalin, a Neveléstudományi Doktori Iskola Nevelésszociológiai Programjának vezetője tartott romológiai témájú előadást Életutak a felsőoktatásban címmel. Állítása szerint, ahol a cigány csoportok ragaszkodnak a tradíciókhoz, ott a kamaszkor éles váltást igényel a gyerekektől. A kisgyermek azt csinál, amit akar, lehet szutykos és meztelen – a kamasz azonban átmenet nélkül ápolt, normakövető fiatal fiúvá vagy nővé kell legyen. Ugyankkor van fejlődési folyamat és egységes identitástudat a váltás mögött. Ezt jelzik 7–8. osztályos cigány kamaszok fogalmazásainak részletei, melyeket egy 2005-ben rendezett országos cigány népismereti verseny gyermek-szövegeiből idézett az előadó^[2]. A „Mit jelent neked az, hogy cigány?” kérdésre adott válaszaikban a gyerekek saját nép-csoportjukat többségükben pozitívan ítélik meg: a cigányok általában „barátságosak, gyerekszeretők, vidámak, dolgosak, erős akaratúak, szabálytisztelők”. Emellett többen ezeket – a többségi társadalomban közkeletű – negatív jellemzéseket adják: a cigány ember „hamar verekszik, hangosan beszél, babonás, hirtelen, mindig a nehezebb utat választja”. (Ez utóbbinál az előadó megjegyezte: számára furcsa ezt a tulajdonságot a negatívak között látni.) Ugyanakkor a gyerekek csoporttudata erős. „Meg kellene ismernünk saját történelmünket”, illetve: „Akkor érzem igazán, hogy jó cigánynak lenni, amikor meghallom a tévében vagy a rádióban a zenét.” – idézte a professzornő. Az előadás második részében az egyetemen 14 éve működő, elsősorban cigány fiatalokat fogadó Wlislocki Henrik Szakkollégium jelenéről beszélt. Megemlítette, hogy léteznek még hasonló – pél-dául egyházi – szakkollégiumok is az országban, de ezek az intézmények kutatóként még nem fogadták őt. Befejezésül arról beszélt, hogy a mai cigány egyetemisták az óvodára szinte mindig szívesen emlékeznek, az általános iskoláról pedig inkább hallgatnak. Az okok tisztázatlanok. Talán csak hatéves korukig tudják szeretni a pedagógusok a cigány gyermekeket? Ti tudjátok, miért érzik ezt? – tette fel a kérdést a hallgatóknak a tanárnő. Mindenesetre az egyetemi továbbtanulás ösztönzője az egységesen elfogadó óvodai és iskolai támogatás volna, hogy a cigány fiatalok szeretettel emlékezhessenek közoktatásbeli jelenlétükre. Végezetül Forray R. Katalin megemlítette az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben működő Arany János Programiroda által koordinált Arany János Programokat, amelyek főként hátrányos helyzetű és halmozottan hátrányos helyzetű fiatalok előmenetelét segítik a köznevelési rendszerben.

Rövid szünetet követően dr. Trencsényi László, az ELTE címzetes egyetemi tanára következett: 100 esztendő a gyermekkultúrában – két hungarikum között. Az előadó óvatosan „definiálta” a gyermekkultúrát, amely szerinte: egy „nekik és általuk” létrehozott kultúra. De van egy alfaja, az „általuk – nekünk”, melynek keretei között neveltek (idomítottak) gyerekeket több korszakban is. Történeti áttekintését a kanonizált Kodály és az ismeretlen, az életreform-mozgalmak jeles képviselőjeként jellemzett Kodály felvillantásával indította, Pukánszky Béla kutatásaira hivatkozva, majd pergő ritmusú felsorolás vette kezdetét, amelynek tételeit – a magyar gyermekkultúra utolsó kb. 100 évének az időhöz igazodva szűken válogatott jelenségeit – a kivetített prezentáción is követhethettük. Móra Ferenctől a Gyöngyösbokréta-mozgalmon át a regőscserkészetig haladtunk, hallhattunk pár szót a Békés-Tarhosi Énekiskoláról, az Úttörő Színházról, hagyományőrzőkről és amatőr színjátszókról, a Móra Ifjúsági Könyvkiadó és a pártállami ideológiát kerülni tudó Kisdobos születéséről, Weöres Sándor, Kormos István és Nemes Nagy Ágnes gyermekirodalomba való érkezéséről, Hárs Lászlóról és a steineriánus Török Sándorról. Megidézte Szabó Sándor első falusi zeneiskoláját, az Olvasó Népért Mozgalmat, s Ránki György Pomádé Király-át. Szó esett a 70-es évek bornírt külföldi gyermekirodalmainak rossz fordításairól, bizonyos nyugdíjas nagymamák köteteiről – s a velük egy időben érkező zseniális, társadalomkritikus Janikovszky Éváról –, továbbá Jankovics Marcell Magyar népmesék sorozatáról, a Kincskereső számonkénti harmincezer eladott példányáról és a Sebő-Halmos duó autentikus népzenei mozgalmáról. Aztán jött a Cimbora, a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, az aktív szülői részvételre is építő játszóházi mozgalom, illetve Juhász Ferenc, Mándy Iván, Orbán Ottó, Tamkó Sirató Károly és Csukás István gyermekeknek szánt munkái. Elhangzott az azóta emb-lematikussá vált Süsü-figurát tervező Lévai Sándor neve, illetve a Játsszunk színházat! című könyvet író Mezei Éváé. A zánkai Gyermekalkotások Galériájáról szomorú tudósítást kaptunk: porosodik, porlik a páratlan nemzetközi gyűjtemény, nincs igazi gazdája – mondta Trencsényi László. Majd következtek a sorban Lázár Ervin meséi, a GYIK Műhely, az 1979-es nemzetközi gyermekév, a 80-a évek elején létrejött Szórakaténusz Játékmúzeum és a „svéd gyerekversek”. A drámapedagógia-mozgalom, Gabnai Katalin, a gyermekeknek játszó Arany János Színház (amelynek története az elhíresült „túl szép ez a gyerekeknek” mondattal ér majd véget), és a tévébeni Kölyökidő mellett még Kányádi Sándor és Szilágyi Ákos neve került elő. A rendszerváltás környéki-utáni jelenségek közül említtette többek között a művészeti tanszakokat, az új művészeti tantárgyakat a Nat-ban, illetve Lackfi Jánost, Varró Dánielt, a kísérletező Kolibri Színházat, Schilling Árpád Krétakörét és a KÁVA résztvevő színházat. A káprázatos felsorolás után az előadó összefoglalta: a nemzeti identitás, az establishment és a szabadság (másképp mondva alternatívák vagy élet-reform) három narratívájában él a gyermekkultúra Magyarországon. Persze, van egy negyedik is, a „szélsőjobbos, turulos-gatyás” – tette hozzá az előadó.

 A konferencia utolsó előadása A Montessori világ gyermekei címet viselte. Az előadó dr. Kurucz Rózsa, a Pedagógusképző Intézet igazgatója volt. Kiindulópontja szerint Maria Montessori modellje élő fejlődéspedagógiai modell, melynek lényege a világ szeretetteli megismerése és a kozmikus nevelés, pedagógiája pedig főként olyan elemeket tartalmaz, melyeket a hagyományos iskola mellőz. Majd felidézte Montessori életének és működésének tereit. Edmondo De Amicis Szív című gyermekregénye egy részletének felolvasásával illusztrálta a Risorgimento késői éveinek nehéz társadalmi gondjait. Szólt Montessori és élettársa, Giuseppe Montesano közös gyógypedagógiai programjáról, mely a maga nemében az első a neveléstörténetben. Ezután Kurucz Rózsa a Montessori-pedagógia természetéről beszélt hosszabban; a jellegzetes módszertani alkotóelemekről, a gyerekek számára fejlesztett speciális manipulációs eszköztárról, a pedagógus tudatos passzivitásáról és a gyermeki létezésmód tapasztalatára alapozott pedagógusképzésről. Az előadó szóvá tette, hogy Montessorit sokan csak első könyve alapján ítélik meg, holott az csak a módszerről szól, s nem egy teljes pedagógiáról. A jelenről szólva többek között megemlítette, hogy a világ legnagyobb iskolája (Indiában)^[3] szintén kötődik Montessorihoz: a béke pedagógiai alapgondolatát vallják magukénak. Elmondta azt is, hogy Európán kívül pedig főképp szegény országokban jöttek létre Montessori-intézmények. Ezek küldetést teljesítenek, sokszor árva, beteg gyerekeket gondoznak. Montessori pedagógiája jól adaptálható, mert elvárt környezete berendezhető szin-te bármilyen térben. Végezetül Kurucz Rózsa Montessorinak a kritikával szembeni passzivitását firtató egykori kérdésre adott válaszát idézte: „Ha egy létrán felmegyek és egy kutya meg akar marni, akkor két választásom van; vagy visszalépni, vagy magasabbra fellépni. Én szívesebben lépek feljebb.”

A konferencia zárásaképp Trencsényi László – egyéb kiadványok mellett – bemutatta a Gyermekkultúra könyvsorozat eddig megjelent és készülő vagy tervezett darabjait. A sorozat kiadója – más szervezetekkel együtt – az Illyés Gyula Kar oktatóinak kezdeményezésére 2011-ben megalakult Gyermekkultúra Kutatócsoport. Az említett művek: a Bús Imre által szerkesztett Tanulmányok a gyermekkultúráról,^[4] a saját írásait tartalmazó Művészeti neveléstől a gyermekkultúráig,^[5] illetve Bura Ibolya: A népművészet napszámosa – Keszler Mária életútja és írásai.^[6] Ezeken túl szó esett még Tészabó Júlia Játék – pedagógia, gyermek – kultúra című tanulmánykötetéről^[7] és Kriston Vízi József Kő, papír,olló című könyvéről.^[8] Legvégül egy megjelenés alatt álló és egy tervezett kiadványról esett szó. Várhatóan 2015 nyarán jelenik meg kötetben Pekker Bernadett játékpedagógia és szabadidő-szervező szakos hallgató friss szakdolgozata, mely a plázák, szűkebben a budapesti Pólus Center szabadidős tereiről és azok használóiról ad körképet A 21. század művelődési centrumai címmel. A másik egy emlékkötet terve: 2017-ben Leveleki Eszter, a bánki nyaraltatások híres pedagógusa 100 éves lenne – ez okból szorgalmazta Trencsényi László egy kutatócsoport megalakulását, amelynek tagjai elvégeznék egy teljes magyar település empirikus gyermekkulturális feltérképezését. E kutatómunka eredményeit mutatná be a 2017-re tervezett emlékkötet.

Úgy érzem, az eseményt – elsősorban vagy részben – a kari hallgatókat „érzé-kenyítő” előadássorozatnak szánták a szervezők. Úgy tűnik azonban, a hallgatók ingerküszöbe túl magas ahhoz, hogy figyelmüket lekössék a tananyagaikhoz kötődő, és a figyelmetlen mikrofonhasználat miatt nem mindig jól hallható előadások. Az eleve érdeklődők persze könnyen „átnéznek és áthallgatnak” ezeken a körülményeken – hiszen információgazdag előadásokat hallgathattunk –, ám a diákok jelentős része nem tartozott közéjük; leckét írtak vagy okostelefonjaik játékapplikációival barátkoztak (mert talán csak muszájból ültek ott). Ez a helyzet kellemetlenül ismerős, de egy konferencián mégis különös. Nem beszélve az előadások közben be- és kiáramló kisebb tömegekről vagy a szolidan cigányozó hátsó sorról. Mintha az előadók és a hallgatók kicsit le-mondtak volna egymásról. Én ugyan – minden bizonyal másokkal együtt – „érzékenyedtem” a konferencián sok mindenre, mert szeretek így tenni, ám ami a kari hallgatókat illeti, voltak kétségeim.