A magyarságkép (és önkép) a jelenlegi szlovák történelemtankönyvekben

^[1]Bevezető

Napjainkban, amikor immár az Európai Unió szintjén napirendre került a közös történelemtankönyvek kérdése, saját közép-európai régiónkban is fel kell tennünk a kérdést, vajon fel vagyunk-e készülve arra, hogy történelemoktatásunkban az uniós alapelveket érvényesítsük. Illuzórikus lenne ugyanis azt hinnünk, hogy az úgynevezett közös tankönyvek bárminemű problémát megoldanának anélkül, hogy előbb bekövetkezne az egyes nemzeti történetírások és történelemtankönyvek tartalmi és módszertani megújulása. Ez természetesen hosszadalmas folyamat, ám első lépése nem lehet más, mint a jelenleg használatos tankönyvek átfogó elemzése és a megfelelő tapasztalatok levonása. Ez nem új törekvés, hiszen a civil kezdeményezés alapján évek óta működő magyar–szlovák történelemtanár-munkacsoport már több elemzést is letett az asztalra. A jelen tanulmány – anélkül, hogy teljességre törekedne – a szlovákiai általános és középiskolákban használatos történelemtankönyvek tartalmi sajátosságaira igyekszik felhívni a figyelmet.

Látnunk kell azonban azt is, hogy amikor a szlovák történelemtankönyvekről és a történelemoktatásról beszélünk, olyan jelenségekkel találjuk magunkat szemben, amelyek a történelmi Magyarország területéből kivált régiók közös örökségének számítanak, hiszen a térségünket máig meghatározó nemzetközpontú történelemszemlélet a 19. század végének máig le nem vetkőzött terméke.

Történelemoktatás és tankönyvkiadás Szlovákiában

A szlovákiai történelemoktatás és a történelemtankönyvek vizsgálata érdekében óhatatlanul vissza kell nyúlnunk a Csehszlovákiában 1989-ben lezajlott rendszerváltásig, amely az addig a hatalmat készségesen kiszolgáló, a pártállami ideológia szolgálólányává züllesztett történelemtanítást merőben új helyzet elé állította. A kérdés az volt, sikerül-e a Szlovákiában folyó történelemoktatást megszabadítani az addigi ideológiai kötöttségektől és az állami paternalizmustól, és egyben modern módszertani alapokra is helyezni. Közel két évtizeddel a bársonyos forradalom után, Szlovákia Európai Unióba való belépése után néhány évvel elmondható, hogy a felsorolt célokat csak félig sikerült megvalósítani. A szlovákiai történelemtanítás tartalmi megújulása ugyan viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen lezajlott, s az 1989 előtti erősen átideologizált és a történelmi folyamatok súlypontjaként az osztályharcot beállító és sulykoló oktatás már a múlté. Helyette a nemzeti történelem reneszánsza következett be, a hangsúly a szlovák nemzet történelmének tanítására helyeződött át, ami egy éppen önállósuló, fiatal állam esetében természetes fejlődésnek tekinthető. Viszont továbbra is megmaradt az állam érdeklődése a történelem oktatása iránt, hiszen az új politikai elitek ismét csak a saját legitimációjukra akarták felhasználni azt. A „múlt ellenőrzéséről” szóló viták elterelték a figyelmet a történelemtanítás igazi szakmai-módszertani megújításáról, így az a mai napig nem következett be. Ezért a szlovákiai történelemoktatás továbbra is a hagyományos közép-európai utat járja: a lexikális elemek sulykolására, minél több tény megtanítására törekszik. A történelmi események értékelésére, a múlt és a jelen közötti összefüggések felfedezésére, önálló véleményalkotásra viszont nem készíti fel a diákokat. S ez a helyzet jelentős mértékben összefügg az ország tankönyvpolitikájával és az iskolákban használatos történelemtankönyvekkel is.

A szlovákiai történelemtankönyveket elemezve két alapvető szempontot kell figyelembe vennünk: a tankönyvkiadás gyakorlatát és a szlovák historiográfia helyzetét.^[2]

1. A tankönyvkiadás Szlovákiában gyakorlatilag továbbra is állami monopóliumnak számít, ez nem teszi lehetővé a piaci viszonyok kialakulását. A helyzet merőben eltér a szomszédos országok gyakorlatától – lásd a cseh vagy a magyar példát –, ahol liberális elvek szerint működik a tankönyvpiac, noha az állam továbbra is ellátja a tankönyvek tartalmi felügyeletét. Szlovákiában továbbra is érvényes az egy tantárgy – egy tankönyv elve, amely az államszocializmus gyakorlatát idézi fel. Míg azokban az időkben ez elsősorban ideológiai okokra volt visszavezethető, jelenleg inkább financiális okai (is) vannak. A diákok az iskola tulajdonában lévő tankönyvekhez ingyen jutnak hozzá. Ez óriási terheket ró az államra, amely nem tud és nem is akar versenyhelyzetet teremteni, mert állami forrásokból tantárgyanként egy tankönyvnél többnek a támogatását nem tudja vállalni.

Különösen rossz a helyzet a történelemtankönyvek terén. A fiatal szlovák államban ez a tantárgy nemzeti szempontból kényesnek számít, ezért az állam az általánosnál is jobban őrködik a történelemtankönyvek fölötti monopóliumán, s még mindig nem tett le arról az idejétmúlt nézetről, amelyre E. B. Wesley is felhívja a figyelmet: „A társadalomnak azért van szüksége a történelemoktatásra, hogy annak segítségével engedelmességet, műveltséget, alázatot, hazafiasságot, polgári öntudatot és egyéb kívánatos eredményeket töltsön a fejekbe.”^[3] Mivel ez a felfogás továbbra is meghatározó, ezért egy-egy új történelemtankönyv kiadása nemcsak szakmai-módszertani probléma, hanem politika is, ami rendkívüli módon lelassítja a folyamatot. Ezért állhatott elő olyan helyzet, hogy a szlovákiai gimnáziumokban csupán másfél évtizeddel a rendszerváltás után jelent meg új történelem-tankönyvsorozat, addig az államszocializmus idején kiadott tankönyvek voltak használatosak. Kivételt csupán a huszadik századi történelmet feldolgozó ideiglenes tankönyv jelentett, amely 1990–ben látott napvilágot.^[4] Ez azonban metodikai szempontból semmiképpen sem tekinthető tankönyvnek, hiszen csupán tanári szövegeket tartalmaz, minden más: képek, feladatok, fogalmak magyarázata stb. hiányzik belőle.

Az általános iskolában viszont jobb a helyzet, ott az 1990-es években már megjelent egy olyan tankönyvsorozat, amely szerkezeti felépítésében, alkalmazott módszertani eszköztárában (tartalmilag sajnos nem mindig) európai színvonalúnak minősíthető, s ebből a szempontból minden bizonnyal állja a versenyt a környező államok hasonló tankönyveivel.

A szlovákiai iskolai hálózaton belül is külön problémát jelent a szlovákiai magyar nyelvű iskolákban folyó történelemoktatás. Ezekben az iskolákban ugyanis hagyományosan a szlovák tankönyvek tükörfordításait használják, ami nem kielégítő megoldás, mivel a magyar diákok így nem kapnak elegendő információt a saját nemzeti történelmükről. Az utóbbi időben a szlovákiai magyar iskolákban tanító történelemtanárok aktivitásának köszönhetően pozitív változások következtek be e téren. Az alapiskolák részére ugyanis elkészült egy olyan tankönyvsorozat, amely már megfelelő mértékben foglalkozik a magyar nemzet történelmével is.^[5]

Ezt a tankönyvsorozatot azonban még mindig nem ismeri el az állam a hivatalos tankönyvekkel egyenrangúnak, noha a kisebbségi iskolákban általános a használata. A magyar nyelvű gimnáziumokban viszont napjainkig aggasztó volt a helyzet, az új szlovák tankönyveket – amelyeket az itt tanító tanárok többsége amúgy sem tart a kisebbségi iskolák számára megfelelőnek – még nem fordították le, így gyakorlatilag tankönyvek nélkül folyt az oktatás. Ezt a helyzetet a legtöbb pedagógus áthidaló módszerekkel, magyarországi tankönyvek használatával vagy saját, belső használatú jegyzetek készítésével próbálta orvosolni, bár ezek az eljárások nem jelenthettek megoldást. Ezért is örvendetes, hogy a magyar gimná­ziumok számára készülő új tankönyvsorozatnak már két kötete jelent meg^[6], így esély van rá, hogy a magyar gimnáziumok tankönyvproblémái megoldódnak.

2. Az új történelemtankönyvek megszületését a szlovák történésztársadalmon belül meghúzódó belső ellentétek is nehezítik, hiszen alternatív tankönyvek hiányában nem mindegy, kinek a nézetei tükröződnek az egyetlen „hivatalos” tankönyvben. A szlovák historiográfia fő vonulata az utóbbi egy-két évtizedben jelentős szemléletbeli változáson ment át. Ezt a változást legjobban a közös történelem (a magyarok és a szlovákok közös történelme) birtokbavételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a korábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. század végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzeti történelmet. Az említett változást jól példázza Bél Mátyás megítélése. Ez a 18. századi polihisztor szlovák környezetben részben magyar családban született, élete nagy részében a pozsonyi német evangélikus közösség tagja volt, műveit latin nyelven írta. Bélt a huszadik század első felében J. Škultéty még a legveszedelmesebb magyarónnak nevezte, jelenleg viszont az egyik legnagyobb szlovák tudósként tartja számon a szlovák történetírás, noha a hungarus tudatú Bél mai nemzetfogalmakkal nemigen definiálható. Külön tananyag szól róla az általános iskolás tankönyvekben, s a besztercebányai egyetem is az ő nevét viseli. Ez a szemléletbeli váltás, annak ellenére, hogy magában rejt olyan veszélyt is, hogy valamiféle versenyfutás indulhat meg a múlt birtokbavételéért, a magyarságnak szánt pozitív üzenetként is felfogható. E szemléletváltás politikai szintű megfogalmazását adta a szlovák parlament volt elnöke, Pavol Hrušovský, aki 2003. január elsejei újévi köszöntőjében többek között a következőket mondta: „Ne féljük magunkénak vallani azt, amire méltán lehetünk büszkék. Egy birodalom része voltunk, amelynek olyan jelentős uralkodói voltak, mint Szent István, Róbert Károly, Korvin Mátyás vagy Mária Terézia. Ők a mi királyaink és uralkodóink is voltak, és az ő uralkodásuk idején jól ment Szlovákia sora. Ne akarjunk megszabadulni tőlük, és ne hagyjuk, hogy megfosszanak bennünket tőlük. Határozott eszmékkel és nagy tettekkel írták be magukat történelmünkbe. Ne kerüljük meg, ne akarjuk retusálni a történelmet. Büszkén vállaljuk közös történelmünket a magyarországival mint saját történelmünk részével.”^[7]

A másik, nemzetinek is nevezett irányvonal a Tiso-féle Szlovák Köztársaság udvari történetírója, František Hrušovský által kijelölt úton halad, ideológiájában központi szerepet kap a cseh- és magyarfóbia, valamint a nemzeti történelemnek mint a magyarok elleni ezeréves harcnak a felfogása.

A jelen tanulmány szempontjából tudatosítanunk kell, hogy a szlovákság történelmét 1918-ig csak a Magyar Királyság kontextusában lehet érdemben vizsgálni. A mai Szlovákia területe ugyanis a történelmi Magyarország szerves része volt. Az itt élő szlovákok története elválaszthatatlan a magyar állam többi etnikumának a történetétől, a magyarokétól, németekétől, zsidókétól stb. Ha a magyar történelem képét vizsgáljuk a szlovákiai történelemtankönyvekben, akkor sajátos szituációval kell szembenéznünk, hiszen Magyarország 1918-ig tartó történelme egyben szlovák történelem is, vagyis akkor, amikor a szlovák történelemtankönyvek a „magyar” történelemről mondanak képet, saját történelmük elé állítanak tükröt. Ezért a kérdést úgy kell feltennünk, hogy mit kanonizált Magyarország történelméből a szlovák történelmi tudat olyan mértékben, hogy az a szlovákiai történelemtankönyvekbe is bekerüljön.

Magyarságkép a szlovák tankönyvekben

A fentiekben már ismertetett körülmények következtében a magyar nyelvű iskolákat kivéve az összes szlovákiai iskolában ugyanazokat a történelemtankönyveket használják.^[8] Az alapiskolákban a pozsonyi Komenský Egyetem kiváló módszertanosa, Viliam Kratochvíl és a Szlovák Tudományos Akadémia alelnöke, Dušan Kováč nevével fémjelzett tankönyvsorozat van használatban. Ez a sorozat, V. Kratochvílnek köszönhetően, módszertani megoldá­sait tekintve talán a leginkább közelít a modern, „diákbarát” tankönyvek elveihez. Egyedül a kilencedik évfolyamon van lehetőség tankönyvválasztásra, ahol alternatív tankönyvként kínálkozik a már fiatalon neves történészként számon tartott és a szlovák történetírás „nemzetibb elkötelezettségű” vonalát képviselő Robert Letz tankönyve.^[9]

Noha tanulmányunk megírásához a szakközépiskolában használatos tankönyveket is figyelembe vettük^[10], a középiskolai tankönyveket illetően elsősorban az utóbbi években a gimnáziumok számára kiadott tankönyvsorozatot tekintjük alapnak.^[11] A J. Bartl nevével fémjelzett sorozat már kiadása idején számos polémia tárgya volt,^[12] s a pedagógusok közötti elfogadottsága messze elmarad az alapiskolás tankönyvsorozatétól.

Az itt említett tankönyvek közül egyedül a Kratochvíl-féle tankönyvsorozat érhető el magyar fordításban. Bár a fordítást olykor hibás szakkifejezés-használat jellemzi, az idézett szövegrészeket a magyar fordításból vettük.

A jelen tanulmánynak nem célja a tankönyvek módszertani szempontú elemzése, az azonban első pillantásra is megállapítható, hogy a vizsgált tankönyvek módszertani felépítése és szemlélete természetesen jelentősen eltér. A különbözőségek ellenére a vizsgált tankönyvek számos tekintetben mégis hasonlóságot mutatnak, ez leginkább a szlovák történetírás és történettudat sajátosságaiból adódik. Ilyen közös elemként tekinthetünk arra az általánosnak mondható szlovák felfogásra, amely szerint az elmúlt évszázadok államjogi, illetve etnikai viszonyaira tekintet nélkül a mai Szlovákia politikai határait a múltba visszavetítve jelölik ki a szlovák történelem vizsgálatának territóriumát. Ennek a felfogásnak az értelmében a csehszlovák állam megalakulását megelőző időszakok esetében is használják a Szlovákia (Slovensko) kifejezést, sőt a tankönyvekben ábrázolt térképek a középkort tárgyalva is általában a mai Szlovákia területét ábrázolják.^[13]Jellemző viszont az is, hogy ezen a territóriumon belül szinte kizárólag a szlovák etnikumhoz köthető eseményeket mutatják be, így „Szlovákia” 19. századi kulturális képébe nem fér bele Mikszáth, Jókai, sem az itt megjelenő és működő magyar nyelvű lapok, magyar kulturális szervezetek (de a németek sem).

Szintén közös sajátosságuk ezeknek a tankönyveknek a magyar történelmi család­nevek átírása szlovákos formában, amely a családnevek olykor felismerhetetlenségig történő megváltozásához, illetve az érintett személyiségek etnikai hovatartozásának elfedéséhez vezet. Így Bocskai Bočkajként, Batthyány Baťánként szerepel, ami kétségkívül megfelel a szlovák helyesírás szabályainak, de mindenképpen ellentétes az érintettek személyiségi jogaival s a történelmi hűséggel.

A középkori Magyarország történelmével az alapiskolás diákok a Kratochvíl, V. – Dvořák, P. – Mrva, I.:Szlovákia a középkorban és az újkor kezdetén, a gimnáziumok tanulói Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P. által írt Dejepis I. című tankönyvekben találkozhatnak.

A magyarokról az első információt Nagymorávia bukásával kapcsolatban kapják a szlovák diákok, hiszen a Kárpát-medencébe bejövő magyar törzsek jelentős szerepet játszottak Szvatopluk államának felbomlásában. Mivel azonban a szlovák köztudat Nagymoráviát a szlovák államiság egyik előképeként fogja fel, így a magyarok rögtön az ellenség szerepét kapják, s negatív képzetek kapcsolódnak hozzájuk.

Előszeretettel hangsúlyozzák a gimnáziumi tankönyvek a honfoglaló magyarok pogány-nomád kultúrája és a már a Kárpát-medencében élő szlovákok (sic!) keresztény-földműves kultúrája közötti különbséget, mintegy értékítéletet mondva az egymással össze nem hasonlítható kultúrák között. Ebben az összehasonlításban természetesen a földművelés jelenik meg pozitív értékként. A nomádizmus és pogányság negatív jelenség: a magyarok „mint pogányok pusztították a keresztény templomokat és értékeket, s a lakosság nem gyakorolhatta szabadon hitét”.^[14] Ugyanennek a felfogásnak a megnyilvánulása az is, hogy a szerzők a magyar nyelv szláv eredetű jövevényszavai segítségével igyekeznek bizonyítani, hogy a honfoglaló magyarok a „fejlettebb hazai lakosságtól” vették át nemcsak a föld­művelés, hanem az államszervezés számos kifejezését is.

Az Árpádok korának Magyar Királyságáról mindkét tankönyv viszonylag kevés, de tárgyilagos információt nyújt, miközben természetesen azokra az eseményekre fókuszál, amelyek a mai Szlovákia területéhez kapcsolhatók. Ilyenek a Nyitra központú hercegség, Csák Máté tartományurasága, a keresztény egyház és a városok fejlődése a térségben. Az alapiskolás tankönyv a Magyarország része, Szlovákia című fejezetben hat tananyagot szentel a témának. A szerzők több ízben is hangsúlyozzák a Nagymoráviából átvett elemek kontinuitását, így a magyar megye- és egyházszervezetet és a várak rendszerének morva eredetét, amely ellentmond a mai magyar történetírás ismereteinek. A korszak eseményei közül elsősorban azokat igyekeznek kiemelni, amelyeknek valamilyen – vélt vagy valós – kapcsolata lehet a szlovák etnikummal. Így I. István tevékenysége kapcsán kiemelik a mellette harcoló Hont és Pázmány lovagok szerepét, akiket – jelenlegi ismereteink szerint megalapozatlanul – szlovák eredetűeknek minősítenek. A gimnáziumi tankönyv a Szlovákok a Magyar Királyságban című fejezetben három leckében foglalkozik az érintett korszakkal. A hangsúlyok itt is hasonlóak, hiszen az országos eseményekkel szemben, amelyekről csak felületes említések vannak, kiemelt szerepet kapnak a mai Szlovákia területén lejátszódó gazdasági, társadalmi változások és az egyház élete. Az uralkodók közül csupán a legjelentősebbeket említi, s a magyarországi tankönyvektől eltérően I. István alakja, államalkotó szerepe is kevéssé hangsúlyos. Vele kapcsolatban csupán az egyházszervezetről és a megye­rendszer kiépítéséről van szó, természetesen ismét csak azzal a céllal, hogy rá lehessen mutatni ezek nagymorva eredetére.

A nemzeti vonalhoz tartozó szlovák történetírás egyik sajátossága az, hogy megpróbálja kialakítani a mai szlovák államiság történelmi előképeit. Ez a vizsgált tankönyvek közül leginkább a szakközépiskolák számára készült könyv lapjain tükröződik vissza, amely a korabeli magyar állam több térségére kiterjedő hercegségét (dukátus) megpróbálja azonosítani a mai Szlovákia területével, s így leválasztani a Magyar Királyság többi részéről. Eközben a szerzők attól sem riadnak vissza, hogy a valóságnak teljesen ellentmondó információkat közöljenek: „Géza fia, István uralkodásának az utolsó éveiben Szlovákia területe véglegesen a magyar állam részévé vált. Annak önálló közigazgatási egységét alkotta.^[15]

Az Anjouk és a Luxemburgok, valamint Hunyadi Mátyás uralkodása a korabeli Magyarország és ezen belül a mai Szlovákia területén fekvő északi megyék felvirágzásának időszaka volt. Erről a korszakról viszonylag bő terjedelemben és a magyarországi tankönyvekhez hasonló szellemben számolnak be a szlovák történelemtankönyvek. A hangsúlyok azonban itt is máshová kerülnek. Kiemelten foglalkoznak a tankönyvek a Garam menti bányavárosok fejlődésével és általában a bányászat szerepével. Szintén a magyarországinál hangsúlyosabban jelenik meg a huszitizmus hatása, amely a szlovák lakosság körében természetesen erősebb volt, mint a magyar etnikuméban. Nem kap viszont a magyarországi tankönyvekhez hasonló teret az oszmán-török előrenyomulás és az ellene folyó harc, hiszen ez ekkor a mai Szlovákia területét még nem érintette.

Ebből a korszakból Csák Máté tartományuraságának az interpretációja érdemel említést, hiszen a szlovák történetírás szívesen látta a birtokait Trencsénből irányító nagyúr „kiskirályságában” a szlovák önállóság előképét. Az alapiskolás tankönyv kerüli, hogy ezt a képzetet keltse, sőt – nyilvánvalóan tudatosan – kategorikusan magyar etnikumúnak nyilvánítja Csák Mátét. A gimnáziumi tankönyv ezzel szemben igyekszik összemosni Szlovákia és Csák Máté birtokainak fogalmát, s Csák regnálásának idejéről mint „Szlovákia relatív függetlenségének az időszakáról” ír.^[16]

A 16–17. század eseményeivel, vagyis a törökellenes harcok korszakával, bár eltérő terjedelemben, de kielégítő mértékben foglalkoznak a vizsgált tankönyvek. Figyelmük középpontjában természetesen azok az országos és helyi események állnak, amelyek a mai Szlovákia területéhez köthetők, de a diákok minden, magyarországi szempontból is fontos eseményről értesülhetnek; a jelentősebb csatákról, a Habsburg uralkodók elleni rendi felkelésekről stb. Kiemelt szerepet kapnak a könyvekben a reformáció eseményei s ezen belül a lutheri reformáció, hiszen a szlovákok körében a protestantizmusnak ez az irányzata terjedt leginkább. A kálvini reformációt, amely inkább a magyar nyelvű lakosságot érintette, csak marginálisan említik a könyvek. A kor kultúrájának bemutatásában az a legszembetűnőbb törekvés, hogy csupán a szlovák etnikumhoz kapcsolódó események és személyiségek kapjanak teret. Ezért több olyan, a mai Szlovákia területén született vagy tevékenykedő fontos humanista költőről nem ejtenek szót a tankönyvekben, akik magyar nyelven alkottak (például Balassi Bálint, Bornemissza Péter és Tinódi Lantos Sebestyén), noha a török hódítás miatt éppen a mai Szlovákia területe vált a magyar szellemiségű és nyelvű kultúra egyik központjává.

A felvilágosodás korszakának ismertetésétől kezdődően megváltozik a szlovákiai történelemtankönyvek tartalma. Mária Terézia és II. József uralkodásának bemutatását követően az országos (összmagyarországi) események háttérbe szorulnak, csupán marginálisan jelennek meg, és központi helyet a szlovák nemzeti mozgalom története kap a tankönyvekben. A szlovák nemzeti fejlődés bemutatása azonban kizárólag a 19. század második felében meghatározóvá vált szlovák nemzetfelfogás jegyében történik, kirekesztve belőle mindazokat a személyeket és szellemi irányzatokat, amelyek eltérő irányvonalat képviseltek. Így például a 17–18. századi szellemi-társadalmi folyamatok ábrázolása során a korszak értelmiségének bemutatása kapcsán a gimnáziumi tankönyvben (ezt talán a más korosztály számára készült alapiskolás könyvtől hiba lenne számon kérni) nem kap említést a hungarus tudat erőteljes jelenléte és létezése sem (például Bél Mátyás kapcsán), noha történelmünknek ez a része összeköt, és nem elválaszt.

A szlovák nemzeti mozgalom egyoldalú előtérbe helyezése azzal a következménnyel jár, hogy a diákok nem kapnak elegendő információt a korabeli Magyarország fejlődésének legfontosabb mozzanatairól. A reformkor, illetve a dualizmus eseménytörténetét leginkább csak a nemzetiségi kérdés prizmáján keresztül ismerik meg, és ez értékítéleteik torzulásához vezethet. Különösen szembetűnő a szlovák nemzeti mozgalom ábrázolásának túlsúlya az alapiskolás tankönyvben, amely egyáltalán nem foglalkozik a reformkor eseménytörténetével és személyiségeivel – nem említi például Széchenyit sem. Ezzel szemben a gimnáziumi tankönyv, ha szűkszavúan is, de képet ad a reformkor fejlődéséről: megtalálhatjuk benne Séčéni, Košut (sic!), Petőfi nevét is.

A forradalom és szabadságharc eseményeiről mind az alap- mind a középiskolás tankönyv meglehetősen szűkszavúan számol be. Egyik könyv sem foglalkozik a március 15-i eseményekkel, sőt azzal sem, milyen szerepet játszott Pozsony a forradalomban. A szabadságharc csatái közül egyiket sem említik, csupán a fegyverletétel helyszíne, Világos szerepel a tankönyvekben. Leginkább az árulkodik a szabadságharchoz fűződő szlovák viszonyról, hogy miközben a tankönyvi szövegek részletesen taglalják és össznemzeti mozgalomként ábrázolják a Štúr és Hurban vezette szlovák hadjáratokat, egyik sem ejt szót arról, hogy a forradalmi honvédseregben szlovákok tízezrei harcoltak. Sőt tudatosan félrevezető a gimnáziumi tankönyv fogalomhasználata is, hiszen a szabadságharc hadseregével kapcsolatban következetesen a „maďarská armáda” (magyar hadsereg) kifejezést használják az „uhorská armáda” (magyarországi hadsereg) helyett, vagyis a szlovák nyelvben meglévő lehetőséget kihasználva a honvédsereget magyar etnikai seregnek minősítik, letagadva azt, hogy abban szlovákok, németek és más nemzethez tartozók is harcoltak. Ezzel tovább éltetik azt a szlovák köztudatban mélyen gyökerező elképzelést, hogy a forradalom és szabadságharc ki­zárólag magyar ügy volt, amellyel más magyarországi nemzetiségek nem tudtak azonosulni.

A vizsgált tankönyvek vagy egyáltalán nem tartalmazzák a korszak kiemelkedő (és etnikailag magyar) államférfiainak a nevét, vagy csupán negatív tartalmú információkat közölnek róluk, a tevékenységükből érzéketlenül kiragadva a nemzetiségi kérdéshez való hozzáállásukat. Ez főként Kossuth esetében szembetűnő, aki a kor kiemelkedő államférfija volt, Magyarország polgári átalakításában óriási a jelentősége. Ennek ellenére azonban a gimnazista diákok leginkább azt tudják meg róla, hogy „… a nemzetiségi kérdésben a gyors magyarosítást támogatta”.^[17] Ugyanebből a könyvből hiányzik a szabadságharc katonai vezetőinek a neve, s nem tesz említést a tankönyv az aradi vértanúk kivégzéséről sem. Az alapiskolák számára készült tankönyv ugyan egy rövid portrét is közöl Kossuthról, ám a reformok elindítója, Széchenyi István, vagy a szabadságharc főparancsnoka, Görgey Artúr nevét nem említi. A szakközépiskolák számára készült tankönyvben ez a tendencia még inkább fellelhető. A könyv ugyanis egyáltalán nem foglalkozik a szlovák nemzeti mozgalmon kívüli eseményekkel, nem tudunk meg belőle semmit a reformkorról, Széchenyiről és a kor eseményeinek további jelentős személyiségeiről sem. Kossuthról is csupán egy – a tankönyv felfogására jellemző – mondatot találnak a diákok a tankönyvben:„A program, amelyet Kossut­h Lajos magyar képviselő fogalmazott meg, tagadta a szlovákok nemzeti létét.^[18]

Az 1849-től az első világháborúig terjedő időszak bemutatásában tovább folytatódik a már ismertetett tendencia, az országos jelentőségű ügyek csak elvétve kapnak helyet a tankönyvi szövegekben, s előtérben a szlovák nemzeti mozgalmak tevékenysége áll. Mivel azonban a dualizmus korszaka már a nyílt nemzetiségi konfliktusok időszaka is, a magyarok megjelenítése egyre inkább negatív töltetű. A gimnáziumi tankönyv egyre gyakrabban említi a magyar népnevet, de szinte kizárólag a szlovákok elleni magyarosító intézkedések kapcsán. A tankönyv a korszak meghatározó problémájának (megalapozottan) a nemzetiségi kérdést tartja. Ennek ellenére az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvényt csupán szűkszavúan ismerteti, leginkább csak a nemzetiségek által kifogásolt részeket említve belőle, forrásrészletet azonban nem közöl a törvényből, így nem teszi lehetővé a diákoknak, hogy maguk alkossanak véleményt arról.

Az alapiskolák számára készült tankönyv tizenegy tananyagot szentel a forradalmaktól az első világháborúig terjedő időszak nemzeti történelmének. Ebből azonban csupán egy lecke tartalmaz Magyarország egészére vonatkozó ismereteket (A monarchia megalakulása), két tananyag a társadalmi fejlődést tárgyalja(Egyesületi élet, Modern életstílus), míg hét a szlovák etnikum fejlődésével, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. Ezekben a tananyagokban értelemszerűen negatív fényben tűnnek fel a magyarok, hiszen ezt a korszakot a tankönyv a „magyarosítás” korszakának tartja. A szemléletére jellemző, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulásával kapcsolatban sem azt a fejlődést emeli ki, amely a dualizmus korában Magyarországot és ezen belül a szlovák régiót is jellemezte, hanem nemzeti szempontból ábrázolja az eseményt. „Magyarországot teljesen a magyarok uralták. A kiegyezést arra használták fel, hogy megvalósítsák a nemzeti Magyarország kialakítását. Bevezették az állami centralizmust, s a nemesek sok kiváltságukat megtartották. A lakosság alig több mint öt százalékának volt választójoga. Magyarország nemzetiségeinek a magyarokon kívül nem volt meg a lehetőségük a fejlődésre. Ellenkezőleg, az államhatalom hamarosan megkezdte az erőszakos magyarosítást.”^[19] Nem azzal van gond igazából, amit a tankönyv leír, hanem azzal, hogy egyoldalúak az információk, a korszak pozitív eredményei nem kerülnek a diákok elé, és ez nyilvánvalóan negatívan befolyásolja a szlovák diákok magyarokhoz fűződő viszonyát.

A huszadik század nemzeti történelme az egyedüli, ahol az alapiskolai tanárok és a diákok két tankönyv között választhatnak. Alaptankönyvnek Kováč – Kamenec – Kratochvíl Slovensko v novom storočí című tankönyve számít. Emellett R. Letz Slovensko v 20. stroročí című tankönyve is használatos.

Ez utóbbi könyv a csehekkel szembeni sérelmi alapú szlovák történetírás hagyományaira épül, s a huszadik századi szlovák történelmet az évszázados szlovák önállósulási törekvések betetőzéseként láttatja. Ebben a koncepcióban, ahol elsősorban a csehek jelennek meg a szlovákok ellenségeiként, a magyaroknak meglehetősen kevés tér jut, így a szlovákság 1918 utáni történetének bemutatása során a szerző mindössze hat alkalommal említi a magyarokat vagy Magyarországot. Ebből négyszer mint Szlovákiára, a szlovákokra támadó ellenséget, kétszer pedig a szlovákiai magyar kisebbség kap pár sort. Az első említés az 1919-ben a Csehszlovák Köztársaság és a kommunista vezetés alatt lévő Magyar Tanácsköztársaság közötti fegyveres konfliktus kapcsán történik. Ezzel kapcsolatban többek között a következő olvasható a tankönyvben: „Magyarországnak két célja volt: egyesülni az előrenyomuló Vörös Hadsereggel, és még azelőtt visszaállítani a Szlovákia fölötti magyar uralmat, mielőtt végleges döntés születik a határokról. Ez Szlovákia Nagy-Magyarországon belüli megtartásának kísérlete volt. (…) A magyar vörös hadsereg által megszállt területen a szlovák hazafiak kíméletlen üldözése kezdődött. Mindez nagy gazdasági károkat okozott.”^[20] A következő említés a Szlovákia vallási és nemzetiségi összetételét bemutató anyagban található. Ekkor említi Letz először a szlovákiai magyar kisebbséget, megállapítva róluk, hogy uralkodó nemzetből nemzeti kisebbséggé váltak.^[21]

A következő említésre az 1938-ban bekövetkező határváltozások adnak okot. Ebben a részben a szerző történelmi forrásokkal alá nem támasztható s kifejezetten az érzelemkeltést szolgáló sorokat is leír. Ilyen az 1938 karácsonyán Nagysurányban agyonlőtt szlovák lány esetének a bemutatása, amelynek végén a szerző azt sugallja, mintha hasonló atrocitásokra más helyeken is sor került volna, ám konkrét eseteket nem említ. „A magyar csendőrök és katonák más vidékeken és városokban több embert is agyonlőttek.”^[22] Pár oldallal később ismét a Magyarország és Szlovákia közötti fegyveres konfliktus ad okot a magyarság említésére. „Az akkori magyar kormány 1939. március 23-án Kelet-Szlovákia ellen vezényelte hadseregét. Úgy érezte, eljött a pillanat Nagy-Magyarország eredeti határainak visszaállítására.”

A magyarok s ezúttal a szlovákiai magyar kisebbség következő említése az 1945–1948-as időszakhoz fűződik, amikor a szlovákiai magyar kisebbséget kollektív bűnösséggel sújtották. Ezt az eseményt a tankönyvben azonban csupán néhány semmitmondó mondattal intézik el, amelyből a tanulók semmit sem tudnak meg az eseményekről. „A kassai kormányprogram […] egyetértését fejezte ki a német és a magyar kisebbség kollektív bűnösségének elvével. Mindkét kisebbséget Csehszlovákia 1938-as megcsonkításának és 1939-es szétverésének vádjával illették.”^[23] Az utolsó említés szintén egy katonai támadással, az 1968-as prágai tavasszal kapcsolatos, amikor a szerző felsorolja, hogy mely országok fegyveres erői vettek részt annak elfojtásában.

A Karatochvíl-féle tankönyvsorozat huszadik századot taglaló kötetére szintén jellemző, hogy kevés információt tartalmaz Magyarországról, a szlovákiai magyar kisebbségről, illetve általában a magyarokról.

A Kováč – Kamenec – Kratochvíl szerzőgárda által készített alapiskolás tankönyv a Letz-féle tankönyvnél nagyobb teret szentel a kisebbségeknek. A két háború közötti Csehszlovákia bemutatásakor több tananyagban is utal a nemzeti kisebbségek, így a magyarok jelenlétére. A Szlovákia a csehszlovák állam része lesz című tananyagban például diagram segítségével mutatja be a Csehszlovák Köztársaság nemzetiségi összetételét, a Pozsony, Szlovákia fővárosa leckében kitér a város háromnyelvűségére. Sőt a tankönyv külön tananyagot szentel a nemzetiségi kérdés bemutatására, amely a Polgártárs vagy ellenség? címet viseli, képekkel és forrásrészletekkel is illusztrálva mutatja be a két háború közötti Szlovákia színes nemzetiségi összetételét.

A gimnáziumok harmadik osztálya számára készült, a huszadik század történelmét felölelő történelemtankönyv egyik szerzője ugyanaz a Robert Letz, aki az alapiskolai tankönyvet is készítette. Nem meglepő tehát, hogy a két szöveg filozófiája között hasonlóság mutatható ki, s a gimnazisták számára kézült tankönyv is elsősorban a szlovákok csehekkel szembeni önállósulási törekvéseinek folyamataként láttatja a korszak nemzeti történelmét, s így a magyarkérdés erőteljesen a háttérbe szorul. S bár a tankönyv tartalmára és filozófiájára a szerzők szakmai alapállása erősen rányomja bélyegét, a szövegben nem találni nyomát a nemzeti intoleranciának, valamiféle magyarellenességnek. Igaz, ennek leginkább az az oka, hogy a tankönyv szinte nem is vesz tudomást arról, hogy Szlovákia lakosságának egy nem elhanyagolható hányada magyar nemzetiségű. A két háború közötti Csehszlovákia történelmét tárgyalva a szerzők a nemzetiségi kérdésről, illetve a problémákról gyakorlatilag tudomást sem vesznek, illetve csupán a szlovákok és csehek viszonyát érzékelik problémaként.

Jellemző módon még az 1938-as nemzetiségi statútumról szólva is csupán a szudétanémetek és a szlovákok törekvéseit említik a szerzők, azt, hogy a statútum a szlovákiai magyarokat is érintette volna, nem.^[24] Az első bécsi döntés leírásában a szerzők igyekeznek leginkább csak a tények ismertetésére szorítkozni, s noha szemléletük és fogalomhasználatuk eltér a magyar felfogástól, a szöveg megfogalmazása nem sértő.

A második világháborút követő időszak bemutatása során A kisebbségek elleni intézkedések címmel, mintegy egy oldal terjedelemben foglalkozik a tankönyv a benesi dekrétumokkal és azok következményeivel.^[25] A szöveg tárgyilagos hangvételű, leíró jellegű, kerüli az értékítéletet, látható azonban az igyekezet, hogy különbséget tegyen a csehországi németek „vad elüldözése“ és a szlovákiai magyarok elleni intézkedések között.

Az 1948-tól napjainkig tartó időszak bemutatása során a magyar és más kisebbség jelenlétére csupán egy a népszámlálások nemzetiségi adatsorát tartalmazó táblázat utal, valamint 3-4 sornyi szöveg arról, hogy a proletár internacionalizmus mesterségesen eltakarta a nemzetiségi problémákat.^[26]

Összegzés

Összességében elmondható, hogy a felvilágosodás időszakáig a szlovák tankönyvben többnyire tárgyilagos, kiegyensúlyozott a magyarokról közvetített kép, csupán elvétve érzékelhető az ellenségkép kialakításának szándéka. Ami negatívumnak tekinthető, hogy kevés az információ róluk, a tankönyvek igyekeznek olyan képet kialakítani, mintha a mai Szlovákia területét döntő többségében szlovákok lakták volna, s itt nem születtek volna meg a magyar kultúra és művelődés jelentős eredményei. A tárgyalt tankönyvek a jelenlegi politikai határokat vetítik vissza a múltba, ezen belül azonban nem vesznek tudomást a más etnikumú lakosság jelenlétéről.

A nemzeti ébredések korszakától kezdve a tankönyvek az összmagyarországi kontextusból olykor erőszakosan kiragadva egyre inkább csak a szlovák nemzeti mozgalmak történetével foglalkoznak. Innen kezdve a magyarság leginkább a szlovák törekvésekkel szemben álló erőként jelenik meg. Feltűnően kevés információt nyújtanak a vizsgált tankönyvek a huszadik század magyar történelmével kapcsolatban. Így a szlovák tanulók a tőlük távoli nyugat-európai államok, sőt még az amerikai kontinens történelméről is több információt szerezhetnek, mind közvetlen szomszédaik, a velük egy évezredig egy államban élő magyarság történelméről.

Szerkesztette: Jakab György

Footnotes

1. ^ Elhangzott a Magyar–Szlovák Tanári Munkacsoport 2008. májusi Közös múlt – különbözö nézőpontok című konferenciáján.
2. ^ A szlovák historiográfia fejlődéséhez lásd a következő írásokat: Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I., 2. 1990, 181–206. , Szarka László – Sallai Gergely: Önkép és kontextus. Magyarország és a magyarság történelme a szlovák történetírásban a huszadik század végén. Régió, XI. 2. 2000, 71–107.
3. ^ Idézi Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu výučby dejepisu v transformujúcej sa spoločnosti.2000, kézirat.
4. ^ Kováč, D. – Lipták, Ľ.: Kapitoly z dejín. SPN, Bratislava, 1990.
5. ^ Kovács L. – Simon A.: A magyar nép története I., II., III. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 1999–2002.5 Kovács L. – Simon A. – Simon B.: Történelem I. SPN, Bratislava, 2006; Elek, J. – Kovács, L. – Simon, A.: Történelem II. SPN, Bratislava, 2007.
6. ^ -
7. ^ Új Szó, 1993, március 17. 
8. ^ Dvořák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl, V.: Slovensko v stredoveku a na začiatku novoveku. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997; Kováč, D. – Kopčan, V. – Kratochvíl, V.: Slovensko na prahu nového veku. Orbis Pictus Ist­ro­politana, Bra­tislava, 1995; Kováč, D. – Kamenec, I. – Kratochvíl, V.: Szlovákia az új évszázadban. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1998.
9. ^ Letz, R.: Slovensko v 20. stroročí. SPN, Bratislava, 1997. 
10. ^ Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Chylová, E.: Od praveku k novoveku. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné učilištia. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997; Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Matejkein, S. – Chylová, E.: Dejiny novoveku do revolučných rokov 1848–1849. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné učilištia. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997.
11. ^ Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P.: Dejepis pre 1. Ročník Gymnázií. SPN, Bratislava, 2000; Bartl, J. – Kačírek, Ľ. – Otčenáš, M.: Dejepis. Národné dejiny. Pre 2. Ročník gymnázií. SPN, Bratislava, 2002; Bartlová, Alena – Letz, Robert: Dejepis. Národné dejiny pre 3. Ročník gymnázia. SPN, Bratislava, 2005. 
12. ^ A tankönyv didaktikai apparátusát bíráló hangok mellett szólni kell arról, hogy mint az a tankönyv kapcsán kirobbant nyilvános vitában is napvilágot látott, a tankönyv első, M. Kamnický által írt része számos szó szerinti átvételt tartalmaz az alábbi csehországi tankönyvből: Beneš, Zdeněk: Dějiny středověku a prvního století raného novověku. Učebnice pro střední školy. 2. vydanie, Práce s. r. o., Praha, 1996. Noha a szerző tagadja a plagizálás vádját, a tények ellene szólnak.
13. ^ Lásd: Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P.: Dejepis I. Bratislava, SPN, 2000. 245–246.; Bartl, J. – Kačírek, L. – Otčenáš, M: Dejepis II. Bratislava, SPN, 2002. 21. és 40.; Dvořák, P. – Mrva, I. – Kratochvíl: Slovensko v stredoveku a na.
14. ^ Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P.: Dejepis I. Bratislava, SPN, 2000, 217. 
15. ^ Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Chylová, E.: Od praveku k novoveku. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné učilištia. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997, 48. 
16. ^ Bartl, J. – Kamenický, M. – Valachovič, P: Dejepis I. Bratislava, SPN, 2000, 238. 
17. ^ Bartl, J. – Kačírek, Ľ. – Otčenáš, M.: Dejepis. Národné dejiny. Pre 2. Ročník gymnázií. SPN, Bratislava, 2002, 76. 
18. ^ Fremal, K. – Chromeková, V. – Martuliak, P. – Matejkein, S. – Chylová, E.: Dejiny novoveku do revolučných rokov 1848–1849. Dejepis pre stredné odborné školy a stredné odborné učilištia. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1997, 38. 
19. ^ Kováč, D. – Kopčan, V. – Kratochvíl, V.: Slovensko na prahu nového veku. Orbis Pictus Istropolitana, Bratislava, 1995, 56. 
20. ^ Letz, R.: Slovensko v. 20. Stroroči. SPN, Bratislava, 1997, 16. 
21. ^ Uo. 26. 
22. ^ Uo. 35.
23. ^ Uo. 58.
24. ^ Bartlova, A. – Letz, R.: Dejepis. Národne dejny pre 3. Rocnik gimnázia. SPN. Bratislava, 2005, 63.
25. ^ Uo. 121-122.
26. ^ Uo. 146.