Olvasási idő: 
34 perc

A magyar nevelésügyi kongresszusok története

[1]A Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére 2008-ban rendezik meg a VII. Nevelésügyi Kongresszust. Indokolt tehát az eddigi kongresszusok történeti áttekintése, tapasztalataik, tanulságaik számbavétele. A tanulmány elsősorban az egyes kongresszusok eseményeit tekinti át oktatáspolitika-történeti szempontból, és vázlatosan utal a kutatás további eredményeire. A munka részben elsődleges forrásokon (kongresszusi jegyzőkönyvek, beszámolók, sajtóközlemények), részben a téma viszonylagos bőséges szakirodalmán alapul.[2]

Magyar Tanítók első Egyetemes Gyűlése 1848. július 20–24.

Az 1848 nyarára tervezett harmadik „protestáns tanácskozmány” a forradalmi események hatására alakult át a magyarországi nevelők első egyetemes, azaz a társadalmi különbségeken és a felekezeti elkülönülésen túllépő, országos gyűlésévé. Az „egyetemes tanítói tanácskozmány”, amint azt a június 6-án keltezett meghívó mottójául választott hármas jelszó is tanúsítja, a polgári forradalom liberális elveinek – szabadság, egyenlőség, testvériség – jegyében ült össze, hogy a magyarországi tanítókat és tanárokat összefogva, megteremtse az egységes nemzeti „nevelési közszellemet és tanrendszert”.[3]

Az első plenáris ülésen – az ügyrendi kérdések tisztázását követően – határoztak a tanácskozás Tavasi Lajos[4] által előterjesztett programvázlatának, a „Javaslati irányeszmék”-nek napirendre tűzéséről. „A köznevelés és oktatás alapelveinek megállapítására” 19 tagú választmányt jelöltek ki; az egyes iskolafokozatok és intézménytípusok fejlesztési programjának részletes kimunkálására pedig négy szakosztályt állítottak fel (kisdedóvási, elemi és mindkettőnek képezdei szakosztálya, reál- és ipartanodai szakosztály, középtanodai szakosztály, felsőtanodai szakosztály).[5]

A nyitó ülésen elfogadott „Javaslati irányeszmék”-nek az iskolaállításról és a tanszabadságról szóló első pontja szinte önmagában kitöltötte a közös vitára szánt időkeretet, és csaknem végzetesen megosztotta a tanácskozás részvevőit. Az állami oktatás kizárólagosságát hirdető, illetve az egyházi privilégiumokat féltő, egymással ütköző nézetek ellenére végül is kialakult és a kompromisszumkeresés szándékával elfogadott közös álláspont – a tanszabadság hangsúlyozásával – az állam garanciális szerepét fogalmazta meg (a hiányzó iskolák pótlása, egységes vizsga- és képesítési rendszer, a nevelőképzés rendezése, állami tanügyigazgatás).[6]

A szakosztályok – az érdeklődés hiánya miatt működésképtelen „reál- és ipartanodai” kivételével – „kívánataikat” és javaslataikat folyamatosan terjesztették a szakaszosan tevékenykedő plenáris ülés elé, amely megvitatta és jóváhagyta azokat. A tanítógyűlés az elemi népoktatást – a leányokra is kiterjedően – nemcsak kötelezőnek, hanem mindenkire nézve ingyenesnek nyilvánította, a középfokú oktatáskiterjesztését pedig – a „szaktanodák” kivételével – ugyancsak az ingyenesség révén képzelte el. Az óvodát– szociális szerepét is hangsúlyozva – a köznevelési rendszer szerves részének tekintették, amelynek működése, fejlesztése nem csupán társadalmi, egyleti ügy, hanem állami feladat. Felvázolták a tanítóképzésés a vele összekapcsolódó óvóképzés gyökeres reformját is. A hétévesnek képzelt gimnázium általános műveltséget nyújtó iskola; a záró szigorlat teljesítését igazoló „képzettségi” bizonyítvány egyben a felsőtanodai továbbtanulás feltétele is. A határozat további fontos eleme az elemi és a középfokú oktatástanügyigazgatásának – az intézményi autonómiát és az önigazgatás demokratikus elvét érvényesíteni kívánó – modern rendszere.

A legfontosabb javaslatokat – petíció formájában – július 28-án egy 25 tagú küldöttség vitte Eötvös Józsefvallás- és közoktatásügyi miniszterhez azzal a kéréssel, hogy „minél előbb javasolna és eszközölne a nemzetgyűlésen nevelésügyi törvényeket”, és a további munkálatokhoz felkínálták a nevelőtársadalom közreműködési készségét és szakértelmét.[7]

A reformkori tanító- és tanármozgalmak kiteljesedését jelentő kongresszus kivételes pillanatban, a forradalmi eseményekhez kapcsolódóan összegezte a nemzeti polgárosodás oktatásügyi programját, és – ugyan a körülmények alakulása folytán csak közvetett módon, de évtizedekre szólóan – irányt mutatott a modern magyarországi oktatási rendszer kiegyezést követő kialakulásának és dualizmus kori fejlődésének. Eredményeit és hatását tekintve egyaránt viszonyítási pontot, etalont, hivatkozási alapot jelentett a későbbi kongresszusok számára.

Második Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus
1896. július 3–10.

A Magyarországi Tanítók Országos Bizottsága által 1893-ban megindult előkészítő, szervezőmunka kezdetben az oktatásügy helyzetének reális elemzésére és az európai színvonalú, egységes magyar közoktatás megteremtésére irányult. Beke Manó szavaival: „az igazi, alkotó, cselekvő szabadelvűség és a nemzetet boldogító, minket, tanítókat a szent célért való lelkesedében összeforrasztó testvériség” 1848 hagyományait idéző szellemében.[8] Az előkészületek során azonban az iskolarendszer hiányait, a nevelők, mindenekelőtt a tanítók élet- és munkakörülményeit, a nemzetiségi oktatás hátrányos megkülönböztetését vagy a munkásművelődés kérdéseit bolygató javaslatok sorra ünneprontási szándéknak minősültek. Ezzel egyidejűleg egyre határozottabban nyilvánult meg a magyar nyelv erőteljesebb érvényesítésének, az állami felügyelet kiterjesztésének szándéka – a nemzetiségek nyelvi asszimilációjának és az egységes magyar nemzet megteremtésének érdekében.

A reprezentatív körülmények között lebonyolított kongresszus elnöki tisztét Heinrich Gusztáv, a Magyar Paedagógiai Társaság elnöke töltötte be, a tanácskozás titkára – lelke és motorja – Nagy László volt.[9]

A plenáris üléseken a protokolláris jellegű elnöki megnyitón és Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter üdvözlő szavain kívül az előre kitűzött három fő témában hangzottak el – a szakosztályi ülések számára is irányt mutató – előadások ismert és tekintélyes előadók közreműködésével (Berzeviczy Albert:Az egységes nemzeti közoktatás; Sebestyén Gyula: Állam és iskola; Alexander Bernát: Az iskola belső életének szervezete).[10] A fő referátumok a magyar közoktatás liberális hagyományaira utalva viszonylag mérsékelt hangot ütöttek meg.

A kongresszus 18 szakosztályában – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – nemcsak az érdeklődők létszámában, hanem a vita és a határozatok színvonalában is nagy különbségek mutatkoztak. A szakosztályi viták során – néhány részeredménytől függetlenül az előkészítő bizottság ajánlásaihoz és a plenáris ülésen elhangzott mérsékelt hangú felhívásokhoz képest is háttérbe szorultak a magyar közoktatás megoldatlan, rendezésre váló kérdései. A súlyos, megoldásra váró oktatáspolitikai kérdések helyét az ünnepivé kerekedett eseményen részben apolitikus, belterjes szakmai meditációk, részben igencsak éles, nacionalista szellemű politikai viták, olykor durva hangnemű megnyilatkozások foglalták el.

A millenniumi rendezvénysorozat részét alkotó kongresszus a dualizmus kori oktatásügyi változások ünnepi számbavételét s egyben a liberális oktatáspolitika nemzeti szempontú felülvizsgálatát jelentette. A századfordulón felerősödő magyar nacionalizmus erősen megosztotta a magyar pedagógustársadalmat (is); az egyes szakosztályi viták intoleranciája, nemzetiségellenes felhangjai előrevetítették a későbbi tragédia árnyékát. A kongresszus kétarcúsága a modern pedagógiai irányzatokhoz való ambivalens viszonyban is megmutatkozott. A rendezvény tükrözte és – szakmai-társadalmi hatását tekintve – erősítette a magyar nemzetpolitikában és az oktatáspolitikában is végbemenő szemlélet- és paradigmaváltást.

Az pedig már csak részben magyarázható a tanácskozás sajátos, Janus-arcú szellemiségével, sokkal inkább történelmünk csakhamar bekövetkező, tragikus fordulataival, hogy a második tanügyi kongresszus nem válhatott – az előzőhöz hasonlóan – a magyar közoktatás nemzetközi tendenciákhoz igazodó, átfogó korszerűsítését indukáló, további fejlődését meghatározó neveléstörténeti eseménnyé.

Harmadik Egyetemes Tanügyi Kongresszus 1928. július 3–5.

Az 1920-as évek derekán bekövetkezett bethleni konszolidáció és stabilizáció még sok tekintetben az előző korszak politikáját idézte a művelődésügy terén is, bár kétségtelenül új vonásokkal színezte azt, főképpen ideológiai vonatkozásokban. A klebelsbergi kultúrpolitika fő törekvése az oktatási és művelődési intézményrendszer elkerülhetetlen modernizációja volt.

Az 1928-ban megrendezett III. Egyetemes Tanügyi Kongresszus ennek a kultúrpolitikának az integráns része és minden tekintetben látványos megnyilvánulása volt. Egyszerre szolgálta az addig elért jelentős eredmények – a népiskolai hálózat fejlesztése és tartalmi megújítása, a polgári és a középiskola reformja – diadalmas ünneplését és a magyar „kultúrfölény” propagandáját a hazai közvélemény és a külföld számára egyaránt, valamint a további offenzíva megalapozását, előkészítését. Ebben a vonatkozásban az 1930-as évek hómani iskolapolitikájának szellemi előjátéka volt.

A kongresszus közel hároméves előkészítése, a széles körű tájékoztatás és tervszerű propagandamunka a köznevelés átfogó céljait és szükségleteit állította a társadalmi érdeklődés és a szakmai felkészülés középpontjába. Az összehangolt előmunkálatok eredményeképpen már hónapokkal a rendezvény megnyitása előtt készen álltak és nyomtatásban is megjelentek az egyes szakosztályok vitaanyagai és határozati javaslatai, melyek a tárgyalások során már alig módosultak.

A háromnapos kongresszus első napját a protokolláris események – Négyessy László elnöki megnyitója,Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter, József főherceg és Serédi Jusztinián hercegprímás köszöntője –, valamint a plenáris ülés két vitaindító előadása töltötte ki (Quint József: A nevelés alapja és végcélja a nemzeti kultúra; Ilosvay Lajos: A népművelés korszerűsége, jelentősége és törvény útján való rendezésének szükségessége). A harmadik napon folytatódó plenáris ülésen hangzott el – a szakosztályi határozati javaslatok ismertetése és elfogadása előtt – további két átfogó jellegű előadás (Édes Jenő: A tanügyi közigazgatás szervezetének reformkérdései; Csorba Ödön: A tanítói munka értékelése).[11]

A kongresszus második napján összesen húsz szakosztályban folyt gondosan előkészített munka. Több mint száz előadás hangzott el, többnyire ismert szakemberek részéről, maradandó értéket jelentő, tudományos igényességgel, ám többnyire érdemi észrevételek, vita nélkül. A szakosztályi tanácskozásokat – kevés kivételtől eltekintve – a rendkívüli alkalomnak szóló ünnepélyesség, a valláserkölcsi és nemzeti nevelés fontosságának kidomborítása, tartalmának és módszereinek keresése, továbbá a tantervi anyag és a tanítási módszerek korszerűsítésének igénye, egyszóval a mértéktartó, konzervatív iskolareform tisztes szándéka jellemezte. Az egyes szakosztályok konstruktív határozati javaslatai számos esetben az 1930-as évek iskolai reformjainak (pl. a nyolcosztályos népiskola, az egységes gimnázium, a tanonc- és szakoktatás vagy a tanítóképzés) kiindulópontját jelentették.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a harmadik kongresszus lényegében „államosított” kongresszus volt, amelynek egész tevékenységében minden korábbinál erőteljesebben érvényesült a korszak hivatalos kultúrpolitikájának és a kultuszkormányzatnak a markáns jelenléte és befolyása. Ezt tükrözte a kongresszus szellemisége, amelynek uralkodó irányzata hol mérsékeltebben, hol türelmetlenebbül megnyilvánuló módon – „a XXI. század uralkodó eszméivel szemben”, a megbélyegzett oktatásügyi liberalizmus és az elutasított pedagógiai alternatívák kiszorításával, a mégoly óvatos kritikák elhallgattatásával – az 1920-as évek uralkodó eszméje, a neonacionalizmus volt.

Negyedik Egyetemes Tanügyi Kongresszus 1948. július 20.

A második világháborút követő években a köznevelés demokratikus átalakításának és korszerűsítésének előfeltétele és alapvető kérdése az iskolarendszer reformja és a magyar neveléstudomány megújítása, tudományos alapokra helyezése, a 20. századi európai neveléstudomány eredményeinek el- és befogadása volt. Az „embernevelésnek”, az „új nevelésnek” Kiss Árpád, Faragó László (1949) és mások által kidolgozott programja határozta meg[12] az 1945-ben megalakult Országos Köznevelési Tanács (OKT) tevékenységének irányát és tartalmát a negyedik tanügyi kongresszus latens előkészítésének időszakában is. A változások átfogó igénye nyilvánvalóvá tette, hogy „a köznevelés új alkotmányát”, azaz egy átfogó közoktatási törvényt sem az új, azaz társadalmi és pszichológiai szemléletű, prognosztikai irányultságú neveléstudomány, sem a magyar pedagógustársadalom teljes körű azonosulása nélkül nem lehet elképzelni. Az OKT az előkészítés időszakában még joggal foghatta fel úgy a saját szerepét, hogy „a korszerű neveléstudomány eredményei és a pedagógiai tapasztalatok ezen a testületen át szűrődtek a politikába és az iskolai gyakorlatba”.[13] Annak a jóhiszemű tévedésnek a következményeivel azonban, hogy ”a köznevelés demokratizálásának szükségességét általában minden párt kívánta”[14], csakhamar, már a kongresszusi előkészületek során szembe kellett nézni.

Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete – 1848 centenáriumának megünnepléséhez kapcsolódóan – 1947 végén hirdette meg a negyedik Egyetemes Tanügyi Kongresszust. Az ennek előkészítéséért is felelős„Központi 48-as Bizottság” első ülésének résztvevői a kongresszus céljaként még „a demokratikus magyar köznevelés alkotmányának”, egy új magyar köznevelési törvénynek a megalkotására gondoltak. A helyzet paradox voltára utal, hogy az OKT a kongresszus hivatalos megnyitásáig kereste méltó helyét és szerepét a meghirdetett, korszakos munkálatokban. Hasonló jóhiszeműség tételezhető fel a 48-as bizottság vezetői és tagjai, valamint a szakszervezet tisztségviselői részéről. Gyanúra legfeljebb az szolgáltathatott volna okot, hogy az „1848–1849 és a Magyar Pedagógusok Szakszervezete” címet viselő felhívás csupán a beharangozott kongresszus megnyitását jelentő, nagyszabású centenáriumi emlékünnepségről tett konkrét említést, a kongresszus végleges programját és napirendjét a bizottság további teendői közé utalta.[15]

Amikor az ünnepi színjáték szereplői és közreműködői, köztük Zsirai Miklós elnök[16] és Kiss Árpád főtitkár 1948. július 26-án – Tildy Zoltán köztársasági elnök jelenlétében – elfoglalták helyüket a negyedikként jegyzett egyetemes tanügyi kongresszus nyitó – s egyben utolsó – rendezvényén, kevesen sejthették közülük, hogy valamennyien egy láthatatlan mágia eszközei és áldozatai, s tudatos vagy tudattalan szerepvállalásukkal egy tragédiába torkolló komédia részesei.

A nyitóünnepségen Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter fűzött aktuálpolitikai magyarázatokat az előző hetekben elfogadott iskolaállamosítási törvényhez – az „osztályharc éleződésének” sztálini jelszavára utalva. A politikai folyamatok burkolt kétértelműsége türköződött Lukács Sándor szakszervezeti főtitkár ünnepi előadásának hét pontba foglalt summázatában is.[17] Bár az utolsó pont – az előmunkálatok ígért folytatásaként – „az új köznevelési alaptörvény megalkotását” tűzte ki a kongresszus végső céljául, a következő hónapok eredményei nyilvánvalóvá tették, hogy az ünnepélyes megnyitó elterelő hadmozdulat volt csupán, és a fordulat évének művelődéspolitikája nem tervezi a közoktatás törvényi szabályozását, és a kongresszus további munkájára sem tart igényt.[18] „A megnyitás után kialakult közegben – idézhetjük újra Kiss Árpádot – a kongresszus törvényszerűen halt el… A jövőt meghatározó döntéseket más szinten hozták. És nem olyan légkörben, mely kedvezett volna annak, hogy korunk egyetemes tanítói kölcsönös találkozás útján mérlegeljék a tennivalókat.”[19] A „negyedik” kongresszus valójában – ebben a tekintetben is – neveléstörténetünk fantomkongresszusa volt.

Ötödik Nevelésügyi Kongresszus 1970. szeptember 28–30.

A fordulat évét követően Magyarországon is kialakult a szovjet közoktatás „szocialista” modellje: a közvetlen pártirányítással működő, monolit iskolarendszer, amely egységes ideológiai és politikai szempontok szerint szolgálta a „kommunista ember” nevelését és a kommunizmus társadalmi utópiájának megvalósítását. Azt a tömegoktatás expanziójának impozáns mennyiségi mutatói sem feledtethették, hogy ez az út nem az egyetemes emberi fejlődés fő iránya, s az egyéni és kollektív jogok nyílt és durva korlátozása kérdésessé és vitathatóvá teszi a rendszer kétségbevonhatatlan eredményeit is. A rendszer kritikája s a kibontakozás keresése szükségképpen vezetett oda, hogy 1956 pedagógiai vitáiban a hazai hagyományokhoz való visszatérés szándékával megfogalmazódott egy demokratikus pedagógusparlament, az „igazi” negyedik nevelésügyi kongresszus összehívásának igénye is.[20]

Az 1967-ben újjáalakult Magyar Pedagógiai Társaság kezdeményezésére először 1968-ra tervezett, végül 1970 szeptemberére összehívott ötödik kongresszus előkészületeit az új gazdasági mechanizmus indukálta társadalmi aktivitás, a magyar közoktatás elkendőzött problémáinak feltárására és orvoslására irányuló reformszándék jellemezte.[21] A Társaság keretében folyó szakosztályi és tagozati viták a pedagógusok viszonylag széles rétegét vonták be a magyar társadalompolitika és az oktatásügy szerteágazó problematikájának kritikus vizsgálatába és a reális helyzetelemzésen alapuló fejlesztési feladatok kidolgozásába. A magyar nevelésügynek ez a nagyszabású társadalmi mozgalma természetesen nem léphette át saját árnyékát és a rendszer korlátait: a közoktatási rendszer megújulását a „szocialista nevelés” keretei között, ám a jobbítás őszinte szándékával képzelte.

Az elnöklő Ortutay Gyula megnyitóját és a közel tucatnyi protokolláris üdvözlő beszédet követő első plenáris ülésen Péter Ernő[22], a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára tartott vitaindító előadást a múlt hibás döntéseitől és a jelen kellemetlen tényeitől való dialektikus és rugalmas elszakadás jegyében, a tévedések és hibák beismerése nélkül. A kongresszus sajátos koreográfiáját jellemzi, hogy a pártközpontot képviselő Aczél György „liberális” szellemű, „új szövetségi politikát” hirdető felszólalására a második – záró – plenáris ülésen került sor, vélhetően a szekcióülések vitáinak és hangulatának ismeretében.[23]

A kongresszus – a témabizottságok ajánlásainak szellemében – szakított elődeinek szervezési elveivel; az egyes intézménytípusok és a kiemelt nevelési területek szerinti széttagolt szervezettel szemben a társadalom és az oktatásügy nagy, átfogó kérdései mentén kísérelte meg áttekinteni a neveléstudomány és az iskolai gyakorlat szinte teljes problematikáját: a gazdasági-társadalmi és a tudományos-technikai fejlődésnek az iskolai nevelésre és oktatásra kiható fő tényezői; korunk nevelési feladatai, a nevelési tényezők együttműködése; a pedagógushivatás és a továbbképzés; a neveléstudomány helyzete, feladatai, intézménye, kapcsolatai más tudományokkal; a közoktatási irányítás korszerűsítése. A résztvevők javítási szándékai, amint ezt a kongresszus határozatai tanúsítják, nem változtathattak az oktatás ideológiai-politikai tartalmának elvont eszményekhez és központi követelményekhez igazodó meghatározásán, a közoktatás bürokratikus-centralisztikus irányításán, egyáltalán a nevelésügynek a „fejlett szocializmus” elképzelt viszonyaihoz igazodó fejlesztési stratégiáján.

Az V. Nevelésügyi Kongresszus mindezek ellenére biztató epizódja volt az új gazdasági mechanizmus felfelé ívelő időszakának. A Magyar Pedagógiai Társaság szakosztályaiban és tagozataiban ugyanis tovább folyt a megkezdett munka: a kongresszusi ajánlások értelmezése, vitája és gyakorlati érvényesítésük össztársadalmi kísérlete. Ezek az évek a szuverén, alkotó pedagógiai tevékenység újraéledésének, kibontakozásának vissza nem szorítható periódusát jelentették, a pedagógustársadalom és az iskola környezetének első, csendes lázadását az egyenirányított oktatásügy és a saját arculatától, önállóságától megfosztott, végrehajtó iskola ellen. Az ekkor elindult folyamatok – a hetvenes évek elején bekövetkezett baloldali politikai fordulat és az 1972-es párthatározat restaurációs szándékai ellenére – számos pozitív elemet tartalmaztak, amelyek csíráját jelentették a következő évtized – pártállami kereteket feszegető – oktatásfejlesztési reformtörekvéseinek.

Hatodik Nevelésügyi Kongresszus 1993. augusztus 25–28.

Az 1993-ban megrendezett VI. Nevelésügyi Kongresszus a rendszerváltás eufóriáján és csalódásain – hogy tudniillik „az oktatás nemzeti ügy” – túljutó magyar pedagógustársadalom és az iskola iránt érdeklődő közvélemény számára a kiábrándulás és a kijózanodás kongresszusa volt. A rendszerváltás teremtette új társadalmi-politikai feltételek között egy új „társadalmi szerződés” kimunkálásának és elfogadásának esélyét kínálta. A folytonosság és a demokratikus történelmi tapasztalatok hiányára is visszavezethető kölcsönös bizalmatlanság légkörében már az is jövőbe mutató eredménynek számított, hogy a szerepek tisztázása megteremtette az érdemi párbeszéd lehetőségét az oktatásügy iránt felelősséggel tartozó szakmai, társadalmi és politikai tényezők, illetve azok képviselői között.

A kongresszus a magyar nevelésügy helyzetének tárgyilagos áttekintésére, a megoldásra váró problémák feltárására és a nemzetközi változásokhoz igazodó fejlődési-fejlesztési irányok meghatározására törekedett – a szakma viszonylag széles körének érdeklődésétől és várakozásától kísérve.

A rendezvény első napján Köpeczi Bélának[24], a konferenciát kezdeményező és szervező Magyar Pedagógiai Társaság – és a konferencia – elnökének a magyar nevelésügy távlati problémáit felvázoló elnöki megnyitóját követően tizenhárom felkért hozzászólás hangzott el különböző szakmai, tudományos és társadalmi szervezetek képviselői részéről, egész napos, kimerítő program keretében.

A konferencia második és harmadik napján – az Előkészítő Bizottság által előzetesen kidolgozott és a Tudományos-szakmai Bizottság által is megvitatott elemzések és ajánlások súlyponti kérdései alapján szervezett szekcióülések során – nyolc témakörben zajlott érdemi szakmai vita: (1) Társadalmi, gazdasági korszakváltás és a magyar oktatásügy. Az európai oktatási rendszerhez való igazodás társadalmi és gazdasági feltételei; (2) A nevelés társadalmi szerepe, társadalmi céljaink iskolai megjelenése, nevelési rendszerünk kívánatos alakulása; (3) Korszerű műveltségi tartalmak; (4) A szakmai képzés formái és tartalma; (5) Önkormányzat és irányítás, autonómiák és függőségek a következő évtizedek oktatási rendszerében; (6) A pedagógusok és a pedagógusképzés; (7) A neveléstudomány helyzete és fejlesztésének feltételei; (8) Másság – tolerancia és pedagógiai alternatívák.[25]

A zárónapon a szekcióvezetők beszámolóját követően került sor a kongresszusi ajánlások elfogadására.

A kongresszusi dokumentumokból és beszámolókból megállapítható, hogy a szekciókban folyó munkát releváns, a résztvevőket élénken foglalkoztató vitakérdések alakították, és a kongresszus ajánlásai többnyire hasznos iránymutatásul szolgáltak a következő évek oktatáspolitikai vitái és oktatásfejlesztési törekvései számára. A VI. Nevelésügyi Kongresszus hagyományokat idéző fontos állomás volt a rendszerváltást követő átmeneti időszak hazai neveléstörténetében.

A kongresszustörténet tapasztalatainak, kutatási eredményeinek rövid, vázlatos összegzése[26]

1. Valamennyi kongresszus korának kiemelkedő eseménye volt: előkészített és/vagy lezárt egy-egy jelentős neveléstörténeti korszakot. A maga nemében korszakos jelentőségűnek tekinthetjük mindegyiket abban a tekintetben is, hogy magukon viselték koruk (oktatáspolitikai) bélyegét. Összekötik őket a növekvő sorszámok is, ami azt igazolja, hogy – kinyilatkoztatásaikban s olykor szándékaikban is – keresték és hirdették a kontinuitást; felvállalva vagy elvetve, de mindenképpen saját céljaikhoz igazítva az előző kongresszusok szellemi hagyatékát. Ezekkel az ellentmondásokkal együtt alkotják neveléstörténetünk önálló és öntörvényű fejezetét.

2. Rendkívül tanulságos az állami jelenlét, illetve szerepvállalás koronkénti, kongresszusonkénti alakulása. Az első, társadalmi szerveződésű kongresszust követően az állami befolyás erősödését, a hivatalos oktatáspolitika fokozódó jelenlétét, a szakmai rendezvény állami kisajátítását, majd valóságos államosítását regisztrálhatjuk. A kiinduló állapot csak a rendszerváltozást követően állt vissza.

3. A kongresszusok többségét a pedagógusszakma szelektív részvétele, illetve különböző – főleg politikai – szempontokon alapuló előzetes szelekciója jellemezte. Az elsőn a korabeli tanító- és tanármozgalmak aktív szereplői vettek részt. A második nagyrészt az állami és községi, kisebb részt egyes felekezeti (protestáns, izraelita) intézmények pedagógusainak kongresszusa volt, amelyről tüntetően távol maradtak a nemzetiségi és a katolikus tanítók. A harmadik és a negyedik – más-más – politikai szempontok, illetve a lojalitás alapján szelektált, s ez lényegében az ötödikről is elmondható. Ebben a tekintetben is a hatodik tekinthető a nyitás kongresszusának.

4. Az egyes kongresszusok iránt megnyilvánuló érdeklődés, valamint szakmai és társadalmi visszhangjuk, hatásuk elemzése és értékelése – az adott kommunikációs viszonyokra is tekintettel – további kutatásokat igényel. A legsikeresebbnek – ebben az összefüggésben – az 1928-as, harmadik mutatkozik, amely hatékony és eredményes propagandája volt a keresztény-nemzeti nevelés offenzív programjának és a klebelsbergi kultúrpolitikának. Történetileg azonban az első kongresszus átfogó és előremutató „javaslati irányeszméi” minősíthetők igazán időtállónak és korszakalkotónak.

5. A történetiség és a komparatisztika nézőpontjának érvényesülését, az eszmecserék szakmai és politikai látókörét tekintve ugyancsak az első kongresszus emelhető ki. A következők beszűkülő, provinciális horizontját a nacionalizmus, majd a marxizmus–leninizmus ideologikus szempontjainak erőteljes térnyerése és korlátozó hatása determinálta. A hatodik viszont a dezideologizálás és a látókörtágítás sikeres próbatétele volt.

6. Az egyes kongresszusok konkrét szakmai teljesítményének, valamint az oktatási rendszer működésére gyakorolt hatásának a megítélése további kutatómunkát igényel.

Irodalom

Bakonyi Pál (1970): Krónika az V. Nevelésügyi Kongresszusról. Pedagógiai Szemle, 12. sz. 1061–1071.

Felkai László (szerk., 1971a): Nevelésügyi Kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest.

Felkai László (1971b): A Második Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In uő (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, I. kötet: 101–164., 165–243.

Háda József (1913): Régi írások. Az 1848-ban tartott egyetemes tanügyi kongresszus jegyzőkönyve és naplója. K. n., Budapest.

Kelemen Elemér (1992b): Törvények nélkül – törvényen kívül. Új Pedagógiai Szemle, 3. sz. 3–11.

Kelemen Elemér (1993): A nevelésügyi kongresszusok története. In Vargáné Fónagy Erzsébet (szerk.): VI. Nevelésügyi Kongresszus. 1993. augusztus 25–28., Pro Educatione Gentis Hungariae Alapítvány, Budapest, 39–63. (Másodközlése: In Kelemen Elemér (2007): A tanító a történelem sodrában. Tanulmányok a tanítóság 19–20. századi történetéből. Iskolakultúra könyvek, Pécs, 136–157.)

Kiss Árpád (1948a): A negyedik tanügyi kongresszus munkáiról. Embernevelés, 1. sz. 291–318.

Kiss Árpád (1948b): Negyedik egyetemes nevelésügyi kongresszus. Köznevelés, 15. sz. 348–350.

Kiss Árpád (1971a, szerk.): Ötödik Nevelésügyi Kongresszus, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest.

Kiss Árpád (1971b): A Negyedik Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, II. kötet: 163–187., 189–211.

Kiss Árpád – Faragó László (1949): Az új nevelés kérdései. Köznevelés Könyvtár, Budapest.

Nagy László – Beke Manó – Kovács János (szerk., 1896): A II. országos és egyetemes tanügyi kongresszus naplója. I/1–2., II. K. n., Budapest.

Négyessy László (szerk., 1928): A harmadik egyetemes tanügyi kongresszus naplója. I–II. Thália-Kultúra Rt., Budapest (a szerkesztésben közreműködött: Simon Lajos és Papp Gyula).

Orosz Lajos (1971): Az Első Magyar Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.): Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, I. kötet: 11–38., 39–100.

A IV. Egyetemes Nevelésügyi Kongresszus megnyitása (1948). Köznevelés, 4. sz. 367–368.

Papp Gyula (1928): III. egyetemes tanügyi kongresszus. Kalauz. K. n., Budapest.

Péterfy Sándor (1895): Az 1848-iki tanügyi kongresszusról. K. n., Budapest.

Ravasz János (1951): Az 1848-as egyetemes tanítógyűlés. Köznevelés, 20. sz. 827–829.

Simon Gyula (1971): A Harmadik Magyar Egyetemes Tanügyi Kongresszus. In Felkai László (szerk.):Nevelésügyi kongresszusok Magyarországon 1848–1948, I–II. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, II. kötet: 9–83., 85–162.

Sugár Béla (1948): 1848–1948 és a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezet. Embernevelés, 4. sz. 100–108. (Közli: Kiss 1971, 195–211.)

Takács Géza (szerk., 1993): VI. Nevelésügyi Kongresszus. Új Pedagógiai Szemle, 7–8. sz. 6–22.

Tavasi Lajos (1848): Az I. egyetemes és közös magyar tanítói gyűlések dolgozatai. Nevelési Emléklapok, VI. füzet, Pest.

Vargáné Fónagy Erzsébet (szerk., 1993): VI. Nevelésügyi Kongresszus. Pro Educatione Gentis Hungariae Alapítvány, Budapest.

Zibolen Endre (1967): Nevelésügyi kongresszusaink. Köznevelés, 15–16. sz. 611–616.

Footnotes

  1. ^ Az V. Kiss Árpád Emlékkonferencián (Debrecen, 2007. szeptember 29-én) elhangozott előadás szerkesztett változata, amely megjelenik – 2008 első negyedében – a Debreceni Egyetem által kiadott konferenciakötetben.
  2. ^ A téma átfogó feldolgozása, a korabeli dokumentumokból válogatott bőséges szemelvényekkel: Felkai 1971a. Lásd még: Zibolen 1967; Kelemen 1993. Az egyes kongresszusokról: I. (1848): Tavasi 1848; Péterfy 1895; Háda 1913; Ravasz 1951. – II. (1896): Nagy–Beke–Kovács 1896. – III. (1928): Négyessy 1928; Papp 1928. – IV. (1948): Kiss 1948a; Kiss 1948b; Kiss 1971a. – V. (1970): Kiss 1971.b; Bakonyi 1970. – VI. (1993): Vargáné 1993; Takács 1993.
  3. ^ Közli: Orosz 1971, 41–47. 
  4. ^ Tavasi Lajos (1814–1877): evangélikus tanár, a reformkor és a polgári forradalom nevelői mozgalmainak egyik irányítója, a Nevelési Emléklapok alapítója, szerkesztője. 
  5. ^ Közli: Orosz 1971, 41–47. 
  6. ^ Uo. 50., 90-92.
  7. ^ Uo. 36.
  8. ^ Közli: Felkai 1971b, 168–174. – Idézet: 174. 
  9. ^ Heinrich Gusztáv (1845–1922): filológus, egyetemi tanár, a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke. Nagy László (1857–1931): pszichológus és pedagógus, a magyar gyermektanulmányozás úttörője; az 1890-es években a budai – Csalogány utcai – Állami Tanítónőképző tanára volt. 
  10. ^ Berzeviczy Albert (1853–1936): művelődéspolitikus, később – 1903–1905 – vallás- és közoktatásügyi miniszter. Sebestyén Gyula (1848–1911): pedagógus, művelődéspolitikus, az Országos Köznevelési Tanács titkára. Alexander Bernát (1850–1927): főreáliskolai, majd egyetemi tanár, filozófus, pedagógiai író. 
  11. ^ L. Simon 1971. – Négyessy László (1861–1933): irodalomtörténész, egyetemi tanár; Klebelsberg Kunó (1875–1932): művelődéspolitikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–1932); Quint József (1882–1929): tanítóképző intézeti tanár, a budai Állami Tanítóképző igazgatója; Ilosvay Lajos nyugalmazott államtitkár; Édes Jenő középiskolai tanár, az Országos Középiskolai Tanáregyesület főtitkára; Csorba Ödön állami elemi iskolai igazgató.
  12. ^ Faragó László (1911–1966): oktatáskutató, a Budapesti Pedagógiai Főiskola igazgatója, majd az Országos Neveléstudományi Intézet osztályvezetője; Kiss Árpád (1907–1979): pedagógiai kutató, egyetemi tanár, ezekben az években (1945–1948) az Országos Köznevelési Tanács ügyvezető igazgatója. 
  13. ^ Kiss 1971b, 167. 
  14. ^ Uo. 166. 
  15. ^ A felhívás megjelent: Embernevelés, 4. 1948. 3. 100–108. Közli: Kiss 1971b, 159–211. Idézet: 166. 
  16. ^ Zsirai Miklós (1892–1955): nyelvész, egyetemi tanár; Tildy Zoltán (1889–1961): református lelkész, kisgazda politikus, köztársasági elnök (1946–1948). 
  17. ^ L. A IV. Egyetemes Nevelésügyi Kongresszus megnyitása. Köznevelés, 1948. 4. 367–368. – Ortutay Gyula (1910–1978): néprajzkutató, egyetemi tanár, vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947–1950); Lukács Sándor (1914–1984): a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára (1946–1949).
  18. ^ Kiss 1971b, 182–183. A kongresszus utóéletére, elhalására vonatkozóan vö.: Ravasz János felszólalása a balatonfüredi pedagóguskonferencia 1956. október 2-i plenáris ülésén. Egy forradalom pedagógiája. A balatonfüredi pedagógiai konferencia. Aula, Budapest, 2006, 82. 
  19. ^ Kiss 1971b, 184. – 1948 eseményei Kiss Árpád személyes drámája is. Az OKT ügyvezető igazgatójaként, amint erről korabeli megnyilatkozásai tanúskodnak (l. Kiss 1948a, b), őszintén hitt a kongresszus célkitűzéseiben. Július 20-át követően folyamatosan kellett szembesülnie azzal a valósággal, amelynek további mélységeit is volt alkalma megismerni a következő években. 1971-es történeti visszatekintése (Kiss 1971b) tárgyilagos, a rá jellemző szelíd öniróniát sem nélkülöző szembenézés saját korábbi reményeivel, illúzióival.  
  20. ^ Péter Ernő: Ünnepi megnyitó beszéd [az Új Magyar Pedagógiai Társaság alakuló közgyűlésén]. Az alakuló közgyűlés eseményei. Budapest, 1967. 13. Péter Ernő (1914–1973): a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára volt (1946–1949).
  21. ^ A Magyar Pedagógiai Társaság alakuló közgyűlésének határozata. Az alakuló közgyűlés eseményei. Budapest, 1967, 112.
  22. ^ L. Kiss 1971b, I. 15–35.
  23. ^ Uo. 262. – Aczél György (1917–1991): az MSZMP egyik vezető politikusa, ezekben az években (1967–1974) a központi bizottság titkára volt.
  24. ^ Köpeczi Béla (1921–): irodalomtörténész, művelődéspolitikus; művelődési és közoktatási miniszter (1982–1988), a Magyar Pedagógiai Társaság elnöke (1991–1995).
  25. ^ Vargáné 1993.
  26. ^ A kutatás tapasztalatairól és eredményeiről részletesebben: Kelemen Elemér: A magyar nevelésügyi kongresszusok története. Előadás az Országos Neveléstudományi Konferencián (2007. október 26.). Átdolgozott, szerkesztett változata: Iskolakultúra, 2008. 1–2. sz. 50–57.