A magyar iskolarendszerű felnőttoktatás kezdetei

A probléma

A két világháború közötti hazai iskolarendszer sokáig nem volt felkészülve felnőtt korú tanulók befogadására. Ennek alapvetően két oka volt. Egyrészt az iskolarendszerben nem volt erre a feladatra szakosodott intézmény, másrészt pedig az alacsonyan vagy hiányosan iskolázottak felnőttkori tanulásának tömegessé válását az élet- és munkakörülmények alakulása is megnehezítette, sőt sok esetben meg is gátolta. Matolcsy Mátyás közgazdász egy tanulmányában^[2] az időszak egészét áttekintve úgy látta, hogy a mezőgazdasági népesség helyzete a harmincas évektől a háború kitöréséig valamelyest javult ugyan, ám közben az ipari munkásság helyzete romlott, s ezen csak a háború előtti éveknek a fejleménye, a munkanélküliség megszűnése enyhített. Az egyes társadalmi csoportok közötti jövedelmi különbség önmagáért beszél (1. táblázat). Matolcsy adataiból jól látszik, hogy a legrosszabb helyzetben élő mezőgazdasági dolgozók jövedelme 200 pengő körül volt, és az iparban foglalkoztatott munkások bére is csak ennek valamivel több mint kétszeresét tette ki.

1. táblázat

Társadalmi csoportok jövedelme (1936)

A bemutatott jövedelmek a középosztály alatti társadalmi csoportokban számos esetben az elemi megélhetésre is alig bizonyultak elegendőnek. A szegénység sokféle arculatát szakemberek sokasága mutatta be különféle műfajú munkákban^[3], amelyekből egyértelműen kiderült, hogy az érintett családok rendelkezésére álló forrásokból nem lehetett előteremteni a felnőttek számára az iskoláztatás költségeit. Bár közvetlen adatunk a felnőttek által fizetendő pontos tandíjakról nincs, következtethetünk azokból, amit az iskolás korú tanulók után kellett fizetni (2. táblázat).

A tandíj mértékét és annak összetevőit az 1932. 30/200 (VKM). beiratkozási és tandíjrendelet szabályozta. A felnőttek esetében csak a magántanulói státusz jöhetett szóba, amelyért tanévenként 100 pengőt kellett fizetni. Azt, hogy a felnőtt tanulók esetében milyen egyéb tényező terhelte ezt az összeget, nem tudjuk, de szinte magától értetődő, hogy a magántanulói létnek is voltak olyan járulékos költségei, amelyek semmilyen kimutatásban nem szerepelnek. Ilyennek tekintjük például a ruha‑, az esetleges utazási
és a nélkülözhetetlen taneszköz-költségeket.

2. táblázat

Az oktatási költségek középiskolákban^[4] (Pengő)

Egy új lehetőség

A harmincas évek utolsó harmadában mindenképpen új helyzet állt elő. A világgazdasági válság már nem, és az 1939-ben kirobbanó háború még nem éreztette kedvezőtlen hatásait. Viszont a háborúra történő készülődés új beruházásokat indított el, amely megfelelő szakismerettel rendelkező munkások ezreire épült (volna). A felnőttek magasabb szintű képzésének addig követett módozatai a nagyipari – és a várható háborús konjunktúra keltette – igényeket  szinte bizonyos, hogy nem tudták (volna) kielégíteni. Bár nem látszik direkt kapcsolat a háborús készülődés és a felnőtt tanulók közoktatási rendszerbe történő betagolása között, az oktatáspolitika szándéka a többi oktatási és képzési formához hasonlóan az volt, hogy egy központilag irányítható felnőttoktatási rendszer alapjait teremtse meg. Ez a törekvés jól illeszkedett a már korábban elkezdett „államosító” törekvések sorába.^[5] Hóman Bálint miniszter saját törekvéseit jellemezve fogalmazta meg^[6], hogy

„Társadalompolitikánk alapelve az egyes néprétegek közt fennálló szociális és kulturális különbségek mérséklése és eltüntetése a dolgozó népelemek helyzetének és műveltségének javítása és emelése által.”

Ezeknek a szándékoknak az egyik legfontosabb lépését a mezőgazdasági munkások és cselédek öregségi biztosítása jelentette, amely, ha a munkaidőt nem is szabályozta, legalább az időskorú személyek ellátásának a terheit csökkentette a fiatalabb korcsoportok számára, s mint ilyen, közvetett módon kifejthetett (volna) kedvező hatást a fiatal felnőttek tevékenységszerkezetének módosulására. Hóman keresztülvitte a középiskolai reformot is, amely során – mint fogalmazott – „új alapokra helyeztem a középfokú iskolák szervezetét és tanulmányi rendjét”^[7]. Ennek a „reformcsomagnak” az utolsó lépését jelentette a gyakorlati irányú középiskolák megteremtése. A miniszteri indoklás hangsúlyozta, hogy

„A polgári iskolára, illetőleg a negyedik gimnáziumra épülő pedagógiai és gazdasági irányú gyakorlati középiskolában viszont, minthogy ezek már hivatásra, bizonyos szakszerű életpályára nevelő iskolák, latinmentes általános műveltség adására és emellett fokozott hangsúllyal a szakműveltség megadására törekszünk. A gyakorlati irányú középiskola, valamint a tanítóképző akadémia […] a szakiskolai és gyakorlati iskolák csoportjába tartoznak.”^[8]

A döntést kommentáló Somogyi József szerint

„Az 1938:XIII. tc. a szakoktatás terén is a gimnáziumokkal egyenrangú tanintézeteket létesített, amely bizonyára nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy közvéleményünk elavult előítéletét a gazdasági pályák iránt eloszlassa és gyakorlati műveltségű erős magyar középosztályt alakítson ki…”^[9]

A gazdasági középiskoláknak három fajtája volt: mezőgazdasági, kereskedelmi és ipari. A gyakorlatban a speciális irányokat is fel kell tüntetni az iskolák (illetve a szakirányok) elnevezéseiben (pl. közgazdasági, erdészeti, háztartási). A gazdasági középiskola első osztályába csak azokat vették fel, akik a gimnázium vagy polgári iskola negyedik osztályát sikerrel elvégezték, és tizennyolcadik életévüket még nem töltötték be. E rendelkezés mellett azonban a vallási és közoktatási miniszter megengedhette, hogy a gazdasági középiskolában a felnőttek számára külön osztályt nyithassanak^[10], amely az iskolarendszerű felnőttoktatás hazai nyitányát jelentette. Bár, mint láttuk, korábban is tanítottak iskolai körülmények között felnőtteket, a különbség lényegi volt, mert most fordult elő első alkalommal, hogy a felnőttek a tankötelezettségi koron túl rendes tanulóként a közoktatás keretein belül vehettek részt iskolai oktatásban.^[11] Az iskola felnőtt-tagozatán azokra számítottak, akik később eszméltek rá „az iskolai végzettség fontosságára” vagy később engedhették meg maguknak a továbbtanulást.

A tanulni vágyó felnőttek igényeinek a kielégítése „nemzeti és társadalmi érdek” volt, s ez önmagában is indokát adhatta e nagy horderejű döntésnek. Az iskola gyakorlati megszervezését úgy oldották meg, hogy a felnőtteket eltérő időben tanították, mint az iskoláskorúakat, amelynek részben nevelési, részben pedig fegyelmezési okai voltak.^[12]

Ebbe az iskolatípusba magántanulót már nem lehetett felvenni, és arra sem adott a törvény lehetőséget, hogy más iskolatípusból közvetlenül léphessenek tanulók ebbe a képzési irányba. A felnőttek oktatása során az életkori sajátosságok (18 év felett!) miatt a rendes tanulók képzésével kapcsolatos elvárásokhoz képest néhány módosítást hajtottak végre.^[13] A mindennapos iskolába járás biztos, hogy jelentős terheket rótt a felnőtt tanulókra, mert a tanítási időt délután/este 5-9, valamint 6-10 óra között szervezték meg. A tananyag nem tartalmazott könnyítéseket, csak annyiban, hogy a felnőtteknek kevesebb memoritert kellett megtanulniuk, ám ennek mértékét rábízták a tárgyat tanító tanárokra. Az érettségi bizonyítvány egyenértékű volt a rendes korúakéval, azaz mindazokat az állásokat betölthette tulajdonosa, amelyre az 1883.I. tc. vonatkozott.

A négy évfolyamos iskolában a felnőttek 11 tantárgyat tanultak, heti 24 órában, ez többnyire napi négy tanítási órát jelentett számukra (3. táblázat). Végigtekintve az iskola tantárgy‑ és óratervén, kitűnik annak gyakorlatias jellege és orientációja. A „nemzeti jellegű” tárgyak (irodalom és történelem), valamint a hittan az órakeret 10%-át tette ki. Ehhez képest – érthető okok miatt – magasabb óraszámban tanultak modern idegen nyelvet, valamint azokat az elméleti és gyakorlati tárgyakat, amelyek a későbbi munkavégzéshez nélkülözhetetlenek voltak (számtan/könyvvitel, közgazdasági ismeretek, gép‑ és gyorsírás stb.).^[14]

3. táblázat

Kereskedelmi középiskola felnőtt tagozata tantárgy és óraterve (hét)

Forrás: Somogyi 204. o.

Az elképzelésekből jól tükröződik az, hogy a korabeli szakemberek (tantervalkotók) számára a felnőtt tanulóról és a felnőttkori tanulásról való gondolkodás tartalma alapvetően nem különbözött attól, amit ennek kapcsán a rendes korú tanulókról vallottak. Az új képzési forma kiteljesedését és tömegessé válását a következő háborús évek eseményei nem tették lehetővé. A háborút követően azonban – 1945 tavaszán és nyarán – Budapesten és az ország számos pontján gomba módra szaporodtak azok az iskolai kezdeményezések, amelyek a felnőttek oktatását igyekeztek megszervezni és megvalósítani.