A közös történelem és az európai identitás reprezentációjának lehetőségei egy francia–német történelemtankönyvben

Megnyerő szándékú, ám meglehetősen sok kihívást magában rejtő vállalkozás egyik legelső produktumát veheti kézbe az érdeklődő olvasó, illetve immár a francia és a német végzős középiskolások egy része a két országban használatos közös történelemtankönyv formájában. Egy nagy volumenű terv szerint a két országban ugyanis éveken belül rendelkezésre áll majd a három kötetből álló, európai és világtörténelemmel foglalkozó tankönyvsorozat, amelyből az érettségire és továbbtanulásra készülő francia és német diákok sajátíthatják el a szükséges ismereteket, méghozzá az európai történelem egy sajátos reprezentációján keresztül. Ahhoz, hogy e terv megszülethessen, az alkotóknak (a nagyjából egy tucat német és francia történelemtanárnak) számos gyakorlati és elméleti akadályt kellett leküzdeniük, s bár előbbiek fontossága nem hanyagolható el, számunkra mégiscsak az elméleti-metodológiai aspektus tűnhet relevánsabbnak, hisz nagyon szorosan köthető az utóbbi években, évtizedben a társadalomtudományok területén zajló elméleti-módszertani útkeresésekhez, amelyeket egyben komoly kutatások is követtek. Ezekben kulcsszerepet játszik az Annales folyóirat felsőoktatási intézményében, az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales-on (EHESS) folyó nagyszabású kutatótevékenység, s itt külön kell hangsúlyoznunk a transznacionális törtenétírás lehetőségeit, a kulturális transzferek elméletét és alkalmazhatóságát, a hagyományos komparatisztika további lehetőségeinek kérdését, valamint az európai történelem összehasonlíthatóságát tárgyaló kutatások fontosságát. A tankönyv megvalósíthatósága felé vezető úton azonban több (sokszor aktuálpolitikai jellegű) momentummal találkozunk, amelyekről érdemes röviden néhány szót szólni, mielőtt rátérünk a „közös európai” történet reprezentációjával kapcsolatos reflexiókra.

A politika, a kultúra és a didaktika kényes határain egyensúlyozó vállalkozás végleges, részletes tervét 2003-ban, az európai integráció folyamatának egyik fontos állomása, a De Gaulle és Adenauer által aláírt Elysée-szerződés megkötésének negyvenedik évfordulóján hagyták jóvá Berlinben, a már igen erős német–francia kulturális és politikai együttműködés jegyében. A tankönyv első, kronológiai értelemben utolsó kötete a francia és német történésztársadalom többségének reményei szerint az első lépés azon az úton, amelynek végén minél több európai országban várja majd a középiskolásokat egy egységes, immár nem csupán Franciaországra és Németországra fókuszáló tankönyv, azaz lehetségessé válna egy transznacionális jellegű, tankönyvi Európa-reprezentáció. A 2006–2007-es tanévben iskolákba kerülő, Franciaországban a Nathan (Párizs), Németországban pedig az Ernst Klett (Stuttgart) gondozásában megjelenő történelemtankönyv 1945-től napjainkig tárgyalja az európai és világtörténelmet, az utóbbi idők jórészt francia történeti kutatási eredményeit respektálva. A tervezett másik két kötet pedig az antikvitástól indulva a második világháborúig tenné ugyanezt. Fontos azonban már itt megjegyezni, hogy a tradicionális értelemben vett eseménytörténet csak a legtágabb vonatkozásában érvényes a könyv konceptuális szerkezetére, amelyet technikai és pedagógiai értelemben is úgy kellett kialakítani, hogy mindkét ország középiskolai történelemoktatási rendszerével kompatibilis legyen. Ez pedig nem tűnik egyszerű feladatnak, tekintve a két szisztéma közti lényegi különbségeket. A francia középiskola utolsó osztályában (terminale) a diákok ugyanis sokszor alapvetően más módszerekkel sajátítják el az ismereteket, mint a német érettségire (Abitur) készülő társaik. A tanítás eltérő koncepciói a tankönyvi szerkezetben, valamint a tanulás folyamatában is megmutatkoznak. Míg a francia középiskolák történelemoktatásában elterjedtebbek az előadás jellegű órák, sokszor autentikus szövegek, források elemzésével kiegészítve, a német történelemóra valamivel nagyobb hangsúlyt fektet a diákok argumentációs képességeinek kialakítására, amely szándék megvalósulásával egyenes arányban nő az iskolai történelemórák interaktivitásának foka is.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy bár Franciaországban az alaptanterv nemzeti jellegű abban az értelemben, hogy a követelmények és metódusok egységesek és központilag szabályozottak az ország bármely részén, a német Landok, mint oly sokszor, ezen a ponton is viszonylag nagyfokú autonómiával rendelkeznek. Mindennek egyenes következménye az iskolai tankönyvek sokszor nagyon eltérő strukturáltsága. Meg kellett tehát találni – természetesen komoly szakmai egyeztetések után – a mindkét eljárással harmonizáló megoldást, s ez az első, kísérleti év után úgy tűnik, sikerült is. A projektben részt vevő francia történelemtanárok mindegyike agregált fokozattal rendelkezik, ami a francia oktatási rendszer egyik sajátos jelensége: a rendszerben ugyanis meglehetősen gyakoriak a versenyvizsgák (CAPES, agrégation), amelyek közt még mindig őrzi vezető helyét a történelem (a francia egyetemekre ma több mint tízezer elsőéves történelem szakos iratkozik be), s ennek megszerzése jogosítja a jelöltet a közép- és felsőoktatásba tanárként való belépésre. Az egyetemeken és középiskolákban tanító tanárok közötti viszony pedig meglehetősen szolidáris, bár ezt az utóbbi időszakban nagymértékben gyengítette a történettudományi művek – Gérard Noiriel kifejezésével élve – mediatizálása.^[1] Franciaországban a középfokú oktatásban ma összesen mintegy negyvenezer történelemtanár dolgozik. Nagyjából ugyanazt a képzést kapták, mint egyetemeken tanító kollégáik, tehát a legtöbben kutatói diplomával is rendelkeznek, s a gyakorlatban is sokszor folytatnak történeti, levéltári kutatásokat. Ők alkotják azt a réteget/közönséget, akiknek köszönhetően a történettudományi kutatás, illetve azok eredményei és a velük kapcsolatos viták képesek kilépni egyfajta nyilvános közegbe, messze túlnőve a hivatásos szakemberek meglehetősen szűk körén. Ennek kiemelt jelentősége van a bizonyos szempontból ismeretterjesztő jellegű (ám annál természetesen jóval komplexebb célú) tankönyvírás terén is, amely remek eszköz a történettudomány új eredményeinek bemutatásában.

Az egyik ilyen fontos eredmény a történeti komparatisztikából kinövő, de attól az alapfeltevések szintjén is különböző összehasonlító módszerek népszerűsége. Ezek közül a legnagyobb sikernek a nagyrészt kulturális transzferek mozgásával, azok elméletével és módszertanával operáló, interdiszciplináris érzékenységgel kidolgozott „histoire croisée” örvend. Emellett az utóbbi évtizedekben jelentősen változott, illetve részben új alapokra helyeződött a történettudomány és az azon kívül eső világ viszonyrendszere, valamint a többi tudományággal párhuzamosan a világpolitika hosszabb-rövidebb időtartamú változásával és a technika egyre gyorsuló fejlődésével fokozódott az egyes társadalomtudományok nemzetközivé válása, s ez érvényesnek tekinthető a történészek és a történettudomány körére is. Hatványozottan igaz mindez a francia–német kulturális és politikai kapcsolatokat kutató részterületekre is, amelyek sikere nem tekint vissza hosszú múltra, mint ahogy a francia történetírás sem volt mindig fogékony a kutatások fentebb említett transznacionalizálódása iránt sem. Történt mindez annak ellenére, hogy a 20. századi francia – de hatásait tekintve teljes métékben nemzetközi – társadalomtörténeti sikersztori, az Annales megalapításával (1929) egy időben az egyik alapító, Marc Bloch már mindenképpen szükségesnek tartotta egyfajta öszehasonlító történettudomány megszületését.^[2] Gondolatainak relatív visszhangtalanságát bizonyítja, hogy az őt követő francia történetírás is jórészt csak Franciaországgal foglalkozott. Ezt a jelenséget végül az amerikai történetírás nagymértékű fejlődése törte meg azzal, hogy egyre több amerikai történész kezdett Franciaországgal kapcsolatos kutatásokat, és ez természetesen rendkívül pozitív, inspiratív hatással volt a két fél közti történettudományi diskurzus fejlődésére. Ez azonban csupán egyetlen eleme annak a folyamatnak – hogy továbbra is az oly releváns francia példánál maradjunk –, amelynek végén egyértelműen véget ért az úgynevezett francia „grande histoire”, köszönhetően azon történészgenerációknak, akik nem fogadták el a nemzeti keretek közé szorított történettudományi munkát. Egyre inkább elterjedt az az intellektuális aspektus, amely a legkülönbözőbb, heterogén jellegű elemek adaptálásának, integrációjának prioritását hangsúlyozta a mindaddig egységesnek feltételezett nemzetképpel szemben.

A felismerés lényegileg már az Annales megalapításával elkezdődött, ám a történet- és társadalomtudományok feladatát rendkívül összetett módon megfogalmazó irányzat nem foglalta el teljes egészében a nemzeti történetírás helyét, annak ellenére, hogy nagyfokú egyetértés mutatkozott abban, hogy a történetírásnak többé nem lehetnek olyan funkciói, mint amilyenek akkor voltak, amikor mint tudományt megalkották szervezett, intézményes keretek között. Tehát avíttnak bizonyult/bizonyul abban a formában, amelyben oly sikeresen szolgálta az európai modern nemzetek ügyét nagyjából a 19. század közepe óta. MintGyáni Gábor a témára vonatkozó tanulmányában kifejti, az ilyen célú történetírás „19. századi keletű hivatása, hogy megteremtse és állandóan táplálja bennünk, olvasókban a folytonosság, a teljesség, a lezártság, valamint az egyediség képzetét, mindazt, ami egyszerre feltétele és eredménye bármilyen nemzeti történetkép megalkotásának”.^[3] Ehhez kapcsolódva kell szólnunk a kortárs történettudományoknak a nacionalizmussal mint ideológiával, annak kulturális és politikai vonatkozásaival foglalkozó, az utóbbi évtizedekben megsokszorozódott kutatási eredményeiről, amelyek közül egyre többet vehet kézbe – akár szöveggyűjtemény, akár önálló kötet formájában – a magyar nyelven olvasó érdeklődő.

A nacionalizmuskutatást érintő irányzatok részletes bemutatására nem vállalkozunk, kapcsolatuk azonban a történelem írásával és iskolai oktatásával kiemelt jelentőségű, ahogy azt a legtöbb nacionalizmuskutató hangsúlyozza is, amikor a nemzeti identitás kialakulásáról-kialakításáról beszél. „A modern nemzetállamokba szerveződő népek (etnikumok) és a modern nemzetállammá átalakuló történeti államok felől tekintve, éppen a történészek munkálkodása nyomán ölti magára a múlt a régmúlt messzeségbe visszavezetett folytonosság látszatát.”^[4] Az oktatásban sok helyen a történelemtanítás egyik elsőrendű feladata lett a nemzeti identitás megerősítése, a nemzeti múlt megalkotása ennek az elsődleges célnak megfelelően. Ahogy Eric Hobsbawm részletes elemzése is rámutat, az egyre jobban és hatékonyabban működő állam az oktatás csatornáit használta fel arra, hogy a nemzet polgáraiba nevelje a ragaszkodást, az adott közösség hagyományainak tiszteletét, s ennek érdekében bizonyos tradíciók konstruálása sem állt távol az iskolai történelemoktatástól. Franciaország esete ebből a szempontból modellértékűvé vált. Hobsbawm meg is kísérli összehasonlítani a nemzeti múlthoz való viszonyt a német és a francia történelemoktatásban. Franciaországban ugyanis a Harmadik Köztársaság idején nem lehetett többé ugyanolyan módon tekinteni az ancien régime-re, hiszen túlságosan erős konnotációk bukkantak fel a monarchiával és egyházzal kapcsolatban. Ezért a folyamat során inkább az általános jelképeket részesítették előnyben, szándékosan konstruálva egyfajta republikánus tudatosságot. A Második német birodalomnak viszont más típusú kihívásokra kellett válaszolnia, történetesen igazolást kívánt adni a végül kisnémet formájában létrejött egységhez, azaz meg kellett teremteni a törvényszerűnek tűnő kontinuitást az Első és Második német birodalom között. Ezt pedig „két módon lehetett a modern nacionalizmushoz kapcsolni: egy világi nemzeti ellenség fogalmával, akivel szemben a német nép meghatározza identitását és küzd állami egységéért; továbbá a hódítás vagy a kulturális, politikai és katonai felsőbbrendűség koncepciójával, amelynek alapján a főként Közép- és Kelet-Európa nagy területein szétszórt német nemzet követelheti, hogy egyetlen nagy német államban egyesüljön”.^[5] Mindkét nemzet tehát komoly hagyományokkal rendelkezik a nacionalizmus és történelemoktatás kapcsolata terén, és elmondható, hogy a történelem ilyetén való írását és oktatását olyan reprezentációs formának tekintették, amely különböző tulajdonságainál fogva – például a folytonosság, teljesség képzetének megjelenítése – kiválóan alkalmas a „törvénytisztelő polgár” előállítására. Mára nagyjából egyetértenek a történészek Európa nyugati, közép- és keleti részein is abban, hogy a történetírásnak ez a funkciója idejétmúlt, még ha a két régió között van is különbség a tekintetben, hogy a nemzeti tudományok művelői hogyan viszonyulnak a konstrukció útjan létrehozott nemzeti múlthoz.

A történetírás fent említett nemzeti funkciójának elvesztése egy olyan demitizálódási folyamat eredménye Európa nyugati felén is, amelynek főbb pontjairól mindenképp szót kell ejtenünk, ha a most született tankönyvi vállalkozás lehetőségeit és jellegét vizsgálni és megérteni kívánjuk.

A kiindulópontot ebben az esetben szintén az Annales folyóirat megalapítása jelenti, amelynek programszerű célkitűzései között szerepelt a nemzeti jellegű történetíráson való túllépés, s ezzel párhuzamosan a társadalom-, gazdaság- és kultúrtörténet bevonása a múlt vizsgálatának homlokterébe oly módon, hogy az említett területek mellett s azok feltérképezésekor a hossszú időtartamra, valamint a nemzeti léptéket meghaladó jelenségekre hívják fel a figyelmet, miközben tudatosan elfordulnak a hagyományos eseménytörténeti megközelítéstől. Az Annales történészgenerációja az 1980-as években hosszabb szünet után újra számba veszi a nemzeti identitásra integrációs jelleggel ható történetírást, s a francia forradalom bicentenáriumának alkalmából elkészül az ezt manifesztáló, többkötetes munka Pierre Nora szerkesztésében, amely a Lieux de mémoires címet kapja. Ennek egyik tanulmányában Nora felhívja a figyelmet arra, hogy a kollektív emlékezet idővel történelemmé alakul, és hogy az emlékezet folytonosságának megszakadása eltávolít bennünket saját múltunktól.^[6] A hagyományok kerülnek tehát előtérbe, hisz „mindaddig, amíg benne élünk, vagy része vagyunk e hagyománynak, az emlékezet nem szorul történelemre, mert akkor még az emlékezet eleven gyakorlat, élő kapocs a jelenhez”. A hagyomány meghatározott szegmensei pedig az emlékezet helyeivé, azaz lieux de mémoire-okká válnak. „Az emlékezet helyei a személyesen megélt és spontán módon ható emlékezet (vagyis a hagyomány) és a történelem (tehát a rekonstruált múlt) metszéspontján keletkeznek olyan pillanatban, amikor még van mire építeni az akart, óhajtott történelmi emlékezést.”^[7] Az ilyen lieux de mémoire-ok sokféle formában manifesztálódhatnak, lehetnek tárgyi jellegűek, intézmények, objektumok, de az lehet maga a nyelv is. A hagyományok utólagos megalkotása pedig szintén a folyamat fontos eleme. Gérard Noiriel „A történetírás »válsága«” című munkájának „A történettudomány a tudás, az emlékezés és a hatalom között” címet viselő fejezetében szintén fontosnak tartja tisztázni a történettudomány és a kollektív emlékezet viszonyát, utóbbi ugyanis tág értelemben a múltról való ismeretek olyan együttese, amely nem az objektivitás és az ismeretek kollektív igazolásának gyakorlati alkalmazásából következik. Maga a történettudomány is csak közös erőfeszítés nyomán jöhet létre, amelynek révén elkülönülhetett a kollektív emlékezettől, lényegéből következően azonban soha nem szakadhat el az emlékezettől.^[8]

Az európai történelem francia–német szempontú közös reprezentálásához vezető út fontos állomása, hogy Franciaország említett „grand histoire”-jának látszólag vége, hiszen felismerték, hogy a francia nemzetkép egységessége is erősen megkérdőjelezhető, látva hogy a „nemzeti” kultúrák fejlődésük során különböző módokon és különböző okok miatt számos idegen elemet használnak fel a konstruálás során, integrálják, adaptálják azokat, amelyek így a nemzeti identitás fontos részeivé válnak. Ennek feltérképezése szempontjából különös hangsúlyt kapnak az ezt tárgyaló párbeszédek. Az ilyen európai diskurzus pedig ösztönzőleg hat az elmélet és a metodológia fejlődésére. A kulturális transzferek tanulmányozásakor ugyanis felmerült a hagyományos francia történetírás francia–német perspektívából való megkérdőjelezése, és azok az európai nemzeti kultúrák is bevonhatók a kutatásba, amelyek fontos szerepet játszottak a transzferek kérdésében, vagy ahol a cserék különösen intenzíven zajlottak. Ebből a szempontból kiemelkedően érdekes a francia–német eset, amelyet a két kultúra közti polarizáltság és taszítás ellenére meglehetősen erős és intenzív csere jellemzett. Fejlődésük – a transzferelmélet szerint – szinte csak kölcsönös mivoltukban értelmezhető, s a 20. században (melyet a kérdéses tankönyv is tárgyal) mindezt erősítette a második világháború után kialakult gazdasági és politikai közösség. Visszatekintve érdekes a két kultúra közti, időben messzire nyúló rivalizálás a saját kultúra exportját és minél szélesebb körű elfogadtatását illetően. Ez különös módon más, önálló nemzeti kultúrák létrejöttére is építő jellegű hatással volt, amelyek szintén táplálkoznak az idegen hatás iránti elutasításból, illetve a másik kultúra egyes elemeinek adaptációjából, integrálásából. Sokszor az idegen kultúrák találkozása egy adott területen felveti egy másik, határozott nemzeti jellegű kultúra létrehozásának fontosságát. Az európai történelem tehát részben újragondolható a kultúrák kölcsönhatásának fényében, kapcsolataik távlatából. Ezt különösen a francia kultúrára tartják érvényesnek, amely kevés érdeklődést mutatott más kultúrák iránt.^[9] Az ilyen vizsgálat meglehetősen komplex kultúradefiníciót is igényel, amely nem korlátozódik a hagyományos értelemben vett magaskultúrára vagy az elitek által létrehozott közeg vizsgálatára, és kutat minden olyan formát, amely ezen a körön kívül esik, legyen szó az emberi tevékenység bármely szimbolikus és materiális vetületéről. Ilyen a kulturális transzfereket kutató módszer, amely a legkevésbé számol rögzített értékekkel, pontokkal. A kultúra voltaképp nem is ilyenek köré szerveződik, hanem szüntelen mozgásban van, jórészt épp az interakciók révén, amelyek során elemek olvadnak be, asszimilálódnak, ennek eredménye az állandó transzformáció. A transzferek tanulmányozása közben az sem elhanyagolható, hogy az azokat közvetítők maguk is a transzferek perspektívájába helyeződnek azáltal, hogy egy adott kultúra közvetítőinek, tolmácsainak mondják magukat (erre számos példa akad a magyar történelemben is), s a problematika ettől még összetettebbé válik. Ilyen komplexitás bizonyítéka a német filozófia franciaországi fogadtatása, amely a francia forradalommal vette kezdetét, helyet adva több újrainterpretálásnak. Ennek eredménye máig érezhető a francia iskolarendszerben, mégpedig úgy, hogy ott többnyire nem is német, hanem általános filozófiaként tartják számon.

Egy közös reprezentációnál – mint amilyen a tankönyvi vállalkozás is – a transzferek tanulmányozása a nemzeti lépték szintjén megy végbe, az elv azonban megannyi ettől eltérő léptékben is lehetővé teszi a vizsgálódást, sőt a keresztezések (échelles croisées) lehetősége sincs kizárva, legyen szó akár tér-, akár időbeli léptékekről, hisz már a cselekvő alany is többféle lépték képviselője, több, egyszerre jelen lévő komponensekkel rendelkező identitás letéteményese. A komplex kultúra jelenségét pedig nem lehet ehhez vagy ahhoz a léptékvizsgálathoz hozzárendelni, hisz az összes – köztük térbeli, időbeli – léptéken keresztülhúzódik. Ezen keresztezések – interdiszciplináris jellegű – vizsgálatának programja a keresztezett történetírás (histoire croisée). Tehát nem egy egyszerű összehasonlító történelemről van szó, amely egyes államok nemzeti történelmét, identitását helyezi egymás mellé, főként nem a megfigyelő személyének hagyományos – akár Marc Bloch-i értelemben vett – kívülállóságát taglaló értelmében, mint ahogy nem is kimondottan szinkrón jellegű. Vizsgálatának tárgya sokkal inkább az átalakulások irányának megismerése, amely a történetiség és kereszteződés elvén nyugszik (ennek egyébként négy fő altípusát különbözteti meg az elméletet kidolgozó Michael Werner és Bénédicte Zimmermann).^[10] A kulturális transzferek és az „histoire croisée” problematikája tehát nagymértékben, már a kiindulópontokat tekintve különbözik a klasszikus, közismert komparatisztikától, annak ellenére, hogy esetenként maga is mutat komparatív vetületeket. Ez a rendkívül érzékeny, kifinomult megközelítési mód elhatárolja magát a mindenáron való historizálástól, a folyamatok és elemek újraigazítása után kíván megértetni, és segítségével talán tovább fejlődik a nemzeti történetírások felszámolódásának folyamata, illetőleg fontos lépést jelenthet egy európai léptékű reinterpretációtörténet megszületése felé. A francia–német múlt és kultúra egymásra hatásának intenzitása egyértelműen megfelelő terepet jelent az ilyen vizsgálódás nyomán létrejövő adekvát megközelítések számára, amelyek során az időlépték is számos variánsában változtatható.

Szót kell ejteni a történészdiskurzusokban manapság oly gyakran előforduló objektivitásról is. Sok egyéb mellett ugyanis ez áll a történettudománnyal kapcsolatos, gyakran erősen megosztó jellegű viták fókuszában. Anélkül, hogy különösebben mélyebb episztemológiai fejtegetésekbe kezdenénk, fontos leszögezni, hogy a posztmodern által hangoztatott szkepszis szerint az „objektivitás” kifejezés érvényét veszti, illetve üres retorikává válik, amint a forráskritikába vetett bizalom szertefoszlik, funkcióját veszti. A tankönyvírás mint módszereken alapuló történészi gyakorlat nem az episztemológiai értelemben vett objektivitás iránt érzékeny igazán, sokkal inkább mint kritikai jellegű hozáállást és pártatlanságot határozza meg azt. A 19. században a módszertan iránt elkötelezett történészek azzal érveltek a történettudomány szakmai mivolta mellett, hogy azon kutatók, akik a klérus vagy az arisztokrácia képviselői, nem lehetnek objektívek a szó „pártatlan” értelmében, hiszen kritikai szellemük kibontakoztatásában gátolja őket, hogy a múlt feltérképezése közben túlságosan kötődnek saját társadalmi csoportjukhoz.^[11] Ugyanez a helyzet viszont az állam szolgálatában álló, nacoinalizmust tápláló nemzeti történetírással, amelyről érintőlegesen már szóltunk. Mindezek ellenére a felvázolt objektivitás nem feltétlenül marad hiú ábránd, hisz a történészi munka minél kollektívebb jellege a mai kutatásokban fontos eredményekkel kecsegtet. Ennek egyik par excellence területe a tankönyvírás lehet, hisz két vagy több nemzeti közösség kompetens történészeiből álló szakmai csoport kollektivitása nagymértékben biztosíthatja a felvázolt problémák megoldását, valamint azt, hogy sehol se sérüljenek a közös gondolkodást vezérlő elvek. Az objektivitás a kollektív munka melletti kiállást is jelenti egyben, a megvitatás igénye pedig megteremtheti a közös nyelvet és a közös fogalomhasználat igényét a lehetőségek szerint.

Tehát a francia–német tankönyv esetében is jóval többről van szó, mint egyszerű komparatisztikáról, nem is próbálkozik viszont (nyilvánvalóan lehetetlen is lenne) valamiféle közös európai identitás létrehozásával. Jól látszik ez többek közt a világháború mindkét részről problematikus szegmenseit tárgyaló részeken, amelyeknek kiemelt jelentőségük van a kollektív emlékezet szempontjából. Ilyen a Vichy Köztársasággal, a holokauszttal foglalkozó társadalmi és szakmai diskurzus szükségességét hangsúlyzó „Les mémoires de la seconde guerre mondiale” című fejezet. Hiszen az immár közös háborús tapasztalatok közül sok akár közös emlékezethellyé válhat, s a háborúban egymással szemben álló nemzeteket közös emlékek s közös identitásteremtő emlékezés köré szervezheti. Ennek egyik legfontosabb példája volt a lényegében közös francia–német „lieu de mémoire”-rá avanzsált Verdun, ahol François Mitterrand elnök és Helmut Kohl kancellár kéz a kézben emlékezett a szimbolikusan félig német, félig francia nemzeti lobogóval letakart koporsó előtt 1984-ben. Hasonló jelentősége volt a több mint húsz évvel korábban, 1962-ben a németek által az első világháborúban lebombázott francia királyi koronázóváros, Reims súlyosan megkárosodott katedrálisában Charles De Gaulle és Konrad Adenauer jelenlétében celebrált misének. A közelmúlt egyik legszembetűnőbb megnyilvánulása pedig a normandiai partraszállás hatvanadik évfordulóján tartott közös megemlékezés a német kancellár, Gerhard Schröder részvételével.

A tankönyv kiemelten hangoztatja tehát a közös lieu de mémoire-ok létrejöttének szükségességét és szükségszerűségét – a gyakorlati feladatok is számos ilyen jellegű reflexiót várnak el a diákoktól az argumentációs feladatok között –, mindazonáltal felismeri az egységes európai tudat, a minél tágabb értelemben vett közös Európa konstruálásának feltétlen korlátait. Ennek megfelelően látja be, hogy természetesen maga az emlékezés is erősen fregmentálódik az abban aktívabban részt vevők, azaz az áldozatok és azok leszármazottai körében. A könyv a holokauszt kifejezés helyett a történettudományban is egyre inkább elterjedő, ‘katasztrófa‘ jelentésű Shoah héber szót használja, ez az Egyesült Államokban és Németországban is a zsidó népirtás megnevezésével egyenértékű. Magát a szót a szélesebb tömegekkel az egykori francia ellenálló, Claude Lanzmann 1985-ben készült monumentális jellegű, oral history tényfeltáró filmje ismertette meg, amely számos nemzetközi díjban és elismerésben részesült.

Állami szinten ugyanígy konkrét példák bizonyítják a „közös” múlthoz és Európához való problematikus viszonyt, ilyen például Litvánia és Észtország finom elutasítása 2005-ben az Oroszország által szervezett május 9-i kommemorációt illetően. A német–francia relációban oly sikeresen működő mechanizmus egyelőre nem feltétlenül látszik biztosítottnak, ha az európai horizontot ennél a kapcsolatnál tovább tágítjuk. Gondoljunk csak arra, hogy már e két állam közt sem mutatkozik, sok más jelenséggel egyetemben, feltétlen egyetértés például az Egyesült Államok iránti viszonyt, illetve az ország szerepét illetően. Hisz ennek kapcsán a század második felében a közeledés ellenére is markánsan eltérő álláspontot képviselt a két ország. Franciaország „sensibilité gaulliste”-ja ugyanis jóval kritikusabban tekintett az atlanti kapcsolatra, Washington unilateralista ambícióira, mint ahogy tette ezt a háború utáni újjáépítéstől kezdve Németország („sensibilité atlantiste”). Ezen a ponton a könyv bizonyos jelenségek eltérő perspektívákból való tárgyalhatóságát szemlélteti, a kérdést egyfajta kiegyensúlyozott horizontra terelve.

Ilyen és ehhez hasonló problémaközpontok köré szerveződik a tankönyv, miközben csak meglehetősen tág értelemben követi eseménytörténeti szempontból Európa és az azon kívüli világ történetét, különös tekintettel azon pontokra, amelyekre a német–francia viszony különleges hatású volt. Így teljesen időszerű problémákon keresztül közelít az Európai Unió, illetve a közös európai identitás kérdései felé is. Ilyen az Európa-fogalom definiálhatatlansága, a határok meghatározhatatlansága, az uniós tagországok számának felgyorsult ütemű növekedése, valamint a közös európai tudat egységének kérdése. Európa egységét leginkább a sokféleségben láttatja, elismerve, hogy nem lehetséges és nincs is szükség úgy előállítani közös identitást, mint ahogy azt a 19. században tették a nemzeti identitások konstruálásánál, viszont határozottan és jó érzékkel szemlélteti, hogy az európai identitás kérdése és problémája napjainkban központi helyet foglal el az aktuálpolitikában, kultúrában egyaránt. A könyv Európa-reprezentációja a probléma- és különbségközpontú megközelítés, a különbségek érzékeltetése által szeretne közös horizontot teremteni, s lemond a mindenáron való közös nevezőről. Mindezt részletesen kidolgozott pedagógiai módszerek segítségével teszi, olyan prezentációs készségek kialakításának szükségességét hangsúlyozva a diákok számára, mint a retorika, a helyes térkép- és grafikonelemzés, az autentikus szövegek és egyéb források (pl. politikai karikatúra) kritikai vizsgálata.

A felvázolt elemek alapján kirajzolódik tehát, hogy az európai történelem ilyen jellegű reprezentációjának kísérlete nem csupán az egymástól különböző nemzeti történelmek mellérendelését, egymással párhuzamos prezentálását jelenti, hanem keresztezett bemutatás segítségével különös érzékenységgel próbál tekintettel lenni az Európára különösen jellemző széttagoltságra, ahol különösen fontos az interakciók szerepe. Egy ilyen történetírásnak fontos célkitűzése lehet az identitás, a (közös) kulturális örökség vagy a jelen pontosabb megértetése, hangsúlyozva, hogy e megértés leginkább közös társadalmi folyamat, illetve erőfeszítés eredménye lehet.

Felhasznált irodalom

Histoire/Geschichte – L’Europe et le monde depuis 1945. Nathan, Paris, 2006.

Lajtai L. László: Nemzetkép az iskolai történelemoktatásban 1777–1848. Iskolakultúra-könyvek, Pécs–Budapest, 2004.

Monnet, Pierre: Un manuel d’histoire franco-allemand. Revue historique, CCCVIII/2, 2006, 409–422.

Werner, Michael – Zimmermann Bénédicte (sous la direction): De la comparaison ŕ l’histoire croisée.Edition Seuil, 2004.