A kompetenciafejlesztés lehetőségei a tanórákon és a szabadidős tevékenységekben

Egy Baráti Kör példája az inklúzióra

Hideg téli reggel van, borongós és szürke. Ennek ellenére zajos, vidám kis csapat gyülekezik az iskola kapuja előtt: a hátizsákok a bejárat melletti szürke betonfalon ledobálva, mellettük itt is, ott is két-, háromfős csoportok beszélgetnek. Hallgatom a beszélgetést; iskolai örömök, kudarcok hangzanak el némi túlzással persze, otthoni bajok, problémák és egy-egy boldog pillanat leképezése: mi van a baráttal, kedvessel, családdal, ki hol volt az előző kirándulás óta. Mert ezek a gyerekek, fiatal felnőttek itt találkoznak egymással, máshol nem nagyon van módjuk erre.

Néhányan még elszaladnak a boltba, többen az órát nézik: Menjünk már! Én is rápillantok az órámra, majd nyugtázom, hogy majdnem mindenki eljött, akiről tudtam. Összesítem gyorsan, hogy kinek kell jegyet kezelnem, végigfut a szemem a ruhákon. Látom, néhányan „gyengén” öltöztek fel, láthatóan már most is fáznak, előkerülnek hát a hátizsákokból a tartalék pulcsik, és felöltöztetjük őket. Ezt a hibát többnyire az először velünk kirándulók követik el, a régebbiek tudják, hogyan kell egy programra öltözni, mit kell hozni magukkal. Elindulunk a városon keresztül, ki a hegyekbe. Útközben nincs semmi probléma, mindenki csendben beszélget a másikkal, igazán büszke vagyok rájuk. A séta során sem rohanunk, megnézünk mindent, felfedezzük a téli táj szépségeit. Megmelegszünk a turistaházban, ekkor mód van a további tervek megbeszélésére: ők adnak tippeket, hova menjünk, mit csináljunk, illetve én is ráterelem a beszélgetést azokra a helyszínekre, látnivalókra, amelyeket szeretnék nekik megmutatni. Érvényesítem az igazolványokat, beszélgetünk kicsit a sulikról, ahova járnak, ha szükséges, akkor megerősítem őket terveikben, vagy épp ellenkezőleg, próbálom meggyőzni őket arról, hogy talán lehetne másképp is.

Az út során minden alkalmat kihasználok, hogy ismereteiket bővítsem, világnézetüket fejlesszem. Óriási felelősség ez, hiszen nem mindegy, milyen út felé próbálom meg terelgetni őket. Akinek van kedve, megold egy-egy játékos feladatot, különösen a hosszú és unalmas utazások alatt, a feladatok mind-mind a természethez, a környezethez, az út látnivalóihoz kapcsolódnak. Játszanak, és közben tanulnak. Visszaérve a sulihoz, már esteledik. Mégis vidámak és jókedvűek: valószínűleg mehetnénk újra. A búcsúzás után szétszélednek, és arra gondolok, milyen jó nap volt ez: minden célt sikerült elérni, amit elterveztem, és máris a következő program jár a fejemben, vagy az a probléma, amelyet meg kell oldani minél hamarabb, vagy az a boldog pillanat, amelyről nemrég meséltek. Elégedett vagyok.

A Baráti Kör rövid története

A Zöld Béka Turista Baráti Kör 1998 körül alakult meg. Előtte hétvégi kirándulásokat szerveztem az iskolánkba járó gyerekeknek tanévenként három-négy alkalommal. A kezdetek kezdetén nem is én találtam ki ezeket, hanem az önkormányzat által támogatott turistaegyesület szervezte. A kirándulásokon a többségi iskolába járó diákok és a mi intézményünk tanulói vettek részt. Intézményünket akkor még kisegítő iskolának nevezték hivatalosan. A programok azonban nem mindig feleltek meg speciális nevelési igényű gyerekeinknek: vagy a tempójuk nem volt megfelelő, vagy egyszerűen csak nehézséget okozott az alkalmazkodás a többiekhez, vagy maga a program nem volt számukra alkalmas. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hiszen magam is gyakran jártam túrázni, hogy megpróbálom jobban megtervezni és megszervezni a kirándulásokat. Így ment ez két évig.

1998-ban fogalmazódott meg a gyerekekben az igény arra, hogy válasszunk magunknak valamilyen nevet, hiszen ekkor már úgy működtünk, mint egy klub. Mivel a programokat átszőtte a környezetvédelem, nem volt kérdéses, hogy valamelyik védett állat nevét fogjuk választani. Mivel a túraigazolványokban békás pecsétet használtam (teljesen tudatos volt ez a választás, és nem kevés időmbe került, míg megfelelőt találtam egy külföldi játékokat forgalmazó cégnél), a békát választottuk. Igen ám, de barna varangy nem akartunk lenni, a kecskebéka és társai nem tetszettek, végül a nem létező zöld béka győzött.

Néhány év elteltével – nem kis örömömre – egyre több régi diák, barát, rokon, „külsős” gyerek jött velünk kirándulni. Valóban úgy működtünk, mint egy klub: havonta két-három alkalommal találkoztunk és mentünk valahova együtt. Végre tartoztak valahová ezek a gyerekek és fiatal felnőttek! Ez volt az oka többek között, hogy programjainkat saját weblapomon nyilvánossá tettem, és 2005 januárjától elszakadtam az iskolától, vállalva a nehézségeket, az anyagi problémákat. A Baráti Kör független, be nem jegyzett civil szervezetként működik. Túléltük az első évet, nem is akármilyen programokkal, létszámmal. Roppant sikeres évet zártunk!

A Baráti Kör felépítése és működése

A kirándulások kezdetén, 2000-ben a gyerekek vetették fel egyszer, hogy jó lenne tudni, mekkora távolságot „sétáltunk” már együtt. Ezért hoztam létre az igazolványokat, amelyekben a megtett távolságokat vezettem, és ezek „hitelesítésére” szolgált a békás pecsét is. Az évek során a már hosszabb ideje velünk kiránduló öregdiákok példaképek lettek, s mivel törekedtem is rá, hogy azzá váljanak, ők lettek a segítőim, akikre támaszkodhatom a programokon. Figyelnek, segítik a kisebbeket, megbeszéljük a programokat, már ők is javasolnak útvonalakat, helyszíneket, amelyeken régóta nem jártunk, vagy amelyekről hallottak valamit.

Büszke vagyok arra, hogy értelmesen, toleránsan kezelik a helyzeteket, lehet számítani rájuk. Kidolgoztunk egy riadóláncot, hogy senki ne szakadjon le rólunk csak azért, mert nem érjük el: a rendszer közepén, mint pók a hálójában én tanyázom, karjaim a régi diákok. Így az információ végig tud futni a pókhálón, és majdnem teljes biztonsággal meg is érkezik. A weboldal többek között ennek segítésére jött létre, megerősítésre, ha mégis elszakadna a háló. Ma már 20-22 éves tanítványaim segítenek a programok tervezésében, megvalósításában. Erre a segítségre szükségem is van, hiszen kilencven százalékban egyedül viszem a gyerekeket: ha történne velem valami, tudom, hogy ők az instrukcióknak megfelelően megteszik a megfelelő lépéseket. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy miattam gyenge a rendszer: nem biztos, hogy helyes, hogy egymagam vezetem a Baráti Kört. Ugyanakkor megtapasztaltam, hogy azoknak az elvárásoknak, amelyeket egyrészt a gyerekek támasztanak a Baráti Körrel szemben, másrészt én támasztok magammal szemben, nem mindenki képes megfelelni. A maximalizmusom elriasztja a többieket. Ettől függetlenül nem adtam fel a reményt, hogy valaki majd hozzánk csapódik, aki meg tud felelni a gyerekeknek, apjuk lesz, mint én, és megfelel nekem is, hogy ne kelljen attól félnem, hogy esetleges bajomban széthullik a társaság, és a gyerekek ismét „hontalanná” válnak.

A Kör szervezetét az 1. ábra mutatja.

1. ábra • A Kör szervezete

A Baráti Kör céljai

Utánkövetés és segítségnyújtás

A kirándulások kezdetén az volt a célunk, hogy a hátrányos helyzetű, enyhe fokban értelmi sérült gyerekeket elvigyük olyan helyekre, ahová egyébként nem jutnának el. Ennek a célnak tökéletesen megfelelt a cikk elején említett forma. Többre nem gondoltunk, bár nyílván kihasználtuk azokat a helyzeteket, amelyek az utak során adódtak arra, hogy a gyerekeket toleranciára, viselkedésre neveljük, új ismereteket adjunk át, vagy megerősítsük az iskolában tanultakat.

Az évek során fogalmazódtak meg bennem olyan vállalások, amelyeket egy iskola is meg tudna valósítani: ilyen az utánkövetés és szükség esetén segítségnyújtás a gyerekeknek. Ma ez nem történik meg az iskolákban, onnan kikerülve a gyerekek kallódnak. Miért? Számtalan oka van, csak kettőt szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy a rendszerváltáskor sikerült szétverni az úttörőmozgalmat, amely minden negatívnak mondott jellemzője ellenére elfoglaltságot adott a gyerekeknek. A másik ok a vadkapitalizmus, amely elérhetetlenné tette a mozikat, színházakat azzal, hogy szegénységet szabadított a gyerekek családjainak többségére, szétverte a művelődési házakat, sportpályákat szüntetett meg stb.

Ezt a hiányt szeretném pótolni, szívem szerint mindennap működtetnék egy klubot – amelyről tudom, hogy mindig tele lenne –, de akkor a családom halna éhen. Így is próbálom sűríteni a találkozókat, amennyire csak időm engedi. Ma már nyáron és télen is havonta kétszer, háromszor megyünk kirándulni. Ez teljes elfoglaltságot ad egész évre: az ötvenkét hétvégéből több mint negyven a Baráti Körrel telik el: programvezetéssel vagy útvonalbejárással, a hétköznapok pedig szervezéssel és az ügyek intézésével.

Az utánkövetés eredménye megmutatkozik a továbbtanulóknál: azoknál, akik rendszeresen járnak velünk, elenyésző az iskolaelhagyás, mondhatni nulla, míg társaiknál jelentős ez az arány, megközelítőleg negyven százalékra tehető a tapasztalataim szerint. Ne feledjük, hogy itt speciális nevelési igényű gyerekekről van szó, az esetek többségében rendkívül rossz családi háttérrel. A programokon mód van arra, hogy mindegyik gyerekkel sokat beszélgessek; a gyerekek elmondják gondjaikat, amelyekre segítek megoldást találni. Sok esetben elég a megerősítés, a sugalmazás, hogy ne hagyja abba, tartson ki, ne adja fel, de az esetek kisebb részében valós segítségre van szükség: ekkor ügyvédet keresek, szociális gondozókkal beszélgetek, anyagi segítséget szerzek vagy nyújtok magam, ha éppen van rá módom és lehetőségem. Voltam már benn a gyerekek iskoláiban is, beszéltem igazgatóval a gyerekről, megpróbáltam megértetni, tudomására hozni a gyerekek gondjait, helyzetét. Ezt tartom az igazi utánkövetésnek és segítségadásnak.

 

A szegregáció megszüntetése

Valahová tartozni – ez mindegyikünk belső igénye, vágya. Azoknak a családoknak a többsége, amelyekben ezek a gyerekek élnek, többszörösen is hátrányos helyzetű. Nem csak anyagi értelemben, iskolázottságban, szociális téren. Sok esetben maguk szigetelik el a gyereket ép társaitól, mert szégyellik a helyzetet, de azért is, mert bennük sincs meg az igény arra, hogy ne így legyen. Ebben a szegregációban a gyerek magányossá, céltalanná válik. Unatkozik, nem találja helyét, énképe sérül, személyisége torzul. A Baráti Kör legnagyobb érdeme az, hogy kirángatja a gyereket ebből a helyzetből, megpróbál számára közösséget, értelmes időtöltést, programokat ajánlani. Sajnos ez nemcsak erre a rétegre jellemző, megfigyelhető minden korosztálynál és minden társadalmi rétegben. Náluk azonban fokozottabb hatással kell számolni, hiszen önmaguk ritkán képesek arra, hogy kitörjenek ebből a helyzetből, míg az ép gyereknek legalább esélye van arra, hogy kreativitásával, tervezni tudásával, jobb képességeivel tagja legyen valamilyen közösségnek. Megfigyeléseim szerint ennek a csoportnak tagjai semmilyen közösségnek nem tudnak valós résztvevőivé válni; az elmúlt nyolc év alatt egy bátortalan kísérletet tapasztaltam erre, amely ideig-óráig ugyan működött, de végül nem sikerült.

Éppen ezért ez a legfontosabb célom: olyan közösséget kínálni a csoport tagjainak, ahol épek és sérültek együtt, inkluzív módon – figyelve igényeikre és annak megfelelően differenciálva – megtalálják a helyüket, elfogadják egymást, megpróbálnak egymáshoz igazodni, együttműködni. Soha a csoportunkban nem hangzott el olyan kijelentés, nem volt olyan ráutaló magatartás, amely ezzel ellenkező lett volna. Sőt környezetünkben sem nagyon tapasztaltunk ilyet. Ellenkezőleg: mindenhol dicsérettel illettek minket viselkedésünkért, érdeklődésünkért. Például a gyerekek kezdetben utasításra, később maguktól adták át helyeiket a tömegközlekedési eszközökön. Megtanultak „viselkedni”. Ma már ez magától megy, az először kirándulót sok esetben maguk „figyelmeztetik”, ha megszegik azokat a szabályokat, amelyeket mi magunk állítottunk fel.

 

Az integráció segítése: beilleszkedés a munkába, a mindennapokba

Az együttműködés, az összetartozás, a pozitív példák nyomán születik meg az a személyiség, amely képes arra, hogy beilleszkedjen az épek társadalmába: a munkába, az iskolába, a mindennapokba. Ez egy hosszú integrációs folyamat, és ennek kiváló terepet adnak a programjaink: a gyerekek szembesülnek azzal, hogy ők mások, de csak mások – se többek, se kevesebbek. Az azonban nagyon fontos, hogy képességeikkel tisztában legyenek, ne vállaljanak többet, mint amennyit jól meg tudnak oldani! Azonban ne becsüljék le magukat, fejlődjön ki a reális önértékelésük. Énképüket sok esetben alakítani kell, mert az teljesen hibás. Két véglettel találkozom: az egyik, amikor semmire sem becsülik magukat, itt megfigyelhető a család, az iskola káros hatása. Valakik, valamikor azt tudatosították bennük, hogy ők fogyatékosak. Volt olyan tanítványom, aki ezt ki is mondta. Ilyenkor meg szoktam bízni olyan feladattal, amelyből érezheti, hogy képes arra, hogy azt jó szinten végrehajtsa, megoldja. Soha gyerekkel nem éreztettem, hogy fogyatékos, azt még kevésbé, hogy kevesebbet érne, mint ép társa. Ehhez nem kell beszélni, viselkedésünkből a gyerek mindent megért. Sok kolléga már beszédével, túlzott artikulációjával, viselkedésével ezt tudatosítja a gyerekekben; én mindig kínosan ügyeltem arra, hogy úgy beszéljek, viselkedjek velük, ahogy bárki mással. Úgy gondolom, hogy pedagógiai sikereim – a szakmai tudáson kívül – is ennek köszönhetőek. Erre mindig odafigyelek a gyerekek egymás közötti interakcióiban is, és a legkisebb erre utaló jel esetén közbeavatkozom.

Az integrációt csoportunk összetétele is segíti: bizonyítja, hogy megfelelő keretek között meg lehet valósítani a teljes integrációt. Kezdetben fordított integráció zajlott a Baráti Körben, az épeknek kellett beilleszkedniük közénk. Mivel ez könnyedén ment, nem kellett semmilyen külön ösztönzést adni, és innen már csak egy lépés volt az inklúzió. Minden programot úgy állítok össze, hogy az épek és a sérültek elvárásait, igényeit egyaránt kiszolgálja. Például legutóbb a Budavári Labirintus vagy a tatai kirándulás remek választás volt: a speciális igényű gyerekeknek már a közeg is kitűnő mulatság volt, az épeknek pedig az ott található alkotások nyújtottak kiváló szórakozást. Ebben az életkorban megkönnyíti az integrációs folyamatokat az a tény, hogy mindenki szeret lazítani, újra gyermek lenni, még az épek is szívesen viselkednek néha gyerekesen, követve és elfogadva a többi gyerek viselkedését: ez segíti a pihenést, a játékot, a tanulást.

Céljaink elérésében a leghasznosabb a rengeteg beszélgetés, a tapasztalatok megosztása, ezeknek szinte csoportterápiás hatásuk van. Mindenki megosztja élményeit, amelyeket közösen is feldolgozunk. A tapasztalatok kijelölhetik a követendő utat, ez segít a munkába álláskor, a továbbtanuláskor. Konfliktuskezelést, kommunikációt tanulnak a gyerekek a programokon: ennek tervezése és bonyolítása teljesen tudatos a részemről. Játszottuk már azt, hogy hirtelen egyedül maradtak egy idegen helyen, meg kellett oldaniuk a helyzetet. Megtanulták, hogyan kell segítséget kérni, elfogadni és adni. Megtanultak tájékozódni, eligazodni a térképeken és az életben is. Persze ez hosszú folyamat, nyolc év után látom beérni az eredményeket. Most már elmondhatom, hogy sikeres a programnak ez a része.

 

Olyan példamutatás, amelyet átsző az „európai” szellemiség

A csoportunkban a gyerekek tudják, hogy meg kell felelni egy követelményrendszernek, amelynek alapját az európai kultúra adja, s amelyet társadalmunk közvetít feléjük (bár egyre kevésbé). Megtanítottam nekik, hogy a szabadság nem egyenlő a szabadossággal: a rosszul értelmezett liberális szellemiséget nem szabad követni, mert tévútra vihet. Ennek szellemében születtek meg szabályaink, törvényeink is: ők javasolták a maguk módján – megszövegezése az én feladatom volt.

Mit tükröznek a szabályok? Mindenképpen a szabadságot, amellyel élni lehet, de visszaélni nem. A programjainkon semmilyen megkötés nincs, teljes szabadságot kapnak a gyerekek, amíg megfelelnek a normáknak. Ezek a szabályok a mindennapi élet követelményeiből születtek, és arra szolgálnak, hogy ezeket betartva, elsajátítva könnyebben éljék majd mindennapi életüket. Persze új dolgot nem nagyon jelent nekik, hiszem egy részüket, a „kemény magot” tanítottam, és már akkor is ezeknek a szabályoknak kellett megfelelniük. Sajnos sok esetben a kollégák sem figyelnek oda erre, és fáradtságból, nemtörődömségből szótlanul mennek el olyan dolgok, jelenségek mellett, amelyekre pedig oda kellene figyelni! Ez egyértelműen a légkör romlásához, a fegyelmezetlenség fokozódásához vezet: ne csodálkozzunk, hogy ma az iskolák jelentős részében nehezen vagy alig lehet tanítani. Úgy gondolom, hogy a „nagy” iskolák elsősorban nem attól nagyok, mert sokat és jól tanítanak, hanem attól válnak azzá, hogy egységesen megkövetelik a normák betartását és betartatását. Ezzel nyílik meg az út ahhoz, hogy jót és jól tanítsunk. A tanítás a neveléssel kezdődik, és a kettőnek össze kell fonódnia. A régi, nagy pedagógus egyéniségek attól váltak azzá, hogy hatalmas műveltségük mellett európai szellemiséget képviselve neveltek. Hiszem, hogy ez a mai iskola egyik legnagyobb hiányossága. Ez különösen akkor óriási hiány, ha hozzátesszük, hogy a család szerepe is megváltozott az utóbbi évtizedekben. Melyikünk ne találkozott volna a családi nevelés teljes hiányával? Sokan azt mondják: fogadjuk el, mert ez a kor ilyen. Nem szabad! Az iskola olyanná válik, amilyenné tesszük. Nem vitatom, hogy ma óriási harcot kell folytatni azért, hogy ne mindent a pénz uraljon, hogy a kultúra és ezzel a kulturáltság ne süllyedjen még lejjebb. De ezt a harcot meg kell vívni, nem lehet nem tudomást venni róla, és nekünk pedagógusoknak ez az egyik legfontosabb feladatunk.

 

Egyéni (kognitív, szociális, kommunikációs) képességek fejlesztése

Az egyéni képességek fejlesztésének kiváló terepe a program. Minden programot úgy állítok össze, hogy minden adandó alkalmat kihasználjak a kompetenciák fejlesztésére. A kognitív, a szociális és a személyeskompetencia fejlesztése együttesen valósul meg. Íme egy példa rá. Útvonal: Normafa – Sorrento – Csíki hegyek – Törökugrató.

• Találkozó, utazás • A szociális kompetenciák fejlesztése: nonverbális és verbális kommunikációk, interakciók a gyerekek között, a gyerekek és köztem, az egyéni és csoportkompetencia fejlesztése, az interakciók szintjének elmélyítése; személyes kompetenciák fejlesztése, elsősorban a motivációs szint emelése, a kíváncsiság kialakítása, természetesen személyre szabottan, hiszen ehhez mindenképpen ismerni kell a gyerekeket.
• Útközben • A növények, állatok megfigyelése, kapcsolat keresése az éghajlat, a felszíni formák, az élőlények között: észlelés, figyelem, emlékezés, asszociáció, tanulás mind-mind összekapcsolódik, és együttesen vezet eredményre. Döntő szerepe van a tapasztalásnak: sokkal több információ marad meg a gyerekekben, ha a bogarat kezébe fogva hallja tőlem, hogy az egy rózsabogár. Erre meg a kis horgokra az ízelt lábán emlékezni fog, tudni fogja, hogy bogár, hiszen megtapogatta a kitinpáncélját. Azt is megtanulta, mert el akarta kezdeni gyűjteni őket, hogy élőhelyén hagyjuk őt, ez pedig a környezettudatos magatartásra nevelés egyik mozzanata.
• Sorrento • Rácsodálkozunk a páratlan klímára, annak élővilágára. Megemlítem, hogy Olaszországban találhatunk hasonló klímát – innen kapta nevét a hely –, és máris ott vagyunk. Kicsit beszélgetünk, megpróbálom a beszélgetést úgy terelgetni, hogy a gyerekek maguktól érdeklődjenek, ébredjen fel bennük a kíváncsiság. Ez általában úgy történik, hogy felteszek egy egyszerű kérdést, amelyre tudom, hogy tudják a választ, vagy legalábbis remélem, hogy valaki tudja. A beszélgetés spontán módon ad lehetőséget a fejlesztésre, az új ismeret közlésére és a tanult ismeretek felidézésére, megerősítésére. Ehhez játékokat is szoktam készíteni: nagy sikerrel ment két éven keresztül a kalandjáték-sorozat. Minden programhoz készítettem egy kis játékgyűjteményt, amely játékos formában hívta fel a figyelmet az út során megnézni, megjegyezni érdemes látnivalókra. Ez most is kiválóan működik, és alapötleteit bárki bármilyen tantárgy tanításában fel tudja használni.
• Budaörs, Törökugrató • Elhagyott bánya, ahol most a motoros képességek fejlesztése kap nagy szerepet. Egyrészt a különböző játékokban (szociális képességek!), másrészt a sziklamászásban, amelyet természetesen biztosítással végzünk. Itt a finommotoros mozgásoké a főszerep; megfogni a sziklaperemeket, megkapaszkodni, egyensúlyozni. Megbízni a társban, bennem, együttműködni, kommunikálni.
• Utazás haza • A nap összefoglalása, élménybeszámolók itt és majd otthon: kommunikáció, interakciók.

Természetesen a komplex fejlesztésekre nagyon fel kell készülni: nemcsak a körülmények tökéletes ismerete szükséges, hanem fel kell készülni a „váratlan” eseményekre, kérdésekre is, amennyire lehetséges. A gyerekek megszokták tőlem a mondatot: A következő kirándulásra utánanézek! Vagy: A következő kiránduláson utánanézünk!

Nem igaz, hogy a gyerek előtt mindentudónak kell lenni: a gyerekek látják, hogy én sem tudok mindent, de törekszem arra, hogy minél többet tudjak – a mintát ők is követni fogják. Most már gyakran előfordul, hogy ők kérik el tőlem a különböző növény- és állathatározókat, hogy megkeressék az érdeklődésüket felkeltő dolgokat. Minden programunkon van kézműves tevékenység: fakéregfestés, repülőhajtogatás stb., amely a megerősítést szolgálja. Elég otthon ránézni, és emlékeket ébreszt bennük, ráadásul a manuális tevékenykedtetés eredményesebben szolgálja a rögzítést, az emlékezést, a felidézést.

 

A kooperálás tanulása, együttműködés

A kooperáció tanulása, használata, jó szintű megtanulása és alkalmazása rendkívül fontos a mindennapi életben. Ezt Baráti Körünkben a mikrocsoportok kialakításával kezdem el: olyan csoportokat állítok össze, amelyekben a tapasztaltabbak meg tudják osztani tudásukat a többiekkel, épek a sérültekkel; így lehetségessé válik a tanulás, az ismeretközlés folyamata. Fejlődik a csoporthoz csatlakozás képessége, ami ezeknek a gyerekeknek éppen képességeik gyengesége miatt nehézséget szokott okozni. Irányítószerepek ritkán szoktak kialakulni, hacsak nem tekintem annak az idősebbek példamutatásából adódó vezetést, de a részvétel mindenképpen meghatározza a csoport demokratikus működését, a hozzá szükséges készségek alakulását, fejlődését. A gyerekek megtanulják, hogy tempójukat, elvárásaikat meghatározza csoportunk összetétele: együtt haladunk, „senkit nem hagyunk el”. Programjainkon enyhe mozgássérüléssel élő gyerekek is részt vesznek, és könnyedén teljesíteni tudják a többiek által diktált tempót. Az odafigyelést, toleráns viselkedést bizonyítják azok a túrák, amelyek 20-25 kilométeresek és elég „tempósak”. Több alkalommal elég kemény teljesítménytúrákon is részt vettünk. Az együttműködés azonban nemcsak ebben a passzív formában valósul meg, hanem tényleges tevékenységekben, erre minden kiránduláson adódik alkalom, ha pedig nem, akkor tervezetten jön létre: ilyen alkalom lehet egy-egy nehezebb természeti rész a séta során, amikor a labilisabb, rosszabban egyensúlyozó gyerekeknek segítséget kell nyújtani, ha ők kérik, vagy elfogadják azt, tervezetten pedig például egy barlangtúra vagy sziklamászás esetén. A kooperáció fejlesztésének egyik leghatékonyabb formáját, testnevelőként és tanítóként is, az együttműködésben és a versengésben látom. A gyerekeknek meg kell érteniük, hogy az egészséges versenyszellem nem mond ellent az együttműködésnek, feltéve, ha szabályozott keretek között, közösen elfogadott szabályrendszerben történik. A versengés a felkészülést szolgálja a mindennapi életre, s ebben az együttműködésnek döntő szerepe van. Programjainkon ritkán jelenik meg a versengés, talán csak a játék adta helyzetekben, de ezek is mindig együttműködést kívánnak a csoportok tagjaitól: ilyen alkalom lehet egy-egy számháború, métacsata.

 

Új ismeretek átadása

Az új ismeretek átadásának igénye vagy vágya szabja meg valamennyi programunkat: nevelőként nem is tudnám másképp csinálni. Minden program tervezésében döntő szerepet játszik, hogy mit tudok megmutatni a gyerekeknek: ez lehet egy csodálatos, magával ragadó hely, érdekesség, ott szervezett program. Például a Budakeszi melletti mamutfenyőket már régóta szerettem volna megmutatni a gyerekeknek. Ez már önmagában is érdekesség, azonban az útvonal tervezésekor kerestem azokat a helyszíneket, amelyek további ismereteket kínálhatnak a gyerekeknek. Így került be a Libegő (többen nem is utaztak még rajta), a máriamakkosi kegyhely, a Vadaspark. A tudatos tervezés mellett természetesen adódnak spontán helyzetek, amelyekre nem lehet felkészülni, csak folyamatos tanulással pótolni saját hiányosságaimat. Minden kirándulásunk megerősíti azt a kísérletemet, amikor természetismeret-órán bizonyos fákról tanultunk. Megbeszéltük, lerajzoltuk a megfelelő növényeket, megneveztük őket, majd némi idő után megtörtént a számonkérés. Az eredményeket rögzítettem. A következő kirándulásunkon ugyanezekről a fákról kéregrajzot vettünk, a magunkkal hozott könyvből sorra meghatároztuk őket. A következő kirándulásunkon arra kértem a gyerekeket, hogy nevezzék meg a fákat. Tizenöt-húsz százalékkal jobb eredményt értek el. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy a tapasztalás, a kézzel fogott valóság mindig eredményesebben és hosszabban rögzül, mint az iskolában bármilyen érdekesen átadott tudásanyag. Teremtsünk tehát olyan helyzeteket az iskolában is, amelyekben a gyerek a kutatás, tapasztalás segítségével új ismeretekhez juthat úgy, hogy kialakuljon benne az igény az új ismeret megszerzésére.

Az iskolában tanultak rendszeresen fel-felbukkannak programjainkon, de sokkal összetettebb rendszert alkotva: arra törekszem, hogy lássák az összefüggéseket korok, események, személyek, történések között. Ilyenkor tulajdonképpen egy-egy projekt zajlik le: minden az adott téma köré szerveződik, a témát pedig a helyszín kínálja. Örömmel nyugtázom, ha azt látom, hogy egy-egy mozaikdarabka a helyére kerül, és ezzel egy érthetőbb világ képe alakul ki a gyerekekben. Ez a folyamat különösen ép gyerekeink körében érhető tetten, sérült gyerekeinknél nehezebb a megfigyelés ismereteik alacsonyabb szintje miatt. Mivel azonban ismereteik folyamatosan bővülnek, és nagy részük bizonyíthatóan megmarad, rendkívül sikeresnek tartom a programnak ezt a részét.

 

Környezettudatos magatartásra nevelés

A jövő nemzedékeinek egyik legégetőbb problémája az élhető környezet fenntartása, visszaállítása (amennyiben lehetséges) lesz. Úgy gondoltam, hogy a környezettudatos magatartásra nevelést mindenképpen be kell illesztenem a programok mindegyikébe. Azt a szemléletet szeretném a gyerekeknek átadni, hogy felelősség–döntés–következmény olyan hármast alkot, amelyből egyik sem vehető el következmény nélkül. Felelősen dönteni és viselni a következményeket – ez szövi át mindennapjainkat. Erről szólnak „Törvényeink”, és erről szól valamennyi programunk. A kezdetekben is igyekeztem megértetni velük a felelősség fogalmát: felelősség egymásért, a környezetünkért, magunkért. Büszke vagyok arra, hogy a kezdeti nehézségek után elértünk oda, hogy valóban nem szemetelnek, sőt sokszor felszedik a más által „elhagyott” szemetet; a növényeket és állatokat megfigyelik, és nem bántják; tisztában vannak a természetben történő viselkedés szabályaival, és ha nem látom (nem „ellenőrzöm”) őket, akkor is igyekeznek megfelelni a normáknak. Az évek során kialakított gyakorlatokból, játékokból, tudásanyagból született meg 2005-ben egy négy könyvből álló munkatankönyv Kalandtúra címmel. A kötet foglalkozik a környezet- és természetvédelem aktuális problémáival, a helyreállítás és megelőzés megoldásaival a gyerekek és a hétköznapok szintjén. Ehhez kapcsolódva készítettem két Kirándulásaink kötetet, ezek húsz-húsz kirándulás részletes tervét tartalmazzák. Segítségükkel sérült gyerekeink is önállóan végigjártak útvonalakat. Készítettünk növénygyűjteményt, megfigyelünk állatokat, természeti kincseket, és ha lehetséges, akkor alkalmazzuk azokat az eszközöket, amelyeket a környezet védelme megkövetel. Hiszem, hogy gyerekeink értik a természetet és vigyázzák!

Megvalósított programok a teljesség igénye nélkül

Az elmúlt öt évben több mint 150 programot szerveztünk, a résztvevők számát csak becsülni tudom: nagyjából 1500-2000 gyerek és fiatal felnőtt vett részt bennük. Megközelítőleg 700 kilométert tettünk meg.

• Bejártuk a Budai-hegység minden táját, jártunk a Pilisben, Börzsönyben, a Cserhát, Mátra, Gerecse hegységekben.
• Jártunk Szentendrén, Pomázon, Dobogókőn, Budakeszin, Solymáron, Pilisborosjenőn, Kismaroson, Nagymaroson, Visegrádon, Zebegényben, Gyöngyösorosziban, Tatán, Vácott, Gödöllőn.
• Nyáron a Velencei-tóra viszem a gyerekeket fürdőzni.
• Meglátogattuk Budapest nevezetességeit, a Budavári Labirintust, a Sziklakápolnát a Gellért-hegyen, a Margitszigetet, a szentendrei skanzent, a zsámbéki nevezetességeket, múzeumokat, kiállításokat.
• Sziklát másztunk, boboztunk, kerékpártúrákat szerveztem, métáztunk, számháborúztunk, vadasparkokat látogattunk, és kézműves foglalkozások voltak minden programunkon.

A beszámoló végére Szent-Györgyi Albert gondolatát szeretném beilleszteni, ez egyike azoknak a hitvallásoknak, amelyeket magamra nézve kötelezőnek tartok. Még édesanyámtól hallottam:

„Az iskola dolga, hogy megtanítsa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.”