A kisebbségi tanulók helyzete és tanulmányi eredményei az angolszász országokban

A kisebbségi tanulók helyzete sokszor fejtörést okozott már a történelem folyamán különböző szerveknek és hatóságoknak az egész világon, akik próbáltak könnyíteni vagy esetleg nehezíteni a diákok körülményein. Az ilyen tanulók megkülönböztetése a világon mindenhol problémát jelent. A téma érdekes és sokszínű; érdemes időt szentelni a tanulmányozására, hiszen előbb-utóbb minden pedagógus szembesül vele valamilyen formában. Sokan gondolják, hogy az oktatási rendszer megoldást kínálhat a kisebbségi gondokra, ám a helyzet, mint látni fogjuk, nem ilyen egyszerű. Az angolszász országokat (az Egyesült Királyságot, az Amerikai Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztráliát) többnemzetiségű államoknak tartjuk, „olvasztótégelynek” tekintjük, és a történelem során több esetben befogadó szerepet töltöttek be. Ezen országok társadalma a bevándorlók miatt igen színes és összetett. Az oktatás területén is ez a sokféle embertípus és kultúra találkozása okozta a legtöbb gondot, mert sok minden összeegyeztethetetlennek tűnt, főleg azok számára, akik makacsul ragaszkodtak saját identitásuk megőrzéséhez, illetve annak érvényesüléséhez. A legtöbb embernek az a környezet és társadalom a leginkább elfogadott, amelyben él. Sokan nehezen fogadják el, ha valakinek más a bőrszíne, az életstílusa, vagy a többségtől eltérőek a szokásai.

Kanada

Kanada társadalmának összetettsége láttán felmerülhet bennünk a kérdés: van-e ebben az országban egyáltalán többségnek mondható társadalom. A válasz: igen; hiszen a kisebbségekből tevődött össze és alakult ki az idők folyamán a kanadai nemzet. A bevándorlók a beolvadásnak különböző formái közül „választottak”. Volt, aki feladta etnikai hovatartozását, és teljesen alávetette magát az őt befogadó ország normáinak; volt, aki csupán csatlakozott egy nagyobb közösséghez, és nem adta fel szülőhazájából hozott szokásait. A többkultúrájúság akkora teret nyert az országban, hogy külön minisztériumot létesítettek a témával kapcsolatos ügyek intézésének megkönnyítésére. A sokféleség elfogadását pedig mi sem bizonyítja jobban annál a ténynél, hogy az említett minisztérium élén fekete bőrű nő, Jean Augustine áll.

A bevándorlás jelenségétől elválaszthatatlan az a tény, hogy a bevándorlók nemzeti örökségként magukkal viszik a befogadó országba anyanyelvüket. Ez a nyelv meglehetősen ritkán egyezik a befogadó ország hivatalos nyelvével, a kétnyelvűség tehát nem szokatlan jelenség azokban az országokban, ahol nagy a külföldről betelepültek száma. A többnyelvűség általában vegyes házasságokból adódik, és ha valakinek megadatik ez a lehetőség, mindenképpen érdemes kihasználnia és kamatoztatnia ezt a tudást. Kanadában a két hivatalos nyelvnek köszönhetően sokan beszélnek három nyelvet. Sokan rájöttek, hogy a kulturális különbségekből profitálni is lehet, ugyanis a változatosság szélesítheti látókörüket és gazdagíthatja életüket.

Kanada mind a tíz tartománya és mindhárom területe teljesen különböző tanmenetet és oktatáspolitikát dolgozott ki magának. A nyelvtanulási és tanítási szempontokat illetően sincs közvetlen kapcsolat a tartományok között. Quebecben a lakosság többnyire francia származású, ezért itt az angol csak a második helyre szorul a tanult nyelvek sorában. A két hivatalos nyelvet anyanyelvként használók az oktatási intézményekben is az általuk előnyben részesített nyelvet beszélhetik. Kanada háromnegyed részén az angol a domináns nyelv. A „második nyelv” kifejezés azért használatos, mert egy hivatalosan is kétnyelvű országban nem tekinthető egyik nyelv sem idegennek. A kanadai diákok szinte mindegyike az angolt vagy a franciát tanulja második nyelvként. Az 1996-os népszámlálás szerint az ország lakosságának 17%-a mindkét hivatalos nyelvet beszéli, 67%-uk csak az angolt, 14% vallja, hogy csak a franciát beszéli a két nyelv közül, és 2% – a bevándorlók – a saját nyelvét használja. Egy 1990-ben született törvény elismerte az angolon és a francián kívüli nyelvek (kínai, olasz, portugál) értékét. Bár ez az iskolai programokkal ritkán van közvetlen kapcsolatban, a kanadai tartományok felében a hivatalos iskolai tanmenetnek része a kisebbségi nyelvek nemzeti örökségként kezelése. Kanada lakosságának 10%-a (kb. 3 millió fő) otthonában nem a két hivatalos nyelv valamelyikét használja. A legtöbben közülük kínai, olasz vagy portugál származásúak. Néhány tartományban az iskolai program elősegíti az őslakók nyelveinek fennmaradását is.

1996 óta Brit Columbia néhány iskolájában 11 éves kortól felajánlják a diákoknak több közös örökségi és nemzetközi nyelv, például német, japán, mandarin, pandzsábi és spanyol tanítását. E tartomány diákjainak 11–14 éves koruk között kötelező egy második nyelvet tanulni. A legnagyobb számban letelepedő kisebbségi csoportok: arab, kantoni, holland, farszi, finn, német, görög, hindi, magyar, olasz, japán, koreai, mandarin, lengyel, portugál, pandzsábi, orosz, szerb, szomáli, spanyol, tamil, ukrán, urdu és vietnámi. Néhány, Ontarióban élő közösség által használt hétféle bennszülött nyelvet már a hivatalos tanmenet keretein belül is lehet tanulni.

Kanadában számos angol–francia kétnyelvű egyetem van. A legtöbb kanadai nagyvárosban van helyi tévécsatorna, amely több nyelven, különböző kulturális hátterű műsorokat sugároz bizonyos időközönként arab, kantoni, hindi, japán, mandarin, pandzsábi és spanyol nyelven. A közhelynek számító angol–francia kétnyelvűség mellett az angol és egy örökségi nyelv egyidejű használata a leggyakoribb és a legelfogadottabb a sokféle bevándorlónak otthont adó városokban (Munns et al. 1999).

A 21. század polgárai furcsának tarthatják, hogy Kanada lakóit említve bennszülöttekről is beszélhetünk. Az őslakosok itt nem különülnek el jelentős mértékben a bevándorlóktól. A legkiemelkedőbbek közülük az algonkian törzsek, a különböző indiánok, az athabaskanok és az inuitoknak nevezett eszkimók. A bennszülött kifejezést hallva általában nomád körülmények és vad emberek jutnak eszünkbe, de a szóban forgó őslakosok civilizáltan, kulturált körülmények között élnek. Azért kell említést tennünk róluk, mert a bennszülött diákok a legveszélyeztetettebbek a középfokú oktatás szintjén, ugyanis 50%-uk nem teljesít úgy, hogy befejezhesse az iskolát. Problémát okozott, hogy a bennszülöttektől elvárták, hogy fogadják el az adott tartomány/terület tanmenetét, miközben annak kulturális tartalma nem felelt meg az ő igényeiknek. 1990-től jönnek létre olyan iskolák, ahol egy-egy iskolai nap ismeretanyagába beleszövik az őslakosok hagyományait és életszemléletét. A bennszülött iskolák kötelesek biztosítani diákjaik részére, hogy két kultúrát tanulhassanak: a domináns „európait” és a sajátjukat is. Léteznek úgynevezett indián „túlélő” iskolák, amelyek célja, hogy elősegítsék a saját nyelv, az értékek és a történelem fennmaradását annak érdekében, hogy a nagyobb társadalmon belül a kisebbségi kultúrák életben maradhassanak. Az inuit kultúrában például kulcsfontosságú szerepet tölt be a nyelv, ezért is van az, hogy a különböző programok célja az őslakosok kétnyelvűségének megalapozása mellett a saját értékeik és hiedelmeik hangsúlyozása. Az őslakosok által sűrűn lakott Saskatchewan tartományban 327 iskolából csak 61-ben alkalmaznak valamilyen bennszülött nyelvi programot.

A nyelvi és kulturális különbségek miatt a pedagógusok sok esetben téves megállapításokat tehetnek bizonyos tanulók képességeiről. Ez általában akkor fordul elő, ha a tanár és a diák kulturális háttere között kevés a hasonlóság, illetve ha az oktatási helyzetekben, például egy tesztben a diák nyelvi és kulturális normáihoz nem igazodnak a példák. A nyelvi kisebbséghez tartozó, a domináns nyelvet gyengébben beszélő diákok közül többet zárnak ki az iskolákból, ami arra enged következtetni, hogy Kanada nem elég fogékony sokszínű társadalmának igényeire. Kanadai szakemberek szerint a tanárok elfogultak az európai és a keleti diákokkal szemben, míg negatív a véleményük az őslakos indián diákokkal kapcsolatban. Amíg a pedagógusok nem értik meg az őslakosok kultúráját, addig nehezen fogják tudni igazságosan és sztereotípiák nélkül közvetíteni a velük kapcsolatos és rájuk vonatkozó tananyagot. Minél többet tudnak diákjaikról, annál biztosabb, hogy megkönnyítik a saját, valamint diákjaik munkáját és helyzetét is (Corson 1998).

Ausztrália

A sokféle nemzetiségű bevándorlókkal ellentétben az ausztrál őslakosok nem sorolhatók az önkéntes bevándorló kategóriába, őket ugyanis erőszakkal kényszerítették alárendelt és kisebbségi helyzetbe. Nekik nem volt választásuk, és ez a negatív hatás a mai napig érvényesül. Ugyanis azok, akik közülük sikeresek az oktatásban, nem feltétlenül kerülnek jó helyzetbe a munkaerőpiacon foglalkoztatás és állás tekintetében. Nem csoda hát, ha kétségeik vannak az oktatási rendszert illetően.

Az Ausztráliában élő Vietnámból bevándorlókat azért érdemes kiemelni, mert a 20. század második felében érkeztek jelentős számban, amikorra a többi nemzetiség már többnyire egységes életformát alakított ki, ezért leginkább ők, a vietnámiak, kerültek a figyelem és a megkülönböztetés előterébe. Hátrányos helyzete ellenére sok vietnámi diák igyekvő, és jó eredményeket ér el, a legjobb tanulók közé sorolható. Arányaiban kétszer annyi vietnámi származású fiatal jár egyetemre, mint amennyi ausztrál, és az első öt között vannak a felsőoktatásban részt vevők arányát tekintve is. Kiemelkedően magas számban vannak jelen az orvostudomány, a jog és a mérnöki munkák területén. A vietnámi fiatalok körében azonban nő az otthontalanság, a droghasználat széles körben elterjedt, és nem ritkán bandákba tömörülnek. A róluk kialakult kép negatív a körükben gyakori hajléktalanság és a droghasználat miatt.

A különböző országos vizsgálatok szerint az ausztrál bennszülöttek gyermekei kerülik a legnagyobb számban az iskolát, az oktatást. Érdekes módon ebben a rétegben a fiúk iskolakerülése a család által elfogadott, sőt támogatott dolog. Az iskola komoly küzdelmet jelent ezeknek a fiataloknak, ezért közülük igen kevésnek sikerül bennmaradnia a középiskolában Vagy a diákok utasítják el az iskolát, vagy az utasítja el őket. Az ő társadalmuk az iskolából való lemorzsolódás mindkét módját elfogadja, mivel szerintük az oktatási rendszer nem biztosít egyenlő érvényesülési lehetőséget és szakmai előmenetelt. Mindezek után azonban nem szabad azt hinnünk, hogy a bennszülött közösségek nem értékelik az oktatást, hiszen azokat a diákokat is támogatják, akik az iskolát választják. Ezeknek a gyerekeknek is vannak céljaik, tudják, hogy csak úgy érvényesülhetnek az életben, ha tanulnak. Ők is jó állást szeretnének, és már fiatalon is van bennük tenni akarás. Van, aki a sportban rejlő lehetőségek miatt jár iskolába, van, aki a kisdiákoknak is példát akar mutatni. Szakemberek szerint kérdés azonban, kinek is jó az, hogy a bennszülött gyerekek iskolába járnak, illetve hogy mindez nem hiábavaló-e. Ez a kérdés máig megválaszolatlan (Munns et al. 1999).

Amerikai Egyesült Államok

Az „olvasztótégelynek” is gyakran nevezett Egyesült Államok szintén változatosnak mondható társadalmat tudhat magáénak. A nemzet etnikai sokasága főként a nagyarányú bevándorlásnak köszönhető. A legnagyobb számban 1880 és 1914 között érkeztek az országba. 1820 és 1984 között közel 52 millió bevándorlót fogadott be az ország.

Érdekes adatokat tudhatunk meg Mező Ferencnek a Társadalomkutatás című folyóiratban (2001) közölt írásából, amely képet ad az Amerikai Egyesült Államok lakosságának a jövőben várható megoszlásáról. Eszerint a fehérek 1996-ban regisztrált 73,1%-os vezető aránya 2050-re 52,8%-ra csökken, míg a nagy lélekszámú kisebbségi csoportok százalékos aránya jelentősen nőhet. Várhatóan a feketék száma 12%-ról 13,6%-ra nő, a spanyol ajkúak száma 10,7%-ról 25%-ra ugrik, valamint az ázsiaiak a lakosság 3,5%-a helyett 8,2%-ot fognak képviselni, míg a többi kisebbségi csoport létszáma várhatóan fogyatkozik majd (Mező 2001: 180, 182). Bár a kisebbségi csoportok teljes szabadságban élnek, a diszkrimináció különböző formái mindennaposak az országban és sajnos az oktatásban is. Ennek ellenére az Amerikai Egyesült Államok az ország nagy lélekszáma miatt is mértékadó és példa lehet sok más ország oktatáspolitikája számára.

Az ország hivatalos nyelve az angol, ezt beszélik a legtöbben. A leggyakrabban használt idegen nyelv a spanyol; Miami lakosságának 36%-a beszél otthon spanyolul. Kisebbségi nyelv még az olasz, a német, a lengyel, a jiddis, az orosz, az amerikai indián nyelvek, a kínai, a japán és a vietnámi. Az 1980-as népszámlálás alkalmával a lakosság 11%-a vallotta, hogy otthon nem az angolt használja. Az adatok államonként változóak, Kentucky és Tennessee államokban az emberek 1,8%-a, míg Új-Mexikóban 38%-a használ otthon az angoltól eltérő nyelvet.

Az Egyesült Államokban az oktatási minisztérium a legfiatalabb a minisztériumok sorában. 1979. szeptember 27-én alapította a kongresszus. Az ország lakosságának összetételéből adódóan meglehetősen sok, kisebbségi diákoknak fenntartott iskola működik. A New Orleans-i Xavier Egyetem például azzal büszkélkedhet, hogy a nemzet orvosi karaira innen kerül ki a legtöbb fekete diák. Az 1997 őszén orvosi egyetemet elkezdő 1100 fekete tanuló 70%-a Xavier-növendék volt. Az innen kikerülő diákok 90%-a tovább tanul; az 1950-es évek óta a diákok 87%-a el is végzi az egyetemet. Számos másik iskola is nagyon szép eredményekkel büszkélkedhet. Például a vietnámi kétnyelvű középiskolai program résztvevőinek 90%-a felsőoktatási intézmény hallgatója lesz. Milwaukee-ban egy iskola diákjainak 85%-a fekete, 10%-a spanyol származású, 60%-ukat egy szülő neveli, és hasonló arányban élnek a szegénységi küszöb alatt. Mindemellett sikerült az eredményeiket a kertvárosi középosztálybeliek részére fenntartott középiskolákéval azonos szintre hozni, és a felsőoktatásba felvettek aránya 95% felett van. Ez és az ehhez hasonló eredmények mindenképpen tiszteletre méltóak, tekintve, hogy a kisebbségi iskolák anyagi háttere és támogatottsága a legtöbb esetben nem azonos a többségi fehér iskolákéval, nem beszélve az alapítványi vagy magániskolákról. Az azonos etnikai háttér nyújtotta biztonságérzet és a tanárok igyekezete is tükröződik a diákok eredményein, ami persze nem utolsósorban kemény munkát és kitartást igényel mindenki részéről.

A katolikus iskolák arról híresek, hogy szerény anyagi körülmények között is jeleskednek a diákjaik. Figyelemre méltó, hogy az egyházi intézményeket kevesebb fekete és spanyol származású diák hagyja ott (Hu).

Egyesült Királyság

Nagy-Britannia elég sokat tett mind az aktív, mind a passzív multikulturalizmus területén. A többkultúrájúság először az 1960-as években jelent meg az oktatás területén, és máig erősen vitatott és sokat tárgyalt téma maradt. Shirley Williams, az 1970-es évek második felének brit oktatási minisztere is sokat tett a multikulturalizmus előmozdításáért, azon munkálkodott, hogy nemzetközileg elfogadottá tegye (Bleich 1998).

Nyelvi szempontból London a világ legváltozatosabb városa, mert összesen több mint 300 nyelven beszélnek az ott tanuló diákok. 2001–2002-ben a nagy-britanniai gyerekek 12%-a a kisebbséghez tartozott. A 16 év alattiak nemzetiség szerinti megoszlása a következő volt: 88% fehér, 6% ázsiai vagy ázsiai brit, 3% fekete vagy fekete brit, 3% vegyes származású, míg 1% kínai és azok, akik nem sorolták magukat sehová (Office for National Staistics Report 2002). A gyerekek egyharmada nem az angolt hallja és beszéli otthon. A londoni gyerekek körében előforduló 20 leggyakoribb anyanyelv között vannak többek között a következők: angol, bengáli, pandzsábi, hindi, török, arab, szomáli, görög, portugál, francia, spanyol, olasz és vietnámi (Evening Standard 2000). Az általános iskolákban leggyakrabban tanított idegen nyelvek ezzel szemben az alábbiak: francia, német, spanyol és olasz (Findings from... 2000). Az iskolaigazgatók azonban hamarosan nem csak európai nyelveket kínálhatnak diákjaiknak. 2010-től a legalább hét éves gyerekek bármilyen nyelven tanulhatják majd a tananyagot. Ennek a változásnak köszönhetően a bengálihoz hasonló kisebbségi nyelveknek nagyobb szerepük lesz (TES 2004 b).

Az Egyesült Királyságban az általános iskolások 12%-ának nem az angol az anyanyelve. A középiskolásoknál ez az arány 9%-os. Ugyanakkor az általonos iskolások közül minden negyedik, a középiskolások közül minden ötödik gyerek megfelel a „fehér brit” leírásnak. Az iskolákban a második legnagyobb etnikai csoportot az indiaiak alkotják, az általános iskolásoknak több mint 7%-a, míg a középiskolásoknak 6%-a indiai származású. Mára a vegyes házasságokból származó gyerekek csoportja a negyedik legnépesebb a tankötelesek körében (TES 2003 c).

A kétnyelvűségnek számos előnye van, mindenképpen pozitívumként kell kezelni, hiszen akiknek ez megadatott, azoknak nagyobb a szókincsük, gazdagabban tudják kifejezni magukat, könnyebben kommunikálnak, két nyelv kultúráját, irodalmát, szokásait, gondolkodásmódját stb. ismerik; nagyobb toleranciával rendelkeznek, nagyobb az önbecsülésük, és könnyebben megtanulnak más nyelveket, mint azok, akik egy nyelvet használnak a hétköznapok során (TES 2002 a). Kutatás bizonyítja, hogy a legalább két nyelvet beszélő gyerekek jobbak az iskolában azoknál, akik csak egy nyelvet beszélnek. Például azok a diákok, akik 11 éves korukban három nyelven beszélnek, kiemelkedőbb eredményt nyújtanak, mint egy nyelvet beszélő társaik (Independent 2003 a). Vizsgálatok szerint a hatéves korosztálynak nem jelent problémát két nyelven írni és olvasni (TES 2002 c), de ezt az adottságot nem használják ki az Egyesült Királyságban sem, hiszen Anglia az egyetlen olyan európai ország, ahol kisiskolás korban nem kötelező idegen nyelvet tanulni (Independent 2001).

A nemzetiségi diákok sokszor igen szép eredményekkel büszkélkedhetnek. Az Egyesült Királyságban a kínai tanulók teljesítenek a legkiemelkedőbben a kisebbségek közül minden korosztályban, az indiai és az ír gyerekek pedig jobbak a fehér brit diákoknál. Rosszabbul teljesítenek viszont a fehér brit tanulóknál a bangladeshi, a pakisztáni és a fekete diákok az anyagi körülményeiktől függetlenül. Az utazó vagy roma származású tanulók a legkevésbé sikeresek, kevesebb mint negyedük hagyja el az általános iskolát megfelelő angoltudás birtokában, és ötödük otthagyja a középiskolát, mielőtt befejezné (TES 2004 a). Érdekes, hogy a fekete diákok ugyanolyan képességekkel kezdik el az iskolát, mint nem kisebbségi kortársaik, ám 16 éves korukra rosszabbul teljesítenek, mint bármelyik másik csoport, továbbá négyszer nagyobb az esély arra, hogy egy fekete fiút kizárjanak az iskolából, mint egy fehéret. Minden más etnikai csoport azonban, kivéve az indiait és a kínait, javulást mutatott az elmúlt két évben (Independent 2003 b). 2000-ben a brit indiai diákok lekörözték fehér társaikat az érettséginek megfelelő vizsgákon és más területeken is. A kiemelkedő eredmények láttán felbuzdulva a helyi nevelésügyi hatóság (LEA) tervezi a nyelv elsajátítása, a szülők támogatása és a jól tanuló indiai származású diákokra ható iskolai elvárások közötti kapcsolatok vizsgálatát, hogy a tapasztalatokat az alulteljesítők körében később hasznosíthassák (TES 2000 a). Egy 1996-os felmérés, amely a felnőtt korú kisebbségi csoportok nyelvi képességeit vizsgálta Nagy-Britanniában és Walesben, igen negatív képet festett a Nagy-Britannián kívül születettek és az ázsiaiak (akkori) nyelvi jártasságát illetően. A bengáli és pandzsábi nyelvet beszélők több mint harmada nulla pontot ért el az írásbeli teszten. Eszerint nem tudnak kitölteni egy könyvtári kérőlapot, elolvasni egy órarendet vagy telefonkönyvet. Ezenkívül a bengáliaknak csak 14, a kínaiaknak 41 és a menekülteknek 32%-a érte el a túlélési szintet (Carhill 1996).

A brit kormánynak az a célja, hogy elősegítse a kisebbségi csoportokhoz tartozó diákok eredményeinek javulását, illetve hogy csökkentse ezeknek a csoportoknak az eredményei közötti különbséget. Negatív értelemben kiemelhető a szóban forgó csoportok közül az afrikai-karibi diákság, mert az ő eredményeik általában az összes többi csoporténál rosszabbak. Mindamellett, hogy ezeket a tanulókat (is) segíteni és támogatni kell, szükség van a kisebbségekből kikerülő tanárokra, és lehetővé kell tenni, hogy a folyamatok még eredményesebbé tételéhez minden tanár speciális képzéseken vehessen részt (TES 2003 a). Több kutatás és felmérés szerint a kisebbségi tanulók helyzetét segítő intézkedések az oktatásban sok esetben célt érnek és tanulásra ösztönöznek. A kisebbségi csoportokhoz tartozó gyerekek 80%-a gondolja ugyanis, hogy felsőoktatási intézmény hallgatója szeretne lenni, míg a fehér gyerekeknek csak 68%-a vallja ugyanezt(Most pupils...).

Természetesen oda kell figyelni arra is, hogy a diákok ne csak beszélni tanuljanak meg idegen nyelveken, hanem ezzel párhuzamosan írni és olvasni is. Kutatások szerint ugyanis több olyan tanulónak, akinek nem az angol az anyanyelve, nehézséget jelent az angolul való írás. Ezek a tanulók a diákság tizedét alkotják Angliában, és közülük a szomáli, a kurd és a török gyerekek jóval rosszabbul teljesítettek hasonló helyzetben lévő társaiknál. Azt is megállapították, hogy a kétnyelvű tanulók hajlamosak ugyanazokat a nyelvtani és betűzési hibákat elkövetni, amelyeket a középiskolát elhagyó, az átlagnál rosszabbul teljesítő angol anyanyelvű diákoknál tapasztaltak (TES 2003 d).

2001–2002-re Angliában sikerült elérni, hogy a kisebbségi háttérrel rendelkező tanárjelöltek száma elérje a 7%-ot. 2005-re ezt a számot 9%-ra szerették volna növelni (Action for…). Ez a törekvés azért is nagyon fontos, mert nemcsak a diákok, hanem a pedagógusok munkáját is megkönnyítené. Egy 2001 decemberében hatályba lépett törvény szellemében ugyanis minden állami iskolában és felsőoktatási intézményben a vezetőség feladata a faji egyenlőség megteremtése. Az iskolaigazgatóknak írásban kell nyilatkozniuk terveikről és az elért eredményekről (TES 2001 c). A kisebbségi tanárok jelenléte nagyban segíthetné e törekvések sikerét.

Sok tanár minimalizálja a kulturális és kisebbségi sokféleség fontosságát és értékét. Megemlítendő, hogy a különbözőség a kisebbségi társadalmakban tisztelt jelenség, ezt a tiszteletet hangsúlyozni kellene a fehér diákok között is (Cline et al. 2002). Tény, hogy a fehér bőrűek sokkal kevésbé vannak megaláztatásnak kitéve vagy bárhonnan kirekesztve. Rosszul kellene éreznünk magunkat emiatt? – teszik fel a kérdést sokan. Amerikai diákok már egy kissé végletesnek mondható kérdést elemeztek: bűnösök vagyunk-e pusztán a bőrszínünk miatt. (Bűnös vagyok, mert fehér vagyok?) A fehér bőrű diákok már belefáradtak, hogy valahányszor az egyenlőtlenség témáját érintik, kellemetlenül kell magukat érezniük a bőrszínük miatt. Érdekes, hogy általában a nem fehér bőrűeket érik negatív hatások a hovatartozásuk miatt, de láthatjuk, hogy előfordulhat az ellenkezője is. A faji megkülönböztetés okait sokan elsősorban a rabszolgaság kialakulásában látják. Bár ez a kegyetlen időszak véget ért, a történelemkönyvekből és az emlékezetünkből nem törölhetjük ki. A köztudatban elfogadottá kellene tenni azt a tényt, hogy minden ember egyforma, ugyanakkor egyedi és megismételhetetlen; viszont azért mindenkinek tennie kell, hogy pozitív benyomást keltsen a környezetében és a társadalomban egyaránt. Az egyforma lehetőségek mítosza még mindig nem elég egyértelműen elfogadott (King 1991). Minél fejlettebb iparilag egy ország, annál kevésbé különbözteti meg az ottani társadalom a különböző szociális helyzetben lévőket. Vajon hazánk vagy bármely más ország pontosan hol helyezkedik el ezen a skálán? Mi magyarok milyen mértékben osztályozzuk az embereket szociális helyzetük szerint? Érdekes, hogy Magyarország a második a kedvező szociális helyzetben lévőknek kiadott diplomák számát tekintve a CASMIN-projekt által vizsgált kilenc európai ország között. (A vizsgált országok: Magyarország, Németország, Franciaország, Lengyelország, Anglia, Skócia, Észak-Írország, Írország és Svédország.) (Müller–Karle 1993) Ez az adat jelzésértékű lehet. Magyarországon sem szabad figyelmen kívül hagyni sem a hátrányos helyzetűek, sem a nemzetiségek, etnikumok és kisebbségek jelenlétét. Nem csak az országunkról szóló adatokra érdemes odafigyelni, szét kell nézni a nagyvilágban, megfigyelni, mások hogyan küzdenek meg a hasonló problémákkal és persze tanulni abból. Mindenkinek könnyebb lesz, ha kölcsönösen segítjük egymást. Ha egy ország ipari fejlettségét nem is befolyásolhatjuk, kis odafigyeléssel sok ember életét szebbé tehetjük.

Irodalom