„A kevesebb sokszor több”

A címben jelzett alapigazságot a nemrég megjelent új tankönyv, a 20. századi történelem iskolai feldolgozására készült Történelem IV. szerzői, Száray Miklós és Kaposi József idézik az előszóban. Nem kell különösebb jóstehetségnek lenni, elég csupán a hazai történelemoktatás aktív tagjaként tevékenykedni ahhoz, hogy elöjáróban leszögezzük: a szerzők e legújabb alkotása nemcsak a tanárok körében, de a közvéleményben is viták sorát fogja elindítani. „Borítékolni” lehet a legtöbb ellenérvet, amelyek szerint a mű terjedelmében és mélységében minimálisra csökkenti a történelmi ismeretanyagot, ezáltal a tizenéveseknek csak vulgáris ismeretei lesznek a 20. századról; a nagy mennyiségű és sokféle fajtájú forrás átláthatatlanná és követhetetlenné teszi az összefüggéseket stb.

Mielőtt azonban bárki elhamarkodott véleményt alkotna a kötetről, érdemes azt több szempontból elmélyültebben megvizsgálni.

A mind ismeretanyagának szerkezetében és tartalmi jellegében, mind didaktikai és metodikai vonatkozásaiban kétségtelenül új tankönyvet kézbe véve először az Előszót tanácsos tanulmányozni, amely sok oldalról megvilágítja a több iskolatípusban és a gyakorlati oktatásban jártas profi alkotópáros szándékát, mely szerint az ismeretanyag összeállításakor tartalmi és képzési vonatkozásban figyelembe kívánták venni a tanterv és az új történelemérettségi követelményrendszerét.

A szerzők kötetük újszerűségét a következőképpen határozzák meg: „Az olvasó olyan történelemtankönyvet tart a kezében, amely kísérletet tesz a történelmi múlt forrásközpontú feldolgozására, és lehetőséget ad a tanulói tevékenységre épülő történelemtanításra. A tankönyv a megváltozott tantervi és érettségi vizsgakövetelmények teljesítését állítja középpontjába. Az új vizsgakövetelmények lényege a szövegértéstől a forrás- és képelemzésen át az árnyalt látásmódig és a vitakészségig terjedő készségek és képességek fejlesztése, a különböző típusú tanulói tevékenységek (önálló, csoportos és projektmunka stb.) nyomán az ismeretek újszerű és hatékony feldolgozása.”

A szerzők részletesen kifejtik céljaikat. „Az egyszerűnek tűnő módosítás mind az óravezetésben, mind a tankönyv felépítésében jelentős változásokat követel meg, amelyeket leginkább a tanórai keretek által szűkösen biztosított idő tesz szükségessé. Az önálló vagy csoportos tanulói ismeretszerzés, a forráselemzés, a kérdések, feladatok megértése és megvitatása időigényes folyamat, amelyet a szerzőknek – a tantervi követelmények figyelembevételével – több módon is lehetővé kellett tenni. Talán a leglátványosabb változás a hagyományos tankönyvszöveg drasztikus csökkenése. A leckénként kb. másfél oldalas szövegek döntően azt tartalmazzák, amit valóban meg kell tanulni, illetve meg kell érteni. Ezek a szövegek adják azokat a tényekből és összefüggésekből álló ismereteket az adott korszakról, illetve problémákról, amelyeket a tanulóknak alkalmazniuk kell. A rövidítések és a lexikai anyag (nevek, évszámok stb.) jelentős csökkentése nem volt könnyű feladat. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy minél inkább tömörítjük az anyagot, annál inkább közeledünk a sokszor semmitmondó félmondatok felé. Reményeink szerint azt a veszélyt sikerült elkerülni. A tananyagcsökkentés elfogadását mindannyiunk számára megkönnyítheti az a tapasztalat, hogy a kevesebb sokszor több, ha valóban sikerül átadni a diákoknak.”

Itt álljunk meg egy pillanatra! Az említett tényezőkön túl az alkotók nyilvánvalóan azzal is számot vetettek, hogy a 21. századi magyar történelemoktatásnak végre szembesülnie kell egy módszertani szemléletváltással. A történelem tantárgynak új tanítási és tanulási formákra van szüksége; komplex, azazegységes, integráló, gyakorlatorientált formákra. Olyan munkaformákra, amelyek a tanulók számára lehetővé teszik, hogy ismereteiket végre ne csak kognitív szinten, történelmi tudásként sajátítsák el, hanem olyan tudásként, amelyet konkrét szituációkban, a hétköznapi életben is hasznosíthatnak. Amelyek segítségével el tudnak igazodni, választani tudnak az információk között, képesek válaszolni kérdésekre, felismerik a szavak mögötti szándékot, véleményt tudnak formálni, értékítéletet alkotni.

A tankönyv korszerű, a klasszikus értelemben vett történelmi kultúrát, kulturáltságot kiteljesítő ismeretanyaga a korszak „természetes” menetét, összefüggéseit követve öt nagy fejezetben jeleníti meg a „rövid 20. század” történetét.

I. Az első világháború, a forradalmak és békék

II. A két világháború között

III. A második világháború

IV. A kétpólusú világ

V. A globális világ előnyei és gondjai

A kötet a fejezeteken belül együtt vonultatja fel az egyetemes és a magyar történeti eseményeket. Tudva azonban, hogy a két rész közvetlen egymásra épülő, szinkrón megjelenítésével a tanulói ismeretszerzés és alkalmazás számos nehézségbe ütközne, ezért a mű azt a tanulhatóság szempontjából praktikus logikai szerkezetet követi, hogy a fejezeteken belül az egyetemes és a magyar történelmet külön, de mégis kölcsönhatásaiban teszi érthetővé és érzékelhetővé.

A kötet „újszerűségének” legplasztikusabb megnyilvánulása az egyes tematikus egységek vagy ahogy a szerzők említik, „leckék” összetétele. „A leckék hármas tagozódásúak: a feldolgozásra szánt forrásokat, ábrákat, vázlatos térképeket és képeket tartalmazó archívum és a múltba történő »mélyfúrásokat« lehetővé tevő nézőpontok rész, amely vitás kérdésekkel, személyiségekkel vagy problémákkal foglalkozik források segítségével. Az archívum anyagai kínálatot jelentenek a tanórai munkához. A főszövegben megjelenő alfejezetek mindegyikéhez kapcsolódik valamilyen típusú forrás. A forrásokhoz kérdések, feladatok tartoznak, így valamennyi alkalmas a kívánt készségek és képességek megszerzésére, az új követelményeknek megfelelő felkészülésre.”

Ez az alkotói célkitűzés világosan érvényesül bármelyik tananyagrésznél. Például a két világháború közötti magyar társadalom és életmód változásait bemutató egység tankönyvi szövege szoros logikai összefüggéseiben mutatja be a dualizmus kori magyar társadalom átalakulását a „lassú modernizáció” hatására, majd hierarchikus és anyagi szerkezetében jellemzi a társadalmi rétegeket, ezt követően bemutatja e rétegződés alapját és hátterét képező életmódváltás és oktatás fő jellemzőit.

Az archívumban a szöveg gondolatmenete szerint világosan elkülönülve találhatók a források. A „lassú modernizációt” szemléltető táblázat a birtokszerkezet magyarországi változásait mutatja be összehasonlítva az 1895-ös és az 1935-ös éveket. A társadalom rétegződését Féja Géza, Szabó Zoltán, Németh László, illetve Lakatos Géza közismert műveinek részletei és néhány jellegzetes fotó illusztrálja; a megélhetés alakulását az egyes rétegek jövedelmét mutató táblázatok segítségével lehet „felfedeztetni”. Az oktatás gyökeres változásai Klebelsberg Kunó különböző megnyilatkozásai, korabeli fotók és a népesség iskolázottságáról tájékoztató adatok tükrében jelennek meg. A „nézőpontok” ütközését a népi íróktól közölt szöveg, illetve egy Tamási Áron-szövegrész elemzése biztosítja valóban igen jó érzékkel, mint ahogy a többi fejezet esetében is bőséges anyagból dolgozhatunk.

A szerzők kivételes szakmai és metodikai kultúrája ugyanakkor mély alázattal párosul, s ez éppen a történeti hűség és az objektivitás érvényesülése során mutatkozik meg. Nagy erénye a tankönyvnek, hogy a történeti múlt politika-központú ábrázolását a teljes spektrum megjelenítése váltja fel. Ennek során a politika-, a gazdaság-, a társadalom-, a kultúr- és az életmódtörténet együtt, egyensúlyban és egymással kölcsönhatásban érvényesül.

A tankönyv kiemeli a 20. század egyetemes történetének legkarakterisztikusabb részeit, tartópilléreit, s ezekhez, illetve ezekbe illeszti a magyar történelmi ismereteket.

Egyedül a korszak eszmei, vallási áramlatainak bemutatása kaphatott volna talán több helyet, különös tekintettel a század utolsó harmadában bekövetkezett arányváltozásokra (például az iszlám előretörése, számos eszmeáramlat átalakulása, változása).

Régóta kifogásolt aránytalanságot is helyreállít a tankönyv azzal, hogy a 20. század első és második felének periódusait terjedelemben és mélységében is korrigálja, s ezzel arra készteti a történelemtanárokat, hogy a második világháború utáni időszakot is érdemben dolgoztassák fel az órákon; hiszen az új évezred távlatából egyre hangsúlyozottabbá válik mindaz, ami 1945 után, sőt a század utolsó harmadától bekövetkezett.

Ahogy az alkotók is jelzik, a tankönyv tartalma és követelményrendszere illeszkedik a közelmúltban megjelent érettségi írásbeli és szóbeli feladatgyűjtemény-sorozathoz. Segítséget nyújtanak ebben a feldolgozást megkönnyítő azonos piktogramok, valamint a közvetlen módszertani tájékozódást biztosító feldolgozási módok jelzései.

Azt sem szükségtelen hangsúlyozni, hogy e tankönyv választásával nem csökken a hagyományos tanári élőszó szerepe, ellenkezőleg: tudatosabb és kiemeltebb feladathoz jut a tanár mind az óravezetésben, mind az ismeretek feldolgozásakor. Kétségtelen azonban, hogy a frontális óravezetés eddig szinte privilegizált szerepét fel kell váltania a tényleges oktatásnak, ahol a tanítás és tanulás együttesen érvényesül az iskolai órákon. Tudatosan kell tervezni és alkalmazni az élőszó monolitikus változatának valamennyi elemét a leírástól az elbeszélésen, a jellemzésen, a gondolkodtató magyarázaton át a problémák felvetéséig, hogy mindez kiteljesedjék a tanulókat is bevonó dialogikus formák alkalmazásával.

Nem utolsósorban arra is „megtanít” ez a nem egyszerűen csak „történelemtankönyv”, hanem egyúttal módszertani útmutató is, hogy az írott és a képi forrásokat nem elég felolvasni, bemutatni. A képzési folyamat, a kompetenciák kialakítása akkor sikeres, ha minden egyes információs anyagot kérdések és feladatok előznek meg, majd időt adunk a tanulóknak, hogy a feladatokat megoldják. Tévedés, hogy csak a matematika- és az idegennyelv-óráknak van meg a „csöndjük”. Meg kell teremtenünk a történelemórák csöndjét ahhoz, hogy a követelményrendszerben megjelölt képességek, készségek formálódjanak, kialakuljanak. Ezt inspirálja már a tankönyv borítólapja is, amely a hagyományos iskolai ismeretszerzés mellé felzárkózó új elemek – nevezetesen az internet – egyértelmű belépését sugallja, és amely az új tanulási-tanítási stratégiák alkalmazására késztet.

Mindez igazolja Kaposi József és Száray Miklós állítását, hogy „a kevesebb sokszor több”.