Most önkezemmel kell részt vennem valaminek a lebontásában, amiben pedig hosszú idő óta először hiszek. A tanárképzésben a kárhoztatott Bologna-rendszer intelligens, nyitott, elkötelezett fiatalokkal ajándékozott meg, olyanokkal, akikkel öröm a munka, és akikre örömmel bízom majd a gyerekeimet (képletesen mondom, igazából az unokáimat). A tanári mesterképzésben nem találkoztam pályatévesztett, „megúszásra” játszó, kallódó, szerencsétlen fiatalokkal. Nem túlzok, egyáltalán nem. Mert volt idő a pályadöntés megérlelődésére. Mert nem 18 éves korukban érkeztek, hanem több mint húszévesen, egy alapdiplomával a zsebükben. Éretten. Azok jöttek, akik tudták, mit akarnak. Tanárok akartak lenni. És dolgoztak keményen. De ez nem kell. Már megindult az újratervezés. A tanárképzés újratervezése. Fele kreditszámmal. Nem a saját állásom érdekel, én ugyanis nem szeretnék az osztatlan tanárképzésben dolgozni. De nem szeretnék részt venni az újratervezésben sem. Egy jól funkcionáló rendszer lebontásában.
Tudom, elfogult vagyok.
Tudom, a diszciplínákat tanító kollégáim nem így látják.
