A holokauszt oktatása egy budapesti iskolában

„A felejteni akarás meghosszabbítja a száműzetést, a megváltás titka az emlékezés.” Ezt a mondást Baál Sém Tovnak tulajdonítják. A holokausztról való megemlékezés azonban nem a könnyű cselekedetek közé tartozik. Tanárként komoly fejtörést okoz nekünk, hogy a tanulóknak, legyenek felső tagozatosak vagy gimnazisták, hogyan tanítsuk meg, mi és miért történt a holokauszt alatt. Tanítványaink olyan országban, Magyarországon születtek és nevelkednek, ahol a soá eseményeivel kevesen mernek szembenézni, társadalmi szinten még nem történt meg a háború alatt magyar részről elkövetett bűnök (a gyilkosságok, erőszakoskodások, az elhurcoltak vagyonának elrablása) elítélése. A holokauszt szerepel ugyan a magyarországi történelemtankönyvekben, de arra már senki és semmi nem kötelezi a történelemtanárokat, hogy a témát súlyának megfelelően kezeljék. A történelem tanítása és az interdiszciplináris oktatási formák egyaránt a tanár személyétől teszik függővé, hogy mit, mennyit és hogyan mond el tanítványainak a holokausztról. Egy nemrég készült felmérésben a fentiek ismeretében nem meglepő eredmény született: a magyar felsőoktatásban tanulók többsége elfogadja a kirekesztő, rasszista, antiszemita nézeteket, nem ítéli el azokat, sőt egyetért velük, adott esetben hangoztatja is. A jövő politikai, gazdasági, kulturális elitje, a következő generációkat nevelő pedagógusok közülük kerülnek ki. Ennek fényében egyáltalán nem mindegy, hogy a tizenévesekkel feldolgozzuk-e a holokausztot, vagy igyekszünk azt elbagatellizálni, kötelező anyagként ledarálni, vagy esetleg megcáfolni ezt a tragikus eseménysorozatot. Ezért kereteket kerestünk arra, hogy tanítványainknak a maga valóságában, az emberi sorsokon keresztül mutassuk be a vészkorszakot.

Mivel Magyarországon – ellentétben Izraellel – nem áll a pedagógusok rendelkezésére olyan órakeret, amelyet kötelezően a holokauszt tanítására kell fordítaniuk, kétféle megoldás közül választhattunk. Az egyik, hogy a hivatalos történelemórákon a 20. század húszas, harmincas éveinek, majd a második világháborúnak a tanításakor mi magunk fordítunk néhány órát az események tárgyalására, vagy az érintett évfolyamokon tanító kollégáinkat kérjük meg, hogy engedjenek át nekünk egy-két történelemórát. Felhasználhatjuk az osztályfőnöki órákat is, amelyeken megfelelő előkészítés után beszélhetünk a gyerekekkel erről. A másik lehetőség, hogy a hivatalos órákat követően önképzőkört szervezünk, ahol mélyebben foglalkozhatunk a témával. A következőkben mindkét formát bemutatjuk.

„Tomi” a tanteremben

Amikor sikerül meggyőznünk kollégáinkat, hogy a hivatalos tanmenet feszített ütemén kissé lazítva biztosítsanak helyet a holokauszt témájának a tananyagtól némileg eltérő formában történő tárgyalására, nagyon fontos, hogy milyen megközelítésben és módszerrel kíséreljük meg a tanulókhoz közel vinni a zsidó embereket ért borzalmakat. Semmiképpen nem lehet a célunk, hogy a diákok előtt bagatellizáljuk az eseményeket, de a borzalmak túlontúl naturális megjelenítése sem szolgálja a tanulók érzelmi és értelmi megérintését, ami pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennük az áldozatokkal való együttérzés, a gyilkosokkal és eszméikkel szembeni ellenállás, a készség arra, hogy azonosulni tudjanak azokkal, akik az üldözötteket segítették, mentették, hogy semmiképpen ne tartozzanak azok közé, akik passzívan szemlélték a gonosz erők tombolását. Ehhez az szükséges, hogy az áldozatokat ne arctalan tömegként mutassuk be, mert a puszta számok nem hozzák meg a kívánt eredményt, azaz a diákokban nem ébred együttérzés az áldozatok iránt. A továbbiakban egy általunk használt és kedvelt módszert mutatunk be, a „Tomi” címet viselő képeskönyvet, amelynek történetéről és üzenetéről a Nemzetközi Holokauszt Tudományok Iskolájában, a Yad Vasemben hallottunk.

A „Tomi” 1944 januárjában, a theresienstadti táborban készült. Alkotója Bedrích Fritta cseh festőművész, akit feleségével, Hanzival és kisgyermekükkel, Tomival együtt deportáltak a nácik Terezinbe. Frittáék a gettó propagandarészlegében dolgoztak, ahol az volt a feladatuk, hogy megrajzolják és kifessék azokat a plakátokat, hirdetményeket, amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy milyen jól élnek a zsidók Terezinben. A theresienstadti tábor ugyanis a németek kirakatlétesítménye volt a külvilág számára.

A propagandacsoport tagjai titokban leírták, lerajzolták és megfestették a gettó valós mindennapjait is. Ezeket a dokumentumokat elrejtették, mivel tisztában voltak azzal, ha a németek felfedezik ezeket, akkor mindegyikőjüket kivégzik. Tomi Fritta 1944 januárjában töltötte be harmadik életévét. Édesapja úgy gondolta, hogy mivel nem tud más ajándékot adni fiának, egy rajzos albummal ajándékozza meg. Elkészítette a kis könyvet, de átadni már nem tudta gyermekének, mert a műhely dolgozói lebuktak, és mindegyikőjüket elhurcolták. A kis Tomi nevelőszülőkhöz került, a Hess család nevelte fel. Az édesapja által készített albumot nem harmadik, hanem tizennyolcadik születésnapján kapta meg. Gondoljunk csak bele, hogy milyen érzések önthették el azt a fiatalembert, akihez ezen a módon újra szólt a másfél évtizede halott édesapja!

A „Tomi”-ban megtalálható üzenet szól a három, de a tizennyolc éves gyermek számára is. Ezért a képek és a hozzájuk írt rövid szövegek rendkívül alkalmasak arra, hogy a soáról csak keveset vagy éppen semmit sem tudó diákokkal megismertessük a témát. Az album bemutatását nyilvánvalóan érdemes akkorra időzíteni, amikor a tanulóknak már van valamilyen alapismeretük arról, hogy a második világháború alatt mi történt a németek és szövetségeseik által megszállt területeken a zsidókkal. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért egy hároméves gyermek számára készített képeskönyvön keresztül igyekszünk bemutatni ezt a kort. Újra leszögezzük, hogy nem a teljes igazság megismertetése a cél, hanem a tanulók érdeklődésének és együttérzésének felkeltése. Az alábbiakban bemutatjuk azt a módszert, ahogyan mi tanítjuk Tomi történetét az osztályteremben.

Javasoljuk, hogy amennyiben lehetséges, a könyv olyan kiadását használjuk, amelyhez külön csomagban, képeslapméretben mellékelve vannak az album képei. Ez a későbbiekben segíteni fogja a tanulók bevonását az órába. Ez a kiadás ugyan héber és cseh nyelven tartalmazza csupán a képek feliratait, de a magyar fordítást készséggel elküldjük az érdeklődőknek, amennyiben ezt e-mailben kérik (tpecsi@szpa.hu, szdittel@bpg.hu). A könyv ismertetését lehet olvasni a Yad Vasem Intézet honlapján is, az oktatásról szóló részben, a magyar anyagoknál (www.yadvashem.org/education a materials in hungarian).

A téma bevezetéseként érdemes néhány szóban emlékeztetni a diákokat a nácizmusról korábban tanultakra. Utaljunk néhány konkrét tényre és nagy vonalakban a német faji politikára, majd mutassunk rá, hogy ez milyen módon valósult meg a megszállt európai területeken. A figyelmünket ezután összpontosítsuk a gettó témakörére, ezen a ponton is érdemes a már korábban tanultakra hivatkozni és a meglévő ismereteket előhívni. Elengedhetetlen, hogy összehasonlítsuk a középkori és a nácik által létrehozott gettókat, megbeszéljük a hasonlóságokat és a különbségeket. Ezután konkrétan beszéljünk arról, hogy miért, hogyan, milyen céllal állították fel a terezini gettót. Az alapvető tények ismertetését követően mutassuk be a mindennapi életet Terezinben, ehhez használjunk személyes visszaemlékezéseket, fotókat, és filmrészleteket is lejátszhatunk. A terezini élet elmondását követően a Fritta család történetét meséljük el, és ezzel együtt a „Tomi” albumét is. A tanóra első részére megközelítőleg 15-20 percet szánjunk. Ez arra sarkallja a tanárt, hogy a rengeteg ismeretből ne mindent, hanem csak a legszükségesebbeket mondja el tanítványainak. Ebben a részben fontos építenünk a tanulók meglévő ismereteire, ezért egyeztessünk a szaktanárral (amennyiben nem mi vagyunk azok), hogy miből, mit és mennyit tanított meg az osztálynak. Ez azért fontos, hogy a már megismert eseményeket ne részletezzük, viszont a homályos pontokat kiemeljük, segítve ezzel a megértést.

A tanári, frontális bevezetést követően az interaktív érzelmi nevelésre helyezzük a hangsúlyt. Az album képeit – amelyek képeslap nagyságúak – kiterítjük a tanári asztalon, és megkérjük a diákokat, hogy jöjjenek előre, és válasszák ki maguknak azokat a képeket (dupla, azaz kilencvenperces óra alatt), amelyek leginkább tetszenek nekik, vagy a legjobban megragadják őket. Miután mindenki választott, megkérjük őket, hogy foglalják el újra a helyüket. Ezen az órán fel lehet bontani a hagyományos ülésrendet, és a terem átrendezésével közvetlenebb munkára alkalmas helyszínt lehet kialakítani. Ezt követően megkérjük a diákokat, meséljék el, hogy az általuk választott kép mit ábrázol, mit csinál a kis főhős, Tomi az adott képen. Kíváncsiak vagyunk a véleményükre is, hogy mi lehetett az adott ábrázolás üzenete. Ezen a ponton emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a „Tomi” egyformán hordoz üzenetet a kisgyermek, a kiskamasz, a gimnazista, sőt az egyetemista számára. Nyilvánvaló, hogy minden korosztály mást és mást vesz észre a képeken, és az egyetlen történetből mást és mást fog magáévá tenni. Miközben a tanulók elmondják a véleményüket a képekről, a tanár kiegészítheti, és ha kell, korrigálhatja azokat. A kialakuló beszélgetés közben felolvashatjuk a kép eredeti feliratát is. Ezek alapján pedig lehet azt is elemezni, hogy mit üzent az apa a kisfiának a képeken keresztül. Az albumban természetesen vannak Fritta által alkotott tematikus képsorok, amelyeken keresztül gyermekében akarta felébreszteni a jobb és emberibb világba, létezésbe vetett hitet. A tanár erre is felhívhatja, sőt fel is kell hívnia diákjai figyelmét. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a tanulók egyre inkább belelendülnek a beszélgetésbe, és van közöttük olyan is, akit még napokkal később is foglalkoztat a kis Tomi története.

Mi a célja ennek a tanórának? Mindenekelőtt az, hogy a holokauszt tényeit közel hozza és feldolgozhatóvá tegye a diákok számára. Emellett a kisgyermek sorsán és a neki készült könyvön keresztül a diákok könnyebben felfogják a faji alapú politika borzalmait és azt, hogy ezek az ordas eszmék hová vezethetnek. Tapasztalataink és az órán részt vett pedagógusok (szaktanárok és osztályfőnökök) véleménye szerint a máskor hallgatag és passzív tanulók is megnyíltak és véleményt nyilvánítottak. Mindez azt mutatja, hogy „Tomi” az osztályteremben képes életre kelni és beszélni a vele történtekről, és a diákok képesek meghallani és megérteni ezt.

Tanórán kívül, de tanítva

A holokauszt tanítására szánt órák száma és a tények elmondásának minősége nincs meghatározva és szabályozva a magyar közoktatásban. Véleményünk szerint ebből következik, hogy a történelem tanítása során a soá eseményeinek és a történelmi tények mellett óhatatlanul felmerülő etikai kérdéseknek a tárgyalására sokszor nincs elegendő idő, energia, és valljuk be őszintén, előfordulhat az is, hogy a tanár közvetíti a témával szembeni ellenállást, és ő az, aki nem kívánja diákjaival megbeszélni és értelmezni a történteket. A tanulók érdeklődését azonban nem szabad visszaszorítani. Mivel mindannyian hallottak már a történtekről, ha máshol nem, családjukban, joggal gondoljuk, hogy vannak és lesznek kérdéseik, amelyekre választ várnak. A tanórák keretében erre nem mindig van lehetőség, de az önképzőköri formában igen (a szakkör elnevezést kissé erősnek érezzük ezzel kapcsolatban). Az alábbiakban az erre tett kísérletünk immár féléves tapasztalatairól számolunk be.

Az önképzőkört heti rendszerességgel, adott napon a tanítási órákat követően, két órában tartjuk (ez a tanév menetének megfelelően megközelítőleg hetven óra). A tanulók önkéntesen jelentkeztek, részvételüket azonban nem könyveljük rigorózusan. A létszám három és tizenkét fő között ingadozik, átlagosan öt-hat diák mindig jelen van. A különböző foglalkozásokon többfajta módszerrel dolgozunk: beszélgetünk, visszaemlékezéseket olvasunk vagy hallgatunk meg, dokumentum- és játékfilmekből tekintünk meg részleteket, meglátogatunk zsidó vonatkozású helyszíneket (elsősorban Budapesten), illetve túlélőkkel is találkozunk, akiknek visszaemlékezéseit (az engedélyükkel) rögzítjük is. Ezen felül szeretnénk, ha a csoporthoz tartozó diákokkal eljuthatnánk a Yad Vasembe, hogy láthassák azt a helyet, ahol a legtöbbet tették azért, hogy az áldozatok és hősök emléke fennmaradjon. A foglalkozások témáit és módszereit négy fő csoportba sorolhatjuk. Ezek keveredhetnek is egy adott együttlét során. Az alábbiakban mindegyiket ismertetjük.

Először természetesen a holokauszt tényeit, eseményeit és a „végső megoldásig” való fejlődését ismertetjük meg a tanulókkal. Az események tárgyalását a háború előtti zsidó élet és világ bemutatásával kezdjük. Ennek során beszélünk az asszimilált zsidóságról és az ortodox és hászid világról egyaránt. Beszélünk a jiddis kultúráról is, a klezmer zenéről és arról a sokszínűségről, amellyel a zsidóság gazdagította az európai és a magyar életet. Ezt követően a politikai antiszemitizmusról és a nemzetiszocializmus felemelkedéséről tanítunk, külön hangsúlyozva, hogy ennek az ideológiának és az azt közvetítő propagandának milyen hatása volt az egyszerű emberekre. A második világháború kitörését követően úgy tárgyaljuk a zsidók sorsát, ahogyan az általuk hazának gondolt országok a nácik uralma alá kerültek, vagy szövetséget kötöttek a hitleri Németországgal. Külön témaként szerepelnek a gettók, az ottani életkörülmények és választási lehetőségek. Ezt követően a zsidók meggyilkolásának állami programmá emelésével foglalkozunk, különös tekintettel a wannsee-i konferenciára. A „végső megoldás” tárgyalásánál sem az a célunk, hogy a diákokat a hullahegyek fotóival sokkoljuk, hanem a miértekre keressük a választ. Külön foglalkozunk a zsidók ellenállási kísérleteivel, módszereivel is. A nácik bukása és a túlélők felszabadulását érintve azt vizsgáljuk, hogy azoknak, akik túlélték a borzalmakat, mi adott erőt a továbbéléshez, ahhoz, hogy sokuk újra családot alapított az elvesztett helyett, és megbirkóztak a túlélés nyomasztó terhével. Tárgyaljuk a háborút lezáró pereket, különös hangsúllyal a nürnbergit és Adolf Eichmann tárgyalását. Arra keressük a választ, hogy miért van szükség a múlt bűnei feletti ítélethozatalra. Természetesen a világ bűnösei mellett a világ igazairól is beszélünk, azokról, akik vállalták, hogy az üldözött zsidókat mentsék.

Másodsorban, a kronologikus sorrendtől némileg eltérve igyekszünk olyan eseményeket bemutatni a tanulóknak, amelyek az adott hónaphoz köthetőek. Így törekszünk arra, hogy a tanítás nyelve mellett az emlékezés nyelvén is tudjunk szólni hozzájuk. Beszélünk így a dániai zsidók megmentéséről, a terezini gettó felállításáról, a wannsee-i konferenciáról, Magyarország német megszállásáról és ennek következményeiről. A gettósításról, a deportálásokról megemlékező foglalkozásokat tartunk. Célunk, hogy megértessük a diákokkal, a holokauszt eseményei nem egy naphoz, rövid időszakhoz, hónaphoz, évszakhoz köthetőek, hanem évszakokon átnyúlva, hosszú évekig tartottak. Olyan szépirodalmi és szakkönyveket is ajánlunk a tanulóknak, amelyekből többet megtudhatnak az eseményekről.

Harmadsorban lektorként és korrektorként is foglalkoztatjuk tanítványainkat. Egy általunk készített segédtankönyvet bírálnak a diákok, melynek a témája természetesen a soá. Időről időre kiosztjuk nekik a készülő könyv fejezeteit, és megkérjük őket, hogy figyelmes olvasás után a következő alkalmak egyikén mondják el véleményüket a könyvről. Elsősorban arra vagyunk kíváncsiak, hogy a tanulók számára érthető-e a könyv, nem tartalmaz-e túl elvont és ködös eszmefuttatásokat. Célunk, hogy a könyvet majdan a közoktatásban önképzőkörök keretében, holokauszt emléknap szervezése során vagy forrásgyűjteményként, vitaanyagként használni lehessen, ezért fontosnak érezzük, hogy a tanulók egyénileg is képesek legyenek használni azt. Tapasztalataink szerint a diákoknak még bátrabbá kell válniuk, hogy bírálataikat elmondják, de a jó munkakapcsolat eredményeképpen hisszük, hogy ez meg fog valósulni, és segítenek olyanná alakítani a könyvet, amely kortársaik számára érthető lesz.

Negyedsorban igyekszünk a témával kapcsolatos pályázatokon részt venni. Tanítványainkat bíztatjuk és segítjük pályamunkáik elkészítésében. Ezt azért tartjuk fontosnak, hogy a megismert tények alapján képesek legyenek az alkotótevékenységre, gondolataik, véleményük és érzelmeik kifejezésére írásban, rajzban vagy film útján, és ne féljenek azt a nyilvánosság előtt vállalni.

A foglalkozásokon részt vevő diákok véleményére is kíváncsiak voltunk. Megkérdeztük őket, miért választották a holokauszttal foglalkozó önképzőkört, és fontosnak érzik-e a témával való foglalkozást, ha igen, akkor miért. Végül érdeklődtünk, hogy mi az, amiről többet szeretnének megtudni a témával kapcsolatban. A következőkben beszéljenek a tanulók.

„A holokauszt egy olyan dolog minden nemzet történelmében, amit joggal szégyell, de nekünk tájékozódnunk kell erről (Teodóra 18 éves). Már régebben is foglalkoztam a témával, sok könyvet elolvastam, és megnéztem filmeket is. Belegondoltam az áldozatok helyzetébe, és nagyon megrendített (Dorisz 18 éves). Azért érdekes a szakkör, mert interaktív, mást is csinálunk, nem csak azt, amit egy tanórán. Nemcsak a tanár beszél, hanem filmeket nézünk meg, kimegyünk helyszínekre is. Szeretném, ha többet mennénk el helyszínekre, olyan helyekre is, ahová esetleg másokat nem engednek be (Teodóra 18 éves). Nekem az tetszik, hogy interjúkat készítünk holokausztot túlélő emberekkel, akik elmondják az életüket, ami nagyon tanulságos a mai időkre nézve is, szeretném, ha még többekkel tudnánk beszélni közülük (Dorisz 18 éves). Ezelőtt nem ismertem annyira a holokausztot, de ez változott (Karolin 14 éves). Az is jó, hogy belemélyedünk a témába, és minél mélyebbre megyünk, annál érdekesebb, mert eddig, amikor holokausztról beszéltünk mindig csak a tábor jutott eszembe, de más fontos tényezők nem (Anna 14 éves). A holokausztról az embereknek egy nagy mészárlás jut az eszükbe, de itt a szakkörön például megtudtuk, hogy a zsidók hogyan próbáltak könnyíteni a helyzetükön, hogy próbálták meg úgymond színesebbé tenni az életüket, hogyan küzdöttek az életben maradásért. Ez az életfelfogás, hogy életben akartak maradni ez nagyon jól átjön a szakkörön. A holokausztot nem tekinthetjük személytelen dolognak, az iskolai tanításban csak az van, hogy ennyi meg ennyi embert öltek meg, nem tanulunk róla, hogy kik voltak ők, mit csináltak, hogy ugyanolyan emberek voltak, mint bármelyikünk, azt nem (Teodóra 18 éves). Nagyon jó, hogy minden szempontból beszélünk róla, a zsidó áldozatokéból is, de a németek viszonyulását is megnézzük a holokauszthoz (Dorisz 18 éves). Fontos erről beszélni, hogy kiderüljön, mi az, ami megtörtént (Bianka 14 éves). Azért kellene erről többet tanulni, mert ők is emberek voltak, és erről mégis csak egy-két mondat van leírva a tankönyvekben (Anna 14 éves). Azért fontos erről beszélni, mert ezt a túlélőknek sem könnyű feldolgozni, óriási lelkierő kell hozzá. Ezért is kell beszélni róla, mert sokat eltitkolunk róla, meg törődni kell azokkal, akik átélték (Teodóra 18 éves). Fontos beszélni róla, mert a mostani embereknek is meg kell tudniuk, hogy hová visz el a gyűlölet a különbözőféle emberek iránt (Karolin 14 éves). A fiatalok nagyon keveset tudnak a zsidókról és a holokausztról, az idősebbek többet, ezért nagyobb hangsúlyt kellene tenni a történelemórákon több információ átadására, mert akkor talán nem lenne olyan népszerű az antiszemitizmus a fiatalok között (Noémi 18 éves).

Ma már közhelyként hangzik Adorno sokat idézett gondolata: „A nevelés célja az, hogy Auschwitz ne ismétlődjön meg.” Mi a magunk eszközeivel dolgozunk ezért.