A Gyerekek és a fogyasztóvédelem
A fogyasztásközpontú világban természetes igényként jelenik meg, hogy az iskola készítse fel a tanulókat az ésszerű fogyasztói magatartásra. A nemzetközi áttekintés azt mutatja, hogy a fejlett világ szinte minden országában jelen vannak a korszerű fogyasztóvédelmi ismeretek az iskolai oktatásban. A fogyasztóvédelem tanítása, az ésszerű fogyasztásra nevelés azonban akkor hatékony, ha nem egyetlen tantárgyban, tantervi modulban foglalják össze az idekapcsolódó ismereteket, hanem sok tantárgy együttesen közvetíti azt az összetett tudást, amely lehetővé teszi, hogy a tanulókat fogyasztóként ne tudják manipulálni.
„Gyermekeink beleszülettek fogyasztói társadalmunkba.
Ha ezen már nem is tudunk változtatni, legalább kapják meg
a lehetőséget, hogy öntudatos fogyasztókká váljanak.”[1]
A gyerekek és a fiatalok óriási vásárlóerőt képviselnek, és a legértékesebb célpiacok egyikének számítanak. Amellett, hogy közvetlen és közvetett fogyasztók, a családon és a gyermekközösségen belül vásárlási tanácsadóként is szóhoz jutnak. Nem csoda, hogy a termelő- és forgalmazócégek egyaránt növekvő igyekezettel próbálkoznak meggyőzésükkel és megnyerésükkel, akár még veszélyes manipulációs eszközöket és módszereket is bevetve „értük” ebben a csatában. Jelen és jövendő fogyasztóknak tekintik az olvasni még nem tudó kisgyerekeket éppúgy, mint az óvodásokat és a kisiskolásokat, de az előző korcsoportokénál sokkal nagyobb lehetőségeket látnak a tízévesnél idősebb tanulók megnyerésében is, mindössze annyi különbséggel, hogy jól tudják: mindegyik korcsoportnak mást és másképpen kell – kíméletlen következetességgel – ajánlaniuk. Akár ironizálni is lehet azon, hogy az a fajta gyermekközpontúság váltotta fel a történelmi tekintélyek eddigi pedagógiai alapelvét,[2] amely most a gyermek fogyasztóvá válását van hivatva kierőszakolni.
A gyerek ugyanis könnyű préda: még nem ismeri pontosan saját értékeit, még nem látja pontosan a közösség normáit, de a birtokolt termékek révén felállított rangsoron már magabiztosan eligazodik. A reklámozott áruk tulajdonosaként (vagy nélkülözőjeként) tehát meg tudja határozni saját közösségi helyzetét és környezetéhez való viszonyát is; ez – természetesen – jó vagy rossz számára, aszerint, hogy birtokában van-e mindannak, ami akkor és ott, korosztályában és szociális közegében „menőnek” bizonyul vagy nem. S mivel a módi állandóan változik, a gyerek tulajdonképpen nem is tud kikerülni a fogyasztói kényszer mókuskerekéből, ami a család anyagi helyzetét könnyen megrendítheti, ezenkívül pedig saját pszichés fejlődését negatív irányban befolyásolhatja. Ami a családi költségvetést illeti, a 2001-es esztendő Amerikájában csak a tinédzserek 172 milliárd dollárt vásároltak-költöttek el; demográfiai bontásban ez fejenként és hetenként 104 dollár összegű kiadásnak felelt meg. Vajon tényleg szükségük volt a gyerekeknek arra, amit megvettek? Vajon nem lett volna fontosabb másra költeni ezt a pénzt? Nyilván sok családban is felmerült ez a kérdés. Sokan a választ is pontosan tudták, legfeljebb hiába.
Ennek a – néha esztelennek látszó – költekezésnek az is a magyarázata, hogy a látszatra oly tájékozott gyerekek meglehetősen keveset tudnak a fogyasztás igazi világáról. 12 éves tanulók körében végzett – szintén amerikai – felmérésből[3] kiderült, hogy a gyerekek 28 százaléka nem tudja, hogy a hitelkártya használata egyfajta kölcsönügylet; 40 százalék nem tudta, hogy a bankkölcsön után kamatot is kell fizetni, 34 százalék pedig nincs tisztában azzal, hogy a reklámok nem mondják el egy-egy termékről a lényeget, az igazságot. (Ugyanakkor ebben a vizsgált populációban a gyerekek egyötödének saját hitelkártyája is volt!)
Ezeket a veszélyeket ismerték fel azok a szakemberek, akik elhatározták: meg kell védeni a gyerekeket a rájuk zúduló reklámok által sulykolt fogyasztási kényszer nem szűnő támadásaitól; olyan ismeretekkel kell tehát felvértezni őket, amelyek lehetővé teszik, hogy ellenálljanak a növekvő csábításoknak. Így lett mind több országban – hazánkban is[4] – a fogyasztóvédelmi ismeretek oktatása az iskolák feladata.
Történeti előzmények
A fogyasztók kiszolgáltatottságának felismerésében – úgy tűnik – az Amerikai Egyesült Államok járt az élen. Már Kennedy elnök beszélt arról a Kongresszusban, hogy a fogyasztóknak joguk van a biztonsághoz, a tájékozottsághoz, a választáshoz és ahhoz, hogy meghallgassák őket. 1968-ban aztán Amerikában létrehoztak egy fogyasztóvédelmi ismeretek terjesztésére vállalkozó szervezetet is, amely – egyebek között – a média különféle lehetőségeit is érdeklődési körébe vonta az érdekvédelem feladatainak megoldása céljából.
1967-ben Nagy-Britanniában az újságok kezdték hirdetni a fogyasztói érdekvédelem szükségességét; majd helyi csoportok, önkéntesekből álló testületek, kutatóhelyek közreműködésével büszkén vállalták a reklámoktól független információk közvetítését is. Első lépésként minden háztartásba eljuttattak egy kis könyvecskét,[5] melyben a vásárlással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat foglalták össze.
Az Európai Unió elődjeként működő Európai Gazdasági Közösség állam- és kormányfői pedig az 1972-ben, Párizsban megtartott csúcstalálkozójukon állapodtak meg arról, hogy az akkori közösség számára közös fogyasztóvédelmi politikát fejlesztenek ki. Három évvel később ugyanők el is fogadtak egy közösségi programot a fogyasztással kapcsolatos tájékoztatás és a fogyasztók védelmének szükségességérevonatkozóan, hangsúlyozva a következő területekre való szervezett odafigyelés fontosságát:
- a félrevezető és összehasonlító reklámok használata;
- az árak pontos feltüntetése;
- a tisztességtelen szerződési feltételek megakadályozása;
- a televásárlások és ügynökök által kínált áruk biztonsága;
- a különféle részletfizetési kedvezmények és az úgynevezett „árucsomagok” veszélyei.
Az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1985-ben megfogalmazott Fogyasztóvédelmi irányelvek között viszont már konkrét megfogalmazásban is szerepelt az embereknek „a tájékozott és tudatos fogyasztóvá váláshoz szükséges ismeretek és a tudás elsajátításához való joga” kifejezés. A gyermekek jogairól szóló 1989. évi konvencióban pedig a jogalkotók világosan kimondták azt is, hogy minden törvényalkotói és politikai döntéshozatalban a gyermek jól felfogott érdekének az első helyen kell szerepelnie,[6] ennek nyomán – az egyes tagállamokon kívül – az Európai Unió is életbe léptetett olyan előírásokat, amelyek sok tekintetben hatást gyakorolnak a gyerekek életére, többek között például a fogyasztóvédelem vonatkozásában.[7]
1992-ben az Unió illetékesei általános termékbiztonsági direktívát fogalmaztak meg, elsősorban a gyerekjátékok és a személyes fogyasztási cikkekre vonatkozó óvatosság jegyében. A maastrichti szerződést követő amszterdami szerződés 153. §-ában pedig konkrétan megfogalmazták a helyes fogyasztói magatartásra nevelés minden tagországban megvalósítandónak tekintett feladatait. Ennek jegyében 1999-ben Brüsszelben tanácskozást tartottak a fogyasztóvédelmi oktatás nemzeti szakértői. 2003 decemberében megkezdte működését, a nemzeti fogyasztóvédelmi szervezetek és az Európai Bizottság szakembereiből alakított Európai Fogyasztói Konzultatív Csoport is. Még ugyanabban az évben ők is ajánlást fogalmaztak meg a nem tisztességes kereskedelem gyakorlata elleni fellépés szükségességéről és lehetőségeiről; ezt 2004-ben a már 25 tagúra bővült Unió miniszterei elfogadták. Hatálybalépéséhez azonban még szükséges az Európai Parlament és az Európai Tanács jóváhagyása is, melyre ez évben minden bizonnyal sor kerül. Ezeknek a dokumentumoknak a szellemisége pedig előbb-utóbb – közvetlenül vagy közvetetten – beszűrődik a tagországok különféle saját programjaiba, így hasonló irányba tereli az oktatási programok fejlesztésére irányuló kezdeményezéseket is.
A fogyasztóvédelem fontosságának elismeréséért folytatott küzdelem világméretűvé vált. Ennek jegyében a pakisztáni Iszlámábádban 1995-ben megtartott nemzetközi konferencia fogyasztóvédelmi törvényt fogadott el, és a világ országait a benne foglaltak követésére szólította fel. Két évvel később a Koreai Köztársaságban rendeztek fogyasztói fesztivált. Ott hangzott el az azóta már sokszor emlegetettfogyasztóvédelmi piramis kifejezés[8], mely az idevonatkozó törvények megalkotása, valamint az önszabályozás fontossága mellett az oktatás meghatározó szerepére is felhívta a figyelmet.
Az Európai Unió a 2002 és 2006 közötti időszakra ugyancsak meghirdette új – sorrendben immár az ötödik – fogyasztáspolitikai stratégiáját, melynek lényegét a következőben fogalmazták meg: fel kell vértezni az egyéneket e politikai szándék megértésére, valamint az őket érő, fogyasztásra ösztönző befolyásolási eszközök manipulációival szembeni tudatos ellenállásra.
Fogyasztóvédelmi ismeretek oktatása a világban
A brit fogyasztóvédők szervezeteinek nyomására az ottani középiskolákban, az utolsó éves tanulók számára már 1967-ben megkezdték a tudatos fogyasztásra való nevelés programját – egyelőre egy tanárok számára összeállított segédkönyv révén. Nem sokkal azután a szakemberek úgy gondolták: sokkal korábban szükség lenne a fogyasztói ismeretek elsajátítására, ezért a következő évben már az általános iskolák tízévesei számára is kidolgoztak egy fogyasztói ismereteket tartalmazó oktatócsomagot.
A francia oktatásügy illetékesei úgy tartják, náluk már 1968-ban[9] bevezették a fogyasztóvédelmi ismeretek iskolai oktatását, mégpedig az akkori Családi és társadalmi gazdaság elnevezésű tantárgy révén. Ebben a tantárgyi keretben ugyanis a családi életre és az egészséges életmódra nevelés mellett ideális lehetőség adódott a fogyasztóvá nevelés megalapozására is. Mindehhez hozzá tudtak kapcsolni különféle környezetvédelmi nevelési programokat. De a szakemberek szerint a fogyasztóvédelmi oktatási programok akár másképpen is megvalósíthatók: több iskolai tantárgy is lehetőséget adhat ugyanis ilyesfajta ismeretek megtanítására. Azóta erre a gyakorlatra is számos példát találhatunk a francia oktatási intézményeknél.
Néhány év múlva szinte ugyanezt, a tantárgyakon átívelő fogyasztói ismeretekre vonatkozó gondolatot fogalmazta meg egy másik pedagógiai alapdokumentum[10] is, hozzátéve azonban azt, hogy ebben a tantárgyi sokszínűségben szerepet játszik a fogyasztói kultúrának az iskola által is támogatni kívánt globalizációja, mely bizonyos értelemben nemcsak a földrajzi határokat lépi át, hanem az egy-egy országra, társadalmi csoportra jellemző szociokulturális összefüggéseket is. Ezzel pedig nemcsak tovább bővítette, hanem árnyalta is a fogyasztóvédelem oktatásához szükséges programok spektrumát.
1971-ben San Franciscóban egy fogyasztóvédelem oktatására szakosodott ismeretterjesztő szervezet olyan oktatási programokat dolgozott ki, amelyek – kínai, koreai, spanyol, vietnami és egyéb nyelveken – a nem angol anyanyelvűek, illetve az angol nyelvet még nem jól beszélő bevándorlók és gyermekeik alapszintű tájékoztatását kívánták megoldani az iskolákon kívül is, igénybe véve a tömegkommunikációs eszközök segítségét is. Azóta több más amerikai nagyvárosban próbálkoztak a fogyasztóvédelmi ismeretek terjesztése terén alkalmazható különféle megoldásokkal. Detroitban például az iskolák elsősorban a szülői szervezeteket tekintették a fogyasztóvédelmi nevelés kulcsszereplőinek, és rajtuk – az ő megnyerésükön – keresztül kívántak eljutni a gyerekek célcsoportjaihoz. S hogy legyen olyan fórum is, amely képes összefogni szakmailag a sokféle kezdeményezést, az Amerikai Egyesült Államokban 2002-ben elindítottak egy évi négy alkalommal megjelenő szakmai folyóiratot.[11]
Spanyolországban az 1997/98-as tanévben három, a fogyasztóvédelem pedagógiájára szakosodott központot alakítottak ki; tették ezt annak tudatában, hogy „a fogyasztói viselkedés a gyermekkorban alapozódik meg, ezt a kamaszkor csak folytatja, a felnőttkort pedig már ez fogja befolyásolni”. A spanyol fogyasztóvédelmi oktatásban ennek megfelelően négy korcsoportot különítenek el: az egészen kicsiket, az alsó, illetve a felső tagozatos iskolásokat és a felnőtteket. S bár minden esetben határozottan kijelölték a különböző életkorú iskolásoknak megtanítandó témákat, a spanyol oktatási szakemberek úgy látják: csakcross-curriculáris oktatással érhetnek el e téren eredményeket. Spanyolország iskoláiban jelenleg hat témakörben folyik a fogyasztói tudatosság elemeinek tanítása: (1) a halfogyasztás és -gazdálkodás legfőbb tudnivalói; (2) az erdő- és környezetvédelem feladatai; (3) pénzügyi szolgáltatások, azaz a takarékosság, a bankhálózat szolgáltatásai; (4) a fogyasztási csomagok veszélyei; (5) a gyerekek fogyasztói biztonságának kérdései; (6) az étkezés fogyasztóvédelmi problémái.
Mint az oktatás és képzés oly sok egyéb területén, a fogyasztóvédelmi ismeretek oktatásában is külön figyelmet érdemelnek az északi országok, elsősorban a skandináv államok kezdeményezései. SokanSvédország ez irányú gyakorlatát tekintik követendőnek. Az ottani igen hatékonynak bizonyuló fogyasztóvédelmi oktatás értékét még inkább növeli az a tény, hogy alapjait az első Socrates-programoknak köszönhető transznacionális együttműködés keretében rakták le. (E munkában egyébként portugál, brit, észt, litván, izlandi és norvég partnerekkel működtek együtt.) Mások[12] viszont a norvég tapasztalatok mindenekfölötti használhatóságára esküsznek. Ott 1993-ban vezették be a Gyermek- és Családügyi Minisztériummal közösen kidolgozott – és a minisztérium által pénzügyileg is komolyan támogatott – fogyasztóvédelmi oktatást, mégpedig nemcsak az alap- és középfokú oktatási intézményekben, hanem egyidejűleg a tanárképzésben is. Valószínűleg a norvég pedagógusok ez irányú szakértelmének bizonyítékaként értékelhető az is, hogy rájuk bízták a fogyasztóvédelmet oktatók európai hálózatánál bemutatandó programok online zsűrizését.
A skandináv államok gyakorlatát vették át a függetlenné vált balti államok is. Közülük sok tekintetben kiemelkedik Litvánia példája. A litván oktatás 2004-ben alakította ki nemzeti fogyasztóvédelmi stratégiáját, ennek alapján fokozatosan kívánják bevezetni a fogyasztói ismeretek iskolai oktatását a 2004 és 2006 közötti periódusban. Programjukban viszont egyaránt törekszenek a majdani fogyasztók, eladók, termelők és szolgáltatók szükséges ismeretekkel való ellátására; ezzel jócskán kiszélesítik a fogyasztóvédelem tematikáját.
A fogyasztóvédelmi törvény kidolgozását és elfogadását követően – 1997-ben – Oroszország iskoláiban[13] is beemelték a tananyagba a tanulók fogyasztóvá nevelésének legfontosabbnak tartott témáit; ezáltal elsősorban a kritikus gondolkodásra, az átgondolt választási készségekre, a reklámszövegek kritikus értelmezésére, valamint a költségvetés tervezésére kívánták ránevelni a gyerekeket és fiatalokat.
Észak-Írország oktatásirányítása is nagy jelentőséget tulajdonít a fogyasztóvédelmi ismereteknek. Ők egyenesen az élethez elengedhetetlen, alapvető jártasságnak tekintik a fogyasztással kapcsolatos tudnivalók birtoklását. Ezért is tartották elgondolkodtatónak azt a felmérést[14], amelyből kiderült: 2000-ben a fiataloknak csak 27 százaléka érezte magát valamennyire is tájékozottnak saját fogyasztói jogaival kapcsolatosan. Még inkább meglepődtek az ottani oktatási minisztériumban azon, hogy a megkérdezettek több mint fele azt mondta, panasz vagy reklamáció esetén nem is tudja, mit kellene tennie. Ezért aztán minden iskolatípusban bevezették a tanulók fogyasztóvá nevelésének transzcurriculáris programjait.
Az előzőekben csupa olyan példát említettünk, amelyben a fogyasztóvá nevelés feladatai a hivatalos oktatásirányítás – többnyire a minisztériumok – nyomására vagy pedig különféle civil kezdeményezések eredményeképp kerültek be az oktatásba. De van két, ezektől igencsak eltérő példánk is: 2004 szeptemberében Írországban az ország biztosítóinak szövetsége állt a fogyasztói ismeretek iskolai meghonosításának ügye mellé, sőt anyagilag is támogatta a tananyagtervezést. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig – hasonlóképpen – egy biztosítótársaság finanszírozta az öt éve elindított „Money Smart”felnőttoktatási fogyasztóvédelmi programot, amelyben azóta már több mint egymillió felnőtt tanuló vett részt, a szervezők tapasztalatai szerint, eredményesen.
Témák és munkaformák az iskolai fogyasztóvédelmi oktatásban
Mint láttuk, abban – kevés kivétellel – minden szakmai fórum és szervezet egyetértett, hogy a fogyasztóvédelem körébe tartozó ismereteket nem egyetlen tantárgy keretében kell a tanulóknak megtanítani, hanem a korszerű fogyasztói magatartás és kultúra tudnivalóinak az egész tananyagban jelen kell lenniük. Ez tehát azt jelenti, hogy a tananyagfejlesztés során meg kell találni a módját, hogy mely tantárgyba milyen ismereteket lehet – és kell – beépíteni ahhoz, hogy tanulmányaik végére érve a tanulóktudatos fogyasztóként képesek legyenek ellenállni a fogyasztói társadalom különféle veszélyeinek is.
Nem meglepő tehát, hogy szinte mindegyik iskolai programban – egyidejűleg többféle tantárgyi keretben is – találhatunk kifejezetten fogyasztóvédelmi szándékkal összeállított tematikai egységeket. Vegyük csak számba a szakirodalomban a leggyakrabban emlegetett lehetőségeket! A nemzeti nyelv és irodalom tanításasorán érdemes példákat keresni a vásárlási szokások alakulására, az alkudozás műveletének nyelvi megjelenítésére, esetleg a reklámbefolyásolás nyelvi eszközeinek a megfigyelésére. Egyes vélemények szerint a kommunikációs készségek fejlesztése jelenti a tudatos fogyasztóvá nevelés egyik legfontosabb területét! A matematikaórák – a számolási készségek elsajátíttatásán, a műveletek megtanításán kívül – lehetőséget adnak a pénzhasználati rutin kialakítására is, például a nemzeti valuta és az euró közötti átváltások, a különféle gazdaságossági számítások gyakoroltatására.
A természetismereti témakörök megalapozhatják az egészségtudatos életmód, a környezeti kultúra kialakításához szükséges fogyasztói magatartást; a földrajz alkalmas lehet – egyebek között – a termelés és a kereskedelem alakulásának, a globális méretű egymásrautaltság állomásainak az érzékeltetésére. Azállampolgári ismeretekben mindenképpen helyet kell adni az emberi szükségletek, a jogok és kötelességek fogyasztásra is hatást gyakorló mechanizmusának ismertetésére, a szegénység és a gazdagság etikai, szociológiai és kulturális vonatkozásainak megértetésére; a vállalkozási ismeretek oktatása nem lehet teljes az eladás, vásárlás, árképzés folyamatainak tisztázása, legalább hétköznapi szintű marketingismeretek és a kereskedelmi etika alapjai nélkül. (Azt is meg kell tanítani a gyerekeknek, mit takar a zálog-jelzálog fogalma, hogyan kell használni egy-egy csekkfüzetet stb.) De folytatni lehetne a sort a különféle szakmai tárgyakkal is, különösen a háztartás-gazdaságtan, a közgazdaságtan lehetőségeivel vagy éppen a szociológia,szociálpszichológia ismeretanyagából kiemelt adekvát ismeretek felhasználásának példáival. (Sok érdekes ismerethez juttathatja a tanulókat például a fogyasztási szokások feltérképezése, összevetése más kultúrák tapasztalataival vagy a fogyasztás és a média kapcsolatainak áttekintése.) S érdemes gondolni még a fogyasztóvédelemhez kapcsolódó intézményrendszer felépítésének, az egyes egységek kompetenciáinak megismertetésére, annak európai – és az egész világot érintő – dimenzióinak a szemléltetésére is. A témajogi hátterének ismertetése mellett pedig még akár a filozófia különféle részterületein is találhatók érdekességek.
Ez a tematikai sokszínűség nyilvánvalóan oktatás-módszertani változatosságot is feltételez; az írott és az elektronikus szakirodalom mindenesetre sok jó példáról is beszámol. Láthatóan a legtöbb helyen a pedagógusok a fogyasztóvédelem nevelési feladataira sem mernek vállalkozni a leírt ismeretek, tanítási segédanyagok adta biztonság nélkül. Erre utal az, hogy központi dokumentumok híján gyakran maguk az iskolák állítanak össze a tanulók kezébe adható „tananyagot” (például különféle vásárlási útmutatókat). Érdekes azonban azt látni, hogy míg az iskolai tantárgyak nagy részében szilárdan tartja hadállásait a frontális osztálymunka, addig a fogyasztóvédelmi témák oktatásakor szinte valamennyi pedagógus érzi: ezzel a hagyományos módszerrel nem számíthat igazi eredményekre, hiszen ezen ismeretek létjogosultságát csak a mindennapi alkalmazás sikere, a megtanított viselkedéselemek kompetenciává, rutinná válása adhatja meg. Az ilyen tanórákon-foglalkozásokon tehát szinte általánosak lettek a különféle kvíz- és szerepjátékok, a szituációs és kommunikációs gyakorlatok, a vita-, érvelés- és meggyőzéstechnikák elsajátítását segítő feladatok, és ezek a módszerek a tanulók körében is hamar népszerűvé váltak.
Egyéb olyan kezdeményezések is vannak, amelyek a fogyasztói kultúra minél korábbi elsajátítását segítik. Ilyen például a Junior Achievement-program, mely hidat kíván teremteni az oktatás és az üzleti élet között; önkéntesei és felkészített pedagógusai ma már többtucatnyi országban tevékenykednek az ifjúság körében azért, hogy megértessék a kisgyerekekkel és a nagyobbakkal a gazdaság működését, segítsék e téren alkotókészségük kibontakozását, ötleteik megvalósítását. Számítások szerint ezek a programok több mint ötmillió tanulóhoz jutnak el, köztük – természetesen – a magyar gyerekekhez is.
Fogyasztói kultúra alakítása a családban
A fogyasztóvá nevelés elsődleges színtere azoban – a nevelési-oktatási intézmények legjobb, legsikeresebb törekvései ellenére is – változatlanul a család. Nem véletlen tehát, hogy a gyerekeket veszélyeztető reklámbefolyás kivédésének megtanítását is – egyéb fogyasztóvédő magatartásformákkal együtt – célszerű már a családban elkezdeni. A már említett könyvében[15] Melissa Müller szinte kizárólag a televízió és a reklámipar veszélyeivel foglalkozik, ezért nagyon részletesen összefoglalja azokat a tudnivalókat, amelyek szerinte szükségesek ahhoz, hogy a szülő ellenállóvá tehesse gyermekét a televíziós és egyéb reklámok fogyasztásra való buzdításának. Íme a szülők számára megfogalmazott néhány tanács.
- A lehető leggyakrabban tévézzen együtt gyerekeivel! (Így – egyebek közt – arra is rávezetheti a gyereket, hogy megállapítsa: valóban szüksége van-e a reklámozott tárgyra.)
- Magyarázza meg nekik a reklám értelmét és célját a számukra ismerős fogalmakkal!
- Eddze gyermekeit a világhoz, amelyben majd felnőnek! (Étkezési reklámok esetén így kerülhet szóba például az egészséges életmód kérdése.)
- Vásárláskor – a gyermekekkel együtt – helyben ellenőrizze a terméken a reklám kijelentéseit!
- Magyarázza meg nekik, mi indokolja egyes termékek megvásárlását! (Ezzel a termékinformáció fontosságát is megtaníthatja.)
- Terelje el a gyerekek figyelmét a színes áruvilágról, amilyen gyakran csak tudja! Mutassa meg nekik a valóság egyéb dimenzióit is (játék, sport, közösség stb.)!
Ha pedig egy szülő tényleg eleget tesz ezeknek az elvárásoknak, akkor – minden bizonnyal – saját fogyasztói magatartását is folyamatosan ellenőrzés alatt tartja. A gyerek pedig nevelése és saját önszabályozása révén sikerrel beépülhet a sokszor emlegetett fogyasztóvédelmi piramis épületébe. A piramis harmadik eleme, a törvényi szabályozás ugyanis már valóban mindenütt biztosítva van.
Footnotes
- ^ Müller, Melissa: Az áruvilág kicsi királyai. Gyerekek a reklámok világában. Fordította: Sali Melinda. Geomédia Szakkönyvek. Piac és elemzés. Budapest, 2001.
- ^ Oelkers, Jürgen: Kindheit – Glück – Kommerz. Zeitschrift für Pädagogik, 2002/4.
- ^ http://www.realitywork.com
- ^ A 2003. évi LXI. törvénnyel módosított közoktatási törvényben (1993. évi LXXIX. törvény) már megjelent a fogyasztóvédelem oktatása; ezt később megerősítette a NAT is, amely a helyi tantervek hatáskörébe utalta a fogyasztóvédelemmel összefüggő ismeretek elsajátíttatását, valamint a gyakorlati alkalmazásukra való iskolai felkészítést. A felnőtt életre való nevelés folyamatában is kiemelt fejlesztési feladattá vált a gyerekek és fiatalok fogyasztói kultúrájának kialakítása.
- ^ Martin, John – Smith, George W.: The Consumer Interest. Pall Mall Press, London.
- ^ 3. cikkely.
- ^ Ilyennek tekinthető az EU 1988-ban kiadott, a gyerekjátékok biztonságáról szóló irányelve is.
- ^ Roscoe B. Stark 1997.
- ^ Bardeau, M. F. – Ravay, Y.: Un enseignement ouvert sur la vie quotidienne. Cahiers Pédagogiques, 1993/318.
- ^ Lásd: International Handbook of Educational Change. Part One. Kluwer Academic Publishers, 1998.
- ^ Lásd The Consumer’s View-point.
- ^ Lásd pl. http://forbrukerportalen.no
- ^ McLaren, Peter – Farakmandpur, Ramin: Teaching against globalisation and the new imperialism: toward a revolutionary pedagogy. Journal of Teacher Education, 2001/2.
- ^ Lásd ConsumerLine.
- ^ Lásd Müller: i. m.