A duális szakképzés múltja Magyarországon

Az elmúlt években a különböző híradásokban folyamatosan arról hallhattunk, hogy átalakul a magyar szakképzési rendszer. A változtatásokhoz a mintát a német duális szakképzés jelenti, mely lehetőséget biztosít egy gyakorlatiasabb, és a piaci igényeket jobban figyelembe vevő struktúra kiépüléséhez. Egy rendszer „megújítása”, „modernizációja” mindig alkalmat kínál, hogy a múltba tekintsünk, értelmezzük, mihez képest történik a változás, valamint rávilágítsunk arra a közhelyszerű tényre, hogy nincs új a Nap alatt. A történelem során számos momentum akarva-akaratlanul visszatér, felelevenítődik a reformerek által.

^[1] A dualizmus kori magyar szakképzés nemcsak az intézményes, modern szakoktatás kezdetét jelentette, hanem számos elemében egyértelműen párhuzamba állítható a mai folyamatokkal, így például a német duális szakképzés átvételére tett kísérlettel is. Joggal merül fel a kérdés: milyen eredménye volt egykor ennek az újításnak?

A szakképzés évszázadokon keresztül egyet jelentett a céhek keretei között megvalósuló iparos és kereskedő tanoncok oktatásával.^[2]  A 18-19. század során lezajlott ipari forradalmak hatására a céhes termelési forma elavulttá vált. A létrejövő gépesített gyárak és üzemek már egészen más tudást és munkamorált követeltek meg alkalmazottaiktól, ennek megfelelően az oktatásnak is követnie kellett a kor igényeit. Európa fejlett régióiban ez a folyamat jóval hamarabb ment végbe, mint Magyarországon. Nálunk az igazán jelentős változások az 1867-es kiegyezést követően történtek, miként Katus László történész is megfogalmazza: „a dualizmus kora a gyors gazdasági növekedés, kulturális fejlődés és polgárosodás kiemelkedő időszaka.” (Katus, 2009. 13. o.). Ekkor szerveződött meg a modern oktatási rendszer, melynek alapját a kötelező népiskolai oktatás bevezetése jelentette. Az iskolahálózat kiépülése természetesen nem minden színtéren zajlott le egyforma intenzitással, a középfokú szakoktatás esetében az első jelentősebb iskolaalapítási hullám csak az 1890-es évekre tehető (Jáki, 1989).

 

MINTÁK ÉS MODELLEK

A periféria országai, érzékelve elmaradottságukat, mindig is törekedtek arra, hogy hátrányukat ledolgozzák a fejlettebb régiókkal szemben. Törekvéseik a gazdaság modernizációjában és az oktatási reformokban egyaránt testet öltenek. A változásokhoz szükséges eszközöket, mintákat, bevált modelleket nyilvánvalóan a fejlettebb országok szolgáltatták és szolgáltatják számukra. Ahhoz, hogy ezek a modellek jól működjenek, elengedhetetlen, hogy a helyi viszonyokra adaptálják őket, figyelembe vegyék az adott ország, régió sajátosságait. A változások szükségszerűségét érzékelve, már az 1870-es évek elején megkezdődött a megfelelő minták felkutatása a megújítani kívánt magyar szakképzés számára. Számos külföldi tanulmányutat szerveztek, amelyek során a szakemberek Európa fejlett területeinek iparát és oktatását tanulmányozták, nem titkoltan azzal a céllal, hogy megtalálják azokat a mintákat, amelyek a magyar viszonyokra leginkább átültethetőek lesznek. Az első külföldre küldött szakemberek között találjuk Szakkay Józsefet, a kassai ipariskola megalapítóját és a szegedi iskolaalapító Horváth Ignácot is.^[3]  Az ő példájuk is jól mutatja ezeknek az utaknak a gyakorlati jelentő­ségét.

A történelmi hagyományoknak, a gazdasági és kulturális kapcsolatoknak és a földrajzi közelségnek is köszönhetően elsősorban a német, illetve az osztrák szakképzési rendszer jelentette a közvetlen modellt a modern magyar szakoktatás számára. Ha megvizsgáljuk a legkorábban létrejött szakiskolák épületeit (Kassa, Marosvásárhely, Kolozsvár, Arad, Zalatna stb.), akkor szembeötlő lehet számunkra, hogy a műhelyeket többnyire magától az épület fő szárnyától élesen elválasztva, sok esetben utólag alakították ki^[4] (Szterényi, 1897). Ez az építészeti megoldás is tükrözi az osztrák és német területekre jellemző duális szakképzési rendszerhez köthető felfogást, melyet a hazai alapítók is meg kívántak honosítani.^[5]  Ennek a képzésnek a sajátossága, hogy az iskola kereteiben a tanulók csak elméleti oktatásban (általános elméleti tantárgyak, mint például a számtan és mértan, valamint szakmai tantárgyak, mint leírógéptan vagy a számvitel) részesülnek. A gyakorlati képzést nagyobb gyárakhoz, üzemekhez, nevesebb mesterekhez szervezik ki, tehát az iskolának nem szükséges

műhelyeket kialakítania. Ez a paradigma azonban nem volt hosszú életű hazánkban, hiszen csak 1896-ig tekinthető általánosnak. A szakképzést több oldalról is kritika illette, ezért a szakoktatásért felelős magyar politikusok és szakemberek újabb és újabb reformokkal igyekeztek egy egységes, a kor igényeinek és a hazai viszonyoknak megfelelő rendszert kiépíteni. A Millennium évében, a kormányzat központosító törekvéseinek részeként, az eddig többnyire a helyi közösségek által fenntartott iskolákat államosították. Egységes működési és szervezeti szabályzatot bocsátottak ki, amely már az iskola feladatának tekinti a műhelyoktatás lebonyolítását is. Mi indokolhatta ezt a lépést? Szterényi József iparoktatási főigazgatóként úgy vélekedett, hogy a műhelyoktatás iskolán kívüli megszervezése csak az iparilag fejlett országokban lehetséges, de Magyarország esetében erről nem beszélhetünk.^[6]  A kisiparosok és kisebb üzemek a legtöbb esetben nem rendelkeztek olyan fejlett gépparkkal, illetve megfelelő szakismerettel, hogy a leendő szakmunkásokat kielégítően kiképezzék. Az ország, minden iparban történt fejlesztéssel együtt, alapvetően agrárország volt, és maradt is a korszakban (Katus, 2009, Kövér, 1982). Az 1896-os átalakítást megelőzően a különböző szakiskolákban és gyakorlati helyeken rendkívül eltérő színvonalon folyt az oktatás, a végzett diákok tudásának munkapiaci értéke közel sem volt egységesnek mondható, ezt a piaci szereplők gyakran kritizálták. A központilag meghatározott új tanterv és az iskola falain belül megvalósuló gyakorlati képzés erre a problémára igyekezett válaszolni.

Győr, Fa- és Fémipari Szakiskola, 1903

A szakiskolai képzést, a hazai sajátosságokat figyelembe véve, elsősorban francia és belga területeken bevett gyakorlat szerint szervezték át (az elméleti és a gyakorlati órák aránya, valamint a képzési idő változása is ezt igazolja).^[7]  A gyakorlati oktatásért az iskola lett a felelős. A képzés minősége kevésbé volt kitéve a helyi viszonyoknak, mint 1896 előtt. Ebben a korban szakiskolát ugyanis kétféle céllal hoztak létre: (1.) adott terület vagy régió gazdaságát és iparát kívánták az alapítással fellendíteni, vagy (2.) a már meglévő ipar szakemberigényének kielégítésére és a gazdaság további ösztönzésére. A második esetben – Szterényi érvelése értelmében – ugyan fennmaradhatott volna a középfokú szakképző intézményeknél a duális képzési modell, de a kormányzat egységesítő, normalizáló törekvéseihez ez a „sokféleség” már nem illeszkedett.

A helybeli ipari körök hatása az adott iskola életére a képzési rend átszervezését követően sem szűnt meg. Az iskola felügyelő bizottságának továbbra is aktív tagjai voltak a város kereskedelmi és iparkamarájának küldöttei, és jelentősebb gyárigazgatói, illetve nevesebb mesterei. Az iskolai gyakorlati oktatáshoz is aktívan hozzájárultak, hiszen nemcsak a szükséges taneszközöket gyarapították előszeretettel, hanem rendszeresen szerveztek üzem- és gyárlátogatásokat a diákoknak. A helyi piaci szereplők szerepvállalása az új intézmények létesítésénél is tettenérhető.

 

ÚJABB REFORMOK

A századfordulót követően a hazai szakképzés modernizációját érintő viták visszatérő kérdése maradt a gyakorlati oktatás: a műhelygyakorlati óraszámok növelése, illetve lehetőség szerint a gyárosok, az iparosok intenzívebb bevonása a képzésbe. A szakiskolában végzetteket ugyanis gyakran érte a vád, hogy hiába szereztek nagy mennyiségű elméleti tudást, de a gyakorlati ismereteik meglehetősen hiányosak. Az 1904-1905-ös magyar szakoktatási reform alapvetően a gyakorlati óraszámok növelését célozta az ipari szakiskolákban és felső ipariskolákban.^[8]  A miniszteri jelentés, mely erről napvilágot látott 1904-ben, különösen fontosnak látta, és több száz oldalon keresztül részletezte, hogy a reformot követően a magyar szakok­ta­tá­son belüli gyakorlati képzés aránya messzemenően túlszárnyalja a többi európai országot. A szövegben konnotatív módon jelen van, hogy a gyakorlati képzés a modern szakképzés egyik legfőbb ismérve; arányának nagymértékű megnövelésével pedig a magyar szakképzés egyike lehet a legjobbaknak E­u­ró­pá­ban.^[9]  A gyakorlati óraszámok növekedésével azonban a középfokú iparoktatás bizonyos tekintetben még jobban „zsákutcás képzéssé” vált. Az általános elméleti órák hiányában ugyanis az itt végzett diákoknak nem nyílt lehetőségük magasabb (műszaki) tanulmányok folytatására, ezzel a társadalmi mobilitás lehetőségét egy adott szinten lezárta.^[10]  A szakoktatással kapcsolatban mind a mai napig az egyik releváns kérdés, hogy milyen továbbtanulási lehetőségei vannak a végzetteknek. Jóllehet a kérdés 150 év után nem feltétlenül az, hogy van-e lehetőség a továbbtanulásra, hanem a nagymértékű továbbtanulási arányt figyelembe véve, valójában mekkora a megtérülési rátája ennek a költséges kép­zés­tí­pus­nak az adott társadalom számára.^[11]

Az egyes nagyobb gyárak és vállalatok esetében a századfordulót követően is előfordult Magyarországon, hogy saját fenntartású tanonciskoláik révén maguk oldották meg a számukra szükséges munkaerő képzését (pl.: MÁV, Ganz-Danubius gépgyár, Tatai bányaművek) (Víg, 1932). De olyan jelentős gyárral is találkozunk, mint a győri Vagon- és Gépgyár, amely nem kívánt maga gondoskodni a szakképzésről, hanem a várostól várta el, hogy megfelelő szakképző intézményt létesítsen (amit viszont jelentős összeggel támogatott). ^[12] Míg az egyes vállalatok által finanszírozott szakiskolák az adott gyár speciális képzési igényeit voltak hivatva kiszolgálni, addig az állami iskoláknak egy szélesebb körben felhasználható, általánosabb szaktudást kellett biztosítaniuk, hiszen többféle igényt kívántak kielégíteni.

Láthatjuk tehát, hogy rendkívül sokszínű és összetett kérdés a szakképzés, a térben és időben eltérő igényekre eltérő válaszok születtek már a Monarchia korában is. Még sokszínűbbé válna a korrajzunk, ha nemcsak az állam és a munkaadók oldaláról, hanem pedagógiai szempontokból is megvizsgálnánk, hogy mik lehettek az előnyei és hátrányai az egyik, illetve másik képzési modellnek, valamint milyen követelményeknek kellett megfelelniük ténylegesen a leendő szakmunkásoknak.

 

ÚJABB PÁRHUZAMOK...

A mai és a 19. század során létrejött szakoktatási rendszer törekvései között a duális szakképzés átvételére tett kísérleten túl egyéb párhuzamokat is felfedezhetünk. Így például a központi irányítást segítő, elsősorban tanácsadói funkciókat ellátó Országos Ipari és Kereskedelmi Oktatási Tanács és a mai megfelelője, a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Tanács között, vagy a kereskedelmi és iparkamarák fokozott bevonását az adott kérdés kapcsán. A dualizmus idejében, és úgy tűnik, a jelenlegi narratívában is, alapvetően gazdasági kérdésként tekintettek a szakoktatásra, és ennek megfelelően a Kereskedelemügyi Minisztérium, illetve ma a Nemzetgazdasági Minisztérium hatáskörébe rendelték a szakiskolákat. Ezek részletesebb bemutatására itt most nem vállalkozunk, csupán az újabb vizsgálódások szempontjait kívánjuk felvillantani, és jelezni, hogy a magyar szakoktatás története számos momentumában még feltárásra vár, hiszen ennek a kérdésnek a tárgyalásával eddig a neveléstörténet tudománya nagyrészt adós maradt. Az újabb eredmények révén talán jobban megérthetjük majd a múltunkat, illetve ezen keresztül a jelen eseményeit is. Kéri Katalin gondolatait idézve: „A történelem egyszerre valóság és diszciplína, nem pusztán a múlt ismeretét jelenti, hanem múlt és jelen kapcsolatainak feltárását is.” (Kéri, 1997) A kérdés tehát az is lehetne, hogy a jelen szakemberei mennyire vannak tudatában a párhuzamoknak a két rendszer között; pontosan miként is viszonyulnak a dualizmus korszakához: hogyan ítélik meg annak értékeit és árnyoldalait.

A 19. század végi magyar gazdasági viszonyok között a modern szaktudás közvetítésére életre hívott szakiskolák esetében a duális szakképzési modell nem volt kellően eredményes. A differenciált alkalmazását nem tekintették lehetséges megoldásnak. A korabeli szakemberek, szakpolitikusok egy másik utat választottak, amely képzési rendszer ugyancsak számos buktatót rejtett magában, de az adott viszonyok között jóval megfelelőbbnek bizonyult. Kérdésként merülhet fel jelen sorok olvasóiban, hogy ma a svájci és német gazdasági körülmények között jól működő duális szakképzési rendszer hogyan lehet valóban sikeres a 21. század Magyarországán.

Ganz gépgyár tanoncműhelye az 1910-es években

---

IRODALOM

Antal Ákos (1996): A Kassai Ipariskola története. OPKM, Budapest.

Az iparoktatás Magyarországon és külföldön (1904). Kereskedelemügyi M. Kir. Miniszter, Budapest.

Erdődy Gyula (1999): A baranyai iparoktatás történetéből. In: Szirtes Gábor – Vargha Dezső (szerk.): Angstertől Zsolnayig, Ipartörténeti tanulmányok. Pro Pannónia, Pécs. 151-168.

Felkai László – Zibolen Endre (1993): A magyar nevelés története II. Felsőoktatási Koordinációs Iroda, Budapest.

Györgyi Zoltán (2011): A triális szakképzés felé? EDUCATIO, 2011. 3. sz. 331-341.

Jáki László (1989): Korszerűsítési törekvések a századforduló iskolaépítésében. OPKM, Budapest.

Katus László (2009): A modern Magyarország születése, Magyarország története 1711–1914. Pécsi Történelemtudományért Kulturális Egyesület, Pécs.

Kéri Katalin (1997): Mi a neveléstörténet? JPTE Tanárképző Intézet, Pécs. Letöltés: http://mek.oszk.hu/01800/01886/html (2013. 11. 23.)

Kövér György (1982): Iparosodás Agrárországban, Gondolat Kiadó, Budapest.

Orosz Lajos (2003): A magyarországi ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi szakoktatás vázlatos története. OPKM, Budapest.

Polónyi István (2002): Az oktatás gazdaságtana. Osiris Kiadó, Budapest.

Szterényi József (1897): Iparoktatás Magyarországon. Pesti Nyomda, Budapest.

Víg Albert (1932): Magyarország iparoktatásának története az utolsó száz évben, különösen 1867 óta. Pátria, Budapest.

Vörös Katalin (2011): A Magyar Királyi Állami Fa- és Fémipari Szakiskola, avagy Győr első szakiskolája. In: Szappanyos Melinda (szerk.): 9. Országos Interdiszciplináris Grastyán Konferencia Előadásai. Pécsi Tudományegyetem Grastyán Endre Szakkollégium, Pécs, 2011. 550-563.

Lábjegyzet

1. ^ A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretei között valósult meg. 
2. ^ A céhszerű képzés egészen a 19. század végéig háromlépcsős rendszerben folyt: a jelöltnek jelentkeznie kellett a kiválasztott céhnél, hogy az adott mesterséget el kívánja sajátítani. A céhtestület nyilvántartásba vette, majd következhetett egy (többnyire) három éves tanoncidőszak. Ezt követően vándorkönyvet kapott, és a céh által megszabott településeken kellett gyakorolnia jövendő szakmáját. A vándorévek leteltével visszatért mesteréhez, ahol elkészítette remekét, amit a céhtestület által kijelölt „mívlátómesterek” bíráltak el. Ha az elkészült munkát megfelelőnek találták, és az ifjú tanulóévei alatt végig szorgalmasnak és erkölcsösnek bizonyult, felszabadították és mesterré nyilvánították (Erdődy, 1999). 
3. ^ Szakkay József angol, német, francia és belga területeken tett látogatásának tapasztalatait Az iparoktatás Nyugat-Európában című tanulmányában foglalta össze (Antal, 1996, 17-18. o.). Horváth Ignác is elkészítette a maga úti beszámolóját Az iparos oktatás Bajorhonban, tekintettel a hazai viszonyokra címmel, mely 1874-ben látott napvilágot. Mindkettő érzékletesen mutatja be a korabeli véleményeket a hazai és a külföldi iparoktatási viszonyokról (Víg, 1932). 
4. ^ Az egyes iskolák alaprajzait közli: Szterényi József (1897): Iparoktatás Magyarországon, Pesti Nyomda, Budapest. 
5. ^ Fontos azonban látnunk, hogy Németország sem volt egységes ebben az időben, a különböző tagállamok ipari fejlettségüktől függően eltérő módon szervezték meg szakképzésüket, így olyan német szakiskolákkal is találkozhatunk, amelyek a gyakorlati képzést az iskola falain belül oldották meg. A duális képzési rendszer és a német szakoktatás között egyenlőségjelet tenni ekkor még nem lehet, inkább csak azt mondhatjuk, ez volt a jellemzőbb képzési forma a német területeken. 
6. ^ Győri Hírlap, 1899. december 28., 1. o. 
7. ^ Az átszervezést követően a képzési idő 3 évről 4 évre emelkedett. A szakiskolai képzésben megjelent a műhelygyakorlat, amely az összes tanóra kb. 60%-át tette ki, akárcsak a francia vagy a belga hasonló intézményekben. A heti óraszám átlagosan 45-50 óra volt ebben az időben (Az iparoktatás Magyarországon és külföldön 1904). 
8. ^ Nevükkel ellentétben a felső ipariskolák is a szakképzés középfokú intézményei közé sorolhatók a korszakban (Felkai-Zibolen, 1993). 
9. ^ Az óraszámok és képzésformák változásáról lásd bővebben: Az iparoktatás, 1904. 
10. ^ A középfokú iparoktatási intézményekben, így az ipari szakiskolákban és a felső ipariskolákban sem lehetett a tanulmányok végeztével érettségi vizsgát tenni. Az elméleti óraszámok csökkenésével a diákoknak az a lehetősége is beszűkült, hogy valamely más intézményben külön érettségi vizsgát tehessenek, s ezzel megszerezzék a továbbtanulás lehetőségét. 
11. ^  (A tanulmányaikat főiskolán vagy egyetemen folytató fiatalok esetében a szakképzés során megszerzett tudás nem, vagy csak jóval később jelenik meg a munkapiacon.)
12. ^ Erről lásd bővebben: Polónyi, 2002; Györgyi, 2011.