A Dohány utcai Sheriff Színház a holokausztról - február 19. este hatkor

1. változat (Erdei Erika)

2014. február 17-én a Jurányi Művelődési Házban fiatal színészek, zenészek adtak elő egy olyan lélekbemászó darabot, melynek „megtekintése” után nem lehetett elégedett sóhajtással felállni. Miért az idézőjel? Íme a válasz:

Nagyon sok holokauszt-témát feldolgozó filmen, színdarabon, hangjátékon, regényen, novellán, dokumentumon vagyok túl! Eddig azonban ez volt a legdöbbenetesebb!

A pici előadótérben a fal mellett körbefutó széksorokra ültettek minket a szervezők. Középen üres tér volt. A falakon néhány gigantikus nonfiguratív „szobor”, középen Hold-szerű test.

Az előadás kezdetén az egyik színésznő nagyon udvariasan felhívta mindnyájunk figyelmét arra, hogy ez az előadás teljes sötétségben játszódik. (És ez volt az egyik nagyon fontos különbség az eddig látottakhoz képest!)

A teljes sötétség különleges atmoszférát teremtett.

A kezdés sem volt megszokás szerinti. Disszonáns zenei hangok, félig és teljes egészében végigmondott 30-as évekbeli zsidó viccek szóltak a térben mindenhonnan. A színészek és zenészek közöttünk ültek, álltak, járkáltak. Ők testesítették meg a kirekesztetteket. Közöttünk voltak.

Az előadás a viccektől a borzalmak felé vezetett minket, a 40-es évek közepéig. Holokauszt-túlélők elbeszélései, korabeli törvények, kormányrendeletek részletei jöttek elő a mély sötétből.

A visszaemlékezések sora azokat az érzéseket, képeket, történeteket hozta elő, amelyeket nem élhettem meg, viszont az agyam előállított a sötétség, a disszonáns hangok, a halk és kevésbé halk neszek-zajok által.

A fantasztikus az volt, hogy minden „néző” a saját képzeletében teremtette újra az „élményt”, a képeket a borzalmakról. Nem irányítottak, csak a hangok. A képzeletnek nem volt határa, mint ahogyan
a borzalomnak sem. Csupa irracionalitás! És mégis szinte tapintható.

A legmegrázóbb az előadás vége volt. A színészek egy gyertya lángja köré gyűltek, majd lassan énekelve kimentek. (Ez volt az utolsó és egyetlen kis fénynyaláb az előadás során.)  Mi, nézők, vártuk a másik mozdulatát, miután kimentek a színészek. Valami remény-féle volt, hogy visszajönnek és lezáródik az előadás. De nem! Egymásra voltunk utalva, csak néztünk bambán, mozdulatlanul néhány percig. Nem volt taps, nem volt feloldódás, csak sóhajok. Mindenki tudta, hogy ezt ki kell beszélni, végig kell újra gondolni.

Hazafelé menet végiggondoltam azt, hogy lehetünk érintettek, vagy csak szemlélődők, de mindenképpen szembe kell nézni ezzel a terhes múlttal.

Én minden erőmmel a felelősség vállalása mellett vagyok, szólok. Nem történhet meg – még nyomokban sem – az, hogy hárítsunk, szépítsünk a múlton, mert ez a múlt nagyon szennyes.

Mindenkinek, még a soá után is, van valamilyen, a témához kapcsolódó élménye. Ez az előadás ilyen freudi  mélységű élményeket szakított fel.

Köszönet érte a rendezőnek és a szereplőknek, Kovács Márton lélekbe markoló zenéjének, Mohácsi János rendező vakító fényességű sötétjének, a minden fogódzó nélkül, halálos biztonsággal megszólaló együttesnek. Némedi Árpádnak, Bánfalvi Eszternek, Takács Nóra Diánának, Keresztény Tamásnak, Béli Ádámnak, Boros Annának, Deák Péternek, Lakatos Máténak, Rainer-Micsinyei Nórának és Tolnai Hellának. A Dohány utcai sheriff a Füge Produkció és a Kaposvári Egyetem együttműködésében készült.^[1]

„Egész Népemnek kellene látnia, a sötétség már megvan hozzá…”^[2]

Többségében a Kaposvári Egyetem színészeivel készítette a darabot Mohácsi János rendező. Különleges előadás, hiszen valójában nincs darab, a főszereplők dokumentumszövegek, s mintha a 70. évfordulóra, a Holokauszt Emlékévre készült volna. Én olyan előadást láttam, ahová tanárként voltam meghívott, más tanártársaimmal együtt, egy internetes jelentkezés révén lényegében ingyen, abban a reményben, hogy majd diákjaimmal térek vissza, vagy meghívom az előadást. Ehhez csak egy teljesen elsötétíthető terem az előfeltétel, mert az elmúlt évben a Színikritikusok Díját a legjobb független előadásként elnyert bemutató „lelke” a sötét, különben minden ismerős, néhány jó, néhány szörnyű zsidó viccet hallunk, egy-egy zsidó dalt, a nevezetes „dó-ré-mi-fá-szó-lá-ti-dó, szalonnát eszik a zsidó” rigmust többszólamú, többrétegű feldolgozásban, majd a holokauszttörténetet személyes visszaemlékezések részletei révén. A szövegkönyv nem több, mint egy igényes pódiumműsor, de ezt jótékony sötét fedi, illetve fordítja, változtatja át radikális színházi cselekvéssé. A sötét hozzárendelése a rémségeket felidéző szövegekhez alkalmas arra, hogy bántalmazásnak érezzük, engem néhány valódi pofon kevésbé sokkolt volna, alighanem a többi néző (vagyis hallgató: a lelki kínzásnak kitett jó szándékú tanár és diák) is hasonlóképpen lehetett ezzel, közülük a várakozásnak megfelelően (figyel­meztetve voltunk az eshetőségre) ketten rosszul is lettek, egyikőjük, egy nagydarab férfi, nagyjából rendesen el is ájult.

Most azt persze nem tudom, hogy a látogatótársaim látható erős megrendülése mit ér, mit rejt, ha azt a belátást vesszük alapul, amit egy blogon olvastam, hogy a darab bebizonyította, a „verbális durvaságtól, a lealázó viccektől egyenes út vezet a deportálás felé” (sipospeter.blog.hu/2013/02/24/do-re-mi-fa-szo-la-ti-do), és a színen tényleg viccek és gázkamrák párbeszéde zajlik, akkor az előadás tévedés, hiszen a legdurvább viccek természetesen holokauszt utániak, a holokauszt minden viccnél messzebb ment. S lett viccek új generációjának forrása. (A krematóriumok füstje is felfelé száll.)

Aki bejött megnézni az előadást, bizonyára elkötelezett az antiszemitizmussal, a holokauszttagadással, a nemzeti önmentegetéssel szemben, hiszen tudhatta, mi vár rá. És nem szokott nevetni az aljas vicceken. Véletlenül sem. Miért kell őt meglepni, szorongatni, szembesíteni, rémlátomással gyötörni? Hacsak azért nem, hogy azokra az érzéketlen kortársaira nehezteljen, akik miatt neki szenvednie kellett itt? S hogy ezentúl érzéketlen legyen velük szemben ő is?

Iskolába vinni? Iskolásokat hozni? Mentális agresszió volna. Mint ahogy a játszók is alighanem áldozatok, a rendező áldozatai. Nincs mit játszaniuk. Mintha ők volnának az emlékezők? Képtelenség. Nem is kísérleteznek vele. Csak a hangjukat adják? Hogy érték el, hogy ne hallják egymást, saját magukat? Felszabadultan nevetnek az előadás után, és számolják az előadásonkénti elesetteket? Vagy kiütötten dülöngélnek?

Nem bizonytalanodnak el, hogy kedves látogatóikat miért is kell kikészíteniük? Vagy nem mernek elbizonytalanodni, hiszen a kritikai fogadtatás elsöpörte a kétségeket, ha lettek volna?