A beilleszkedési nehézségek tünetei és okai a nevelőmunka gyakorlatában

Ahhoz, hogy az ember valami egészen újat meglásson,
ahhoz egészen másképpen kell gondolkodnia.”

Szent-Györgyi Albert

Több mint egy évtizede dolgozom a gyermekvédelem területén, s látom, ha apró lépésekben is, de a fejlődés útjára léptünk. Gondok ugyan vannak, és bizony számos olyan problémával rendelkezik ez az ágazat, amelyek lelassítják az előrehaladást. Évek óta országszerte igen magas azok száma, akik akár pár hónap, esetleg egy vagy két év után otthagyják a gyermekvédelmet, átmennek másik helyre dolgozni. Nagyon sok esetben elsősorban nemcsak az anyagiak miatt távoznak, hanem mert képtelenek beilleszkedni a nevelőmunkába. A felelősségteljes nevelés-oktatást előzetes felkészülés nélkül végzik. Sokaknak még rövidebb tanfolyamon sem volt lehetőségük bizonyos szakmai minimumra szert tenni. Több kiváló, gyermekközpontú dolgozó is távozott e pályáról csupán azért, mert nem volt sikerélménye, hiszen az köztudott, hogy a gyermekvédelmi munka során nap mint nap nagyon sok kudarc éri az ott dolgozókat. Ennek egyik oka, hogy a hagyományos nevelési formáktól nem tudunk elszakadni, vagyis akarjuk az újat, a jobbat, de gondolkodásunk egyik pillanatról a másikra nem tud átállni. Van olyan, aki nem is akarja módszerét megváltoztatni, mert úgy gondolja, eddigi munkássága őt igazolja. Vitathatatlan az is, hogy az itt dolgozók túlterheltek, de Magyarországon ez szinte minden munkaterületen így van. Munkájukról, nehézségeikről egymás között tudnak beszélni, de van, ahol még erre sem jut idejük. Elismertségük társadalmi szinten a nullával egyenlő, megbecsültségük is hasonló. A média egy-egy negatív példát kap fel, a jó történésekről nem vesznek tudomást, mert az nem hír. A társadalom riadtan küszködik az információk áradatával, ám az összefüggésekről, a törvényekről, a folyamatokról meghökkentően keveset tud. Sokkal több megbízható, hiteles társadalmi programot, új valóságképeket, igaz értékeket kellene kínálni az országnak. Gondolkodjunk el azon, ha a gyermekvédelemben dolgozó beilleszkedési nehézségekkel küszködik, mit tud tenni annak a gyermeknek vagy fiatalnak az érdekében, akinek társadalmi beilleszkedési zavarai vannak.

Az állami gondozásba vétel első órájától kezdve ezt meg kellene előzni. Megengedhetetlen, hogynevelőotthoni ártalmak akadályozzák a gyermekek fejlődését. A gyermek-, illetve ifjúságvédelmi gondoskodásban részesülő, komoly érzelmi és viselkedési problémákkal küszködő gyerekek és fiatalok száma igen jelentős. Nagy nyomás nehezedik a gyermekvédelemre és az ott dolgozókra, nemcsak a rendszert igénybe vevők nagy száma miatt, hanem a társadalom és a különböző szakmai csoportok egyre inkább a minőségre irányuló igényeinek következtében is. Szakmai körökben az is köztudott, hogy a tudományos kutatásokon és a rendszerezett tapasztalatokon alapuló tudás jelentősen hozzájárulhat a szakszerű gyermek- és ifjúságvédelemhez. A gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozók szakmája sokat követel művelőitől. Ezért nem olyan meglepő, hogy nagy az elvándorlás, és sok ember hagyja el a pályát – véglegesen vagy csak ideiglenesen – a kiégés jeleivel.

Kiégésen az érzelmi zaklatottságot, az elszemélytelenedést és a nem megfelelő személyi teljesítményt értem. Fontos a munkahelyi környezet, az újítások hangsúlyozásának mértéke, a felső vezetők támogatása, a kollégák körében érezhető barátságosság és támogatás, őszinteség és a jó munkatervezés. Nem elhanyagolható, hogy a nemzet mekkora jelentőséget tulajdonít a hivatás sikerének.

Megfigyelésem alapján tudom, a munkateher igen nagy, a személyzet rendszeresen túlórázik. Ennek ellenére vannak, akik hivatástudatból, a gyermekek iránti szeretetből, elkötelezettségből e területen maradnak, és a lehető legtöbbet megteszik azért, hogy az állami gondozásba került gyerekek és fiatalok is képesek legyenek helytállni az életben. Nem sokan vesznek tudomást arról, hogy itt is a jövő nemzedékét nevelik, s olyan, lelkileg sérült, szeretethiányos gyerekeket, akik már fogantatásuk pillanatától sok esetben sorozatos káros hatásoknak voltak kitéve. Ha belegondolunk, hogy ennek ellenére sokan komoly sikereket érnek el, akkor bátran mondom: a sok nehézség ellenére is ez nagyon szép hivatás. Egy összetört lelkű emberpalántából a társadalom és saját maga számára hasznos egyént nevelni, ez már igazi teljesítmény. Vitathatatlan, ilyen eredményeket az eltökélt, ízig-vérig gyermekközpontú pedagógusok tudnak elérni, sok esetben úgy, hogy a saját egyéni harcukat is végig kell küzdeniük. Nehéz, de szép és csodálatos pálya ez. A gyermekvédelem akkor működne jól, ha olyan kisegítő tevékenységet végezne, amelynek célja a család nevelőmunkájának pótlása lenne. A gyermek- és ifjúságvédelem a családpolitika és a köznevelés rendszerébe tartozik. A gyermekvédelem magában foglalja mindazokat a dolgokat, amelyek a gyermek és a család jólétét, védelmét szolgálják a megelőzés, beavatkozás, kezelés és utógondozás tekintetében. E komplex munkaterületrekitartó, munkájukat szerető, könnyen beilleszkedő pedagógusokra lenne szükség. Nagyon sokat számítanak az első napok, hetek benyomásai, hogy hogyan tud beilleszkedni munkakörnyezetébe a dolgozó. A bekerülő gyermekek számára ugyancsak nagyon fontos, hogyan tudják elfogadni környezetüket.

Saját, évtizednyi tapasztalatom alapján próbálom bemutatni a beilleszkedési nehézségek tüneteit és okait a nevelőmunka gyakorlatában. Mivel a gyerekek és fiatalok beilleszkedési nehézségeivel már nagyon sokan foglalkoztak, ezért én elsősorban a gyermekvédelemben vagy szociális területen dolgozók gondjairól szólok, ugyanakkor a gyerekek és fiatalok helyzetéről is írok, mivel igazán jól csak így érthető meg ez a problémakör. Teljes képet így sem tudok adni, csupán az általam ismert beilleszkedési nehézségeket tudom leírni.

Saját tapasztalataim

Visszaemlékezve nagyon jól látom magam, milyen fáradtan ültem otthon a felvételi beszélgetés után. Azon töprengtem, nem beszéltem-e túl sokat, értelmes mondatokat mondtam-e, szinte még mindig kételkedtem, hogy az állás az enyém. Miért is kételkedtem? Elsősorban azért, mert szakközépiskolai végzettségem van, amely nem kapcsolatos a gyermekneveléssel vagy a pedagógiával.

Ültem otthon, próbáltam elképzelni magam gyermekfelügyelőként, én, aki még néhány perccel előbb önmagam marcangoló, félénk ember módjára viselkedtem. Fokozatosan töltődtem fel bátorsággal és önbizalommal. Próbáltam elemezgetni a szót, „gyermekfelügyelő”, s úgy gondoltam, röviden azt jelenti, olyan személyről van szó, aki a gyermekekre ügyel. Magam elé idéztem az igazgatónőt, aki örömmel és szívélyesen fogadott, röviden bemutatta e hivatás árnyoldalait és szépségét is. Határozottan emlékszem, mindig hivatásról beszélt, aztán empátiáról, gyermekközpontúságról. Reményét fejezte ki, hogy nem hagyom ott őket pár hónap múlva, igaz, a fizetés, hát az olyan, de újból ecsetelte a pálya szépségeit.

Első munkanapomon újra kétségek gyötörtek, valóban alkalmas vagyok-e erre a feladatra. A kolléganő kedvesen fogadott, a fiúk, akik otthon voltak, inkább eltűrtek. Az előzményekhez hozzátartozik, ez a gyermekotthon három héttel korábban nyílt meg, az ott dolgozóknak ennyi előnyük volt, néhányuknak pedig szakmai ismeretei is, nem úgy, mint nekem. Ők úgy, ahogy már ismerték egymást, és a fiúk is elfogadták őket, sőt utólag úgy érzem, én mint újonc a régieket még elfogadhatóbbá tettem, és hirtelenjében én lettem minden rossz megtestesítője a fiúk szemében. Első munkanapom különös események nélkül telt, leszámítva azt a csalódást, amit a fiúk viselkedése miatt éreztem. A kolléganő, aki már azelőtt is ilyen területen dolgozott, nagyon sok jót mondott, a kudarcokra és azok elviselésére felkészített. Úgy érzem, az első nap, majd az első hetek olyasmit is észrevetettek velem, amit addig nem tartottam fontosnak. A múltat felidézve elismerem, az akkor történteknek még ma is hasznát látom. Azóta észreveszem, a környezetemben sokan élnek át „első napot” vagy „első hetet”, és ha nem is teljesen, de bele tudom élni magam a helyzetükbe, kezdem átérezni, hogyan viszonyuljak hozzájuk.

Szomorú számomra, hogy a mai napig sokan elhagyják a pályát, emiatt sokszor találkozom új kollégákkal, és van módom érzékelni a beilleszkedési nehézségeiket. Az újonnan érkező gyerekeknél tudom leginkább kamatoztatni összegyűjtött tapasztalataimat. Összegezve saját beilleszkedési gondjaimat, hátrány volt, hogy három héttel később kezdtem, mint munkatársaim, nem volt részem képzésben, aztán az új munkahely, az új környezet és a számomra teljesen ismeretlen gyermek- és ifjúságvédelem. Ezeket a hátrányokat vagy beilleszkedési zavarokat nyolc hónap alatt dolgoztam le, egyre többször örömmel mentem be, és örömmel is távoztam. Nem értek egyet azzal, hogy a gyermekneveléshez mindenki ért, azzal meg végképp nem, hogy hagyni kell a gyerekeket, majd felnőnek, s amit akarnak vagy fontosnak tartanak, úgyis megtanulják.

Marcus Fabius Quintilianus római író nagyon fontosnak tartotta a nevelést, bár úgy gondolta, a császári Róma családjai körében a gyermek már otthon bűnt tanul. Azok az emberek, akik rendes családi környezetben nevelkedtek fel, gondjaikat, beilleszkedési nehézségeiket könnyebben oldják meg, mert van biztos hátterük: a családjuk. Herczog Mária a következőket írja: „Az a kettősség, hogy a gyerek a családjához tartozik, mintákat, modelleket kap, készségeket, képességeket örököl, egy adott társadalmi, gazdasági, kulturális miliőbe születik, illetve abban nő fel, másrészt az intézmények és a közösség befolyása alatt is áll, mindig is foglalkoztatta a szakembereket.” Ha csak az „újítókra” gondolunk – Pestalozzi, Montessori, Dewey, Ellen Key, Makarenko, Freud, Ferenczy, Bettelheim stb. –, ők is minduntalan beleütköztek abba a kérdésbe, melyik hatás és milyen módon meghatározó, alterálható, kompenzálható.

A fenti sorok is azt bizonyítják, hogy a gyermekek nevelése nem egyszerű folyamat. A gyermekvédelemben a nevelés közösségi aspektusai egyre természetesebben a társadalmi élet követelményeit tükrözik, hiszen funkciói is ebből a követelményrendszerből táplálkoznak. Elmondható, hogy a mai korszerűsítési követelmények teljesítése ebben a gyermekvédelem-építési folyamatban az öntevékeny, önálló arculatú, sajátos tevékenységrendszert fejlesztő nevelő közösség funkcióinak kibontakoztatását hivatottak szolgálni. Nem könnyű átélni a változásokat. Sok esetben szocializációs zavarként vagy beilleszkedési nehézségként éljük át, hogy a társadalmi élet közösségi jellemzőinek fejlődése a hagyományos funkciók mellett, fokozatosan felváltva azokat, újakat kíván. Az önállóság, öntevékenység, határozott elvi állásfoglalás, és jó dolog, hogy engedik gondolkodni az embereket, ugyanakkor kételkedő is a dolgozó, ha véleményéről semmit sem mondanak.

Objektív okok, társadalmi fejlődésünk ellentmondásai s az átszervezés tapasztalatainak egyenetlen befolyása a személyiség fejlődésére, a felvetődő problémákra csak részben adnak választ. Nem adhatnak feleletet olyan kérdésekre, amelyek a közösség nevelési funkcióinak értelmezésével, a közösségek nevelési potenciáljainak értékelésével függnek össze. Ezek közt nagy szerepet kap a közösségben végzett tevékenységnek, ezek értelmezésének és hatékonyságának érvényesítése. Mára már elértük, hogy a gyermek- vagy lakásotthonok különböznek egymástól, ez köszönhető az otthonvezetőknek, valamint az ott dolgozó közösségnek. A jó vezető és jó közösség átsegíti a beilleszkedési problémával küszködőt.

A gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozó szakembereknek oda kell figyelniük magukra, nem azért, mintha nekik többször támadnának beilleszkedési zavaraik vagy lelki gondjaik, hanem mert számukra a saját személyiségük a munkaeszközük is egyben. Aki ezen a pályán marad, annak az elméleti, szakmai ismereteken túl saját lelki egészségét is meg kell őriznie. Mindez azért fontos, mert munkájukon keresztül értékeik, életvezetési, problémamegoldási és egyéb jellemzőik, személyiségük harmóniája vagy diszharmóniája modellértékűvé válhat a gyerekek vagy fiatalok számára. Segítőként kapcsolatban lenni másokkal főként azt jelenti, hogy állandó válaszkötelezettségnek vagyunk kitéve, hiszen nem hagyhatjuk figyelmen kívül és reagálás nélkül a gyermekek tevékenységét, kérdéseit, érzelmeit, mondanivalóját.

Ha képesek vagyunk az empátiára, átérezzük azt, amit a gyermek vagy fiatal átél. Az érzések valódi átélése azt jelenti, hogy állandóan foglalkozunk a problémával, ez pedig egy idő után elvezethet a kifáradáshoz, kiégéshez. A kiégéssel, fásultsággal járó jelenségek nem feltétlenül azt jelentik, hogy alkalmatlanok vagyunk, vagy hogy abba kell hagynunk a munkánkat. A sikerek újra feltöltik az elfáradt dolgozót, és a továbbiakban kedvet teremtenek a munkához. Mindez saját tapasztalatom, hiszen sok kudarc ért, sok munkatársam távozását kellett végignézem. Sokszor éppen azok hulltak ki a leghamarabb, akik nagy lelkesedéssel, tenni akarással vágtak bele a munkába. Sokan azért nem tudtak vagy nem is akartak beilleszkedni, mert úgy érezték, nem veszik komolyan őket, nem törődnek képzésükkel; túlterhelnek, túlóráztatnak, a minisztériumok ide-oda dobálnak bennünket. A megbecsülésről, elismerésről ugyancsak elfeledkeznek, és hallottam nevelő, gyermekfelügyelő, otthonvezető néha még igazgató sárba tiprásáról is.

Lehet-e szeretni mindezek után ezt a hivatást? A válaszom az, hogy lehet. Mi, akik e területen dolgozunk, segítünk másokon, és minél jobb segítők vagyunk, annál rugalmasabban tudunk alkalmazkodni a ránk bízottak igényeihez. Nagyon sokszor vágyainkat, igényeinket átmenetileg háttérbe szorítva, a másik egyént helyezzük a középpontba. Ez nagy energiát igényel, ami hosszú távon felőrli erőnket, sőt még tartalékainkat is. A sikerek és a család segíti át az embert a nehézségeken. Egy harmonikus család képes tolerálni a viselkedések és a vélemények széles skáláját, és a családtagok nagy mozgásszabadsággal rendelkeznek. Jó lenne megállítani a pályaelhagyókat, mert az intézetbe kerülő gyerekek számára a környezetváltás, intézményváltás, a nevelő személyek gyakori változása értelemszerűen személytelenséggel, kialakuló kötődésképtelenséggel jár együtt. Igaz, csak évtizedekkel később merül fel a probléma, és szinte kijavíthatatlan hatásait már régóta ismerik.

A másik nagyon figyelemreméltó gond az, hogy a tanított elméletek és a gyakorlat összeillesztésére alig van példa. A gyermekvédelemben dolgozók egyre inkább úgy érzik, nem bírják a sorozatos kudarcok terhét elviselni. Ma a tizenéves, sokproblémás serdülők alkotják a gyermekvédelemben lévők nagy részét, és ezzel a problématömeggel szembesülve még inkább szembetűnő a tehetetlenség. Tény, hogy a gyermek- és ifjúságvédelem célja a veszélyeztetett gyermekek megfelelő szocializációjának segítése, szükség esetén átvállalása. Az is tény, ha a gyermekvédelemmel foglalkozunk, akkor találkozunk a pedagógia szinte valamennyi problémájával. A gyermekvédelemben kimutatható a családi, az óvodai, az iskolai és az iskolán kívüli nevelés korábbi sikertelensége. Ezek hátterében azonban számos olyan dolog áll, amely kedvezőtlenül befolyásolja a gyermek személyiségfejlődését és a pozitív nevelési hatásokat. A gyermekvédelem fő feladata tehát a nevelés sajátos eszközökkel történő segítése.

Ma Magyarországon a humán területre nem a legmegfelelőbb emberek kerülnek, az intézményrendszer sajátos mechanizmusa szelektálja az értékeket. Nagyon kevés tér és lehetőség jut azoknak, akik érdemi módon akarnak e területen dolgozni. Sok esetben az egyénnek kell változnia a környezeti stabilitás érdekében. Az energikus, küzdő, dolgozni akaró, újításokat bevivő pedagógust támogatni kell a beilleszkedésben. Sajnos ma ez nem így működik. Tapasztalatom alapján a nevelőmunkát fenyegető veszély a rutintalanság, valamint a lelket és fogékonyságot tönkretevő közöny. Nem szabad elfelednünk, hogy a gyerekek nem egyszerű tárgyai a nevelésnek, hanem alanyai, munkatársak önnön nevelésükben. Akarata ellenére, tevékeny közreműködése nélkül senkit sem nevelhetünk. A nevelés folyamatában fiaink vagy együttműködnek velünk, vagy ellenállnak. A gyermek belső késztetéséből fakadó pozitív motivációs bázison nyugvó, minden oldalú tevékenysége nélkül nincs eredményes nevelés. A gyerekeket érdekeltté kell tenni saját nevelődésükben, érezzék, hogy az otthon értük van, a nevelő velük van, érezzék, hogy bíznak bennük, számítanak rájuk, aggódnak értük, és haragszanak is rájuk, ha azt érdemlik. Ezek az érzelmi tényezők az emberi lét és az emberré nevelés nélkülözhetetlen feltételei.

Makarenko azt mondta: „Nem nehéz az embereken segíteni, ha póz nélkül és közvetlenül közeledünk hozzájuk – és milyen sok élet tragédiájának az oka mindössze annyi, hogy: ťnincs egy emberemŤ.” Sokszor látom a fiúk szemében, hogy nincs meg a felnőttek közül az emberük, és ez nagy baj. Ha nincs bizalom, akkor eleve ki van zárva az együttműködés, és anélkül nem lehet előre haladni.

A gyerekek beilleszkedési nehézségei

Az átmeneti otthonból kerülnek hozzánk a fiúk. Ott csak néhány hetet, hónapot töltenek. Véleményem szerint az átmeneti otthon mostani formájában egyáltalán nem alkalmas az új állami gondozott feszültségeinek oldására, bevezetésére a további nevelőotthoni vagy lakásotthoni életbe. Murányi-Kovács Endréné már 1985-ben megírta, hogy nem jók az átmeneti otthonok, és kifejtette az okokat is: „olyan gyorsan jönnek-mennek a gyermekek, hogy a nevelőknek idejük sincsen empátiás viszonyulás kialakítására, másrészt a ťnagy vagányokŤ – a 16-17 éves fiúk és lányok – fegyelmezetlen, durva viselkedése visszariasztja őket a növendékekkel való foglalkozástól”. Majd így folytatja: „Meg kell állapítani, hogy hasonló élmények a már előzőleg is sérült gyermekekben további súlyos szorongásokhoz további neurotikus tünetek megjelenéséhez vezethetnek. A Gyiviben a veszélyeztetett gyermekek még veszélyeztetettebbekké válnak. Vajon szükségszerű-e, hogy a több tízezer állami gondozottat sújtó folyamat generációkon át, gépiesen ismétlődjék?”

A kérdés most is aktuális. El kell ismerni, 1985 óta e téren érdemi változás nem történt.

A nagy szavak napról napra elhangzanak politikusaink szájából. Herczog Mária így vall erről: „A gyermekvédelem sehol sem választható el a mindenkori politikai, ideológiai áramlatoktól, de Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon a nem organikus fejlődés következtében ez fokozottan igaz.”

Úgy tűnik, az elkövetkező évek sem fogják az igazi töretlen fejlődés útjára állítani a magyar gyermekvédelmet, és félő, hogy a 21. század sem lesz az Ellen Key által megálmodott „Gyermekek évszázada”.

Az átmeneti otthonok többsége ugyanolyan, mint amilyen volt, vannak civil kezdeményezések, például a „Fészek Egyesület” által működtetett átmeneti gyermekotthon. Felkészült szakemberek jól végzik munkájukat, lehet tanulni tőlük.

Az átmeneti otthonból tehát a még jobban megfélemlített gyermek a gyermek- vagy lakásotthonba kerül, s ha kifogja, hogy az első napja sem indul jól, mert éppen egy olyan beilleszkedési nehézségekkel küzdő felnőtt van szolgálatban, akkor bizony jön a kudarcok sorozata a felnőtt és a gyerek részéről is. Hirtelen a gyerekek ott találják magukat egy számukra ismeretlen, bonyolult szövevényben. Az én esetemben 14-24 éves fiúkról van szó. Ezek a fiúk három nagy csoportba oszthatók:

• csalódott, kritikus, de beilleszkedésre és megfelelő munkavégzésre vagy tanulásra törekvők;
• a nehézségektől megtorpanók, letörtek, magányosak;
• alkoholista, deviáns haveroktól sodortatott, munkakerülők.

A gyermekek befogadását céltudatosan kell felépíteni, amit ma leginkább civil kezdeményezésekben lehet tapasztalni. A gyermeknek kell a középpontban állnia. A céltudatos befogadás mindennekelőtt többletmunkát jelent a nevelők számára, gyakran a mindennapok szervezésére összpontosítanak, és így sok esetben a részletek háttérbe szorulnak.

Én mindig megpróbálom az új lakó jöttére az otthon lakóit is felkészíteni, a lakóközösségbe való integráció fontos folyamat mindenki számára, hiszen a gondozás további lépéseihez ez adja meg az alapot. Az új növendék megérkezésével nagy változás áll be az otthon életében is, ugyanis megbontja az addig megszokott egyensúlyt, vagyis konkurenciát jelent, a régiekre kevesebb ideje jut a gondozónak, emiatt sokszor előfordul, hogy az új gyermekkel szemben rejtett aknamunkába kezdenek.

Egy új fiú megérkezése általában az érintettek ügye, a gyermeké, az otthonban lakóké, nevelőé, gyermekfelügyelőé és gondozóé. Problematikusabb esetekben az otthonvezető és az illetékes szakmai vezető is jelen van. A lelkiekben nagyon sérült gyerekek, a legveszélyeztetettebbek a beilleszkedés szempontjából a gyengén és az igen gyengén beilleszkedők között foglalnak helyet. Az is tény, hogy a veszélyeztetettség nem közvetlenül és nem azonos módon hat, az alkalmazkodás sikerét vagy kudarcát egyéb apró összetevők is befolyásolják. Az eredményes beilleszkedés Kósáné Ormai Vera szerint legalább két tényezőből tevődik össze: „Az egyik, hogy mennyire felel meg a gyerek a követelményeknek, milyen mértékben képes együttműködni nevelőjével (társaival) saját fejlődése, nevelődése, tanulása érdekében. A másik, hogy elfogadják-e őt társai, van-e szerepe, tekintélye a csoportban, élvezi-e a többség – de legalább néhány gyerek – rokonszenvét, bizalmát, szeretetét.” Az is megállapítható, hogy a harmonikus beilleszkedésnem csupán külsőleges szempontból minősíthető. Legalább olyan fontos összetevője az a szubjektív állapot, ahogyan a gyerek megéli helyzetét. Igazán eredményes beilleszkedésről akkor beszélünk, ha társai nemcsak elfogadják, hanem ő maga is jól érzi magát a gyerekek között. Sajnos tudok néhány olyan esetet, hogy a gyerek elismert a pedagógusok részéről, de társai másképp ítélik meg. Nagyon sok esetben az objektív és a szubjektív összetevők közötti diszharmónia észrevétele alig mutatható ki. Ezt csak a gyerekre igazán odafigyelő, megfelelő empátiás képességű nevelő észleli. A nevelőnek nemcsak a csoportközösség egészét kell szem előtt tartania, hanem az egyes gyermekek egyéni problémáit is. Fontos a tanulás és beszélgetések mellett a gyermekekkel közösen végzett munka, így szabad idejük tartalmasan és hasznosan telik. Minden felnőtt dolgozónak, aki gyermek- vagy lakásotthonban dolgozik, tudatában kell lennie annak, hogy egy-egy gyermekre olykor egész életre kiható pozitív, illetve negatív hatást tud gyakorolni. A gyermekotthonok mindennapi életének és rendjének az otthonosságot kell megvalósítani.

A gyermekek életre való nevelése, valamint az életbe való beilleszkedése szempontjából fontos, hogy az otthonon kívüli emberekkel is megismerkedjenek. Ezek a kapcsolatok azonban csak akkor eredményesek, ha tervszerűek, ha a gyermekek számára tartós élményeket (közösségieket és egyénieket) jelentenek. A nevelőotthoni pedagógiának az általános nevelésen és képzésen kívül elsősorban arra kell irányulnia, hogy a gyermek korábbi életében elszenvedett környezeti ártalmak gyakran súlyos hatásait korrigálja. Ha a gyermek a családban rossz közösségben élt, otthonainkban jó közösségre kell találnia. Ha családjában kedvezőtlenül alakult kapcsolata a testvéreivel, csoportjában segítenünk kell a jó pajtási viszonyok kiépítéséhez. Ha szókincse szegényes, többet kell vele foglalkozni és beszélgetni. Vagyis olyan feltételeket kell nyújtani számára, amelyek korábban hiányoztak az életéből. Az ideges gyermek például mindenkivel szemben bizalmatlan, ezért a nevelő hosszú ideig bizalmat kell előlegezzen neki. A gyermek iránti bizalom, a kockázatvállalás és a bátorság hassa át és vezérelje a nevelő pedagógiai munkáját; neveljék a gyermekeket önállókká, szabadokká, egymást segítőkké és megértőkké.

A beilleszkedés arról is szól, hogy a gyermekotthonnak el kell fogadtatnia magát az utcabeliekkel is. A Nyárád utcában, ahol dolgozom, az utca lakói az utóbbi időben kicserélődtek, jó néhány idős ember eltávozott az élők sorából, és új lakók kerültek az utcába. Az is igaz, a Nyárád utcai gyermekotthonban a gyerekek is cserélődtek. Gyermekotthonunk kétemeletes családi ház, teljesen egybeolvad az utcában lévő házakkal. A környéken lakók megelégelték Józsefünk többszöri hangos zenehallgatását, aláírást gyűjtöttek a bezárásunkra vagy megbüntetésünkre. A levél megérkezett hozzánk is. Igazgatónőnk azonnal szorgalmazta, hogy a gyermekotthon diákönkormányzati vezetői hívjanak össze gyűlést estére, melyen lehetőleg mindenki legyen jelen. A fiúk a klubszobában gyűltek össze. A diákönkormányzat elnöke közölte, hogy a szakmai igazgatónő kérésére hívta össze a gyűlést.

Tarné Csehák Hajnalka szakmai igazgatónő röviden elmondta a levél tartalmát, melyben a fő ok a hangos zenehallgatás. A fiúk csendben ültek. A levél felolvasása után először az elnök fordult Józsefhez és higgadtan közölte vele: – Látod, ez miattad van. Gondolkozz el, én tanfolyamra járok, elmúltam 18 éves, mi lesz velem, ha bezárják az otthont.

Aztán sorra a többiek is kifejezték felháborodásukat.

A szakmai igazgatónő ekkor azt javasolta, hogy egyik estére hívják meg a környék lakóit, és akkor a fiúk bemutatkoznak, ha akarják, elmondják, miért kerültek be az otthonba, ki mit csinál, és ha úgy gondolják, kérjenek bocsánatot. Az arcok pirosak lettek. Az egyik fiú meg is kérdezte: „Akkor még van esélyünk?”

– Hát persze hogy van, ez csak rajtatok múlik – mondta a szakmai igazgatónő.

A fiúk lázasan gondolkozni kezdtek, aztán másnap meghívókat hordtak szét a környék lakóinak. Voltak, akik nem reménykedtek semmi jóban.

Végül eljött az a bizonyos este. A harminc aláíróból nyolcan jöttek el. A fiúk bemutatkoztak, elmondták, ki miért került be az otthonba, és jelenleg mit csinálnak. Nem készítettük fel őket, nem akartuk, hogy mesterkélt legyen a találkozás és a bemutatkozás. Volt olyan fiú, aki alig tudott bemutatkozni, de voltak talpraesettek is. Az egyik fiú, Lázár, felállt és mielőtt bemutatkozott volna, megköszönte a környék lakóinak, hogy eljöttek, majd elmondta élettörténetét. A beszélgetésben az utcabeliek is elmondták, mit sérelmeznek, majd a fiúk megmutatták szobáikat, az otthont. Az összejövetel jól sikerült. A távozáskor megbeszéltük, hogy együtt karácsonyozunk. A fiúk hihetetlenül boldogok voltak. Elkezdődött valami, ami fontos az otthon és a Nyárád utca életében is. A gyermekotthon kitárulkozik, kapcsolatot épít, beilleszkedik, beépül a város, az utca életébe. A nevelők feladata is könnyebb lesz, mert most már az utca lakói akarva-akaratlan is nevelik a fiúkat. Az emberformálás nehéz munkájából most már az utca lakói is kiveszik a részüket. Mindehhez kellett egy bátor szakmai igazgatónő, aki nem ijedt meg a feladattól, hanem úgy gondolta, itt az alkalom a nyitásra, itt az alkalom hasznot kovácsolni a rossznak induló dologból. Igazán jó akkor lesz, ha a fiúk komolyan veszik magukat, és igyekeznek megtenni mindent annak érdekében, hogy a kezdődő jó kapcsolat még jobb legyen. Elhatározták, karácsonyra műsorral készülnek, amivel a szomszédokat is meg akarják lepni. Sikerült egy beilleszkedési nehézséget legyőzni. Az élet megy tovább, mindenki csinálja a dolgát, de a környék csendes, nem kell rászólni Józsefünkre, úgy látszik, valamit megértett. Amit sok-sok beszélgetéssel nem értünk el nála, végül is normális emberhez méltón is tud zenét hallgatni.

Közeledett Mikulás napja, és Lipkáné Vakula Mária otthonvezetőnő úgy gondolta, megkér egy szomszéd férfit, öltözzön be Mikulásnak. Nagy örömünkre boldogan vállalta a feladatot. A fiúk nem tudtak semmit. December ötödike estére diák-önkormányzati gyűlést hívtunk össze. Gondjaikról beszéltek, mikor egyszer csak betoppant közéjük a Mikulás. Mindenki meglepődött, de aztán az ajándékosztás után a Mikulás átvedlett szomszéddá, és elkezdett saját fiatalságáról, majd családjáról beszélni, s közben a fiúkat is kérdezgette. A fiúk körégyűltek, nagyokat kacagtak, s a szomszéd Boros György mesélt. Hol dicsérte, hol kritizálta a fiúkat, de ők nem háborodtak fel, csillogó szemmel lesték a szavait. A szakmai igazgatónő és az otthonvezetőnő is örömmel nyugtázta, hogy a Mikulás-napi ajándékozás legnagyobb sikere a szomszéd. Ilyenkor jó nevelőnek, gyermekfelügyelőnek, gondozónak lenni, mert a pedagógus minden gondját-baját feledteti, hogy ezek a fiúk ilyenek is tudnak lenni.

Boros Györgyre illenek Makarenko szavai: „Mindaz megvolt benne, ami nekünk kellett: fiatalság, nagyszerű fellépés, hihetetlen edzettség, komolyság és jó kedély, de semmi olyasmi, amire nem volt szükségünk: nem pózolt a fiúk előtt és nem hajlott semmiféle kapzsiságra.”

Szomszédunk nem tudta, hogy a nevelés módszerei a nevelés céljától is függenek, és ennek mindenre kiterjedő, átfogó módszere a közösségi nevelés. A lényeg, olyat csinált, ami hasznos. A nevelési módszerlényegében a gyermeki tudat kialakításának, a gyermeki tevékenység ösztönzésének vagy fékezésének, a gyermeki élet megszervezésének és a gyakorlati élet ellentmondásai leküzdésének olyan eljárása, amely a reális társadalmi viszonyokból fakad, a közvéleményre támaszkodó erkölcsi, eszmei-világnézeti elemeket foglal magában, és a magatartás belső motivációjává válik. Tudjuk, hogy a közösségek a mindennapi élet és élmények hatására a személyes kapcsolatokban, a közös beszélgetésekben forrnak össze. Azt sem szabad felednünk, hogy a pedagógiai tudatossággal megszervezett közösségek nagy szerepet töltenek be az erkölcsi-társadalmi tapasztalatok felhalmozásában, a szokások kialakításában. Fontos még a közösség nevelő hatása, ugyanis a közösség tevékenysége során konkrét élethelyzetekben szervezetten, folyik valamilyen erkölcsi-társadalmi minta megteremtése, átadása. E viselkedésminták, cselekvésmódok szokásszerűvé, személyiségvonássá válnak, vagyis szükségletté, magatartást szabályozó tényezővé alakulnak. A nevelési folyamat lényege a gyerekek életének, tevékenységének pedagógiailag céltudatos megszervezése és fejlesztése a közösség keretei között. Az a jó nevelés, amikor úgy sikerül megszervezni egy közösségi tevékenységet, hogy a nevelők tudatosan törekszenek megvalósítani a neveltek széles körű tapasztalatszerzését, és biztosítják a gyakorlás lehetőségét, ami a kialakuló személyiségjegyek megszilárdítását jelenti. A helyes meggyőződés kialakításához és ahhoz, hogy a meggyőződés helyes cselekvésben és magatartásban realizálódjék, elengedhetetlen, hogy a nevelési folyamat teljességében valósuljon meg. Tapasztalatból tudom, a nevelőmunkát fenyegető legnagyobb veszély a rutintalanság, a lelket és fogékonyságot tönkretevő közöny. Nem mindenki érti meg egyformán a problémát. Van, aki talán túlságosan is hozzászokott, hogy a nehézségeket a gyereken belül lássa, és „problémás gyerekről” beszéljen, föl sem tételezve, hogy a felnőtt is hibás lehet.

Thomas Gordon szerint fontos, hogy a két alaphelyzet különbségét jól értsük. „Ha a probléma a szülőé (felnőtté), ennek egyértelmű belső jelei vannak: el nem fogadást, bosszúságot, frusztrációt, haragot érez; feszültsége nő, az egész helyzet kényelmetlenné válik, és nem tetszik neki, amit a gyerek éppen csinál.” A felnőtt problémájára Gordon szerint háromféle megoldás kínálkozik:

• megpróbálhatja közvetlenül a gyereket megváltoztatni;
• megpróbálhatja a környezetet megváltoztatni;
• megpróbálhatja önmagát megváltoztatni.

Nem könnyű beilleszkedni, vagyis szocializálódni. Az a jó, ha a szocializációs folyamatot sikerül zökkenőmentesen alakítani. A szocializáció az egyik meghatározás szerint az a folyamat, amelynek során az emberi személyiség kialakul. A gyermekotthonban a nevelőmunka fontos része a gyermekkel való bánás. Lényeges, hogy milyen a kapcsolat a gyerek és felnőtt között, hogyan ösztönzi, támogatja, irányítja, hogyan követel. Ezek határozzák meg érzelmeiket, erkölcsi tudatukat. Hogy mindezt megvalósítsák, ahhoz a pedagógusnak nagyon jól kell ismernie a növendékét. Valóban elindultunk a fejlődés útján, hiszen az 1995. évi LXI. törvény, mely a büntető törvénykönyvet módosította, lehetővé tette, hogy az előzetes letartóztatás a fiatalkorúak esetében javítóintézetben is végrehajtható legyen. Ennek az a célja, hogy a fiatalkorúakat emberségesebb körülmények között helyezzék el, és ne a büntetés, hanem a nevelés legyen az az eszköz, mely visszatartó erővel hathat további életútjukra, s elősegítheti a társadalomba való visszaillesztésüket. E törvényt azért is tartom jónak, mert a mai társadalmi helyzetben sokszor kényszerítve van a kiskorú a bűncselekmény elkövetésére, majd beleszokik, és csakis a nevelés segíthet rajta, nem pedig a büntetés.

A társadalmi környezet zavarai közé tartozik a munkanélküliség, melynek adekvát kezelésére a családok gyakran ma is felkészületlenek. A munkanélküliség számos társadalmi csoportot, leginkább a képzetlen embereket teszi versenyképtelenné. A munkanélküliség, a leszakadás, a peremhelyzet a személy önbecsülésének elvesztésével jár együtt, és ez negatív tényezőként működhet, vagyis deviáns magatartást idézhet elő. Köztudott, hogy a deviancia és a periferikus társadalmi helyzet összefonódása az erőszaknak és a vagyon elleni bűncselekmények terjedésének kedvez. A személyiség- és beilleszkedési zavarok a gyermek- és serdülőkorra egyaránt visszavezethetőek. Az állami gondozottaknak nem volt hol megtanulniuk az önnön sorsuk feletti döntéseket, ezek mérlegelését. Tapasztaltabbak, mint az átlagos családokban felnőtteké, hiszen sok mindent megéltek a családban, a gyermek- vagy lakásotthonokban, másfelől viszont nagyon szűk a látókörük, ha azt nézzük, milyen tapasztalatoknak kellene felhalmozódniuk az önálló felnőttélet irányításához. Valójában a sok tapasztalat tapasztalatlanság egyben. Sajnos ez nehezíti, konfliktusokkal terheli a mindennapi életmenetbe való beilleszkedést, és védtelenebbé teszi a volt állami gondozottakat a különböző deviáns hatásokkal szemben.

Összegezve elmondhatom: ha apró lépésekben is, de előre haladunk. Sok esetben nemcsak az anyagiakon múlik a fejlődés, hanem szemléletváltáson, és a szemlélet megváltoztatása sok esetben még nehezebb, mint az anyagiak előteremtése. Tizenegy éve dolgozom a gyermekvédelemben, és ez idő alatt körülbelül harmincöt kolléga távozott el e pályáról. Ez nagyon sok mindent elárul. A folyamatos reformok, a követelmények, a meg nem becsülés és a szakképzetlenség is mind-mind oka ennek. Az örömök és sikerek egyaránt a pályán tudják tartani a még maradókat. Többek között jelenlegi kollégáimat: Szűcs Józsefnét, Kurcz Ádámnét, Kovács Ilonát, Nyírő Lászlónét, Raksányi Gézát, Fazekas Istvánt, Barna Györgyöt és Kurinyecz Imrét. Sohasem feledem Tomanek Sándornét, aki útjára indította a Nyárád utcai otthont, és Sebestyén Bélát. Köszönöm a sok-sok fiúnak, akik megállták helyüket az életben, köszönöm nekik, hogy még mindig nagyon szeretem ezt a hivatást, és a kudarcok ellenére is nagyon tudok örülni. Társadalmi helyzettől, világnézettől és vérmérséklettől függ, ki-ki hogyan ítéli meg a mai helyzetet, melybe be kell illeszkednünk. Elfogadom, hogy az egyének és a közösségek sok tekintetben jobb helyzetben vannak, mint régebben, de ez szerintem nem azt jelenti, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Irodalom