A 437 ezer nyomában

Gábor Zita emlékére

Az elgondolás

Az elmúlt két évben (2005, 2006) az érdeklődő diákok számára már szerveztünk egyhetes programokat a Holokauszt Emlékközpontban (Budapest, Páva utca 39.) azzal a céllal, hogy megismerjék a holokauszt eseményeit. A témák és a meglátogatásra szánt helyszínek a vészkorszak budapesti eseményeihez kapcsolódtak. Az volt az alapkérdésünk – ahogy ezt az Új Pedagógiai Szemlében 2005 novemberében megjelent írásunkban felvetettük –, hogy érdekli-e a holokauszt a diákokat annyira, hogy szabadidejükből is készek áldozni a tanulmányozására, vagy csupán néhány megszállott tanár igyekszik rávenni őket arra, hogy foglalkozzanak a témával. Az akkor leírtakat csak megerősíteni tudjuk: a tanulókat (és tanáraikat) érdekli, foglalkoztatja a téma, készek időt, energiát szánni arra, hogy kísérletet tegyenek a történtek megismerésére és értelmezésére. Másfelől szerettük volna azt is bemutatni, hogy a holokauszt nem csupán Auschwitzban, „egy másik bolygón” történt, hanem Magyarországon, azokban a városokban, tereken, utcákon, ahol ma is mindennap járunk.

A két program után úgy gondoltuk, hogy a budapesti helyszínek mellett szükséges lenne tanulmányozni azt a mára már teljességében – sajnos – eltűnt világot is, amely a magyar vidéket jellemezte 1944 előtt. Ezért elhatároztuk, hogy 2007 nyarán olyan egyhetes programot szervezünk, amelynek keretében a Holokauszt Emlékközpont „Jogfosztástól népirtásig” című állandó kiállításához, az ott megjelenő családtörténetekhez kapcsolódóan ellátogatunk Magyarország különböző tájain található eredeti helyszínekre. A projektnek „A 437 ezer nyomában” címet adtuk, utalva ezzel az 1944 tavaszától Magyarországról elhurcolt emberek számára.

Az előkészületek

A programtervezetet négy alapelv mentén alakítottuk ki. Az első: a helyszínek kapcsolódjanak az emlékközpont állandó kiállításának szereplőihez, az ott előforduló családok és személyek történeteihez. A második: úgy összeállítani a programot, hogy minél több helyszínre eljuthassunk a diákokkal. A harmadik: úgy pályázni támogatásokért, hogy lehetőség szerint a résztvevők ingyenesen vagy valamilyen jelképes összeg fizetésével vehessenek részt a programon. A negyedik: minden napra olyan személyeket hívjunk meg, akik az adott téma szakértői.

Az első pontnak megfelelően kiválasztottuk azokat a családokat, szereplőket, történéseket, amelyekhez a programot kapcsolni terveztük. Meg kellett határoznunk, hogy mely településekre menjünk el, vagy hogy hány autentikus helyet tudunk egy nap alatt meglátogatni, hiszen a költségek és a mozgékonyság miatt azt terveztük, hogy minden este visszatérünk Budapestre. Így tudtuk biztosítani, hogy mindennap más régióba utaztassuk a résztvevőket. A magyarországi ortodoxia kutatására Miskolc és Mád tűnt alkalmas helyszínnek. Úgy gondoltuk, hogy a strasshofi vonatok történetével az ország déli részében, Szegeden és Orosházán fogunk foglalkozni. A nyugat-magyarországi erődítések történetét Győrben, Mosonmagyaróváron, Hidegségen, Balfon és Sopronban terveztük áttekinteni. Singerék történetének helyszínei adottak voltak, hiszen Bonyhádról a pécsi gettóba hurcolták őket, majd onnan Auschwitzba. A záró nap programjába beillesztettük a felújított lovasberényi zsidó temetőt, Székesfehérvár zsidó emlékhelyeit és a komáromi Csillagerődöt. A záró megemlékezés helyszínéül a tatabányai Holokauszt Emlékparkot választottuk.

Ahhoz, hogy a résztvevők – diákok és tanárok – számára a program ingyenes legyen, mindenképpen pályáznunk kellett támogatásokért. A Holokauszt Emlékközpont mint anyaintézmény lehetőségeihez mérten támogatta – anyagilag is – a programot, de a teljes finanszírozás megoldhatatlan volt házon belüli forrásokból. Pályázatot írtunk és nyújtottunk be a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítványhoz (MAZSÖK) és az International Task Force-hoz (ITF) is. A tervezett és kért összeg nagyobbik felét így megnyertük, így bátran belevághattunk a program részletes kidolgozásába. Nyilvánvalóan ez nemcsak a tartalommal való megtöltést, hanem a gyakorlati tennivalókat is jelentette. Naponta hideg ebédcsomagot is tudtunk biztosítani a résztvevőknek, így a program sokkal gördülékenyebbé vált, hiszen nem kellett időt szakítani a napi ebédeltetés megszervezésére. A jelentkezőknek csupán egyszeri 500 Ft-os regisztrációs díjat kellett fizetniük a programban való részvétel feltételeként.

A csillagtúra előkészítését a szakemberek felkérésével folytattuk. Miskolcon ismertük az ortodox közösség egyik nagyon aktív tagját, Szlukovinyi Pétert, aki készséggel elvállalta a túrázók kalauzolását a városban. Mádon Fehér Barnabást, a barokk zsinagóga gondnokát kerestük meg, hogy legyen segítségünkre. A második napra tervezett szegedi látogatáshoz a térség és a téma legavatottabb ismerőjét, dr. Molnár Judittörténészt kértük fel. Mivel a strasshofi deportáltak egy része Orosházáról származott, ezért a helyi Szántó Kovács Múzeum munkatársaival is kooperáltunk. Rózsa Zoltán igazgató és Csepreginé Judit készségesen vállalták az együttműködést, noha más jellegű táborozók is éppen akkor tartózkodtak a múzeumukban. A szerdai napra tervezett, a nyugat-magyarországi erődítési munkákkal foglalkozó programhoz dr. Szita Szabolcsot kértük fel, aki a Holokauszt Emlékközpont vezető történésze. A bonyhádi és pécsi programot két oldalról építettük fel: míg Sommer László, a MAZSIHISZ oktatási igazgatója, aki maga is Pécsről származik, személyes, családi emlékek alapján építette fel a programot, addig Baracs Nóra történelemtanár a helytörténet módszerére építve segített nekünk. A tematikus hetet záró napon a székesfehérvári vezetéstdr. Gergely Anna történész vállalta, míg a komáromi Csillagerődben Botos János történész, a Holokauszt Emlékközpont tudományos titkára kalauzolt bennünket. A záró megemlékezés előkészítésében és a helyszín biztosításában Ferjáncz Krisztina helyi történelemtanár segített.

Nemzetközi figyelem

Fontosnak tartottuk, hogy ne csupán anyagi támogatásra pályázzunk az ITF-nél, hanem olyan határon túli kollégákat és szakembereket is bevonjunk a programba, akiknek az ismeretei, tapasztalatai az adott területen a munkánk minőségét is javítják. Emellett a résztvevők, tanulók és tanárok számára is hasznos lehet, ha találkoznak olyan külföldiekkel, akik hasonló alapelvek alapján dolgoznak, mint mi, akik Magyarországon részt veszünk a holokauszt eseményeinek oktatásában.

Nem csupán az ötnapos programra invitáltuk őket, hanem az előző hétvégére szervezett workshopra is. A műhelymunka célja az volt, hogy kölcsönösen bemutassuk egymásnak az eredeti helyszínek felkeresésére kidolgozott módszereinket. Ezek megvitatása, az elkövetkező napok programjának és módszertanának ismertetése is célunk volt. A külföldi kollégák tehettek és tettek is javaslatokat a programmal kapcsolatban. Ezek közül két kiegészítést bevettünk a résztvevők számára előkészített oktatócsomagba: a holokauszt általános és magyarországi (rövidített) kronológiáját és az idegen kifejezések magyarázatát. Az oktatócsomagot a későbbiekben bemutatjuk.

Három személyt kívántunk meghívni: Otto Rühlt, az ITF Oktatási Munkacsoportján belül a helyszínek meglátogatásával foglalkozó bizottság vezetőjét Dániából. Otto részt vett az előzetes műhelymunkában és az ötnapos „terepgyakorlaton” is. Fontosnak éreztük, hogy Chava Baruch, a Yad Vashem Intézet munkatársa (az oktatás területén a magyar és a román projektekkel foglalkozik) is jelen legyen. Chava csupán az ötnapos program alatt tudott csatlakozni hozzánk. A környező országokból is igyekeztünk kollégát hívni. Robert Skenderovic, a jasenovaci tábor helyén lévő emlékhely munkatársa érkezett hozzánk, sajnos csak a hétvégi műhelymunkán tudott részt venni.

A csillagtúra meghirdetése

Fontosnak tartottuk, hogy a programot hónapokkal a tervezett megvalósítás (hagyományosan július első hete) előtt meghirdessük. Úgy gondoljuk, hogy mind a tanárok, mind a diákok szempontjából elengedhetetlen, hogy időben értesüljenek a lehetőségekről a nyári programok tervezhetősége miatt is. A Holokauszt Emlékközpontban 2007. április 14-én rendezték meg a magyarországi holokauszt-emléknaphoz kapcsolódó, oktatásról szóló szakmai napot. Ennek programjába beillesztettük a Holokauszt Emlékközpont által tervezett nyári táborok, programok (ezeken belül az általunk tervezett csillagtúra) meghirdetését is. Az iskolákat e-mailben tájékoztattuk, és az Emlékközpont honlapján a főoldalra is feltettük a csillagtúra és a többi tábor hirdetését. Emellett a már bevált személyes invitálást is gyakoroltuk. Meghirdettük a programot azoknak a tanítványainknak is, akiket a Bornemisza Péter Gimnáziumban tanítunk, illetve azoknak a diákcsoportoknak és tanáraiknak a figyelmét is felhívtuk a csillagtúrára, akik az emlékközpontba érkeztek, hogy megtekintsék a „Jogfosztástól népirtásig” című állandó kiállítást.

Ennek eredményeként május közepén „megtelt” a 48 főre bérelt autóbusz. Az ezután jelentkezőket sem utasítottuk el, hanem várólistára tettük őket, hogy ha valaki lemondja a részvételt, annak a helyére kerülhessenek. Június végére kialakult a résztvevők végleges listája, közöttük voltak diákok, tanárok, érdeklődő családtagok, zsidó és nem zsidó származásúak egyaránt.

Az oktatócsomag

A csillagtúrát megelőző műhelymunka során a külföldről érkezett kollégák véleményezték az általunk összeállított oktatócsomagot, és kiegészítéseket is javasoltak. Alapkoncepciónk volt ugyanis, hogy a résztvevők kezébe egy olyan „mankót” adjunk, amelynek segítségével képesek elhelyezni a látottakat és hallottakat térben és időben egyaránt. Úgy gondoltuk, és ezt valósítottuk meg később a program során, hogy minden meglátogatott helyszínről közlünk néhány alaptudnivalót, információt. Erre a Randolph L. Braham professzor által szerkesztett és 2007 tavaszán megjelent háromkötetes munka, A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája tűnt a legalkalmasabbnak. Kiválóan foglalja össze az 1941-es határok közötti Magyarországon élt zsidó közösségek történetét, amelyeket a holokauszt tragikuma elért és elpusztított. Ebből a könyvből másoltuk a meglátogatásra szánt településekről szóló részeket, és ehhez csatoltuk a holokauszt vázlatos krónikáját, valamint a felmerülő idegen szavak és kifejezések magyarázó szótárát. Ezt az alapcsomagot egészítették ki a naponta kiosztott visszaemlékezések és emléklapok, amelyek az adott helyszíneken történtek megismerését tették személyesebbé.

Végül, de nem utolsósorban szólunk az útinaplóról is. Ezzel azt akartuk elősegíteni, hogy a tanulók és a tanárok ne csak passzívan, hanem aktív alakítóként vegyenek részt a programban, és véleményüket, meglátásaikat kifejezhessék. Ebben a naplóban a résztvevőknek rögzíteniük kellett a meglátogatott helyszíneket, a megismert személyeket és az előadókat. Választ vártunk arra, hogy mi okozta nekik a legmaradandóbb élményt. Mit tanultak az adott napon? Mi az, ami még kérdésként felmerült bennük? Csatoltunk egy országtérképet is, amelyen a napi útvonalat kellett megjelölniük. Az útinaplókat az adott nap után beszedtük, átolvastuk, és a legjobbakat apró ajándékokkal díjaztuk a program végén. Az elolvasást követően minden résztvevő visszakapta a saját jegyzeteit, de a jegyzeteket a további pedagógiai felhasználhatóság érdekében fénymásoltuk. A program végeztével természetesen mindenki megtarthatta az oktatócsomagot.

Előzetes műhelymunka

A csillagtúra tényleges megkezdése előtt kétnapos szakmai műhelyt tartottunk, amelyen Otto Rühl és Robert Skenderovic is részt vett. A szombati napot dán vendégünk előadása nyitotta meg. Rühl arról beszélt, hogy milyen alapelvei vannak az International Task Force-nak a helyszínek (eredeti vagy éppenséggel nem eredeti) meglátogatása kapcsán. Kiemelte a tanár szerepét a helyszín meglátogatásának előkészítésében. A vezető legyen tisztában azzal, hogy autentikus vagy nem autentikus a hely, ahová elviszi diákjait. Előre kell tisztáznia a célt, amiért az adott helyszínt meglátogatják. Ha van rá mód, érdemes előzetesen felkészíteni a tanulókat. Kiemelte, hogy a helyszínek meglátogatása különleges élménnyel gazdagítja a tanítványokat, amely sokban különbözik a tantermekben tapasztaltaktól. A túrák lehetőséget adnak arra is, hogy a tanulókban mélyebb benyomás alakuljon ki az adott korral és eseményekkel kapcsolatban. Az eredeti helyszíneken lehetőség adódik arra is, hogy a témánkhoz kapcsolódó történelmi, erkölcsi és etikai kérdéseket is megbeszéljük. Fontos, hogy a tanár a diákok vezetője legyen, persze nem a hagyományos értelemben, hanem hogy segítse a kérdések felvetését és megválaszolását. A holokauszt eseményeihez kapcsolódó helyek meglátogatásakor a diákok egymásnak is segíthetnek az értelmezésben. A vezető tanárnak bátornak kell lennie ahhoz is, hogy a tanulók helyszínhez kapcsolódó kérdéseire válaszoljon, illetve késznek kell lennie arra, hogy megvitassa velük a kényes kérdéseket. Az utólagos reflexiókat a tanárnak és a diákoknak közösen kell feldolgozniuk, és a tanárnak törekednie kell arra, hogy a tapasztalatokat beépítse a mindennapi oktatási folyamatba.

Robert Skenderovic bemutatta a jasenovaci emlékhelyet, ismertette a tábor történetét, majd azt, hogy milyen módon és milyen koncepció alapján lett emlékhely. Bemutatta az ott folyó oktatómunkát is. A képekkel gazdagon illusztrált előadás segített megismerni Jasenovacot. Az előadó az oktatás során felmerülő problémákról is beszélt.

Ezt követően az elmúlt két évben tartott és a holokauszt budapesti eseményeivel foglalkozó táboraink felépítését ismertettük. Beszéltünk az alapkoncepcióról, a napi programok felosztásáról és a témák feldolgozásának módszertanáról is. Ezután tértünk rá az aktuális programra. Felvázoltuk az öt nap tervezett programját, felsoroltuk a felkért előadókat, az adott kérdés szakértőit, és a vendégek kezébe adtuk az előkészített oktatócsomagot is. (Mivel ez utóbbi magyarul volt, tájékoztattuk külföldi vendégeinket arról, hogy mely munkából vettük az anyagot, és mit tartalmaz a füzet.) Ismertettük az oktatócsomag részét képező útinaplót is. Megkértük a kollégákat, hogy a másnapi folytatásig gondolják át, mivel egészítenék ki a koncepciót, illetve az oktatócsomagot. Másnap két apróbb kiegészítést tettek a kollégák. Egyrészt javasolták, hogy az oktatócsomaghoz készítsünk egy rövid kronológiát, hogy a résztvevők ne csupán térben, hanem időben is képesek legyenek elhelyezni a csillagtúrán hallottakat, látottakat. Kérték továbbá, hogy helyezzünk el az anyagban egy szószedetet az idegen szavak és kifejezések magyarázatával. A javaslatokat elfogadtuk, és kiegészítettük az anyagot.

A vendégeknek megmutattuk a Holokauszt Emlékközpont „Jogfosztástól népirtásig” című kiállítását, majd a tanácskozást lezáróan közösen elmentünk a Duna partján lévő „Cipők” emlékműhöz, megtekintettük Carl Lutz emlékművét, az Üvegházat és a hagyományos zsidónegyedben lévő három zsinagógát. Robert Skenderovicnak haza kellett utaznia, de kifejezte sajnálatát, hogy nem tud részt venni az ötnapos úton. Mi pedig Otto Rühllel együtt izgatottan vártuk, hogy hétfőn reggel megjelennek-e a résztvevők a találkozóhelyen.

Első nap: az ortodoxia nyomában

A vidéki ortodoxia mára szinte teljesen eltűnt világának felidézésére Miskolcot és Mádot választottuk. Mielőtt azonban a helyszínen történtekre kitérnénk, szükségesnek érezzük, hogy az olvasóban felmerülő jogos kérdésre válaszoljunk: Mivel töltöttük naponta a többórás buszutat? Nyilvánvaló, hogy az első nap általános bevezetőjét követően is szükségesnek tartottuk, hogy bizonyos információkat már az utazás során megosszunk a résztvevőkkel, hogy ezzel is több időnk maradjon a helyszíneken hallhatók és láthatók befogadására. Ezért az adott helyszínek felé utazva megbeszéltük a meglátogatandó települések zsidó közösségének történetét és holokausztját. Délelőttönként a buszon válaszoltunk azokra a kérdésekre, amelyeket a résztvevők az előző napi programokkal kapcsolatosan feltettek. Úgy gondoltuk, elengedhetetlen a diákok és a tanárok bevonása a témák feldolgozásába. Ezért mindennap visszaemlékezéseket és dokumentumokat (ezek egy része a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság jegyzőkönyveiből származott) osztottunk ki. A hétfői napon egyrészt visszaemlékezéseket ismerhettek meg a résztvevők, másrészt az ortodoxiához és a zsidó valláshoz, kultúrához kapcsolódó fogalmak és magyarázatuk párosítása volt a feladatuk. A közös feladatmegoldás lehetőséget adott a résztvevőknek a megismerkedésre.

Miskolcon a Kazinczy utcában lévő ortodox zsinagóga volt az első állomás. A helyszínen Szlukovinyi Péter, a helyi közösség aktív tagja várt minket. Rövid előadást tartott a miskolci ortodox közösség történetéről, és bemutatta a zsinagóga körüli közösségi épületeket: a mikvét (rituális fürdő), az irodákat, a vendégházat, a tanulásra kijelölt szobát (héder). Mindannyiunk előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a zsinagóga felé nyíló helyiségek, amelyeknek az ablakai nem néznek az utcára, egy zárt, elkülönült közösségnek adtak otthont. A rövid bevezetést követően megtekintettük a zsinagógát. Vezetőnk részletesen beszélt az épület történetéről, majd a résztvevők kérdéseket tettek fel. Ezek elsősorban a jelenre irányultak. A válaszokból kiderült, hogy a valaha élénk közösség napjainkban már csak nyomaiban létezik. Ezután átsétáltunk a volt gettó helyszínére és emléktáblájához. Az is látható volt, hogy az itt összegyűjtött áldozatoknak rendkívüli zsúfoltságban kellett várakozniuk a gyilkosaik által eltervezett sorsuk beteljesedésére.

A miskolci programot követően Mádra mentünk. Ezen a településen található az egyetlen magyarországi barokk ortodox zsinagóga. Fehér Barnabás, aki római katolikus létére hosszú évtizedek óta gondnokként tevékenykedik a zsinagógában, fogadott bennünket, és elmondta az épületről és a régi közösségről a tudnivalókat. A hivatalos ismertetést követően apró történeteket mesélt, amelyekkel sikerült felcsigáznia a résztvevők érdeklődését. Többek között mesélt arról is, hogy amikor 1944-ben a csendőrök átkutatták a zsinagógában összegyűjtött mádi zsidók vagyonát, illetve megmotozták őket, egy fiatalasszony elrejtette a jegygyűrűjét az épület falában lévő lyukba. Túlélte a deportálást, de csupán 60 évvel az események után tért vissza a faluba. A gyűrűjét azonban megtalálta ugyanott, ahová a vészkorszak idején elrejtette. A zsinagóga megtekintését követően a helyi zsidó temetőt néztük meg. A csoport szétszéledve tanulmányozta a mohos sírköveket, keresve azokat a szimbólumokat, amelyekről korábban Szlukovinyi Péter beszélt. Rövid szabadidő és pihenés után hazaindultunk. Visszafelé a buszban hagytuk pihenni a résztvevőket, de fontosnak éreztük azt is, hogy röviden összefoglaljuk a nap során látottakat, hallottakat. Ezt a tábor során mindennap megtettük.

Az útinaplókból szeretnénk bemutatni néhány véleményt, kérdést, gondolatot a résztvevők tollából: „Ha a mádi lakosok annyira szerették a zsidókat a városukban, miért engedték őket deportálni?” „A legmegdöbbentőbb információ az volt, hogy a gettóba történő betelepítésben nem vettek részt németek. A magyarok ennyire együtt éreztek a németekkel, vagy jutalomban reménykedtek, amikor elvégezték helyettük a zsidók összegyűjtését?” „Az utazás és a látottak segítettek abban, hogy lássam, sokkal színesebb volt a zsidó közösség, mint azt általában tanítják. Újraéleszthető-e a megszakadt tradíció?”

Második nap: a strasshofi vonatok

Kedden az ország déli részére indultunk. Szegeden Molnár Judit történész fogadott bennünket. Elsőként a helyi neológ zsinagógába mentünk. A hatalmas épület belsőépítészetileg, illetve a díszítésekkel együtt fantasztikus élményt jelentett a csoport tagjai számára. A lenyűgöző méretek ellenére elszomorító volt hallani, hogy a közösség már csak a nagy ünnepeken használja a zsinagógát istentiszteleti célra. Ezután a hitközség épületének dísztermébe mentünk (amely a heti hitéletnek is otthont ad), ahol a történész asszony bemutatta a helyi zsidóság holokausztjának történetét. Minden hallgatónak adott egy, a diavetítésben szereplő képek egy részét tartalmazó hand-outot, amelyre a csoport tagjai jegyzetelhettek.

Az előadást követően Molnár Judit vezetésével körbesétáltunk Szeged belvárosában. A zsidósággal kapcsolatos épületek mellett olyan érdekes és a turista számára „láthatatlan” elemeket is megmutatott nekünk, mint például a Dávid-csillaggal díszített lakóépületek, illetve csatornafedél. Rövid időre visszaültünk a buszba, és a volt téglagyár helyére mentünk, arra a helyre, ahol összegyűjtötték a szegedi és a környékbeli (például a makói) zsidókat. Ezen a helyen ma emlékoszlop áll. Innen, illetve a közeli teherpályaudvarról indították a deportálóvonatokat Auschwitzba és Strasshofba.

A következő állomásunk Orosháza volt. Azért vállaltuk ezt a kitérőt, hogy bemutassunk egy olyan, mára teljesen eltűnt közösséget, amely annak ellenére nem létezik ma, hogy a holokauszt során tagjainak többségét Strasshofba hurcolták, ahol a túlélés esélyei nagyobbak voltak, mint Auschwitz-Birkenauban. Először a helyi múzeum épületébe, a volt Schwartz-házba mentünk. Itt Rózsa Zoltán igazgató fogadott bennünket, beszélt a helyi zsidóság történetéről, elmondta, hogy a város polgárosodása, a kőházak megjelenése, a színház, a vendéglők elképzelhetetlenek lettek volna a 19. század második felében beköltöző zsidóság nélkül. Kitért a múzeumnak is otthont adó Schwartz-házra. Az adományozó család is jelentős szerepet játszott a város polgárosodásában. A házat múzeum céljára felajánló volt tulajdonos sokáig albérlőként élt az épületben.

Orosházán is meglátogattuk a volt zsinagógát. Kalauzunk a múzeum egyik munkatársa, Csepreginé Judit volt. Néhány éve még romos állapotban lehetett látni a zsinagógát, mára felújították, de gyakorlatilag elveszítette eredeti jellegét. Ma koncertteremként működik. Gyakorlatilag tíz alatt van az Orosházán élő zsidó emberek száma. Végül a felújított zsidó temetőbe vezetett utunk. A mártíremlékművek mellett megrázó volt látni a viszonylag friss sírokat. Látszik, hogy lassan megszűnőben van minden zsidó élet Orosházán. A hazaúton is sokan beszéltek erről a tényről.

Ismét néhány gondolatot és kérdést idézünk a második nap útinaplóiból: „Megdöbbentett, hogy Szeged lakosságának egy része ötleteket adott a gettóval kapcsolatban.” „Amikor a két vonatot felcserélték, és nem azokat vitték Strasshofba, akiket eredetileg oda szántak, hanem az ment Auschwitzba.” „Vajon miért tette Schwartz János, hogy felajánlotta a házát? És mihez kezdett azután egy olyan ember, aki annyi mindenen keresztülment?” „Miért nem próbálták meg lelassítani, hátráltatni a deportálásokat?” „Egy zsidó tulajdonában lévő fatelepen alakították ki a gettót (Orosházán). Hogyan lehetett ilyen gyorsan és hatékonyan szétrombolni egy olyan virágzó kultúrát, amely a többi embernek még hasznot is hozott?”

Harmadik nap: a halálmenetek nyomában

Ezen a napon tulajdonképpen nem annyira a vidéki közösségek kutatása volt a cél, hanem a munkaszolgálatosok és nyilasok által a németeknek 1944 novemberében „kölcsönadott” áldozatok sorsának tanulmányozása. Természetesen a helyszínekhez kapcsolódóan az ottani közösségekről is szó esett. Ekkor csatlakozott hozzánk és a program végéig velünk maradt Chava Baruch, a Yad Vashem Intézet munkatársa. A nap előadója Szita Szabolcs professzor volt, akinek több munkája is megjelent a nyugat-magyarországi munkaszolgálatról.

Mivel esni kezdett, a napi program kapcsán több helyszínt csak a busz ablakán keresztül szemléltünk meg. Erre a sorsra jutott Győrben a felújított zsinagóga épülete és a mellette felállított emlékmű, amely a városból és környékéről deportált gyermekeknek állít emléket. A város határában, Abdánál szintén csak rápillantottunk arra helyre, ahol Radnóti Miklóssal végeztek őrei. Az út mentén felállított, Melocco Miklós által készített szobor esetében hasonlóan jártunk el.

Mosonmagyaróváron kissé csendesedett az eső. Vendéglátónk a helyi zsidóság emlékeit őrző és holokausztját kutató idős házaspár volt. Elsőként a zsidó temetőben a mártíremlékművet néztük meg, majd a nap egyik legérdekesebb helyszíne következett. Egy elhagyott, hatalmas épületekből álló valamikori gyárkomplexumhoz mentünk, ez volt a fővárosból nyugatra hajtott áldozatok és az ideérkező munkaszolgálatos századok utolsó előtti megállója. Itt állították össze a munkára képesnek ítélt, épkézlábnak tartott zsidókból a munkásszázadokat, amelyeket a közeli Hegyeshalmon adtak át a németeknek a nyilasok. Megrökönyödve álltunk, amikor Szita Szabolcs elmondta, hogy az auschwitzi tábor parancsnoka, Rudolf Höss személyesen is részt vett a munkások kiválogatásában.

A következő állomás Csorna volt. Megnéztük a város központjában álló mártíremlékművet, amelyen a városból elhurcolt zsidó lakosok nevei olvashatók egy hatágú csillag alapú oszlopon. Rövid pihenőt is tartottunk, majd továbbindultunk Hidegség felé. A községben vezetőnk tájékoztatott arról, hogy milyen körülmények között tartották itt a kényszermunkásokat, akik a nyugati erődítési munkákon dolgoztak. A lakóházak mögött, a hátsó udvarokon ma is láthatók azok a pajtaszerű épületek, amelyekben a zsidó munkások éjszakáztak a novemberi-decemberi hidegben. A fűtetlen épületekben földre vetett szalmán töltötték a pihenés rövid óráit. A település egyébként ma nagyon békés és barátságos.

Innen Balfra mentünk, ahol Szerb Antal író és több társa vesztette életét. Felgyalogoltunk az író emlékművéhez és a feltárt tömegsírt jelölő emlékműhöz. Szomorúan láttuk azonban, hogy a Szerb Antal és társai emlékére állított emlékművet megcsonkították. A fémből készült részt egyszerűen leszakították és eltüntették a vandál kezek. Megismertünk egy olyan történetet, amely az embermentést példázta: a település egyik prominens személyisége úgy mentette a zsidókat, hogy a háza küszöbe alá egy elfalazott részbe rejtette őket. A település egyik központi terén emléktábla őrzi tettét.

A szerdai nap programja Sopronban ért véget. Elsőként a volt ortodox zsinagógánál álltunk meg. A hatalmas épület ma üresen áll. A közelében található emlékmű a holokauszt soproni áldozatainak állít emléket. A szoborkompozíció a gázkamrák előtti vetkőzőhelyiségeket szimbolizálja. Szita Szabolcs körbevezetett minket a város zsidó emlékhelyein, és a zsinagógákat is megmutatta nekünk. A rövid szabad programot követően indultunk haza.

A harmadik naphoz kapcsolódóan is születtek tanulságos bejegyzések az útinaplókba: „Az döbbentett meg, hogy olyan szép településeken, mint Hidegség, megtörténhetett ilyen szörnyűség, és ezt alig lehet észrevenni (ha nem mondják, nem lehet egyáltalán).” „Akik túlélték, meg szokták-e látogatni azt a helyet, ahol raboskodtak?” „A németek még akkor is meggyilkoltak 200 embert, amikor az oroszok már a falu másik végében jártak.” „A másik legmegrázóbb dolog, amit hallottam, hogy nemcsak a felnőtt férfiak irtották a zsidókat, hanem már a tizenéves kamaszok is fegyvert kaptak a kezükbe.” „Mi érdeke származott Magyarországnak abból, hogy szövetkezett Hitlerrel és üldözte a zsidókat?”

Negyedik nap: a Singer család nyomában

Csütörtökön Bonyhádra és Pécsre utaztunk. A Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán öt család (négy zsidó és egy roma) története követhető nyomon. Egyikük a bonyhádi Singer család. Ők a neológ vallási irányzatot követték (a kor magyarországi zsidó közösségének kétharmadához hasonlóan). Egy kis vegyesbolt biztosította megélhetésüket. Pécsen keresztül szállították őket Auschwitz-Birkenauba. Az ő történetük indokolta a helyszínek kiválasztását. Ezen a napon nagy örömünkre csatlakozott hozzánk Sommer László, a MAZSIHISZ oktatási igazgatója, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem docense, aki pécsi származású lévén rengeteg személyes emlékkel színesítette a programot.

Először Bonyhádon álltunk meg. Az odavezető úton Chava Baruch és Sommer László alaposan körüljárták a zsidó élet mindennapjait. Színesen és érdekesen mesélték el a zsidó vallási szokásokat és ünnepeket. Bonyhádon a buszból kiszállva megnéztük a két (ortodox és neológ) zsinagógát. Megdöbbentő volt (még a negyedik napon is) látni, hogy az egyiket bútorraktárnak használják, a másik teljesen lepusztulva, romos állapotban áll. A romos neológ zsinagóga mellett találkoztunk olyan emberekkel, akiknek személyes emlékeik voltak a bonyhádi zsidó közösségről.

Pécsett a zsidó közösség székházába és az ott elhelyezett emléktáblához vezetett az utunk, majd az épület mellett álló neológ zsinagógába mentünk. Itt Sommer László tartott nagyon érdekes és megható előadást a pécsi közösség történetéről és holokausztjáról. Saját családi emlékeket, tárgyakat és fotókat mutatott nekünk, és mindegyikről mesélt egy-egy történetet, miközben egymás után érkeztek Pécsett élő rokonai, akik megerősítették az általa elmondottakat.

Baracs Nóra kolléganőnk, aki Pécsett tanít, és együtt végeztük el a Yad Vashem Intézet tanárképző programját, segített nekünk a továbbiakban. Körbevezette csapatunkat Pécs belvárosában, és megmutatta, hol éltek és dolgoztak az 1944-ben deportált zsidó lakosok, mielőtt ez a pusztulás érte őket és közösségüket. Nóra megmutatta a résztvevőknek iskolája, a Széchenyi Gimnázium több évkönyvét. Ebben látható volt, hogy a háborút követő évben az izraelita diákok létszáma radikálisan csökkent. Bizonyos évfolyamokban nem maradtak zsidó diákok, hiszen koruknál fogva már az auschwitzi szelekciót sem élték túl.

A következő állomásunk a pécsi gettó helye volt. Ez egy konkrét, ma is lakott épület, amely egy zárt udvar körül épült, bérlakásokból álló ház. Közel két hónapon keresztül élt ott összezsúfolva több ezer ember. A kapuban egy őr állt, majd a deportálás idejének közeledtével az őrség létszámát felemelték. A ma is békés hangulatot árasztó udvar a magyarországi holokauszt évében is hasonlóan nézett ki. A gettóba zsúfolt áldozatoknak eszébe sem jutott, hogy az időszakos kellemetlenségek után valami borzalmasabb következik.

Utolsó állomásként a városi zsidó temetőbe mentünk el. Mivel közvetlenül a július első hétvégéjén tartott emlékező mártírünnepség után érkeztünk, a holokauszt áldozatául esett pécsi zsidó polgárok emlékművénél még frissek voltak a koszorúk. Ezután Sommer László beszélt a megemlékezések módjáról, majd kaddist mondott, és elhelyeztük az emlékezés köveit. Buszunkkal még megálltunk a város feletti hegyek egyikén, és a panoráma megtekintésével búcsúztunk Pécstől.

Az útinaplókban most is sok érdekes gondolat és kérdés fogalmazódott meg. „Nincsenek olyan lakosok Bonyhádon, akik keresztül tudnák vinni, hogy értelmesebb módon használják fel a zsinagógákat? Sommer László előadása eszméletlenül megrendítő volt. Azt hiszem, nem csak az én szemembe csalt könnyeket. Laci bácsit szeretném megkérdezni, hogy tudta feldolgozni családtagjainak elesését (meg tudott-e bocsátani)? Mivel lehetne a neonácikat kizökkenteni az eszméikből, meggyőzni arról, hogy nem úgy van, ahogy gondolják? Mikor kezdődik a keresztény egyházak szembenézése a történtekkel?”

Ötödik nap: a Csillagerőd és a roma holokauszt

A pénteki, záró napon Botos János, a Holokauszt Emlékközpont tudományos titkára csatlakozott hozzánk, hogy bevezessen minket a roma holokauszt és a Csillagerőd történetébe. Ezen a napon három olyan megállót is terveztünk, amelyek nem kapcsolódtak szorosan a fent említett témához. Lovasberény és Székesfehérvár és a záró megemlékezés helyszíne, a tatabányai Holokauszt Emlékpark.

Az első állomás Lovasberény volt. A település érdekessége a szépen felújított és rendben tartott zsidó temető. Már nem élnek itt zsidók, a 19. század második felében – amint lehetőségük nyílt rá – a közösség túlnyomó többsége a közeli nagyvárosokba költözött. A temetőt az elmúlt néhány évben magyar–német összefogással sikerült felújítani. A tanulók és a felnőttek egyaránt érdeklődéssel szemlélték a sírköveket, és természetesen lelkesen keresték a hét során megismert szimbólumokat.

Székesfehérváron a helyi zsidó közösség történetét és holokausztját kiválóan ismerő és a témában könyvet is publikáló Gergely Anna történész fogadott bennünket. A háborút követően lebontott neológ zsinagóga helyén lévő emlékműnél beszélt a székesfehérvári zsidóságról. Fontos megemlíteni, hogy hazánk egyik első és a középkor során igen jelentős közössége élt itt, hiszen a koronázó templom emelte a királyi város rangját. A bevezetőt követően az imaházba mentünk, ahol a hitélet zajlik napjainkban. A hitközségi elnök és a történész asszony vendégül látott minket, majd Gergely Anna bemutatta nekünk az úgynevezett Goldziher-házat, ahol a neves orientológus nevelkedett.

Miközben Komárom felé buszoztunk, Botos János, aki gazdaságtörténettel is foglalkozik, mesélt nekünk a magyarországi zsidóság kifosztásáról, az elrabolt értékek nagyságrendjéről. A komáromi erődrendszert működtető közhasznú társaságnak ezúton fejezzük ki köszönetünket, mivel kérésünkre lehetővé tették, hogy ingyenesen meglátogassuk a Csillagerődöt. Némi bizonytalankodást követően megtaláltuk a helyszínt, ahol történész kísérőnk folytatta beszámolóját, külön kiemelve a roma holokauszt eseményeit és kapcsolódását a komáromi erődrendszerhez. A túrán részt vevők ezt követően szabad időt kaptak, hogy felfedezzék az erődöt. A tágas, de sötét helyiségeket szemlélve plasztikusan megelevenedtek a Botos János által elmondottak, hogy az itt összezsúfolt emberek a hideg téli időben fűtés nélkül, némi szalmán fekve zsúfolódtak a termekben. Ezt követően Paszternák Antal, a komáromi zsidó hitközség elnöke beszélt a helyi közösség működéséről, mai életéről.

Az ötnapos program utolsó állomása a tatabányai Holokauszt Emlékpark volt. Az elhagyott és elfelejtett zsidó temető helyén a „Van Reménység Klub” aktivistái tisztították meg a területet és állították helyre a sírköveket. Ferjáncz Krisztina tatabányai történelemtanár elmondta, hogy gyakran rongálják meg a helyet jelölő táblát, sőt volt, hogy a helyszínen elhelyezett képes tablókat is összetörték. Hogy kik? A helyi Turul szobornál rendszeresen összegyűlő fiatalok. Ennek ellenére az Emlékpark áll, és minden évben helyet ad a holokausztról való megemlékezéseknek.

A csillagtúra lezárását úgy terveztük, hogy a részt vevő tanárok és tanulók szervezzék meg a közös megemlékezést. Bevalljuk, kicsit tartottunk arról, hogy ez nem fog sikerülni, a táborozók el fogják bliccelni a megemlékezést. Nagy örömünkre azonban jól felépített műsort láttunk, voltak, akik dalokat énekeltek, voltak, akik irodalmi munkákból vagy éppen visszaemlékezésekből merítettek. Volt, aki tablót készített a héten megismert egyik téma, a „botlatókövek” kapcsán. Sőt még Otto Rühlt és Chava Baruchot is bevonták a megemlékezésbe, a két külföldi vendég beszédet is mondott az esemény kapcsán.

A hazafelé vezető úton sor került az útinaplók legjobbjainak az elismerésére és az ajándékok átadására. A programban részt vevő és előadásokat tartó kollégáknak és barátainknak az emlékközpont által publikált két tanulmánykötetet és elismerő okleveleket adtunk át hálánk kifejezéseként. Az út végén minden résztvevő névre szóló tanúsítványt kapott arról, hogy részt vett a programban.

Összegzés és a résztvevők záró gondolatai

A csillagtúrával kimondott célunk volt, hogy a nem zsidó tanárokban és diákokban kialakítsuk a más kultúrák, közösségek megismerésének igényét. Őket és a zsidó diákokat egyaránt meg kívántuk ismertetni a holokauszt előtti vidéki zsidóság világával. A holokauszt történéseinek a bemutatásával az antiszemitizmus és a rasszizmus elleni határozott állásfoglalás igényét kívántuk felébreszteni bennük. Emellett fontosnak tartottuk, hogy a magyarországi tanárok előtt ismertté váljanak azok a külföldi módszerek, amelyek az autentikus források felhasználását segítik az oktatásban. Ez Magyarországon is nagyon fontos, hiszen rengeteg olyan épület, utca és hely van – gyakorlatilag minden településen az országban –, amely a holokauszt helyszíneihez kapcsolható, és ezek felhasználása a téma tanításában sokkal közelebb hozza a tanítványokat az eseményekhez.

Véleményünk szerint sikerült megvalósítani a célokat, ennek tanúságát adták a programban részt vevő tanulók és tanárok egyaránt. A záró nap végén arra kértük őket, hogy írják le (név nélkül) egy papírra, hogyan beszélnének társaiknak, hogyan tanítanának a holokausztról az ötnapos program után. Mivel indokolnák meg, hogy erről a témáról ma is beszélni kell? Beszéljenek helyettünk a résztvevők, a csillagtúrázók.

„Véleményem szerint szükséges oktatni a holokausztot, mégpedig azért, hogy a fiatalok tudomást szerezzenek azokról a gonoszságokról, amelyeket a nácik és csatlósaik véghezvittek... és ha lehet részvétet...”

„Azért kell a holokausztról beszélni, hogy az emberek tanuljanak a történelemből, és nem utolsósorban azért, mert legalább ennyivel tartozunk az áldozatoknak.”

„Szerintem manapság úgymond létszükséglet, hogy a fiatalok tanuljanak a holokausztról. Érdekfeszítő és elgondolkodtató. Nagyrészt csak az eddig hallottakat tudnám ismételni. Ezt a tragédiát fontos, hogy mindenki megismerje és fokozatosan átélje.”

„A holokauszt megtörténéséhez sokféle ok vezetett, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetett volna elkerülni a történteket. Ezt kell belátnia mindenkinek, nem megengedni, hogy ilyen történjen, nem becsukni a füleinket. Ráébreszteni az embereket arra, hogy a történelem nemcsak úgy történik, hanem mi magunk, az egyes emberek csináljuk. Tőlünk függ, mi történik, akár rossz, akár jó. Fel kell tudnunk ismerni, hogy hova vezethetnek téves ideológiák, hogy mindezeket meg lehet kérdőjelezni, és szembe lehet állni velük. Nem lehetünk közönyösek a körülöttünk történő dolgokkal szemben. Látnunk kell azt is, hogy mindez ma is megtörténik, nem a holokauszt volt az egyetlen... Ruanda, Darfúr stb. Nem engedhetjük meg újra megtörténni.”

„Miért kell beszélni a holokausztról? Nem szabad felejteni. Ez közhely, de igaz. Talán ennek köszönhetően szerintem nem történik meg még egyszer.”

„A holokausztról azért fontos beszélni, hogy ne történhessen meg újra ilyen szörnyűség, hogy az emberek egyenlőnek tartsák minden embertársukat. És senki ne tagadhassa le, hogy ez megtörtént. Hogy a túlélők méltósággal éljenek tovább.”

„Az ember II. tragédiája.”

„Ez az 5 nap nagyon fergeteges, hasznos és vidám volt. A vendégek is el tudtak beszédeikkel kápráztatni. Jó, hogy eljöttem. Gyönyörű helyekre juthattunk el, és szépek voltak az építmények, megható volt a temetőben is a megemlékezés. Igazán megértettem (majdnem) a holokauszt lényegét, bár szerintem csak az érti, aki át is élte ezeket az eseményeket.”

„Azért kell beszélni róla, mert ha nem tesszük, feledésbe merül, és megtörténik még egyszer.”

„Azért KELL tanítani a holokausztot, mert ez egy szörnyű dolog, tett volt, és erről tudnia kell mindenkinek, nehogy még egyszer megtörténjen.”

„Azért fontos, hogy minél pontosabban megismerjük a holokauszt történetét, hogy tisztán lássuk, hova vezet a tömeges manipuláció és manipulálhatóság, és vigyázzunk, hogy soha többé ne történhessen ilyen borzalom. Nagyon örülök, hogy részese lehettem a túrának! Rengeteget tanultam.”

„Megismerkedtem egy eddig számomra ismeretlen kultúrával, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok. Olykor megrendítő, olykor megható dolgokat hallottunk, de mindenképpen megérte.”

„Szerintem, erről azért kell beszélni, mert ennek a szörnyűségnek nem szabad feledésbe merülnie, hogy ne történjen meg még egyszer. Ez a túra ezt a célt szolgálta.”

„Úgy hiszem, erről mindenkinek tudnia kell. Ez alatt a hét alatt megtudtuk, ha nem is mind, de sok zsidó közösség életét és történelmét, valamint, hogy miként vészelték át az ország valamennyi helyén a holokausztot. Egyéni történeteket is, amelyek révén jobban megértettük, mi is történt, milyen hatással volt ez a személyek életére. Hasznos és tanulságos volt a tábor, ráadásul élveztük minden percét.”

„A holokausztról azért fontos tanulni, mert az embereknek tudniuk kell, hogy ember embert gyilkolt egy csepp bűntudattal sem rendelkezve. Nagyon köszönjük minden támogatónak!”

„Hasznos időtöltés volt. Rengeteg hasznos dolgot tanultunk. Fontos, hogy foglalkozzunk a holokauszttal, főleg itt, Magyarországon, mert szerintem ez az ország még nem tett eleget ennek érdekében. Ezenkívül mostanában Magyarországon egyre népszerűbbek bizonyos körökben a neonáci és ehhez hasonló nézetek és mozgalmak, és nem szabad ezeknek több teret adni. Véleményem szerint sokan közülük csak nem sokat tudnak a holokausztról... és ezért... Fontos, hogyha vitába keveredünk egy neonácival vagy rasszistával, mi legyünk azok, akik a tanultakat használva felülkerekedünk, és meggyőzzük őt!”

„Én mindenféleképpen el fogom mesélni, amit Sommer Lászlótól hallottam, hogy szembesítsem őket a szörnyű valósággal. Elmondom, hogy semmi esetre se hagyják ki, ha jövőre lesz. Elmesélek mindent, amit megtanultam Chavától és Lászlótól. Buzdítani fogom őket, hogy ha majd méltónak találnak rá bennünket, és ennek érdekében tenni fogunk, tovább vihessük azt, amit ők elkezdtek, legalább olyan lelkesen. Köszönjük!”

„A holokausztról kell beszélni, de még jobb, ha sikerül átélni bizonyos fokig a történelmet. Egy ilyen túra ehhez segített hozzá, és meg kell találni azokat az embereket, mint Chava és Sommer László, akik örökre az emlékünkben maradnak.”

„Ha már az emberiség elszúrta, s bekövetkezett ez a tragédia, amelyet sokan tétlenül néztek, nekünk, a következő generációnak kötelessége hallani és tanulni róla. Ezzel tartozunk! Talán mi vagyunk az utolsók, akik hallhatjuk a túlélőket. Fenn kell tartani az emléket.”

„Számomra ez a hét csodálatos volt. Senkinek nem mondanám, hogy ezzel a témával ne foglalkozzon! Mert ez mindenki családját érinti, szinte mindenkiét. Ez egy izgalmas téma, amelyet sosem lehet megunni. Örülök, hogy Chavát és Sommer Lászlót megismertem. Remélem, még találkozunk a jövőben. Én az élményeket mindenkinek el fogom mondani, és soha nem fogok elfeledkezni azokról, akik meghaltak. Köszönöm ezt a hetet. Sok-sok info megmaradt, és ezek kincsek számomra.”

„Szerintem azért kell oktatni (a holokausztot), hogy mindenki megtudja, mi történt, és ráébressze őket, hogy ennek nem szabad még egyszer megtörténnie. És azért is kell, hogy megemlékezzünk róla, mert hogyha nem tudjuk, hogy ez megtörtént, akkor nem tudunk róla megemlékezni sem.”

Többek között a fenti vélemények felhasználásával elhangzott egy rádióprogram is a Csillagtúráról, amelyet Vicsek Ferenc készített a Klub Rádió Hetes Stúdió című műsorának. A műsorban megszólaltak a diákok és a közreműködő történész kollégák is. A külföldről érkezett kollégák a program végén úgy döntöttek, jövő nyáron érdemes lenne ugyanennek a szisztémának az alapján Európára is kiterjeszteni ezt a tanulmányutat, amelyen négy ország diákjai vennének részt. További célunk az is, hogy a fenti program alapján több regionális „csillagtúrát” is rendezzünk az ország határain belül, hiszen a most érintetteken kívül sajnos még rengeteg épület és emlékhely található, amelyek a holokauszt magyarországi eseményeinek hiteles emlékei.