Zűrzavarban a finn iskola

Ön a Helsinki Egyetem pszichológiaprofesszora, valamint a Finn Tudományos Akadémia, illetve az Academia Europæa tagja. Kutatási területe a temperamentum- és a kísérleti személyiségpszichológia. Hogyan vált mindemellett a finn tanártársadalom körében is ismert, sőt igen megbecsült személyiséggé?

 Jelenleg a pszichológia érdemes professzora vagyok, de kutatói munkámat a Helsinki Egyetemmel kötött emerita-szerződés keretében továbbra is folytatom, emellett részt veszek az egyetem doktoranduszképzésében. Mesterdiplomám van továbbá neveléstudományból és gyógypedagógiából, a neveléstudomány tehát számomra nem ismeretlen terület, az Oului Egyetem neveléspszichológia docense is vagyok. Főtárgyam mindezek ellenére valóban a pszichológia, tudományos pályám is ehhez kapcsolódik.

A tanárok irántam megnyilvánuló érdeklődésének oka az lehet, hogy képzésükből manapság teljes mértékben hiányoznak a diákok készségeivel kapcsolatos – kutatásokon alapuló – fejlődéslélektani és kognitív pszichológiai ismeretek. Itt most tehát nem a gyógypedagógiai vagy különleges nevelést igénylő problémákról van szó, hanem arról a hiányzó tudásról, hogy milyen az egészséges gyermek és fejlődése általában. Ezeknek az ismereteknek a hiányát pedagógiával és különböző pedagógiai célzatú oktatási formákkal helyettesítették. Amikor a mai iskoláról beszélünk, akkor pedig nem a gyermekről beszélünk, hanem arról, hogy milyen pedagógiai lehetőségeket kínálnak az újonnan kialakított iskolai helyiségek, az ún. fal nélküli osztályok (seinättömät luokat), amikor is nagy, akár kétosztálynyi méretű termekben, két-három tanárral és kisegítőkkel több osztály diákjai tanulnak együtt.

Ebben viszont már benne van a politika is. A különböző döntéseket annak alapján hozzák meg, hogy mit és hogyan szeretnének látni maguk a döntéshozók, nem pedig a tanárok számára szükséges dolgok és kutatásokon alapuló ismeretek alapján. Gyakran hallottam vissza, hogy én „szavakba öntöm a tanárok mindennapos tapasztalatait”, vagyis kutatási eredményekre alapozva fogalmazom meg, hogy miből adódnak azok a problémák, melyekkel a tanárok napi munkájuk során találkoznak. Eszközöket adok a munkájukhoz azzal, hogy megtanítom őket megérteni, milyen a gyermek valójában, szemben azzal, amilyennek lát(tat)ni akarják. Amíg a fő irányvonal az, hogy a gyermeket hogyan tudjuk az újonnan bevett pedagógiai formákba beleszoktatni, addig én azt próbálom elmondani, hogy a formákat hogyan lehet a gyermek lényéhez és fejlődéséhez igazítani.

Magam egy nyugat-finnországi általános iskola tanáraként, illetve a Jyväskyläi Egyetem doktoranduszaként majd negyven éven keresztül követhettem figyelemmel a finn oktatási rendszer változásait. A ’80-as években minden nagyon szépnek és rendjén valónak látszott. Rengeteg új iskolát építettek, az oktatási helységek ragyogtak a tisztaságtól, a kellemes színektől, az iskolák felszereltsége a legmodernebb igényeket is kielégítette, a tanárok és a diákok elégedettek voltak. A Finn Tanárok Szakszervezete (OAJ) TV-reklámokban dicsérte a finn tanárok szakmai tudását. Aztán fordult a világ. Az első disszonáns hangokat különös módon éppen az első PISA-felmérések (2000) eredményei idején lehetett hallani, amikor pedig a finn diákok teljesítménye világviszonylatban is igen kiemelkedő volt. Akkoriban történt, hogy néhány matematikaprofesszor és anyanyelvtanár (ekkor Finnországban még névlegesen sem volt irodalomoktatás) arra próbáltak figyelmeztetni, hogy a PISA-felmérés eredményeiből nem szabadna messzemenő következtetéseket levonni. De ezek a hangok belevesztek a siker mámorába, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon.

Ezzel együtt el is veszítettük a lehetőségét annak, hogy megvizsgáljuk, miért voltunk a PISA-felmérések szerint a világ legjobbjai. Nem vettük a fáradságot arra, hogy kutatómunkával járjunk a végére, mely tényezőkkel magyarázható a siker. Ehelyett vertük a tamtamdobot, hogy miénk a világ legjobb iskolarendszere, s nálunk vannak a világ legjobb tanárai. Természetesen nagyon is lehet, hogy ez így van, de az igazság az, hogy nincsen egyetlen olyan felmérés vagy kutatási eredmény, mely a világ tanárait szakmai tudásuk alapján sorrendbe állította volna. Mindezek ellenére az egész világ a finn iskolákra volt kíváncsi. Ám kiderült, hogy a finnek maguk sem tudják elmondani, mivel magyarázhatók a szóban forgó eredmények. Sokan a látogatók közül azzal tértek haza Finnországból, hogy maguk sem értették, miben tér el a finn iskola a világ más iskoláitól.

Aztán, azzal egy időben, hogy mindenfelé a finn tanárok nagyszerűségét hirdették, a finn iskolarendszerben egy sor új változtatást vezettek be. Ezek a változtatások azonban nem kutatási eredményeken alapultak. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a változtatások nagy része ellenkezett a tudományos kutatások eredményeivel. A sokféle, egy időben bevezetett változásnak egy közös nevezője volt: a tanár háttérbe szorítása, illetve a tanár szerepének eljelentéktelenítése az iskolai hétköznapokban. A tanár már nem tanít, hanem csak egyengeti a gyerekek útját, hogy ők maguk találják meg a saját tanulási lehetőségeiket. A tanár csak egy lett a sok ismeretforrás közül. Ettől kezdve nem a tanár jelölte ki a tanulás célját, hanem maga a diák. Abban az országban történt ez, ahol addig azzal büszkélkedtek, hogy itt vannak a világ legjobb tanárai. A népvándorlás lassan abba is maradt. Ehelyett a világ legkülönbözőbb helyeiről halljuk, hogy nem érdemes a finn utat járni. Egy éve Dél-Korea is készített TV-műsort a finn iskolarendszer súlyos problémáiról.

Jól értem, hogy itt legfőképpen a Finnországban manapság oly divatos varázsszóra gondol, vagyis hogy a diáknak önirányítónak kell lennie („itseohjautuva”)? A fejlődéslélektan szakértőjeként úgy látja, hogy az általános iskolai oktatást nem lehet erre alapozni?

Az agykutatások egyértelműen mutatják, hogy a serdülőkorban, illetve az azt megelőző korban lévő gyermek nem áll készen a mostani finn iskola által tőle megkövetelt önirányításra. Ez a képesség agyunk homloklebenyének fejlődéséhez kötött, mely a különböző agyi területek közül utoljára éri el kifejlett állapotát. Az önirányítás megkövetelte érettséget agyunk csak huszadik életévünk felé közeledve, a korai felnőttkorban éri el. Azt mondják, hogy a mai iskola fejleszti az önirányítást. Ezt azonban addig nem lehet fejleszteni, amíg az agy erre nincsen készen. Az iskola feltételezi a kisdiák képességét az önirányításra, ez azonban más dolog, mint törekedni az önirányítás képességének kifejlesztésére.

A már említett újításoktól azonban – például fal nélküli osztályok, inkluzív és önirányító oktatás – az embernek olyan érzése van, mintha a finn iskola nem is tanítandó és nevelendő gyermekekkel, hanem kész felnőttekkel foglalkozna, mintha vevőkkel lenne dolga, akik bejönnek a boltba egy kis tudásért.

Általánosnak mondható, hogy a diákokat nem osztják be állandó osztályokba, melyeknek megvannak a maguk tanárai. Az oktatás különféle oktatási csoportokban folyik, mely csoportok összetétele ugyanazon a napon többször is változik. Nincs minden iskolában osztályfőnökük, még az iskola első éveiben sem, pedig erre igen nagy szükség lenne, a tanárok pedig állandó jelleggel cserélődnek, de megeshet az is, hogy a diákok egy akár 70 fős csoportját egyszerre három tanár tanítja egy időben. Ott, ahol a tanárnak nincsen lehetősége a gyermekkel személyesen megismerkednie, nem beszélhetünk nevelésről. A diák szociális képességeinek fejlesztésére az sincs jó hatással, hogy társai is állandón cserélődnek. Az állandó osztály megtanítja a gyermeket arra, hogyan lehet elboldogulni egymástól nagyon különböző emberek társaságában is. Ezzel szemben az állandóan cserélődő csoportok arra tanítanak meg bennünket, hogy akivel nem jövünk ki, azt le lehet cserélni.

A nevelési feladatokról szóló diskurzus Finnországban nagyon háttérbe szorult. Úgy tűnik, hogy az iskolában minden figyelem a majdani kereső tevékenységre irányul, s ezzel magyarázzák a változások szükségességét is. A diákok társas és lelki képességeinek fejlesztése manapság a csoportos munkavégzés képességének fejlesztésére korlátozódik. Az iskolának ugyan vannak nevelési feladatai, de az újítások jelentős mértékben megnehezítik e feladatok ellátását. Az utóbbi időben bevezetett változások csökkentették a tanár és az iskolai személyzet jelentőségét.

A 2010-es évekre már rengeteg probléma gyűlt fel. Olli Luukkainen, a Finn Tanári Szakszervezet (OAJ) elnöke egy tanári nagygyűlésen a gondokról korábban soha sem látott nyíltsággal beszélt. Kertelés nélkül kimondta, hogy az általános és szakiskolás tanulmányi eredmények aggasztóan rosszak. Saját tapasztalatom, hogy a diákok iskolai közérzete először a felső, majd néhány éves késéssel az alsó tagozaton is egyre rosszabb lett. Egy védőnő egy szülői értekezleten már évekkel ezelőtt arra panaszkodott, hogy munkaköre betöltéséhez elegendő a nővéri végzettség, de ha el akarja látni feladatait az iskolában, akkor most már rendőri, pszichológusi, nőgyógyászati és jogi ismeretekre is szüksége van. A gondok tehát már régóta lappangtak.

A legutóbbi PISA-eredmények nagyon lehangolóak. Finnország azon országok közé sorolódott, ahol a mérések ideje alatt az eredmények esése folyamatos volt. A legutóbbi mérések alkalmával a természettudományos ismeretek terén hét hellyel csúsztunk lejjebb. Születőben van két, egymástól egyre távolabb álló csoport. Nemrégiben még a mindenki számára egyenlő feltételeket nyújtó, az egyenjogúságon alapuló és az azonos minőségű oktatás Finnország büszkeségének számított. A szülőknek nem okozott gondot, hogy gyermekük számára jó iskolát találjanak, mivel mindenhol egyformán jó oktatás volt.

Az iskolai tudás manapság már nem a Gauss-féle függvényt mutatja. Ehelyett a jól és a rosszul teljesítők éles elkülönülését látjuk, azt, hogy a jó és a gyenge diákok közötti különbség minden más országnál gyorsabban nő, a családi háttér a korábbinál is jobban befolyásolja a tanulási eredményeket, az iskolákban pedig egyre több kisegítő oktatóra és pszichológusra van szükség. A diákok iskolai éveik vége felé egyre nagyobb számban morzsolódnak le. A Jyväskyläi Egyetem egyik pszichológiaprofesszora egy 2019 őszén tartott értekezleten a Finn Oktatási Hivatal képviselőjétől szó szerint azt kérdezte: „Mikor fogják már abbahagyni az emberkísérleteiket?” Kérdésével azokra az iskolákban történő, állandó jellegű változ(tat)ásokra utalt, melyeket már úgy a tanárok, mint a szülők is erős kritikával illetnek, amely változtatások semmilyen tudományos megalapozottsággal nem rendelkeznek, s amely változások negatív hatásai már most jól láthatóak.

A finn iskolákban manapság rengeteg a fegyelmezési probléma is. Nemrégiben egy igazgatónő ismerősöm kért, hogy menjek el hozzájuk helyettesíteni. Amikor a felkérést elfogadtam, megkönnyebbülten és hálálkodva sóhajtott fel, hiszen manapság nagyon nehéz megoldani a helyettesítéseket, mivel sokan félnek belépni az osztályterembe. A napilapok tele vannak diák-diák és diák-tanár zaklatási esetekkel, ami korábban szinte ismeretlen volt. Lehetséges, hogy ennek a jelenségnek a hátterében is az Ön által említett változások állnak?

A fegyelmezési problémák, akárcsak a különböző pszichés problémák, valóban egyre több gondot okoznak. Ezek a jelenségek azonban nincsenek összefüggésben az iskolákban alkalmazott tanulási módszerekkel, itt inkább a társadalomban végbemenő változásokról van szó. Másfelől persze az is igaz, hogy minél több társadalmi problémánk van, annál nagyobb szükségünk lenne az iskola segítségére. Ha egyszerre nőnek az iskola és a társadalom elvárásai, akkor félő, hogy a gyerekek elvesznek.

Ön szerint a finn iskoláról szóló elszomorító adatokért a fentiekben részletezett újítások a felelősek?

Ennyire erős következtetéseket nem vonhatunk le. Az újítások csak az egyik tényező, a másik a szélesebb értelemben vett társadalmi változások, melyek az iskola életét manapság jelentősen megnehezítik. Az iskolai végzettség ma már nem garantálja a szociális felemelkedést olyan módon, mint korábban. Ennek következtében a tanulás iránti érdeklődés már nem olyan élénk, mint volt 50 évvel ezelőtt. Az iskola leértékelődött. Mindennapi életünk sok más, az iskola iránti érdeklődéssel versenyző lehetőséget kínál. A reformokat éppen ezekkel a társadalomban végbement változásokkal szokták indokolni. Azt mondják, hogy az iskola a megváltozott társadalmi életre neveli a gyerekeket. A törekvés jó, de a módszerek félresiklottak, a tanulmányi eredmények ugyanis romlottak. A gondok legsúlyosabbjait el lehetett volna kerülni, ha a reformokat igazolható tudományos eredményekre alapozták volna.

A Finn Tanárok Szakszervezete saját hetilapjában (Opettaja) juttatta kifejezésre aggodalmait amiatt, hogy a tanárképző intézményekbe jelentkező fiatalok száma a korábbi több mint négyezerről majdnem ezerre esett vissza. Amikor én a ’80-as években Finnországba jöttem, a tanári szakma társadalmi megbecsültsége még igen magas volt. Erre a beszélgetésünkre készülve adatokat kerestem arra, hogy mivel magyarázzák ezt a rendkívül sokatmondó és ijesztő fordulatot. Az általam talált magyarázatok két kérdés köré összpontosultak: a tanárok fizetése és a tanulói csoportok nagy létszáma.

A tanári szakma megbecsültsége korábban a finn iskolarendszer alappillérének számított. Egyik dolog következett a másikból: mivel a tanári szakma megbecsült volt, sok jó hallgató jelentkezett a tanárképzőkbe, a sok jó hallgatóból sok jó tanár lett, és ezek a jó tanárok jó eredményeket értek el. A fizetésnek nyilván nagy jelentősége van, a tanári szakma megbecsültségének csökkenése azonban inkább jele bizonyos szélesebb körű társadalmi változásoknak, mint a bérezési politikának. Ha a szakma nem örvend megbecsülésnek, a fizetés nagysága nem fog tudni ezen változtatni. Röviden azt mondhatjuk, hogy a tanárok rossz iskolai közérzete az, ami oda vezetett, hogy a tanári szakma iránt kicsi az érdeklődés. Nagyon veszélyes lejtőn vagyunk. Ami pedig a reformokat illeti, a vizsgálatok azt mutatják, hogy az utóbbi időben bevezetett tanügyi változások összefüggésben vannak a tanárok kimerültségével és rossz iskolai közérzetével.