Nincsenek túl jó emlékeim az egykori ének-zene órákról: sem a szolmizálás, sem a kottaolvasás nem fogott meg. Eleinte úgy gondoltam, Kodály programja már nem tud hatni ránk. Csak később, néprajzi tanulmányaim során jöttem rá, hogy a probléma másban gyökerezik.
Elszomorító a magyar népi és magaskultúra közötti szakadék. A népi kultúra (a vidék, a paraszt, a tájnyelv) lenézése együtt jár a népszokások, népdalok elutasításával. Ennél csak a jelenkori tömegkultúra mindent elsöprő imádata elszomorítóbb. Kultúránkban megszakadt az a természetes folytonosság, ami a népi kultúrából táplálkozó, megújuló magaskultúrát kellene hogy jellemezze. A már megszakadt kapcsolatot próbálta meg messiási programmal helyreállítani Bartók Béla és Kodály Zoltán. A népdal és a műdal közé talán egyfajta hidat verhetett volna a magyar nóta és az operett, de ezek a műfajok az értelmiségi körök teljes elutasításával találták szemben magukat, és a szakadék tovább nőtt. A népzenekutatók és népzenészek túlságosan is az autentikusat hangsúlyozták, elfeledkezve a néphagyomány változásának törvényszerűségéről: arról, hogy minden kornak van saját maga által formált népi kultúrája (idetartozik a mai városi folklór). Miközben az autentikusnak tekintett (ki mondhatná meg, hogy mi az autentikus?) néphagyomány felelevenítésén fáradoztak, már régen mindent elborított a nóta és az operett, majd pedig jött a beatkorszak. A nóta és a beat össze is kapcsolódott a lakodalmas rockban, s mára odáig jutottunk, hogy lakodalmas nótát szinte mindenki tud, magyar népdalt viszont alig… Sok esetben vitát váltott ki a hagyományos motívumokat megújítók próbálkozása, de ma már talán vitán felül áll, hogy ez sokaknak sikerült (gondoljunk csak a Ghymesre vagy a Csík zenekarra).
Az épülő hidak ellenére korántsem állíthatjuk, hogy népzenénk a helyére került volna. Pedig a népzene elementárisan köt bennünket elődeinkhez, világukhoz, gondolkodásukhoz, s föltehetőleg számunkra is fontos, hogy ez a kapcsolat élő legyen. Ráadásul a zene talán mélyebb is, mint a nyelv (amelynek egyébként ugyancsak van ilyen spirituális jelentősége). A zenei anyanyelv elsajátítása már a magzati korban elkezdődik, vallja Kodály Zoltán. Tőle függetlenül is azt gondoljuk, így van ez a gondolkodásunkat meghatározó anyanyelvvel is. A nyelv mélyén ott van a zene: a baba előbb gőgicsél dallamokat, amelyek később szavakká formálódnak. A nyelv „zeneisége” pedig mindenki számára fontos: gondoljunk csak az érzelmes vagy dühös beszédre vagy talán még inkább a szavalásra. A zene és a nyelv genetikus, ősi kapcsolatára máig nem figyelünk eléggé. Valamit megérez belőle az, aki versmondó vagy szépkiejtési versenyen vesz részt.
Felnőttkoromra zeneszerető – mindenféle zenét szerető – emberré váltam. Szerepe lehet ebben szüleimnek (anyám évtizedeken átnyúló hatásaként rátaláltam Wagnerre és Puccinire), fiatalkori közösségeimnek és az akkor építő szerepet játszó polbeatnek (politikai beat, részben mozgalmi dalok), néprajzi tanulmányaimnak, egy-egy megrendítő szomorúnótának („Én vagyok az, aki nem jó…”), templomi éneknek. És talán mégsem volt hiábavaló az iskolai ének-zene oktatásom, mert ha mást nem, legalább valamit megéreztetett a zene összetettségéből, mélységéből, kifejezőerejéből.
