Zaklatás?

Tabu

A zaklatásokat hallgatás övezi. Aki elkövette, annak elemi érdeke, hogy az esemény titokban maradjon. Tudja, hogy bűncselekményt követett el, és azt is, hogy tettét a társadalom egyöntetű megvetéssel sújtja. Kevés tett megítélése ennyire egységes, mint a zaklatásé. Mélységes szégyenérzet kíséri a titokban űzött és illegális szexuális közeledést, játszmát vagy aktust, ami nem kommunikálható, nem lehet elmesélni, beszélni róla, vagyis feszítő titokként marad meg nemcsak az áldozatban, de az elkövetőben is. A lelepleződéstől való félelem pedig állandó készenlétet eredményez.

Akit zaklattak, szintén hallgat. Mindenekelőtt nehéz szavakat találni arra, mi történt vele. És az áldozat mindig a maga szégyeneként éli meg a vele történteket. Biztosan ő tehet róla, biztosan azt gondolják majd, hogy ő viselkedett kihívóan. De ha nem, akkor is őróla úgy beszélnek, mint szexuális tárgyról, őt képzelik el különböző helyzetekben, pozitúrákban, aktusokban. Kínos, megalázó, szégyenteljes – tehát az áldozat is hallgat.

És hallgatnak a tanárok is, hiszen milyen fényt vet egy iskolára, ha ott kikezdtek egy diákkal, ha arról beszél a falu, a város, a médiumok, hogy náluk egy tanár zaklatott, mondjuk, fogdosott vagy megerőszakolt egy diáklányt. Jobb nem tudni róla, jobb, ha az iskola neve, a tantestület nem kerül ilyen összefüggésben a nyilvánosság elé. „Nálunk ilyen nem fordul elő” – nyilatkozza majd’ minden igazgató. Ennek ellenére mind az iskolákban, mind az ilyen kísértéseknek jobban kitett kollégiumokban előfordulnak ilyen esetek.

Gyanú

Nehéz mit kezdeni azzal, ha felmerül a gyanú egy tanárral vagy tanárokkal szemben. Általában sokat beszélnek erről a diákok, suttogva, egymás között, utalásokkal vagy sörözés közben, buliban, de soha nem nyilvánosan. Ki szóljon és kinek? Mert ha szól valaki, nagyon nehéz bizonyítani az igazát. És végig kell gondolni, kinek okoz kellemetlenséget: önmagának is, a sértettnek is, a tanárnak is. Gyakran úgy kell mérlegelni, hogy az abuzáló nem feltétlenül rossz tanár, nem ellenség, hanem éppen olyasvalaki, akit szeretnek a diákok. És éppen azt jelentse föl, akit sokan kedvelnek? Gyakori, hogy az osztálytársak már szólnának, de a sértett nem akarja. Márpedig mindenki érzi, hogy az ő ellenében nem lehet lépni, egyrészt mert az ő története kerül nyilvánosságra, másrészt mert őt fogják szembesíteni az elkövető tanárral, harmadrészt általában csak ő tudja bizonyítani a történteket.

Nagyon valószínű, hogy a történetek egy része soha nem fog napvilágra kerülni. Az iskolának mégis az a feladata, hogy lehetőleg minél kevesebb elhallgatott vagy titokban hagyott történet maradjon, mert az rombol mindent: a diákok önképét – és nemcsak azét, akivel ez megtörtént! –, a közbizalmat, a tanárokba vetett bizalmat, a szexualitás értékét, a felelősségérzetet, a tantestület légkörét. Osztályfőnökként azt teheti valaki, hogy nagyon sok osztályfőnöki órát szán a kérdésnek, de még azelőtt, hogy bármiféle visszaélésről szó lenne. Hogy sokat beszélget a diákokkal szexualitásról, visszaélésekről, abuzálásról, pedofíliáról, felnőttek és gyerekek kapcsolatáról. Nem azzal a rejtett szándékkal, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, vagy hogy bizalmatlanokká nevelje tanítványait, hanem azért, hogy érezzék: ezek a kérdések mind valós kérdések, és lehet róluk komolyan beszélgetni. Annak, hogy egy hasonló esettel az osztályfőnökükhöz forduljanak a diákok, ez teremtheti meg a feltételeit.

Bizalmatlanság

Azért különösen nehéz egy erre odafigyelő osztályfőnök vagy tanár dolga, mert nem jó, ha bizalmatlanokká neveljük a diákokat. Azzal, hogy minden felnőtt közeledése mögött a szexuális megrontás vágyát éreztetjük, befelé fordulóvá és bizalmatlanná neveljük a gyerekeket. Sőt: ha mindenben pedofíliát látnak, ha mindig attól rettegnek, akkor nem érzékelik azt sem, amikor tényleges veszély fenyegeti őket.

Nem szabad megfosztani az iskolát, a tanárokat, az osztályfőnököket például attól, hogy négyszemközt maradjanak a tanítványaikkal, hogy meghitten, bizalmasan beszélgessenek egymással. Hallottam olyan nyári táborról, ahol egy tanárnak nem szabad négyszemközt maradnia a diákjaival egyetlen percre sem, nehogy szexuális visszaélést kövessen el. Hallottam olyan iskoláról, ahol a tanár csak nyitott ajtó mellett beszélgethet akkor, ha egyetlen diákjával beszélget. Ismerek tanárt, aki mindig szól az osztályfőnök-helyettesének vagy egy másik kollégának, ha egy diákkal személyes és négyszemközti beszélgetésbe kezd. Tudok olyan iskoláról, kollégiumról és nevelőotthonról, ahol tilos hozzáérni a diákhoz, nem szabad megsimogatni még a kisgyereket sem, ha sír.

Úgy vélem, mindezekre semmi szükség, és elveszik a pedagógustól a nevelés egyik legfontosabb eszközét, a személyes kapcsolatot. Elültetik a diákban a gyanakvást: biztos van valami titkos és alantas célja annak, ha egy tanár négyszemközt akar beszélgetni. Sőt, az általános gyanakvás légkörének van még egy komoly veszélye: ha a gyerekeknek mindenre bizalmatlanul kell tekinteniük, ha mindenhol gyanakodniuk kell, akkor nem fogják tudni megkülönböztetni a tényleges veszélyt a képzelttől. Jobban ki van szolgáltatva az a gyerek egy szexuális visszaélő közeledésének, aki semmilyen szituációban nem kommunikált még idegen felnőttekkel, mint aki sokszor és sokféleképpen. A gyerekeket erre is meg kell tanítani: hogyan tudnak más emberek gesztusaiból, szavaiból, mondataiból, mimikájából olvasni, hogyan kell nagyon különböző szituációkban viselkedni. Nem az a gyerek fogja tudni megvédeni magát az utcán vagy a járművön, aki még soha nem kommunikált ismeretlen felnőttel, hanem az, aki sokszor, és aki érti a gesztusokat. Az jelent majd könnyű prédát a mocskos indítékkal közelítő tanárnak, aki soha nem szokott komolyan és bizalmasan beszélgetni más tanárokkal.

Felmentés és hárítás

Ha egy tantestületben felmerül a gyanú, hogy valamilyen szexuális visszaélés történt, minden résztvevő elemi érdeke az, hogy az igazság – már amennyire lehetséges – kiderüljön. Veszélyesnek gondolom, ha egy tantestület elhárítja a kérdést: „Nálunk ilyen nem történhet meg”; „Biztosan ki akarják csinálni a rajztanárt”; „Évtizedek óta jó kollégám, nem is tudom elképzelni róla”; „Nehogy már egy kis csitri szavára többet adjunk, mint egy negyvenöt éves tanáréra”. Ám ha kiderítetlenek maradnak az ilyen ügyek, az joggal kelti azt az érzést mindenkiben, hogy mégis történhetett valami. Mert ha nem történt, miért nem vizsgálták ki? Ez pedig súlyos bizalmi válságot okoz: az iskola és a mögötte álló mikrotársadalom között is, a tantestületen belül is, a tanárok és a diákok között is.

A gyerekeknek azt kell érezniük egy iskolában, hogy a tanároknak az a fontos, hogy őket neveljék, hogy nekik jó legyen. Ha azonban egy diák vagy diákcsoport az iskolához fordul, és azt látja, hogy a tanárok nem foglalkoznak érdemben a kérdéssel, vagy főleg hogy a felelősséget visszadobják az áldozatra vagy a bejelentőre, akkor attól kezdve tudhatja, hogy elemi bizalma sem lehet a tanárokban. Ugyanez azt eredményezheti, hogy a szavak értéke súlyosan erodálódik. Hogyan lehet erkölcstant, magyar irodalmat, történelmet tanítani, hogyan lehet osztályfőnöki órán komoly személyes és társadalmi kérdésekről beszélgetni, ha a diákok azt tapasztalják, hogy az iskola letagad valamit, amiről pedig ők tudnak. Minden szó fedezetét a megtapasztalt tettek adják: így hát attól kezdve, hogy egy ilyen esetet nem vettek komolyan, nem lehet érvényes erkölcsi és magatartásbeli elvárása az iskolának.

A komolyan vétel persze nem azt jelenti, hogy mindent egy az egyben, vizsgálat és elemzés nélkül el kell hinni. Minden történetnek több elbeszélője van, minden történetnek sok olvasata lehet. A komolyan vétel azt jelenti, hogy a tényeket minél alaposabban ki kell deríteni, hogy minden érintettet komolyan meg kell hallgatni, hogy kellőképpen elemezni, mérlegelni kell. Ez már biztosítja a szavak hitelét, és lehetőséget ad arra, hogy mindent a valódi nevén nevezzünk meg.

Hogy mi lesz a végeredmény, azt nem lehet tudni. Egyik esetben büntetőfeljelentés, a másik esetben a megvádolt tanár totális felmentése, teljes erkölcsi rehabilitálása. Egyik esetben mediáció a két fél között, másik esetben mediáció két tanár meg a diákcsoport között. Egyik esetben a házirend módosítása, másik esetben egy pszichológus bevonása. Nem szabad engedni semmilyen nyomásnak – sem a diákok, sem a tanárok, sem a szülők részéről –, és semmilyen feltételezett elvárásnak. Mert az iskola morális egészsége a legfontosabb garanciája – de egyúttal előfeltétele is – annak, hogy normális légkörű és tartalmú munka folyjon benne.

Védelem és védekezés

Osztályfőnökként egyszer fordultak hozzám diákok azzal, hogy szexuális visszaélés történt. Előre nem mondtak nevet, sem szereplőt, hanem azt kérték, hogy beszéljünk róla osztályfőnöki órán. Meghirdettem egy olyan osztályfőnöki órát, amelyre nem kötelező bejönni, de az osztály körülbelül kétharmada eljött. Körberaktuk a székeket, és még mielőtt elmesélték volna, mi történt, nagyon részletesen kikérdeztek engem arról, mit tennék, ha kiderülne, hogy az egyik diák molesztálni szokott másokat. Amikor úgy érezték, hogy bízhatnak abban, amit tenni fogok – nyilván eleve így jöttek oda, de igényelték a megerősítést és az erről való nyílt beszédet –, elmesélték, mi történt, sokáig név nélkül, sőt az osztály megnevezése nélkül is. Nem tanár kezdett ki diákkal, hanem egy diák másokkal, többekkel, kihasználva a legkülönfélébb informális helyzeteket, bulikat, ottalvós alkalmakat, kirándulásokat. Megígértem, hogy két napon belül komolyan beszélek a diákkal – kiderült, hogy ő is az osztályomba járt –, és az eredményről pontosan tájékoztatom a többieket. Mindez így is történt, és mivel kamasz gyerekekről volt szó, komoly esélyt láttam arra, hogy beszélgetésekkel, pszichológus bevonásával, a határok tisztázásával és az osztályon belüli bizalom helyreállításával megoldjuk a helyzetet.

De ez a történet sem tántorított el attól, hogy továbbra is négyszemközt beszélgessek a diákokkal, ha arra van szükség, hogy elmenjünk sétálni a közeli parkba, ha ott jobban tudunk beszélgetni. Nem kell félni semmiféle gyanútól, mert mindig ki szokott derülni az igazság. Illetve az iskolának mindig erre kell törekednie.