Virágok Vetélkedése

– Évtizedek óta a néptánc, a népdal bűvöletében él. Mikor varázsolta el ez a világ?

– A hetvenes évek elején ért az élmény a Kassák Klubban, tán az első táncházak egyikében. Akkoriban egy amatőr színjátszó társulat tagjaként megzenésített Weöres Sándor- és József Attila-versekkel foglalkoztunk, ezért elküldtek a klubba, hogy vegyem fel Sebőék énekelt verseit, mert azokat mi majd föl tudjuk használni. Elmentem, ott ragadtam, nagyon megtetszett. Láttam, milyen ügyesen táncolnak ezek a fiatal gyerekek. Aztán kiderült, hogy többen közülük egy táncegyüttes tagjai. Attól fogva oda vágyakoztam én is, így kerültem a Bartók Táncegyüttesbe, ahol aztán 16 éven át táncoltam. Azóta is hetente járok táncházba mind a mai napig. Már a kezdet kezdetén beiskoláztam magam az akkor létező oktatói tanfolyamokra is. Magával ragadt a tánc, a táncházas világ, amely így aztán szó szerint életformámmá vált. Én ugyan a Ferencvárosban cseperedtem, de talán a vidéki nagymamámtól örökölhettem ösztönösen valamit, aki kiváló táncos hírében állott…

– Hogyan fordult az érdeklődése az elszakított területek magyarsága, kivált a csángók felé?

– 38-40 éves lehettem, amikor egy táncházban moldvai csángó fiatalok táncára lettem figyelmes. Nagyon megfogott a zene kötetlensége, az a vad és vidám, zabolátlan stílus, amely ezekből a táncokból árad, és azok az emberek, akik ezt úgy táncolták, ahogyan kell. Akkor döbbentem rá, hogy el kell menni a szülőföldjükre, meg kell ismerni  még élő szokásaikat. Sok időt kell velük eltölteni, mert nemcsak a táncokat, a hagyományokat, hanem az ott élő embereket, a gondolkodásukat is meg kell ismerni. Egészen más képet fogunk akkor majd alkotni önmagunkról is – az ő szemüvegükön keresztül. Én is meglepődtem, hogy mennyi mindent másként gondoltam korábban!

– Azt a világot akarja átmenteni, meghonosítani szűkebb pátriájában, Budaörsön, amelyben Ön olyan jól érzi magát?

– Megpróbálok, megpróbálunk a néphagyományokból annyit átmenteni és átadni a mai gyerekeknek, fiataloknak, amennyit csak lehetséges. A szíve mélyén minden táncos szeretné továbbadni a tudását – így voltam ezzel én is, ezért negyvenévesen megalapítottam Budaörsön a Szélrózsa Néptáncegyüttest. Fontosnak tartottam, hogy a tánc mellett egy jó közösséget is életre hívjak, amelyben együtt táncolnak kicsik és nagyok, gyerekek és szülők. Egyszóval legyünk egy nagy család! A kisgyerekek nagyon fogékonyak: akárha egy üres papírlapra írnánk, amikor velük foglalkozunk – mindent megtanulnak. Bizony nagy felelősség, hogy mire is tanítjuk őket! Legyen az érték! A néphagyományok örök értékeket közvetítenek, amit mindenképpen meg kell kapniuk a mai gyerekeknek is. A nagyobbaknál inkább az a cél, hogy a hagyományok segítségével kipróbálják, megtalálják és kiteljesítsék magukat. Reméljük, hogy előbb-utóbb nekik is életformájukká válik a tánc varázslatos világa. Azon dolgozunk, hogy a fiatalok meghatározó élményekhez jussanak, ezért szervezünk Moldvában és Magyarországon is táborokat, hogy a határon túli gyerekek találkozhassanak az itteniekkel és egymással is. Évek múltán is csudákat mesélnek arról, milyen jól érezték magukat a táborokban. Állítom, ezek olyan meghatározó élmények, amelyek megerősítik őket az identitásukban is.

– A helyben maradásban is?

– Remélem, hogy igen. Bár kezdetben, amikor bekapcsolódtunk a moldvai nyári iskola és a táborok szervezésébe, úgy láttuk, hogy nagyon kicsi a befektetett energiánk megtérülési esélye. Azt feltételeztük, hogy a fiatalok idejönnek majd Magyarországra tanulni, aztán visszamennek, és otthon folytatják a tanítást. De ennek akkor még nem volt meg az alapja, nem volt hová visszamenniük, mert még nem volt olyan iskola Moldvában, ahol taníthattak volna, hiszen hivatalosan most is csak idegen nyelvként lehet tanítani a magyart. Az első időkben ezért nagyon sokan mentek külföldre. Később, amikor sok csángó faluban elindult a magyar oktatás – negyvennél is több ilyen van már –, visszataláltak a fiatalok, nagyon sok iskolában már moldvai származású a tanító néni, tanító bácsi.

Amikor 1997-ben létrehoztuk a Gyepűk Népe Alapítványt – Szervátiusz Tibor gyönyörű nyelvi leleménye az elnevezés –, azt kerestük, hol van a legnagyobb szükség a segítségre, és akkor úgy láttuk, hogy Moldvában. Ám minden határon túli művészeti oktatást, versmondó, énekes vagy táncos kezdeményezést igyekszünk segíteni, támogatni. Sőt, mi magunk is évente húsz-harminc programot, rendezvényt hívunk életre, eleddig 4000-nél is több magyarországi és 1500 határon túli gyerek számára tettünk lehetővé ingyenes vagy kedvezményes népművészeti táborozást, szerveztünk népdalénekes találkozót.

Alapítványunk legnagyobb rendezvénye, amire a legbüszkébbek vagyunk, az immáron tizenötödik éve minden tavasszal megszervezett határon inneni és túli népdalénekes találkozó, a Virágok Vetélkedése, amely valóban találkozó, nem verseny. Nincsenek első helyezettek, nincsenek vesztesek, hanem mindenki bemutatót énekelhet a zsűri előtt. Az újbudai Domokos Pál Péter Általános Iskolából – itt tanítok huszonkét éve – Domokos Pál Péter emlékére indult útjára a kezdeményezés, és nőtte ki magát az évek során a Népdalénekes Palánták és Fiatalok Kárpát-medencei Találkozójává.

Domokos Pál Péter itt lakott a XI. kerületben, a moldvai csángóság legkomolyabb támogatója, hagyományaik gyűjtője, maga is tanárember volt. Legendás történet, hogy a falvakat járó fazekasnak adva ki magát, szekéren, a portékáját árulva jutott el egy barátjával Moldvába, a legeldugottabb helyekre is, ahová hivatalosan nem engedték volna be. Kiírta az anyakönyvek adatait, bejárta a temetőket. Ő kezdeményezte és szervezte az azóta is viruló Ezer Székely Lány Találkozóját is.

– A Kárpát-medence minden magyarlakta területének „virágszálai” képviseltetik magukat a vetélkedésen?

– Ez a cél, ezért nemcsak moldvai csángó gyerekek jönnek hozzánk énekelni, hanem nagyon jó kapcsolatot ápolunk kárpátaljai, felvidéki iskolákkal is, Délvidéken a „Szólj síp, szólj!” nevű énekversenyre járunk, és onnan hívunk meg gyerekeket. Erdélyben a leggazdagabb az élő hagyomány, főleg a Székelyföldön, a gyimesi csángóság is oda jár énekversenyekre. A Szeret menti moldvai népdalversenyre negyven faluból nyolcvan gyerek jön, mindegyik a saját faluja viseletében – gyönyörű! Nyolc éve saját szervezésű énekversenyt hívtunk életre Erdélyben és a Felvidéken. Az évek során egyre bővült a találkozó, jelenleg már hatvan helyről érkeznek gyerekek erre a nemes, versenymentes vetélkedésre.

 
Az alapítvány munkatársaival az összes határon túli énekversenyt igyekszünk végiglátogatni, felajánljuk a segítségünket, ha kell, zsűrizünk, ha kell, jutalmakat gyűjtünk, ha kell, hangosítunk, vagy utaztatjuk a gyerekeket. A helyi énekversenyek győzteseit pedig meghívjuk a találkozónkra. A legjobbakat igyekszünk tehát jutalmazni ezzel a meghívással. A találkozó egy-két naposnak indult, de mára már szinte egy egyhetes tábor. Sokféle szabadidős programot szervezünk, fürdőzést, kirándulást, táncházat, kézműves-foglalkozást – közben persze sokat énekelünk. A szállást önként jelentkező családok biztosítják főleg a tánccsoportunkból Budaörsön.

A Virágok Vetélkedése révén a gyerekek megismerhetik egymást: a kárpátaljai találkozik a felvidékivel, a moldvai a délvidékivel, de olyan is előfordult, hogy két székelyföldi gyerek itt barátkozott össze, s persze barátságok születnek az anyaországiakkal is. A kísérő pedagógusok és szülők is megoszthatják egymással tapasztalataikat,  megbeszélhetik egymás búját-baját, örömét. A magyarországiak rácsodálkozhatnak azokra az énekesekre, akiknél még élő a hagyomány, ahol még a szülő, a nagyszülő a nótafa. A mieink így sok új dalt tanulhatnak. Nagy kincs ez itt, minálunk, ahol gyakran már a szülőknek sem mondott mesét az édesanyjuk.

Tizenöt év alatt több ezer gyerek ismerkedhetett meg egymás dalaival és kultúrájával. Szívet melengető, megható emlékem, amikor egy vacsora utáni közös éneklésen, amelyen mindig más kezdte az éneket, a többiek pedig mindig hamar be tudtak kapcsolódni a közös éneklésbe, az egyik csíki székely gyerek felkiáltott: „Na de Tamás bácsi, ezek honnan tudják a mi énekeinket?” Ilyenkor érzem, hogy nem hiába hoztuk létre a találkozót!

Alapítványunk, bejárva a Kárpát-medencét, szembesült a kisebbségi lét problémáival, és mindenütt nyújtott és talált is segítő kezet, még ott is, ahol a politika súlyos sebeket vágott a lelkekbe. Munkánk fontos része e sebek gyógyítgatása is. Mert csak összefogva lehetünk erősek. A magyar népi kultúra megismertetésével hazaszeretetre is nevelünk. Fontos üzenete a találkozónak, hogy az egységes, de területileg igen változatos énekkincs egyedülálló értékünk Európában, e gazdag hagyománnyal nem élni vétek.

– Jól feltételezem, hogy a Virágok Vetélkedésének kettős küldetése van? Egyik célja, hogy újraszője a kapcsolatokat az elszakított nemzetrészekkel, a másik, hogy gazdag és sokszínű néphagyományunkat be- és felmutassa mindannyiunk számára.

– Pontosan erről van szó. Ösztönözzük és el is várjuk, hogy a gyerekek adjanak magukra, és népviseletben lépjenek fel, hogy szép nevezési lapot készítsenek – a legtöbb valóságos kis műalkotás sok-sok dalcímmel, amelyek közül bármelyiket el is tudják énekelni! Az ösztönzés pedig – hála a sok önkéntes segítőnek, a felajánlásoknak – mindig jutalom, díjazás. A programok, a közös nagy éneklések óriási élményt jelentenek mindenkinek. Bízunk benne, hogy ennek hírét viszik, elmesélik otthon, hogy aztán évről évre többen kapjanak kedvet az énekléshez. Jelenleg a Székelyföldön tapasztalom, hogy mind több fiatal öltözik szívesen népviseletbe, egyre többen csatlakoznak a táncos, énekes találkozókhoz. Virul az egész Székelyföld, Erdély, és ez nagyszerű dolog! Arrafelé sok a jó énekes, ezért aztán – mert mindenkit nem tudunk meghívni a találkozókra – azt találtam ki, hogy arra a vidékre szervezünk nyári népdalénekes tábort, amelyre aztán ez a sok jó énekes is mind eljöhet.

– Ez már nemcsak életforma, hanem küldetés…

– Igazából nem teszek mást, mint hogy keresem annak lehetőségét, hogy megállítsuk vagy lassítsuk hagyományaink elvesztését. A folyamat vissza nem fordítható, de talán egy másik formában át lehet menteni. Megpróbáljuk élővé tenni a táncházas hagyományt, ezt a remek szórakozási formát. Nem szabad múzeumba zárni, ebben ki kell hogy teljesedjék a mai fiatalság! Nekik ez lesz majd a hagyomány, de ha az értékeket őrizni akarjuk, akkor azért elég szigorúan követnünk kell a mintát… Minden, ami a hagyománnyal kapcsolatos, valamilyen üzenetet közvetít. Ha a pici baba nem csupasz falakat lát maga körül, hanem színes, mintás szőtteseket, az is üzenetet hordoz. A látvány jólesik a szemnek, az agy elraktározza és értelmezi. Hogy aztán ebből mit hasznosítunk tudatosan, és mi az, amiről csak sejtjük, hogy épülünk általa, azt még nem tudjuk pontosan, de működik!

Nagy példaképem Tímár Viktor, a remek hegedűs és furulyás Gyimesből, Hodorog András furulyás Moldvából, Klézséből vagy Legedi László István ugyancsak Klézséből, akit meghívtam az iskolába is, tanított, muzsikált a gyerekeknek, nagyon élvezték. Járt nálunk Fehér Márton idős, hagyományőrző hegedűs Moldvából, Külsőrekecsinből, nagy élmény volt, amikor megtanította a lányokat fonni. Ifjúkorában ugyanis türelmetlenül várta, hogy a párja hamarabb végezzen a munkával, ezért aztán ő is megtanult fonni, hogy segíthessen neki. Tímár Viktor nemcsak furulyázni és gardonyozni tanította az iskolásaimat, hanem arról is mesélt nekik, hogyan málnázik a medve a gyimesi hegyekben, és milyen állatok élnek még ott, róka, borz, miegyéb. Ugyanezt én hiába mondom el, olvasom fel egy könyvből – az élmény nem ugyanaz, hiszen nem közvetlenül adom tovább.

– Ahol egyszer el van vetve a mag, azt kiirtani onnan már nemigen lehet…

– Remélem, hogy így van. Technikai vívmányok tömkelege vonja el a gyerekek figyelmét, mi pedig próbáljuk megmutatni, micsoda értékeink vannak, micsoda energia rejlik az énekben, a táncban. Hogy aki énekel, az elszakad a földtől… Az ének önismeretre nevel, összpontosítani tanít, ráadásul az éneklés egészséges is!

Tanítás közben hamar rájöttem, hogy fontos a néphagyomány különböző területei közötti összefüggésekre építeni. Nem lehet csak néptáncot tanítani a gyerekeknek, mert az éneklés, a viselet, a kapcsolódó hagyományok mind fontosak. A táncok és dalok mellett ezért sokat kézműveskedünk, és rengeteget játszunk, mesélek, és a mesékbe beleszövöm a hagyományainkat. Évek óta gyűjtöm a régi használati tárgyakat, a gyerekek kipróbálhatják az orsót, a guzsalyt, a lopót és sok egyéb eszközt. A játéknál jobb és hasznosabb tanulási formát nem ismerek!

– A Csokonai-díj, amivel az eddigi életművét, pedagógiai munkásságát és a táncházmozgalomban eltöltött évtizedeit ismerték el, azt jelzi, szándékosan vagy ösztönösen, de nyomot hagyott az időben.

– Ez nem akarat kérdése. Hiszek, hiszünk valamiben, és ha az nyomot hagy, annak nagyon örülünk. Magam sem tudom, mi mozgat engem, mert ez a világ igazából a részemmé vált. Mindig csak jött, jött a sok elvégzendő feladat, és én tettem a dolgom. Minden másra sajnálom az időt, amiből hiányoznak ezek az értékek. Ha most, hatvanévesen visszatekintek, magam is meglepődöm, hogy ezt a több száz programot, határon inneni és túli tábort mind én csináltam? Bizony nem is én egyedül, hanem nagyon sokan együtt. A sok támogató, partner és önkéntes, aki szállást ad  vagy csak tíz képeslapot, öt lufit, jutalomkönyvet – hosszan sorolhatnám.

A díjnak köszönhetően újult erővel szervezzük a táborokat, az újabb programokat. Májusban a tizenötödik, jubileumi Virágok Vetélkedését szeretnénk még gyönyörűbben, nagyszabásúan, népes közönség előtt lebonyolítani, de vannak új ötleteim is. Mert az élő legendák sajnos lassan eltávoznak közülünk, nekünk viszont az a feladatunk, hogy éltessük és továbbadjuk a tőlük kapott örökséget, amíg csak élünk.