Világmegváltó táncpedagógia

A Critical Links című kutatói programban a tánccal foglalkozó hét, reprezentatívnak talált kutatásban a tánc közoktatásba való integrálásának teljesen eltérő lehetséges aspektusait és hasznát vizsgálták. Mivel kifejezetten arról volt szó, hogy a tánc mint kiegészítő művészeti forma mit eredményez egyéb területeken, ezért minden kutatásban heti egy-két alkalommal táncoltak a résztvevők, így az eredményt vonatkoztathatjuk az alapfokú művészetoktatásra is. A különböző kutatások kapcsolatot találtak a viselkedészavarok javulásával, a beszédproblémák és a hangképzés fejlesztésével, a kreativitás és a kreatív gondolkodás fejlődésével és a percepcióval is. Fontos azonban kiemelni, hogy mindegyik kísérletben más megközelítésben, stílusban és metódussal „tálalták” a táncot.^[1]

Az egyik ilyen reprezentatívnak talált koreai kísérletben megfigyelték, hogy heti két, negyvenöt perces órában oktatva a táncművészetet, hogyan változik a kreatív és a kritikus gondolkodás. A hetvennyolc résztvevő egyik fele tradicionális tánctechnikákat tanult (balett, modern és tradicionális koreai néptánc), a másik felük pedig kreatív táncot, ami nem rendelkezik fixált metodikával és mozdulatrendszerrel.^[2] „A tanulmány arra enged következtetni, hogy ha a táncot egy kreatív problémamegoldásként oktatják, akkor a tanulók kreatív gondolkodási képessége javul. Ha lépések soraként tanítják, amiket másolni kell, akkor a kreatív gondolkodás képessége nem fejlődik. Másszóval a táncoktatás jellege befolyásolja mind a táncban szerzett tudást, mind azt, hogy ebből mi alakul át egy magasabb szintű gondolkodássá.”^[3]

A klasszikus balettnak sem feltétlen alaptermészete, hogy korlátozó legyen, a hangsúly azon van, hogy miként tanítjuk. A kutatások elemzői szerint a tánc tanításának módja az, ami befolyásolta a végeredményt, nem pedig maga a technika. Bármilyen technika tanítható kreatív problémamegoldásként vagy korlátozó szabályrendszerként is akár, a lényeg az oktatás maga, a facilitátor hozzáállása és a közvetítés módja.

Ha a fenti koreai tanulmányból indulunk ki, akkor maga a kreatív oktatási forma már önmagában segíti a kreatív gondolkodást és problémamegoldást, tehát a növendék már el is indult a megfelelő úton.

Rendkívül fontos azonban a tanár személye, tanításának módja és stílusa is. Shulman, egy tanítással és az ahhoz szükséges átfogó tudással foglalkozó kutató 1987-ben saját kutatása^[4] alapján egy táblázatban foglalta össze, hogy valaminek a tanításához mekkora átfogó tudás, kompetencia, ismeret és rálátás szükséges. Ebben megfogalmazza, hogy nem elég önmagában a tanítandó tárgyról szerzett tudás, a közeg, a környezet és a tanulók ismerete. Ennél több, egy speciális ismeret szükséges, az a fajta hozzáállás, ami minden tanár sajátja, aki mélységeiben érti és ismeri a tárgyat, amit tanít; annyira, hogy strukturáltan, átfogóan, és, ami itt a leglényegesebb, egyedien tudjon róla gondolkodni.

A különböző stílusok tanításakor megjelenő megközelítéseket a többi tantárgyban is ki lehet aknázni, ha intenzív együttműködés van a tanárok között. Ha tudják egymásról, hogy ki min dolgozik, mire helyez nagyobb figyelmet, akkor a saját órájukon is előtérbe helyezhetik ugyanazt vagy az azt segítő témákat. Még intenzívebben tud ez megjelenni, ha egy tanár több tárgyat tanít. Ebben az esetben saját maga tudja úgy strukturálni az óráit és a tananyagokat, hogy azok a lehető legjobban támogassák egymást, sőt bizonyos, az egyik órán tanult dolgokat elővehet a másik tantárgy oktatása közben, hogy rögtön rámutasson az összefüggésekre.

Az alternatív pedagógiai szisztémákban ez sokszor megjelenik, mind a Carl Rogers-féle, mind a Waldorf-pedagógiának szerves része az átfogó, témákon átívelő oktatás. Finnországban jelenleg épp a tantárgyak eltörlésén munkálkodnak, az oktatás fejlődése is a fúzió felé mutat; az összefüggések megértése és meglátása felé érdemes vinnünk tanítványainkat  mozgás pozitív hatásai szintén a tánc járulékos hozadékai, ami növeli az alapfokú táncművészet-tanulás előnyeinek hosszú lajstromát.

(Shulman, 1987)
^[5]

Dr. Peter Riemann amerikai orvos a fizikai aktivitás egészségre, pszichére és agyműködésre gyakorolt előnyös hatásaival foglalkozik 2002-es tanulmányában.^[6] Bebizonyosodott, hogy mind a tanulásra, mind az egészségre, mind az agyműködésre kiemelten jó hatással van a mozgás. Egy másik, hasonló témájú kutatás,^[7] melyet egy orvosokból, pszichológusokból és agysebészekből álló kutatócsoport bonyolított le, azzal foglalkozott, hogy a mozgással összefüggésben a szív- és érrendszer állapota hogyan befolyásolja a tanulási készségeket és az intelligenciát.

A fenti két tanulmány is arra enged következtetni, hogy a tánc és a rendszeres mozgás

• csökkenti a stresszt és a szorongást a gyermekeknél és fiataloknál;
• csökkenti a depresszió kialakulásának esélyét gyermekeknél és fiataloknál;
• segíti az autizmussal és a hiperaktivitásos figyelemzavarral küzdők állapotának javulását;
• fejleszti az önbecsülést, önképet;
• fejleszti az intelligenciát és a tudományos teljesítményt;
• csökkenti a fiatalkori bűnözés megjelenésének esélyét;
• segíti a karakter és a személyiség fejlődését.

Már ezek fényében sem kérdés, hogy itt nem csupán egy kedvtelésről van szó, hanem olyan általános állapot- és életminőség-javításról, ami kihat egy személy életének számos területére és társadalmi szinten sem lenne elhanyagolható a hatása, ha nagyobb tömegeket integrálna a táncoktatás.

Egy bizonyos területen megszerezett tudás transzferábilis, támogatja a többi területet is, legyenek bármilyen messze egymástól. A táncteremben megtanulható, hogy a hosszas, kitartó gyakorlás, a hosszú távon befektetett munka megtérül, nemcsak a táncban, hanem az élet egyéb területein is. Ám az előnyök sorának itt nincs vége.

A kitartás jutalma sokszor hosszú távon térül meg. Ezt meg kell tapasztalni, ha lehet, minél többször, ahhoz, hogy az ember biztosan tudja a nehezebb pillanatokban is. Sokan csak felnőttkorban jutnak el eddig a felismerésig, sokan pedig soha. A táncon keresztül kézzelfoghatóan és egyértelműen érthetik meg a növendékek, hogy minél többet gyakorolnak valamit, annál nyilvánvalóbb és komolyabb eredménye lesz, önmagukhoz és a többiekhez képest is. Mi több, rengetegszer találkoznak ezzel a jelenséggel fejlődésük során, akár a tanév elejétől a tanév végéig, de nyilvánvalóan nyomon követhető az évek alatt is. Az alapfokú művészetoktatásban minden gyermek a saját örömére és boldogságára, a saját belső motivációjával veszi rá magát erre a fejlődésre.

Szerves része a tánctanulásnak ezen a képzési szinten is, hogy közönség előtt lépjenek föl a növendékek. Lehet az a közönség ismerősökből vagy ismeretlenekből álló, a tanulók mindenképpen szembesülnek az ezzel járó felelősséggel. Tudni kell, amit kiviszünk a színpadra, fel kell rá készülni és ki kell tudni állni. Kiállni egy színpadra és képviselni magamat, illetve a velem táncolókat ugyanaz a képesség, mint kiállni magamért egy vitában, kiállni önmagam vagy mások érdekeiért, kiállni a családomért, a gyengébbekért, a közérdekért stb. Biztonságos közegben gyakorolhatják ezt a gyerekek úgy, hogy a felkészülésük irányított, minden lehetőséget megkapnak – és általában meg is ragadnak – arra, hogy maradéktalanul felkészülten és magabiztosan állhassanak színpadra és mutathassák meg tudásuk legjavát.

Mindezen folyamatok közben önfegyelmet tanulnak, és megismerik, hogy a folyamatnak melyik része a legnehezebb számukra. Valakinek az út eleje, a kezdetek, a tudás hiányával és a megteendő út méretével való szembesülés a legnehezebb. Van, aki a cél előtt akarja feladni, ahol úgy érzi, hogy már biztos, hogy nem fog soha sikerülni, amit szeretne. Van, akinek a folyamatos kitartás, az újra és újra nekifutás okoz kilátástalan érzést. Van, akinek az erősítés nehéz, és van, akinek a nyújtás. Ezek a felismerések egy mélyebb önismeret felé irányítanak és hajlamosítanak az önreflexióra.

Egy átfogó amerikai kutatás szerint azokban az iskolákban, ahol a művészetek nagy arányban involváltak az oktatásban, jobb eredményeket érnek el a gyerekek az általános teljesítményteszteken, kevesebb TV-t néznek, többet munkálkodnak a közért, és saját bevallásuk szerint kevésbé unatkoznak az iskolában.^[8] Ugyanebben a kutatásban arra is rájöttek, hogy amit a művészetek tanulása közben megtanult egy gyerek, azt könnyebben kiterjeszti a közismereti tárgyakra is, így intenzívebb és hatékonyabb fejleszthetőséget mutat, mint művészetet nem tanuló társai.

Az alapfokú művészetoktatás elsődleges célja és feladata ez, hogy jobbá tegye a gyerekek, fiatalok életét, lehetőséget adjon nekik azokra a felismerésekre, amiket más területeken nem tudtak elsajátítani és teret adjon a művészet megtapasztalására, akkor is – vagy különösen akkor –, ha művészi pályára bármilyen oknál fogva az illető alkalmatlannak bizonyul.