Versmondásba merülve

– Milyen volt egy iskolai ünnepség ifjú korodban?

– Megvolt annak a maga bája. A fő hangulatát meghatározta a kötelezőség. További emlékeim az irodalmi szerkesztések, a versek, az iskolai aula, a lépcső, a tömött sorokban álló diákok. Így, zenebejátszások kíséretében kellett az egész sulinak egy húszperces műsort adnia.

– Te is felléptél, vagy ekkor még csak a hallgatóságot erősítetted?

– Én magam is felléptem. Egyébként valahogy mindig elért engem ez a műsorkészítés, már általános iskolában is, pedig akkor még egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy színésznek készülök.

– Mikor tudatosult ez benned?

– Sokkal később. Én lépésről lépésre szeretek haladni. Persze nyilván tervezek, de nem szeretek elkapkodni semmit sem. A színészi pálya gondolata jóval később, már a Faipari Szakközépiskolában fogalmazódott meg bennem. Van ugyanis egy asztalosipari szakmám, és érettségi előtti harmadik vagy negyedik évben gondoltam azt, hogy megpróbálom a Színművészeti Főiskolát. Ez egyébként a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola volt Újpesten, egy fantasztikus iskola mindmáig, hihetetlen négy évet töltöttem ott. Amikor odaérkeztem, még nem volt színkör, úgyhogy első dolgom volt, hogy alapítottam egy klubot, a Kozmás Színjátszó kört. Az igazgatónő mondta is, hogy nagyon örül neki, és azt kéri, hogy ezentúl mi csináljuk meg az összes létező iskolai ünnepséget. Ebben teljesen szabad kezet kaptunk, persze minden segítséget megadtak hozzá.

– Milyen műsorokat készítettetek? Színdarabokat rendeztetek, vagy inkább szavaltatok?

– Mindenfélét csináltunk. Bontogattuk a szárnyunkat, kicsit lázadtunk, de végül is az iskola hagyta ezt. Évente egy darabot mutattunk be, amit vittünk is színjátszófesztiválokra és szép sikereket értünk el. Legelső évben például Örkény István Voronyezs című drámáját vittük színpadra, ami a II. magyar hadsereg pusztulását mutatja be a Don-kanyarban.

– Ezek szerint a szerencsés iskolaválasztás is hozzájárult saját művészi kibontakozásodhoz?

– Persze, természetesen. Egy nagyon kedves barátommal – aki mellesleg orgonaépítő Pécsett – vittük a klubot, ahol én már rendezői szárnyaimat is bontogattam, de továbbra is játszottam. Mi magunk csináltuk a díszletet, a jelmezeket, tehát ezeket én mind a Faiparinak köszönhetem.

– Egy-egy általatok készített március 15-i ünnepség alkalmával a megszokott, konvencionális műsor ment le?

– Nem egészen. Szívesebben „kutakodtam” Berzsenyinél, szerettem inkább a kuriózumokat megtalálni. Például, hogyan is volt az a Jókai-beszéd a Nemzeti Színház színpadán aznap este, amikor Bajza József úgy döntött, hogy aznap a Bánk bánt tűzi műsorra, és ingyenesen hirdeti meg, törvényszerűsítve ezzel a botrányt? Aztán persze Jókainak, pontosabban későbbi feleségének, Laborfalvi Rózának sikerült fokoznia a hangulatot azzal, hogy egy kokárdát tűzött Jókai kabátjára, majd szájon is csókolta. Szóval mindig ezeket az érdekességeket próbáltam becsempészni a kötelezőségek mellé a műsorba.

– Akkor Petőfit – mondhatni – egy „kötelezőnek” tartottad?

– Azt, hogy a Nemzeti dalnak el kell hangoznia, ilyen értelemben igen, mivel ez szinte egy történelmi dokumentum. Ezeket is el kell mondani természetesen, de én mindig szerettem olyan plusz információkat beletenni a történésekről, amik színesítik a műsort. Például a kokárda kérdése: Milyen is a kokárda? Pántlikás? Kívülről vagy belülről piros-fehér-zöld? Szerintem ezek nagyon fontos kérdések.

– A Pesti Magyar Színházban vittetek már színpadra bármilyen március 15-éhez kapcsolódó darabot?

– Igen, a Színház nagyszínpada az ifjúsági és családi színház koncepcióját követi, és ekkor jutott eszünkbe, hogy vegyük le az iskolák válláról a kötelező iskolai ünnepség megrendezésének terhét. Működik nálunk egy Akadémia három évfolyammal, így idéntől kezdve az aktuális elsősök feladata volt a március 15-i ünnepség megrendezése, az október 23-i darab összeállítása pedig majd a másodikosok feladata lesz.

– Ezt meghirdettétek az iskolákban?

– Igen, és végül nagy siker lett, mivel közel kétezer diák fordult meg március 13-án és 14-én az előadásokon, és hatszor játszottuk a darabot, melyek során megpróbáltuk a mai ifjúság nyelvén megfogalmazni a gondolatokat.

– Mi volt a műsor tematikája?

– Kiadtam az osztályomnak azt a feladatot, hogy mivel a nagy történelmi helyszínek – úgymint a Nemzeti Múzeum kertje, a Pilvax Kávéház, a Landerer Nyomda – adottak, ezért próbáljunk meg rendet tenni egy kicsit a történelmi és fogalomzavarban. A darab helyszíne egy tanterem volt, ahol én voltam az osztályfőnök, és kiadtam a diákoknak, hogy készítsenek egy március 15-i ünnepséget. A diákok eleinte ugyan húzták a szájukat, később azonban fokozatosan elkezdtek improvizálni, a végére pedig három népdal is elhangzott rapelve, így egy olyan friss dolgot sikerült összerakni, ami a tanári visszajelzések alapján is nagyon szórakoztató volt.

– Van olyan költő vagy író egyéniség, aki nagy hatással volt rád?

– Én József Attila-párti vagyok, de Szabó Lőrinc, Juhász Gyula is nagy kedvenceim. Csokonait is imádom, a kor József Attilájának tartom, mivel azt a fajta érzékenységet, azt a csontig hatoló létezést kiválóan írja le.

– Tehát inkább azokat a költőket kedveled, akik a fájdalmat, a bút képesek megjeleníteni?

– Inkább ezt a belső „motyogó” költészetet, ugyanis nekem a költészet ezt jelenti. Mindmáig minden alkalommal van nálam egy verseskötet, akárhova utazom, tökéletes időtöltés ez olyankor. A versmondásnak nagy híve vagyok, véleményem szerint verset mondani kötelező, és mindenhol lehet, akár egy forgalmi dugóban is. Akármilyen hétköznapi helyzetben ki lehet ezzel kapcsolódni.

– Van valamilyen bevált versmondási technikád?

– Igen, régi kedvenc gyakorlatom a kádban való versmondás. Ezt egyébként diákjaimnak is tanítom, akik használják is ezt. Mivel a versmondás lényege a belső hang megtalálása, ezért észrevettem, hogy kiválóan meg lehet ezt figyelni úgy, ha otthon a fürdőkádat megtöltjük vízzel és elmerülünk benne addig, ameddig a fülünket ellepi a víz, de az arcunkat még nem. Ekkor kell a verset mondani, mivel akusztikusan egészen más hangot hallunk, ez a mi belső hangunk.

– Hogyan telt most nálatok március 15-e?

– Nagyon különlegesen, mert felvettük a kokárdánkat, és kimentünk a Tabánba szánkózni. A kokárda kitűzése a szívünk fölé – ami egyébként szintén Laborfalvi Rózának köszönhető – már természetes a gyerekeimnek is. A már említett kétnapos előadásunkon feltettem a közönségnek azt a kérdést, hogy szerintük ciki-e elénekelni a Himnuszt, majd el is énekeltük közösen. Utána többen is odajöttek hozzám, hogy így nem hallották még a Himnuszt, ekkora erővel szólni. Azt gondolom, ezeket a dolgokat igenis a helyükön kell kezelni. Ahogy a trikolór jelentését is ismerni kell, hogy melyik szín mit jelent, ahogy a Nemzeti dal címe sem „Talpra magyar!”, úgy a Himnuszt is kötelezően tudni kell, és néha még az sem baj, ha könnybe lábad a szemünk.

– A gyerekeidnek mit jelent az ünnep?

– A nagyobbik fiam most 10 éves, és megnyerte az iskolai versmondó versenyt Arany János Családi kör című versével, így ennek kapcsán nagyon sokat meséltem neki Petőfi és Arany kapcsolatáról, a köztük lévő szoros barátságról. Nagyon lényegesnek tartom, hogy tudjon róla, hiszen ez is a nemzeti identitás része.

– Szerinted tehetséges a fiad?

– Sajnos, igen. Nagyon szépen szavalta a verset, és abszolút magától indul ezeken a versenyeken, nem is erőltetem, ő állt elő az ötlettel. De én mindig azt mondom neki, hogy nem is a verseny számít, mert ha ő például számítógép-technikus lesz, de élete végéig tudni fogja kívülről Arany Családi kör-ét, akkor már nyert ügyünk van. Amit magában elhatározott, azt sikeresen véghez tudja vinni.

– Volt olyan meghatározó pedagógusegyéniség az életedben, akinek sokat köszönhetsz?

– Volt, hála a jó Istennek. Ma reggel éppen a gimnáziumválasztásról beszélgettünk a fiammal, kérdezte, hogy melyik jó gimi. Én azt válaszoltam, hogy pedagógusfüggő a választás, mert sok függ attól, milyen személyiség áll egy osztály élén. Engem mindig kiváló pedagógusok kísértek végig az utamon, egészen az óvodától kezdve, szerintem Zsuzsi néni a kerület legjobb óvónője volt. Ezután Blanka néni is az általános iskolában, majd a középiskolában osztályfőnököm lett Ágfalvi Flóra. Szerintem a világon nincs még egy ilyen erős személyiséggel rendelkező, ugyanakkor nagyon szép megjelenésű faipari technikusnő. A Főiskolán nagyon sokat köszönhetek Iglódi István tanár úrnak, aki osztályfőnököm volt, és előttem volt a Pesti Magyar Színház igazgatója.

– Amikor meghatározó pedagógusokról beszélsz, akkor tehát a személyiségükre gondolsz?

– Igen. Nyilván tárgyi tudás is kell hozzá, de a pedagógiához egy személyiség kell és iszonyú sok erő. Igazából pedagógiával azok tudnak hatásosan és átadóan foglalkozni, akik nem feltétlenül erős, de nagy személyiségek.