Várnagy család - A muzsika (magyar) hangjai­

Nézegetünk körbe, barátságos, tágas szoba. Előttünk pódium, a gyakori családi muzsikálások színhelye, rajta egy kottatartó, amott egy zongora. A családfő mutatja a Jerevánból kalandos úton hazahozott tar nevű hangszert, a ráfeszített bőrhólyag sajnos beszakadt, de dísznek sem utolsó. És függ a falon intarziás mandolin az Ecseriről, ereklyeszámba menő, régi citera, egy képen brácsa és a híres-neves vonósok, másik keretben a firenzei dóm… Utazásokat, koncerteket és kedves emlékeket idéznek a tárgyak, amelyek között az összekötő kapocs maga a zene.

Vonósnégyesből kávéházi barangolás

Várnagy Mihály és felesége, Czettner Vera hegedűművészek a Zeneakadémián ismerkedtek meg. Fiuk, Simkó-Várnagy Mihály maga is a muzsikus pályát választotta, díjnyertes csellista lett, míg nővére, Judit angoltanár. Ádám pedig, Judit kisfia zongorázni tanul. Először arra kértem őket, hogy mutassák be a hangszereiket.

– A cselló, a brácsa, a hegedű hasonló, mégis más… Laikus zenekedvelőként sosem tudtam pontosan, mi is bennük a közös, mi a különböző?

– Mindegyik vonós hangszer – kezdi egyszerűen Vera. – Közös, hogy a férjem, Misi és én is hegedűművészek vagyunk. Misi ugyan most brácsázik, de a brácsa nem egy külön hangszer, a mi időnkben kötelező másodhangszer volt. Ugyanúgy kell használni, mint a hegedűt, csak kicsit nagyobb az alakja és mélyebb a hangolása. A cselló és a brácsa hangolása megegyezik, míg a cselló egy oktávval lejjebb szól. A brácsát brácsakulcsban, a hegedűt violinkulcsban, a csellót főleg basszuskulcsban, de violinkulcsban vagy tenorkulcsban is lehet olvasni. Miska, a fiam azért lett csellóművész, mert amikor kicsi volt, a családban már mindenki hegedült…

– Óvodásként találtam ki, hogy csak hegedűt ne, én vagy mozdonyvezető, vagy csellista leszek – ért egyet Miska. – Egyik első élményem a csellóval, amikor a keresztanyámat láttam játszani, illetve, amikor a későbbi zeneakadémiai tanáromat. Három-négy éves lehettem, ültem a nappaliban, anyuék és a barátaink kamarazenéltek, én pedig csak néztem: „Ez a hangszer király!”

Nevetnek, tényleg így volt. Kiderül, Várnagyéknál ez a lázadó szellem nem egyedi eset, Miska nővére, Judit még továbbment, hegedű helyett az egész muzsikát lecserélte – az irodalomra.

– Amikor még Juti is hegedült, Várnagy Kvartettként léptünk fel, aztán lettünk Trió. De így is kitaláltuk a módját, hogyan álljunk színpadra mind a négyen, sőt, Ádikával együtt öten. Kávéházi muzsika néven szervezünk zenés irodalmi esteket, ahol Juti konferál és szaval, mi játszunk. Zenész körökben szokták mondani, két hangszer létezik, a zongora és a vonósnégyes. Nálunk megvolt az összes kategória!
 

Az a bizonyos hegedű

Már a felmenőik „parasztmuzsikusok” voltak, Mihály édesapja mulatós ember hírében állt. Zenei tehetséggel nem csak őt, a testvéreit is megáldotta a sors, sőt, egyik nagybátyja amatőr hegedűs volt, de zenélni végül csak Mihály tanult.

– Amíg anyám mákot darált, én abban az ütemben jártam a járókában. Így vették észre, hogy van érzékem a zenéhez. Anno egy szabadszájú énektanárnőm azt üzente a szüleimnek: „Nincs testvéred? Akkor mondd meg apádnak, hogy az ilyeneket kéne szaporítani!”

Veráék családjában szintén csak ő és a nővére tanult hangszeren, de egy hegedűről családi legenda járta:

– Apám édesapja a háborúban megmentette egy cseh hegedűművész életét, aki hálából nagyapámnak ajándékozta a hegedűjét. Hazatérve mindenkinek mutogatták, messzi földről jártak a csodájára, meg is akarták venni. Kisfiúként apám Bicskén, ahol éltek, „a muzsikus cigányok falujában” húzogatta a cukrászda előtt. Mindig kapott egy-egy süteményt. Egyébként édesapámnak a hangja is fantasztikusan szép, és a hallása olyan, hogy az esküvőnkön hegedült, zongorán lekísérte magát, pedig soha nem tanulta. Fiatal korában járt Bicskén egy híres operaénekes, a falubeliek pedig feltolták apámat a színpadra énekelni. Állítólag annyira megtetszett az énekesnek, hogy el akarta vinni ingyen tanítani, de a család nem nélkülözhette a dolgos kezet. Nálam és a nővéremnél aztán anyám sokat adott arra, hogy műveltek legyünk, mindketten tanultunk zongorázni. Amikor pedig hegedűtanár került a faluba, én hangszert váltottam. A hegedű apámnak is nagy vágya volt...

– Mi történt azzal a bizonyos hegedűvel?

– Tragikus vége lett. A második világháborúban levitték a pincébe, apám ruhák közé rejtette. Amint a háború befejeződött, rögtön mentek érte. Hogy lássanak, fáklyákat tűztek a földbe, de a ruhák lángra kaptak. Miközben oltották a tüzet, rátapostak a hegedűre is.

Csak elkezdeni lehet, befejezni soha

A Várnagy szülőket fiatalon a családjuk különlegesként kezelte, hiszen olyanhoz értettek, amihez ők nem, a gyerekek azonban már egy zenész családba nőttek bele. Simkó-Várnagy Mihály és Judit számára a muzsikus közeg megszokott, ennek ellenére mindig tudták, hogy a sikerhez a tehetség kevés:

– Nem kellett a nulláról kezdenünk, de folyamatosan dolgozni és tanulni igen. Isaac Stern hegedűművészt kérdezték, ehhez a pályához nem kell-e egy kis exhibicionizmus. Gondolkodott: „Nem… Nem kicsi!” Ez a szakma azoknak való, akik szeretik magukat megmutatni, egy művész legyen kicsit extrovertrált, érezze jól magát a színpadon. Ezt a közönség is érzi és értékeli. Igazi művész az lesz, akinek közlendője van.

– Mit lehet üzenni a zenével?

– Mindent és bármit – vágják rá kórusban, gondolkodás nélkül. – A zene rengeteg emóciót tud kiváltani!

– Azt mondtátok, a sikerhez hosszú az út. Vera, Önnek a zeneoktatásban is különösen sok a tapasztalata. Idén júliussal bezárólag, a hatvankettedik születésnapjáig egy középiskolában dolgozott.

– Gyerekként először a szomszéd kisfiút tanítottam zongorázni, aztán Pesten a zenei gimnáziumban korrepetáltam, kellett a pénz, mindig volt két-három tanítványom a konzervatórium alatt. Miután megkaptam a diplomát, a Liszt Ferenc Kamarazenekarban játszottam, ekkor Szegedre jártam tanítani. Utaztunk, turnéztunk, ilyenkor a tanításban Misi helyettesített. A sors iróniája, hogy miután aláírtam a szerződést, aznap kerestek a Magyar Állami Operaházból, este hatkor jelenjek meg egy hegedűvel… Végül az Operaházat visszamondtam, ez a műfaj kimaradt az életemből, de szinte minden másba belekóstoltam. A férjemmel tíz évig voltunk kollégák az Állami Hangversenyzenekarban. Ezután még többet akartam a tanításba fektetni, hiszen csodálatos tanáraim voltak, és tudtam, hogy amit tőlük kaptam, tovább kell adnom. Csakhogy ugyanaz történt, ami korábban! Egy napig nem volt állásom, de a Postás Szimfonikusoknak hirtelen szükségük lett egy koncertmesterre. Beugrottam, és az első koncert után öt évig maradtam ott. Ezzel párhuzamosan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanítottam egészen mostanáig, a kötelező nyugdíjkorhatárig.

– Mit adott a tanítás?

– Úgy éreztem, hozzá tudok tenni a gyerekek fejlődéséhez, másrészt, én is rengeteget kapok. A hangszerjátékom tudatosodott, hiszen ahhoz, hogy valamit elmagyarázzak, nekem is nagyon kell értenem. Ha szakmailag hullámvölgybe kerültem, segített, amikor egy hasonló problémával küzdő gyereknél megtaláltuk a megoldást. Számomra a tanítás kiteljesedés, megunhatatlan, naponta új kihívást nyújtó feladat.

A fiúk elgondolkodnak oktatás és élet kérdésein:

– Van az iskola, ahova jár az ember, de igazán úgyis utána tanulja meg. Ugyanaz pepitában, mint az autóvezetés, a budapesti csúcsforgalomban tapasztaljuk meg, hogyan kell a belvárosban közlekedni. A zenész egyébként egy olyan szakma, mint a házépítő, a tanulást csak elkezdeni lehet, befejezni soha.

Régi és friss dallamok

– Megfér egymás mellett a korábbi és az új? Miska, te klasszikus zenei képzést kaptál, de nem áll tőled távol a könnyűzene, érdekel a jazz, a rock, az elektronikus, változatos formációk tagja vagy.

– Gyerekkorunkban alapítottunk egy metálegyüttest, és máig szeretem a rockzenét, közben pedig játszom klasszikust. A kettő kiegészítheti egymást!

Vera bólogat:

– Egyik stílus sem rosszabb a másiknál. Legyen az bármilyen zene, mindegyik nagyszerű, ha jól csinálják. Nem kell, hogy a közönség értsen hozzá, elég, ha nyitott. Én sokáig nem értettem a jazzt, de ha jó volt a zenész, lekötött. A színházban ugyanígy, ha őszintén adja elő a színész, hatással van rám, „megvásárol”. Amikor Kelenvölgyben elkezdtük a családi koncerteket, a kamarazenei stúdióban együtt muzsikáltunk a gyerekekkel, a koncertekre meghívtuk a szülőket. Először így fogadták: „Nem értünk a zenéhez, de a kedvetekért eljövünk.” Ma már úton-útfélen kérdezik, mikor lesz a következő. Akik egy koncert után úgy érzik, ez a műfaj nem nekik való, nem hibásak, az előadóművész nem tudta bevezetni őket a gondolataiba.

– A fiam legtöbb osztálytársa tanul hangszeren, de a mi időnkben ez nem volt általános – emlékszik Judit. – Akármelyik osztálytársunkat hívtuk el komolyzenei koncertre, először pfujolt mindegyikük, majd utólag bevallották, nem is gondolták, hogy ez ekkora élmény lehet!

– Mi a helyzet a modern klasszikus zenével?

– Eklektikus, nehéz hova tenni, összedobálja a stíluselemeket. Bach korában egyetlen stílus létezett, előtte a hangszeres műveket nem igazán írták le. Majd Mozart idejében a közönség újabb és újabb darabokat várt, aztán jött a sokrétűbb romantika, ahonnan már vannak nyomtatott emlékeink. Beethovennek kiadója volt, és először Mendelssohn nyúlt vissza Bachhoz. A mi korunkra elértük, hogy már mindenfélét leírtak és játszottak, tehát jönnek a historikus dolgok és kísérletek: hogyan játszhatták az adott zeneszerző idejében? A mai könnyedebb gondolkodásba belefér, hogy az akkori miliőt a huszonegyedik századi, akkoriban még nem létező hangszereinkkel teremtsük meg, és lazább, sokféle stílusban játsszuk a régieket.

– Mi lesz a jövő zenéje?

– Az a jövő zenéje! A nagyon strukturált modern zene inkább útkeresésnek nevezhető, és a mai fiatal zeneszerzők egyre dallamosabb, emberi fogyasztásra alkalmasabb zenét írnak – avat be a fiatal csellista, aki a modern zenében leginkább járatos. –Mozart volt a klasszikus zene Stingje, aki a saját korában modernnek számított. De igazából a jazz megjelenésével kezdett különválni, jött a beat, a rock and roll, majd a crossover és fúziós műfajok… Minden összemosódik, a kortárs klasszikus zenében is használnak elektronikát.

Egyszer egy modern klasszikus darab előadásakor Veráék zenekarát paradicsommal dobálta meg a közönség. Érdekes, hogy amikor ugyanazt maguk a zeneszerzők adták elő zongorán, állva tapsoltak nekik, és a hallgatóság nem vette észre, hogy a két darab azonos! Ez Verának meghatározó pillanat:

– Mivel ők értették, képesek voltak átadni. Mi hiába tudtuk szakmai szempontból, nem ismertük fel a darab lényegét. Ekkor értettem meg, hogy íme, mindent lehet, csak attól függ, mit sugárzol kifelé.

Mint a bányászmadár…

– A napokban utaztok el Svájcba egy nyári táborba, ahol Vera hegedűt, Simkó-Várnagy Mihály csellót tanít.

– Tizenöt éve minden nyáron Szarvason rendeztünk egyhetes zenei tábort, záró hangversennyel koronázva. Idén ez elmarad, helyette Svájcba utazunk három hétre egy másik táborba, amelyet egy Magyarországról származó hegedűművész talált ki huszonhat éve, öt éve pedig már az unokája vezeti. A világ minden részéről érkeznek tanárok és diákok kilenctől kilencven éves korig, vannak amatőrök, orvosok, egy vegyészprofesszor is. A résztvevők főleg külföldiek, a kurzus ára borsos. Tőlünk ilyen anyagi feltételek mellett magyar diák nem kerülhetett volna ki, de mivel az alapító ismeri az itthoni viszonyokat, mindig teremtett lehetőséget, hogy a magyar növendékek kedvezőbb feltételekkel kijussanak.

– Miska, számodra hatalmas szakmai elismerés lehet, hogy ilyen fiatalon taníthatsz.

– Valóban az! A kis zenekarban tíz-tizenkét éves gyerekeket kell lekötnöm napi kétszer másfél órára, a kommunikáció németül és angolul folyik. Összefogni őket és rávenni arra, hogy nyafogás nélkül csinálják, a figyelmük ne kalandozzon el – nehéz. Meg kell találni az egyensúlyt a régi pedagógiai módszer, az „ezt kell csinálni” és a másik véglet között, amikor „azt és akkor teszi, amihez kedve van”. Ha ugrókötelezni akar hegedülés helyett, azt mondom, hogy próbáljon meg kicsiket ugrálni, miközben hegedül.

– Én középiskolában tanítok diszlexiásoknak angolt, és látom, hogy a Waldorfhoz hasonló nevelés hátrány is lehet – teszi hozzá Judit. – Ráadásul, nem szabad hülyének nézni a gyereket. Használ, ha elmagyarázom, mit miért kérek. Szarvason én is rendezek angol nyelvű táborokat, ahol az élet angolul folyik, angolul írunk bevásárlólistát, megyünk a piacra. Játékosan tanulunk, úgy, hogy közben észre sem veszik.

Fotós kollégámmal szívesen maradnánk még meghallgatni egy kis családi muzsikát, de az idő (és az oldalszám) véges, így már csak egy Várnagyéknál hallott történetet mesélek el. Kommentár nélkül:

– Kurt Vonnegut szerint a művész és a zenész léte egy társadalomban olyan, mint a bányászmadárka, amit levittek a tárnába. Ez a nagyon érzékeny madár, amint megérzi a sújtólég jelenlétét, meghal. Ekkor a bányászok tudják, hogy menekülni kell. Ilyen madárkája a társadalomnak a művészet. Az az ország, amelynek kultúrája van, stabil, viszont, ha a kultúra és a művészet haldoklik, valószínűleg az egész rendszer megbukik, és ennek a művészet halála az első jele.