Van a káoszban rend

Matyinak ma hazahoztam egy kokárdát. Ajándékba kaptam, mert ezer forintnál többet fizettem egy nagy boltban. Hazafelé azon gondolkodtam, vajon kitűzöm-e a sajátomat március 15-én. Matyi és a testvérei – Eszter, Andris, Marci, Gergő és Barni – biztosan a helyére teszik majd a piros-fehér-zöld, körben fodros szalagot. A szívük fölé. Ott a helye. Ahol a szeretet lakik. Mint ahogy a szívükben ott kell, hogy lakjon a három szín jelentése: a pirosé az erő, a fehéré a hűség, a zöldé a remény. Ugye lakik ott hazaszeretet is? Nem ismerem a választ. Ám azt tudom, hogy csak az lakhat ott, ami beköltözött. A felelős én vagyok: születésük óta költöztetek dolgokat a gyermekeim szívébe. Költöztettem oda hazaszeretetet? Erre nem emlékszem.

A hazaszeretetet – éppen úgy, mint bárminek a szeretetét – átadni, „költöztetni” csak akkor vagyunk képesek, ha az magunkból jön. Ettől válik hitelessé a szándékunk vagy önkéntelen cselekedetünk. Szeretik-e a gyerekeim a hazájukat? A válasz elé tolakszik az újabb kérdés: van-e bennem hazaszeretet? Mert, ha nincs, akkor honnan lenne bennük? Sőt, mindenekelőtt azt kell firtatnunk, van-e bennem szeretet egyáltalán. Szeretheti-e a hazáját az, akiben nincs szeretet más irányban?

Hazaszeretet. Erről nem szoktunk beszélgetni, főleg nem a négyéves Matyival. Inkább arról – mint legutóbb, amikor Az öreg néne őzikéjétől kicsit meghatódtunk –, látunk-e nyáron szarvast a Mátrában. Mert megyünk idén is kedvenc helyeinkre. Megkeressük a kopár bércet, eszünk lángost és palacsintát. Ugye, nem száradtak el azok a fák, ott Mátraháza fölött? Tavaly aggódtunk értük. És miután ezt megbeszéljük, Matyi felveszi a Gergőtől örökölt huszárruhát, előrántja fakardját, magasra tartja, azt kiáltja: „Narniáért!” Nem azt, hogy a HAZÁÉRT. Hol itt a hazaszeretet?

És vajon mit költöztettem Barni szívébe? Még nem derült ki. Az azonban már igen, hogy ő beköltözött Roxfortba, Harry Potter tanulótársa lett a boszorkány- és varázslóképzőben. Megajándékozott egy általa írt szótárral. Most már tudom, hogy a ’diffindo’ az metszőbűbáj, ha kimondjuk, a célzott tárgy elszakad, a ’capitulatus’ lefegyverző bűbáj, kimondása után a célszemély elejti, amit fog, vagy pedig elrepül néhány méterrel arrébb, illetve az ’expecto patronum’ megvéd a dementoroktól. Azonban a szótárban egyetlen varázslat sincs, amitől jobban szeretnénk nemzetünket. Jó ideje abrakadabráktól zeng a nagyszoba az ébrenlét minden percében. Igaz, tegnap elcsitult a zaj, mert Barni a vizsgára készülve felolvasta a cserkésztörvényeket, köztük ezt: „A cserkész híven teljesíti kötelességeit, amelyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik.”

Gergőbe pedig biztosan nem költöztettem hazaszeretetet. Szobája falán nincsenek magyar hősök, sem márciusi ifjak. Ellenben a Manchester United hírességei mind ott vannak. Onnan hallgatják a piros mezesek, ahogy hegedül. Gyakorolt is szorgalmasan a legutóbbi zeneiskolai Kodály Zoltán-emlékkoncertre. Kérdeztem, mit játszik. Elénekelte: „Elment a két lány virágot szedni, / Elindulának, kezdének menni, / Egyik a mástól kezdé kérdezni, / Ki volt az este téged kéretni?” Azután elrakta a hegedűt a tartójába. Az egyszerű, sötétkék tokba. Ha az iskolai hangszertárolóban felejti, én hozom haza, de a sok otthagyott hegedű között nem ismerném meg, ha nem lenne a fogóján egy kis szakadt nemzetiszínű szalag.

Marci kamasz. Ha akarnám, akkor sem erőltethetném rá a haza szeretetét. Őt az érdekli, hogy a mobilja csatlakozzon a wifire. Közben azt mondja: „a stoplisomnak lemászott a borítása”. Ez a gond a legégetőbb. Bár, volt a múltkorában egy házi feladata, ami sejtetni engedi, hogy a focicipők mellett más „cipők” is megférnek benne. Így szólt az iskolai feladat: hozz egy idézetet kreatív módon. Fogott egy fehér babacipőt és ráírta: „Jobb a helyes úton sántikálva haladni, mint szilárd léptekkel téves irányba tartani. II. János Pál pápa” Hogy ez rávezeti Marcit a hazaszeretet útjára, abban csak reménykedhetek, tenni ezért nem tettem semmit. Biztatni sem fogom, mert bármilyen útmutatást mártír­arccal fogad. Egyébként a mártíromság mélyen megérinti: bérmaszentjének azt a Maximilian Kolbe atyát választotta, aki 1941-ben az auschwitzi koncentrációs táborban önként vállalta az éhhalált egy kétgyermekes családapa helyett.

Andris is nehéz eset, noha kezd kijönni a kamaszkorból. Reflexszerű az ellenállása az „ősökkel” szemben, úgy érzem, inkább ártanék a hazának, ha a nemzeti kötődéseinkről szólnék. Vagyis lehetetlen, hogy a bennem esetleg meglévő hazaszeretetet megpróbáljam belé oltani. Kerülő úton sem érhetek célba, mert vág az agya, matematikából átlagon felüli. Egyik reggel azt mesélte, nagyon büszke arra, hogy Szemerédi Endre kapta a matematikai Nobel-díjnak tekintett elismerést. A magyar tudós azt kutatta, van-e a káoszban rend.

Eszter iskolatáskáján is van egy nemzetiszínű szalag. Talán hazaszeretetből? Megkérdeztem. Röviden válaszolt, ami érthető egy elfoglalt gimnazista esetében. – Mert jólesik – hangzott a válasz. Ez a kis szalag kicsit megkopott, évek óta vándorol egyik táskájáról a másikra, elvitte Csíksomlyóra is. Haza pedig gyönyörű fényképeket hozott, ott vannak szobája falán az erdélyi gerincek, fenyők és apró virágok.

Hazaszeretet? Van bennünk, vagy nincs? Ha van, tettünk-e valamit azért, hogy átadjuk? Mit kellene tennünk? Nézzünk magunkba! Hátha meglátjuk mi is a káoszban a rendet.