Útikalauzok

a kommunikációs technológiák dzsungelében

A forradalmak köztudomásúlag megölik gyermekeiket. A történelem árapálya a hatás-ellenhatás elvének megfelelően csak a pólusok túltengését követően jut nyugvópontra. Civilizációnk épphogy ébredőben az ipari forradalom mámorából. Az ébredést aggasztó felismerések kísérik mind az ökoszisztéma, mind a társadalmi esélyegyenlőség vonatkozásában. És máris nyakunkon a következő sokk, amely látszólag kevésbé veszedelmes, hisz hatása kevésbé kézzelfogható. A digitális forradalomról van szó, amely feltartóztathatatlanul hódít az információs társadalom zászlója alatt. Alapjaiban rendítve meg társadalmi struktúráinkat, a világhatalmi erőviszonyokat, mindenekelőtt pedig az emberiség kulturális identitását.

Alapvetések

Aki részletesebb képet kíván kapni az alapvető társadalmi kérdések és a médiahasználat összefüggéseiről, annak John Keane összefoglalását (Média és demokrácia. Helikon, 1999) ajánljuk, de a tudatos médiahasználatra nevelést jelentősen segíti Mike Feintuck és Mike Varney munkája is (Médiaszabályozás, közérdek, törvény. AKTI–Gondolat, 2010). Elég egyetlen tézist idézni Keane eszmefuttatásából, hogy parázs és tanulságos vitát kezdeményezhessünk: „A kommunikációs piacok korlátozzák a kommunikáció szabadságát azáltal, hogy akadályokat állítanak a piacra lépés elé, monopóliumokat alakítanak ki. (…) A politikai cenzúra új szakaszába léptünk, a demokratikus Leviatán korába, amelyben az élet kulcsfontosságú területeit ellenőrizhetetlen politikai intézmények strukturálják” (70., 74. o.). Ugyancsak jó szívvel ajánlható Jostein Gripsrud sokrétű áttekintése (Médiakultúra, médiatársadalom. Új Mandátum, 2007). Ezekkel a kötetekkel fölszerelkezve izgalmas és hatékony vitafórumokat szervezhetünk a diákok részvételével olyan kérdéskörökben, mint szabályozás és szólásszabadság, korlátlan hozzáférés vagy a tartalmak megszűrése. Etika- vagy osztályfőnöki órán meglepő eredményeket érhetünk el, ha csoportbontásban arra kérjük fel tanítványainkat, hogy érveljenek hatásosan a választott téma mellett, illetve ellen.

A médiahasználatból eredő veszélyek gyökerei a tömegközlés hőskoráig vezetnek vissza. A modern tömegkommunikációs eszközök és technológiák térhódítását követően hamar megjelentek az első figyelmeztető vélemények, amelyek kijózanítólag igyekeztek ellensúlyozni a kommunikációs technikák mindenhatóságába vetett hitet. Miközben a világ – nem kis részben a technológiákat fejlesztő és piacra dobó üzleti vállalkozások által felpörgetett eszközfejlesztési spirálnak köszönhetően – megkerülhetetlenül halad a digitalizáció, a virtualitás, a felhasználói üzemmód hegemóniája felé. A technikai fejlődés szédülete a tudásátadás és a kulturális identitás átörökítésének egész sor hagyományos módszerét veszélyezteti. Eközben a kommunikáció és az ismeretátadás tradicionális fórumai behozhatatlan hátrányt igyekeznek legyűrni a befogadói figyelemért és az információátadás hatékonyságáért. Digitális bennszülöttek és a hagyományos pedagógiai módszereken nevelkedett tanártársadalom, valamint családi közösségek néznek egymással farkasszemet, és a szakadék minden nappal mélyülni látszik.

Kommunikációs alapok

Tanári felkészüléshez, diákok önálló munkájának elősegítésére egyaránt hasznos fejezeteket találunk az alábbi médiatörténeti összefoglalók lapjain: Frédéric Barbier – Catherine Bertho Lavenir: A média története (Osiris, 2004), illetve Asa Briggs – Peter Burke: A média társadalomtörténete (Napvilág, 2004). Széles kultúrtörténeti és antropológiai horizonton helyezi el a médiajelenségeket a Média, kultúra, kommunikáció című, kézikönyvként is forgatható egyetemi tankönyv (szerk.: B. Bernát István – Pais Károlyné – Rétfalvi Györgyi – Szilágyi Erzsébet – Turi László, Libri, 2012).

Ha média és pedagógia viszonyáról, tudásátadás és szocializációs kihívások témakörében zajlik a párbeszéd, leginkább e kérdések köré gyűlnek az érvek és ellenérvek: Meggyőzés vagy befolyásolás? Partnerek vagy inkább riválisok? Ugyancsak ellentmondások terhelik szólásszabadság és közösségi ellenőrzés, egyéni és közérdek viszonyát. Napjainkra a média szerepe jelentékeny mértékben túllépett eredeti küldetésén: a közlés és az információátadás szolgálatán. Tetszik vagy sem, az információcsere fejlett eszközei és módszerei nem csupán közlési technikáinkat formálták át alapjaiban, de gondolkodásmódunkat, értékrendünket, közösségeinket és a társadalmi folyamatok működését is. A kérdést vizsgáló szakemberek egybehangzó megfigyelése, hogy a média immár nem csupán reprezentálója, bemutatója, de legalább ilyen mértékben alakítója is a világ eseményeinek. Gyökeresen átformálja tudásszerkezetünket, attitűdjeinket, a médiát használó embert. A külső hatásokra nagy alkalmazkodóképességgel reagáló emberi agy a média sajátos ingereire úgy reagál, hogy átszervezi a maga idegpályás kapcsolódási rendszereit, ami gondolkodási struktúráink kimutatható átrendeződéséhez vezet. Egyúttal pedig eltávolít az emberi tudásátadás évszázadok óta bevált mechanizmusaitól – ami szembeszökően jelentkezik az írás-olvasási készségek, a szövegértés és az elvont gondolkodás mind tömegesebben jelentkező hiányosságainak képében. A média által fölvetett kérdések emellett alapvető társadalmi céljainkat is érintik. Miközben a tudatok fölötti hatalomért folyik a harc, a voltaképpeni tét az emberi személy szabadsága. A média hatalma ítélethozatalunk, gondolkodásmódunk, a személyiségfejlődés és a közösségek működése fölött olyan kihívás, amely elől a felelősen gondolkodó ember nem térhet ki. A média működése a modern demokráciák alapkérdése. Két időtálló kiadvány a témakörben: George Gerbner szellemes és éleslátó esszéje (A média rejtett üzenete. Osiris – MTA-ELTE, 2002), továbbá egy gyakorló hipnoterapeuta vizsgálódásai meghökkentő esetleírásokkal és elrettentő következtetésekkel (Dr. Botond Gyula: Média-mágia. Botond, 2007).

Ami az oktatást illeti, akadnak, akik mindent a digitalizáció széles körűvé tételétől várnak. Mások – a médiaszkeptikusok örököseiként – óvatosságra intenek. Ha tíz-tizenöt éve az emberi funkciókat átvevő – mai szóval: android – eszközök számítottak a jövő csodájának, a tudásszociológia és a tanuláspszichológia legfrissebb megfigyelései láttán jóval inkább az az aggasztó érzésünk támad, hogy a folyamat immár a gondolkodás és vele a gondolkodó egyén és társadalom elgépiesedése felé tart.

Mindennél fontosabb, hogy a tanár tisztába jöjjön a digitális nemzedék gondolkodásának és viselkedésének főbb mozgatóival. Sokat segít ebben a megújult médialexikon, amely számos túlmisztifikált jelenségről lebbenti föl a fátylat. Tanítványaink és gyermekeink ugyanis teggelnek, lájkolnak, pókolnak, mémeket terjesztenek, szmájlikat és más emotikonokat küldözgetnek. Ha meg akarjuk érteni gyermekeink vágyait és szándékait, érdemes tisztáznunk e kifejezések jelentését. Társadalmi bizonytalanságaink, nevelési nehézségeink megértéséhez és kezeléséhez nem nélkülözhető a média hatásmechanizmusának alapos és tárgyszerű megismerése. Ma már aligha érhetjük be a televízió előtt töltött idő vagy az agresszív tartalmak fölötti sopánkodással. Az új eszközök és médiahasználati szokások új problémákat vetnek föl. Milyen veszélyek rejlenek a világháló használatában, és miként tudjuk meggátolni a média károkozását a leginkább befolyásolható korosztály: fiatalságunk értékrendjében és intellektuális fejlődésében? Miképp védekezhetünk a szándékos manipuláció ellen, amely semmibe veszi döntési szabadságunkat? Hogyan alkalmazhatjuk ugyanakkor felelős módon a meggyőzés és tudatformálás professzionális eszközeit? Antal Zsolt, Gazsó Tibor, Kubínyi Tamás és Pelle Veronika lexikona (Médiabefolyásolás – Az új kislexikon. Századvég – MTA BTK Médiatudományi Kutatócsoport, 2015) nem csupán olyan médiaismereti alapfogalmakat tesz újból hozzáférhetővé, mint a véleményvezér, a kapuőr, az adatszmog vagy a különféle médiahatás-elméletek összefoglaló bemutatása. Mindez kiegészül az elmúlt évek új médiajelenségeinek: a közösségi oldalak, a médiafüggőség vagy a virtuális identitás jelenségeinek szabatos számbavételével. A szerzők bátran és elkötelezetten tesznek hitet amellett, hogy az emberi tudat formálása alapjában érinti a közjó fogalmát és a demokratikus társadalom működésének elveit, tehát a média működésére vonatkozó tárgyilagos ítélethozatal nem választható el a felelősen gondolkodó értelmiség értékelvű elkötelezettségétől a társadalom formálásában. A társadalmi kontroll, a felnövekvő nemzedékek védelme, tudatos médiahasználatra nevelése csak akkor lehetséges, ha tisztában vagyunk a média működésével, hatásmechanizmusával és a felelőtlen alkalmazásából származó következményekkel, amelyek legtöbbször ellene hatnak a nevelés eredendő küldetésének: a fiatalkorú személyiség tudatos és felelős felnőtté formálásának. Téved, aki úgy vélekedik, mindez csupán médiaszakmai, műfaji kérdés. E fogalomtár sokat segíthet felelős gondolkodásunk és médiahasználati gyakorlatunk kialakításában.

„A közösségi oldalak túlságosan gyakori használata szűkíti a szociális készségek elsajátításának lehetőségeit.” (11.)

„A szülőnek a 3.0-s generáció helyes nevelése érdekében az a feladata, hogy először a hagyományos értékrendet ismertesse meg gyermekével, és csak ennek birtokában eressze az új technika közelébe.” (51.)

„Ha az érzékszervi tapasztalatok sokszínűségét egyetlenegy töredékes, fogyatékos és manipulált érzéki tapasztalattal helyettesítjük, azzal kárt okozunk gyermekeinknek.” (67.)

„Az internet (…) olyan környezetet teremt a gyerekek számára, ahol percről percre izgató élmények érik őket, lehetetlen és szükségtelen tartósan odafigyelni bármire is, képzelőerőre egyáltalán nincs szükség, az emlékezet pedig gátolva van.” (120.)

„Azok, akik háborítatlanul olvasnak el egy szöveget, jobban megértik, könnyebben felidézik és könnyebben megtanulják, mint azok, akik ugyanezt a szöveget beékelt hirdetésekkel és felugró ablakokkal megszakítva olvassák.” (120.)

„Akik egy prezentációnak csak a szöveges változatát látták, érdekesebbnek és informatívabbnak ítélték, mint azok, akik közben videót is néztek hozzá.” (120.)

„Az olvasás jobban fejleszti a kritikus gondolkodást, a problémamegoldást és a szókincset (…), mint a vizuális média.” (120.)

„Az állandó online állapot olyan neurokémiai elváltozásokat idéz elő az agyban, mint a drogfogyasztás vagy a játékszenvedély.” (140.)

„A sok erőszakot néző gyerekek nemcsak hogy hajlamosabbak az agresszív viselkedésre, de kevesebb a barátjuk, és szociálisan is kirekesztettebbek.” (170.)

Nevelési szempont

Ami a tanulás, szűkebben a figyelem és az információszerzés kérdéskörét illeti, meglehetősen aggasztó képet kapunk Jim Taylor kötetéből, amely a legfrissebb kutatási eredmények tanulságait fogalmazza meg (A digitális nemzedék nevelése. Móra, 2016). Ez a bátor kötet határozottan rámutat, hogy az emberi agy tudásstruktúrái nem, illetve csak töredékes mértékben alakulnak ki, ha a fejlődésben lévő gyermeket rendezett és irányított információk elmélyítése helyett a média ellenőrizetlen és strukturálatlan információözöne látja el inputtal. A könyv klinikai vizsgálatokkal igazolja ama régi meggyőződést, mely szerint a tudás nem azonos adatok számszerűsíthető halmazával, mi több: ha így lenne is, a nem megfelelő időben és egymásutánban befogadott információk nem hasznosulnak. Az adatok özönével elárasztott felhasználó nem csupán pillanatnyi ingerek tehetetlen és kritikátlan befogadójává válik, de nem adatik meg neki az önálló gondolkodás, ítéletalkotás és felelős cselekvés lehetősége sem. A kötet megkerülhetetlen erkölcsi felelősséget vet fel, hisz a megfelelő módon kialakított tudásstruktúrák léte vagy nemléte az emberi szabadság kérdését implikálja. Még a kiforrott kognitív struktúrával rendelkező személyek számára is komoly kihívást jelent az eligazodás és mérlegelés a digitális világ talajtalanságában, a kritikus és rendszerezett ismereteket időben meg nem kapó személyiség ellenben végképp alulmarad az értéksemleges adattömeggel szemben.

Gary Chapman, a méltán népszerű családterapeuta szókimondó, hasznos útmutatásokban bővelkedő könyvet ad a kezünkbe, kutatási eredmények és esettanulmányok sokaságával igazolva a médiaszkeptikusok álláspontját. Állításai nem lepik meg mindazokat, akik éberen figyelték a médiatársadalom folyamatait, egybeszedve mégis mellbevágók. Chapman meglátása szerint a média a tömegember személyiségének kizárólagos alakítója. A belőle áradó állandó ingerözön kártékonyan hat a figyelemre, mi több, a fejlődő nemzedékek esetében eleve kioltja a figyelem képességének kifejlődését, és elemi inger-reakció mechanizmussá silányítja az emberi ítélethozatalt és döntést. A sok csatornán egyszerre érkező, pontszerű ingerözön kizárja, hogy az emberi elme rendszeres tudásstruktúrákat hozzon létre, lehetetlenné téve a mérlegelést és a felelős döntéshozatalt. A médiaidő gyökerestül tépi ki a médiavilág elszenvedőjének kapcsolódásait a valós létidőhöz: történelmi, kulturális és személyes identitásához. Kapcsolatok helyett kapcsolatok illúzióját nyújtja, amelynek mélyén orvosolhatatlan magány, társtalanság, a médiától való függőség lappang. Igen: függőség, amely kioltja az egyén szabadságát. Társtalanság – a kapcsolatteremtésre való alapvető képtelenség abban a korban, amely kommunikációs társadalomnak hirdeti magát minden csatornán. A média, korunk Tartuffe-je gyanánt, bizalmunkba férkőzött, és végképp nélkülözhetetlenné tette magát.

Chapman kézenfekvő megoldásokat kínál, amelyek mégis forradalminak tetszenek egy alapeszméit elfeledett társadalom számára. Beszélgess a gyerekeddel. Szülőtársaddal. Nézz a másik ember szemébe. Kapcsold ki a multimédiát, míg együtt a család. Fordíts figyelmet arra, hogy magadnak és szeretteidnek hasíts ki a napból minél több offline időt. Te és ne a médiaüzenetek szabják meg a napirendet. Olvass, mesélj, képzelődj. Maradj csöndben. Hagyd, hogy a gondolatok érlelődhessenek. Hogy a melletted lévő ember fölfedezze, az emberi közelség sokszorta izgalmasabb, mint a felturbózott virtualitás. Dr. Chapman receptje összegezve: a tömegkommunikáció világát vissza kell vezetni a személyközi kommunikáció meghittségébe (Gary Chapman – Arlene Pellicane: Netfüggő gyerekek. Harmat, 2016).

„A társas készségek elsajátítását sem az okostelefon, sem a tablet nem segíti elő.” (8.)

„A képernyők uralta világ hamis, irányított valóság, amely az örömérzet fenntartása körül forog.” (29.)

„A 2000-es évben, még mielőtt a mobiltelefonok és a számítógépes alkalmazások elterjedtek volna, az emberi figyelem átlagos terjedelme tizenkét másodperc volt. Azóta 40 százalékkal csökkent ez az időtartam.” (34.)

„Sok kamasznál a Facebookon és más közösségi oldalakon eltöltött hosszú idő után a depresszió klasszikus tünetei mutatkoznak.” (53.)

„Napjaink képernyővezérelt gyermekei nem rendelkeznek olyan koncentrációs képességgel, amely egy könyv elolvasásához szükséges.” (110.)

„A digitális gyerekek nem szereznek elég tapasztalatot a nonverbális és a szemtől szemben folytatott kommunikáció terén.” (126.)

„A növekvő képernyőhasználat miatt háttérbe szorulnak a tanulás hagyományosabb módjait szabályozó idegi áramkörök, amelyek az olvasáshoz, az íráshoz és a figyelem fenntartásához szükségesek.” (143.)

A középpontban: az ember

A kommunikációs-digitális forradalom bölcsőjét ringató Nyugat szellemiségét alapjaiban meghatározza a görög, illetve a zsidó-keresztény kultúra összeegyeztetéséből kialakult emberkép. Az eszmény az autonóm, önmeghatározásra képes, szabad és felelős ember, aki – kivonva magát a feudális társadalmi rend és egyház bábáskodása alól – képességeinek birtokba vétele révén válik a társadalom hasznos tagjává. Az elmúlt fél évezred egyik legjelentősebb kiegészítését ehhez az emberképhez a perszonalista filozófiák nyújtották a 20. század közepétől fogva, amikor is keserű történelmi tapasztalatok mutattak rá, hogy a nyugati emberképben benne rejlő uralkodó, hódító és leigázó szemlélet képtelen garantálni a minden embert személy volta alapján megillető abszolút tiszteletet. A perszonalista filozófiai iskolák arra az ősi zsidó-keresztény meggyőződésre alapították tanításukat, amelynek értelmében az ember létének gyökerénél a megszólítottság áll, emberi személlyé a másiktól jövő felhívás tesz, kibontakozásunknak pedig a másik felé való felelősségteljes megnyílás ad mércét. Ezt az emberképet veszi alapul a pap-pszichológus Giovanni Cucci SJ, aki a másik ember iránti kötelezettségünk, az őt megillető tisztelet és az ő kibontakozáshoz való jogainak szemszögéből vizsgálja a kommunikációs világ kihívásait (Virtuális paradicsom vagy pokol.com? Jezsuita Kiadó, 2016).

Médiaelemzők, pszichiáterek, tanuláspszichológusok, lelkivezetők. Megállapításaik közös tanulsága, hogy a médiakultúra torzulásainak normává tétele éppolyan káros, amint a nevelés és tudásátadás multimédiás eszközökkel való túlterhelése is. Ahelyett, hogy tétlenül szemléljük a fiatal korosztályok ítéletalkotó képességének tragikus leépülését, a hagyományos identitásképző fórumok – család, kisközösségek, fogalmi gondolkodás – megerősítése jelentheti az egyetlen kiutat a digitális analfabetizmusból.