Ünneplés vagy pihenés?

– Az óvodai-iskolai nevelőmunkának része, hogy a gyermeket bevezessük az ünnep misztériumába, megismertessük vele az ünneplés évszázados szokásrendszerét. Ez annál is fontosabb lenne, mivel egyre kevesebben hoznak magukkal otthonról bármiféle hagyományt.

– Az ünneplésre tanítást minél előbb el kell kezdeni. A családi ünnepek meghittsége és szeretet-melege tanítja meg a gyermeket a vágyakozásra az ünnepek után. Ha ezt a mi konzumkultúránkban az ajándék fejezi ki vagy – ami még rosszabb – helyettesíti, akkor félreneveljük a gyermekeinket, akik a kapott tulajdon értékében mérik majd a személyes ünnepek (pl. születésnap) jelentőségét.

Aszerint különbözünk, mit jelent a lelkünknek egy-egy ünnep, van-e jelentése és jelentősége, tudunk-e együtt érezni, együtt örülni, szeretetet kifejezni, adni valami emlékezeteset, kapcsolatot teremteni másokkal, avagy önös egoizmussal csak saját magunkra gondolunk, például arra, hogy „legyen nekem jó, mert megérdemlem”. Ha csak abban rejlik az öröm, hogy „ma nem kell dolgozni vagy iskolába menni”, akkor sekélyessé és értéktelenné válik, mert megszűnik a speciális jelentése. Ez már jelzése az elidegenedésnek, amikor tárgyiasult és önös értékek lépnek a lelki és társas élményértékek helyére.

– Talán ők azok, akik az ünneplés„kötelezőségét” tehernek érzik.

– Akinek az ünnep teher, az már elüzletiesítette az eredeti jelentését. Úgy érzi – mert azt nyomja rá a média és a profitorientált üzletek –, hogy „kötelező” vásárolni, kötelező az ajándék adása, és örömködni kell a kapott, de nem vágyott ajándékon, tehát a tárgyiasult érték lépett a valódi helyére.

Meglehet, hogy a kötelező mivolt, a kényszer érzése jelent terhet, mert „szeretni kell” azokat is, pl. rokonokat, akikhez már nincs érzelmi köze az egyénnek. Ez pedig a kapcsolatok nélküli, elmagányosodó életvitel ártalmáról szól. Nincs kapcsolat, nincs érzelmi híd a másik ember felé, a társas magány üressége pedig menekülésre készteti az „ünnepelni” nem tudót. Sokan ezért utaznak el például a húsvéti locsolkodás helyett is wellnessezni.

Ha pedig a nemzeti vagy történelmi ünnepek jelentésében alakul ki társas/társadalmi megosztottság, akkor az értékek hasadása szembenállást és indulatokat gerjeszt. Ilyenkor a tagadás és tiltakozás erőrendszere lép életbe, és az ünnep eredeti jelentése beszennyeződik. Maga az ünnep tárgya ugyanis már nem élvez értékkonszenzust, pl. 1848 vagy 1956 forradalma eltérő jelentések érzelmi-indulati állapotát gerjesztheti fel. Ez sajnálatosan megtöri a társadalom tiszteletadási kötelezettségét, a nemzeti tisztességet.

– Jó esetben mit ad az ember lelkének az ünnep?

– Minden ünnepnek speciális jelentése van a számunkra, lehet örömünnep (keresztelő, lakodalom, születésnap stb.) vagy emlékezés valakire/valamire (történelmi, nemzeti ünnepek). Ismétlődése révén kiemelkedik az időből, és ezáltal a jelentősége is növekszik. Összeköt minket egymással abban az érzésben, amit együtt átélünk, és ez az adott történést, valamint az általa megszülető érzést a legáltalánosabb emberi magaslatra emeli. Az ünnepek hagyományt teremtenek, lelki köldökzsinór szerepét töltik be az emberek között, és ez tértől-időtől független, azokon átívelő érték. Minden ünnepen átéljük az együttesség, odatartozás, lelki együtt mozgás pozitív vagy akár megrendítő, olykor miszteriózus élményét, ennek közösségében megerősödünk az odatartozás identitástudatában.

Az ünneplés életigenlés. Mérei Ferenc szociálpszichológus az „együttes élmény” fogalmában ragadta meg azt az állapotot, amelyben az áhítattól az örömön át a mámoros boldogságig különböző hullámhosszakon éljük meg az összetartozást, a közösséget, az együtt cselekvés eredményének élménytöbbletét. Ilyenkor „megáll az idő”, minőségileg mássá válik, emlékezetes lesz, és később is mérföldkő szerepét tölti be.

Szükség van megállásra, a történésekre való ráeszmélésre, az értékelésre, tisztelgésre és tisztelettevésre, az őseinkkel minket összekötő nemzedéki köldökzsinór megélésére, ebben áll a nemzeti ünnepek jelentősége. A múltat megidézve azt egy tünékeny, röpke időre jelenvalóvá emeljük. Émile Durkheim szociológus szerint ezért az ünnepek a társadalmi integráció eszközei, látványosan kifejezik az összetartozást.

Az ünnep másságát öltözékünkkel, rituális cselekedeteinkkel is kifejezzük, ugyanazt tesszük, ugyanazt esszük, mint az előző generáció, őseink, eleink, honfitársaink, rokonságunk, szeretteink, mindazok, akikhez lélekben is tartozunk. A rítus megerősíti a folytonosságot, ezért az ünnep életigenlés, életerősítő, érték-továbbadó és egységteremtő történés.

– A nevelő-oktató munka során hogyan tanítjuk meg minderre a különböző korú gyermekeket?

– Minden korosztály „beérik” arra, hogy felfogja a közösségi ünnepek jelentőségét. Az óvodásokat a Mikulás, a karácsony és a családdal összekötő élményfolyosók nyitása révén vezethetjük a közösségi ünnepek megértéséhez. Azon az élményszinten vonjuk be őket az ünneplésbe, ahogyan képesek megélni, felfogni az adott ünnep jelentőségét. Ahogyan az apa, anya, óvónő lelkesedik, aszerint érez a gyermek is, ez a minta vezérli. Március 15. lelkesítő dalaiban és magyar zászlójában számukra már megmozdítható a megértés, érzelmi nyelven és érzelmi szinten.

Az iskolában a korosztályi pszichológiai érettség szerint lehet 6–10 éves korban a hősies szerepek, ruházatok, identitáskellékek, kokárda, kard, csákó stb. viselésével, az események eljátszásával, a kórusénekléssel közel hozni a közösségi ünnepek jelentőségét. Mivel a gyermek számára ebben a korban a teljesítmény, a siker a döntő, a hős szerepek, ezek megjelenítései érzelmi kapcsolatot építenek az adott ünnep jelentésével. A szülői és nevelői minta hatalma ekkor még igen nagy.

Serdülőkortól a kritikus viszonyulás, a tagadás, a nemet mondás késztetése eleve nehézzé teszi az ünnepek jelentőségének elfogadását. Ha viszont a saját (teremtő) aktivitásukat mozgósítjuk, hogy önmaguk szervezzenek olyan műsort, amilyet az adott ünnephez illeszkedőnek éreznek, akkor remélhetjük a kreatív mozgósulást. Meglehet, hogy a hagyományostól eltérő lesz az ünneplés, de a szívüket valóban megérinti az együttes élmény.

Fiatal felnőtteknél az addig kialakított, meglévő (vagy sajnálatosan hiányzó) értékek fogják meghatározni az ünnepekhez való viszonyt. Itt már meghatározók a szocializáció során összefonódó korábbi bevésődések és minták, a személyes filozófiák és ideológiák, erős a kortársak véleményformáló ereje, de igen erős és szenvedélyes a saját elgondolások képviselete, az ebben való közösségteremtés szükséglete. Erre lehet építeni!

– Minden ünnepnek megvan a maga külsősége, díszlete, kelléktára. Hogyan viszonyuljunk ehhez, különösen a sokat bírált kötelező ünnepi viselethez?

– Az eszközöket mindig a pszichológiai fejlettséghez kell hozzárendelnünk.Minél fiatalabb a gyermek, annál több látvány, hangzás, mozgásos kifejezés és ruházati, illetve szerepkellék alkalmazása szükséges, és minél érettebb a gyermek, annál inkább lehet „kognitív” kellékek, hitek, meggyőződések szerint ünnepelni vagy ünnepeltetni.

Ami az iskolai egyenruhákat és ünneplőket illeti, a hozzájuk való viszony ellentétes érzelmeket ébreszt és tart fenn. Jó azért, mert összeköt és erősíti az azonosságélményt; rossz azért, mert uniformizál, és elveszi az egyéniség individualitásérzését. Mindezzel együtt jól szocializál toleranciára, az egység-közösség-összetartozás-együttműködés iskolázására – ezért én támogatom. Azért is tartom jónak, mert kikapcsolja az öltözéken át kifejezésre jutó rivalizációt, és érvényteleníti a külsőségek jelentőségét. Így a mélyebb értékek szerint differenciálja a tanulókat. Korunknak versengésre és teljesítménykényszerre szocializáló kultúrájában ennek pozitív jelentősége van a személyiségfejlődés szempontjából.