Olvasási idő: 
16 perc
Author

Ünnepekkor másképp gondolkodunk

Mitől más ma egy március 15-i iskolai ünnepség, mint húsz évvel ezelőtt? Hogyan búcsúztassuk el a ballagó nyolcadikosokat? Mit viseljenek a gyerekek az iskolai ünnepélyeken? A 21. századi iskolai ünnepségek világában Bácsi János, az SZTE Juhász Gyula Gyakorló Általános és Alapfokú Művészeti Iskolája, Napközi Otthonos Óvodája igazgatója kalauzolt bennünket.

Fehér blúz és közösségformálás

A születésnapok, családi évfordulók vagy akár a vasárnapi ebédek méltó megünneplését jó esetben már iskoláskor előtt megtapasztalja egy gyerek – kezdi az igazgató úr. – Alapvető ismeretei vannak tehát arról, hogy bizonyos alkalmakon másként öltözünk fel, másként viselkedünk, mint a hétköznapokon. Jó esetben ezekre a már meglévő tapasztalatokra építhet az iskola, amikor megismerteti a gyerekeket egy-egy nemzeti ünnep sajátosságaival és az intézmény hagyományaival – és az ezekhez kapcsolódó viselkedési normákkal. Hiba lenne azonban az ünnepeket csupán kötelezettségekkel, elvárásokkal azonosítani. Ha egy gyerek csak azt tanulja meg, hogy egy ünnepségen vigyáznia kell a fehér blúzára, és hosszú beszédeket kell csendben végighallgatnia, sohasem fogja átérezni egy-egy ilyen közösségi együttlét szépségét, örömét. Az iskolai ünnepség elsődleges célja a közösségformálás: az a legfontosabb benne, hogy a jelenlévők megéljék, átérezzék ezt.



Külön kulcs minden korosztályhoz

Minden korosztály számára mást jelent az ünneplés – ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni egy-egy iskolai rendezvény megszervezése során. Ugyanakkor vannak olyan szokások, amelyeket mindenkinek el kell sajátítania – elsősorban magát a közös ünneplést és annak alapvető elemeit. Fontosnak tartom például, hogy egy-egy ünnepség alkalmával a jelenlévők együtt énekeljék el a Himnuszt, ne felvételről szóljon (még akkor is, ha így néha becsúszik egy-két fals hang): ez nagyban segíti az ünnepre hangolódást, s összetartó ereje mindennél többet ér.

Elsősorban az osztályfőnökök feladata, hogy megtalálják azt a formát, amelynek révén méltó módon ünnepelhet egy-egy osztályközösség. A kisiskolásoknak főleg azt kell megszokniuk, hogy egy ünnepségen olykor csendben kell maradniuk, és tisztelettel végig kell hallgatniuk másokat – legyenek azok versmondó osztálytársak vagy beszédet mondó felnőttek. Az ő számukra sokszor még csak annyit jelent a március 15-i ünnepség, hogy saját kezűleg készítették el nemzetiszínű zászlócskáikat, és együtt lengették őket osztálytársaikkal az ünnepségen. Ezzel szemben a kamaszoknak feladatot kell adni: ha ők azok, akik gondoskodhatnak a szükséges kellékekről és eszközökről, fogadhatják a vendégeket, vagy koszorúzhatnak, akkor tevékeny, lelkes résztvevői lesznek az ünnepélyeknek – és eszükbe sem jut az ásítozás vagy a rendbontás. Nem kell bonyolult dolgokat kérni tőlük (akár az is elég, ha meg kell számolniuk, van-e a helyiségben elég szék a vendégek számára), fontos viszont, hogy konkrét feladatokat kapjanak.

Az ünnepi műsorok szervezésébe már első osztályos kortól kezdve érdemes bevonni a gyerekeket – természetesen betartva a fokozatosság elvét – egészen addig, míg nyolcadikos korukban minimális tanári felügyelettel önállóan készíthetnek el egy műsort akár projektmunka keretében. Az is fontos szempont, hogy ne mindig ugyanazok a gyerekek szerepeljenek vagy készítsék elő a műsort. Nálunk a hetedikes-nyolcadikos osztályok felváltva, forgószínpadszerűen szervezik az ünnepségeket.

Az ünnepséget szervező és abban részt vevő gyerekek számára nagyon fontos az elismerés – és annak módja is. Rendszerint én megyek be a szereplők osztálytermébe (és nem az irodámba hívom őket), és ott köszönöm meg a munkájukat. Természetesen az írásbeli igazgatói dicséret sem maradhat el ilyenkor.


Különböző események – különböző közösségek

Néhány ünnepről igen nehéz egyetlen, nagy rendezvény keretében megemlékezni úgy, hogy az ünnepély minden korosztályt egyformán megszólítson. Ezért nálunk nem kell minden ünnepségen minden évfolyamnak egyszerre jelen lennie. Ugyanakkor nem lenne jó az sem, ha minden ünnepséget „szeparáltan” szerveznénk. Egy harmadik megoldást választottunk: különböző eseményekhez különböző formában kapcsoljuk az egyes közösségeket (osztályokat, évfolyamokat, tagozatokat), a gyerekek igényeihez alkalmazkodva. Így minden korosztály lehetőséget kap arra, hogy életkorának megfelelően ünnepelhessen – és ilyen módon is megtapasztalhatja az ünnepek sokszínűségét.

  • Október 23-án többnyire osztályonként, évfolyamonként ünnepelünk. Az elsősök és másodikosok például többnyire az iskolánk közelében lévő emlékművet látogatják meg ilyenkor, és ott elhelyezik az emlékezés virágait. Természetesen fontos, hogy előtte életkoruknak megfelelő módon, osztálykeretben megbeszéljék, mit is ünnepelünk aznap, de a szocializmus eszméjének alakulásából vagy az egyetemi ifjúság forradalmi tevékenységének történetéből nem sokat értenének…
     
  • Mikuláskor egy-egy alsós és egy-egy felsős testvérosztály közösen ünnepel: s december 6-án hagyományosan együtt töltik az első órát a nagyok és kicsik – természetesen meg is ajándékozzák egymást.
     
  • Vannak olyan ünnepségek, amelyeket külön ünnepel az alsó és külön a felső tagozat. Ezek közé tartoznak iskolánk karácsonyi koncertjei az ének-zene tagozatos osztályok aktív közreműködésével. Hihetetlen összetartó erejük van: olykor össze is ölelkeznek egy-egy produkció után a gyerekek.
     
  • Fontos, hogy a kollégáinkkal is tudjunk együtt ünnepelni. Az elmúlt évben közös mesét írtunk magunkról az év folyamán – ezt olvastuk fel a tanári karácsonyon. Nem is számítottunk rá, hogy ilyen mértékű közösségformáló hatása lesz…
     
  • Az iskolai ünnepségek között különleges helyet foglalnak el azok, amelyeken az egész iskolaközösség jelen van – ilyen természetesen a tanévnyitó és a tanévzáró. Nagyon fontos, hogy ezek minden jelenlévőhöz szóljanak: ilyenkor külön is figyelnünk kell arra, hogy mindenkinek jusson a köszöntő szavakból, ünnepélyes gesztusokból.

Jó lenne, ha az ünnepek személyessé tételében a „hivatalos fórumok” és a tévécsatornák is példát mutatnának. Fontos volna, hogy ne csak politikai aktualitások jelenjenek meg az egyes beszédekben, hanem különféle korosztályokhoz, így a gyerekekhez is szóljanak. Az is jó lenne, ha a tévécsatornák sem csupán egy-egy filmadaptációval „tudnák le” az ünnepségeket.


„Új időknek új dalaival” – a Z-generáció az ünnepségeken

Általános probléma, ha egy vizuális kultúrában felnövő generációt verbális eszközökkel próbálunk oktatni és nevelni. Holott a verbalitás, vizualitás, manualitás hármasságának nemcsak egy sikeres tanítási órán, hanem egy jó hangulatú ünnepélyen is meg kell jelennie.

Felesleges tehát elvárni a Z-generáció tagjaitól, hogy egy helyben álljanak vagy üljenek, és hosszú beszédeket hallgassanak végig. De ha vizuális elemeket látnak, netán be is kapcsolódhatnak az események menetébe, szárnyakat kapnak. Ha alkotó részesei lehetnek a történéseknek, számukra is fontossá válik az ünnep, hiszen az marad meg bennük leginkább, amit ők maguk is átélnek. Az a tapasztalatom, hogy a gyerekek sokkal jobban be tudják vonni az iskola egészét az ünneplésbe. Például nagyon jó performanszokat találnak ki, minimális tanári segítséggel. Hihetetlen kreativitás van bennük, nem is szabad őket sablonosságra kényszeríteni! Számos jó példát tudok mondani az olyan „rendhagyó” ünneplésre, amelyek sokáig emlékezetesek maradtak a jelenlévők számára – főként azért, mert vizualitásra és a résztvevők aktív közreműködésére épültek.

Elsőseinket év elején az iskola logójával ellátott nyakkendővel köszöntjük: a különböző osztályok különböző színű nyakkendőt kapnak, amelyet aztán hetekig hordanak. Az első időszakban így ismerik meg osztálytársaikat a legkisebbek, és más is tudja, hogy vigyázni, figyelni kell rájuk.

  • A nemzeti összetartozás napján a nyolcadikosok gyakran olyan műsort állítanak össze, amelyet az iskolarádión keresztül sugározunk. Beszámolnak a határon túli magyarsággal kapcsolatos élményeikről, de volt olyan év, amikor egy zene tagozatos osztály különböző népek zenéit hasonlította össze.
     
  • 2015-ben a Fény Nemzetközi Évét ünnepeltük meg iskolánkban. Az iskola apraja-nagyja összegyűlt egy estén: megformáltuk az iskolaszövetség logóját, és egy adott jelre valamennyien felkapcsoltuk a nálunk lévő kerékpárlámpákat. Lényegében ennyi volt az ünnepség – erre azonban még sokáig emlékezni fogunk.
     
  • Az egyik március 15-i ünnepségünk úgy zajlott, hogy egy nyolcadikos fiú szavalta az iskola erkélyéről a Nemzeti dalt. A refrént pedig mindenki – közel ezer gyerek és felnőtt – évfolyamonként kört alkotva üvöltötte együtt. Mindenki részese lehetett, és átérezhette a „forradalmi hevületet”. Sokkal inkább megmaradt a gyerekekben, mint ha negyedórás beszédet tartottam volna az aradi vértanúk hősiességéről.
     
  • Ballagáskor négy párhuzamos osztályunk négyféle színű lufival vonult fel, majd az ünnepség egy pontján elengedték a léggömböket a gyerekek. Hihetetlen hatása volt a 120 levegőbe emelkedő léggömbnek: szavak nélkül sokkal többet mondott ez a búcsúról és az elválásról, mint ha hosszú percekig beszéltem volna.


Egyenpóló vagy kisestélyi?

Iskolánkban jól bevált az egyenpóló viselése – jegyzi meg az igazgató úr –, bár a gyerekek először úgy gondolták, hogy ez azért jó, mert akkor nem kell „szépen” felöltözni egy-egy alkalomra. Ők maguk sem számítottak rá, micsoda hatása van annak, ha ezer ember ugyanabban az öltözékben van jelen egy adott eseményen: fontos jelzése ez az együvé tartozásnak. És ha ez a közösségi vonás jelen van az öltözékben, akkor ez valójában ünnepi viselet – még akkor is, ha történetesen egy pólóból áll. Fontos azonban, hogy ezek megválasztásában, kialakításában lehetőség szerint az iskola tanulói is részt vegyenek.

Ha a mi iskolánkban előkészítés nélkül bevezettük volna az egyenpólót, valószínűleg heves tiltakozást vagy legalábbis néma ellenállást váltott volna ki a tanulókból. Ezért úgy döntöttünk, hogy a diákönkormányzat bevonásával írunk ki pályázatot pólótervezésre. A gyerekek pályázhattak, az iskolaközösség pedig szavazhatott – így mindenki szívesen hordja. Elsőseinket év elején az iskola logójával ellátott nyakkendővel köszöntjük: a különböző osztályok különböző színű nyakkendőt kapnak, amelyet aztán hetekig hordanak. Az első időszakban így ismerik meg osztálytársaikat a legkisebbek, és más is tudja, hogy vigyázni, figyelni kell rájuk.

Természetesen nem minden ünnepségünkön viseljük az egyenpólót, s nyilvánvalóan alkalmazkodunk az ünnep által megkövetelt viselethez is: egy március 15-i ünnepély például elképzelhetetlen kokárda nélkül. Ugyanakkor ezekben az esetekben is a hasonló ruha keltette összetartozás-érzést tartom a legfontosabbnak.

Manapság sajnos sokszor találkozunk „divatbemutatóval”, illetve „öltözködési versennyel” egy-egy iskolai ünnepségen: szélsőséges példaként említhetem a ballagáskor kisestélyiben, órákon keresztül készülő hajkölteményekben pompázó 14-15 éves lányokat… Ez már csak azért sem szerencsés, mert az ünnep lényegéről – ebben az esetben egy életszakasz lezárásáról, ennek átéléséről – vonja el az energiát és a figyelmet.


„Beszélni nehéz!” – az ünnepélyeken is

Számos iskolaigazgatónak okoz fejfájást az ünnepi beszéd. Vannak, akik ilyenkor a közhelyszótárat lapozzák fel, mások évek óta jól bevált szófordulataikhoz ragaszkodnak… Bácsi János további megoldásokat is ajánl.

Egy-egy ünnep alkalmával fontos, hogy másképpen gondolkodjunk a világról (vagy annak eseményeiről, jelenségeiről), mint a hétköznapokon. Fontos, hogy az ünnepi beszéd is segítse ebben a résztvevőket. Az igazgatónak (vagy más alkalmi szónoknak) ilyenkor mindig a jelen lévő gyerekekhez kell szólnia – akkor is, ha a meghívottak között magas rangú vendégek ülnek.
Az illemnek megfelelően természetesen köszöntöm őket is – ahogy minden jelenlévőt –, és bemutatom őket iskolánk közösségének. De ezt követően minden mondatom a gyerekeké – mert az ünnepség hozzájuk szól, értük van. Fontos, hogy ne közhelyek hangozzanak el ilyenkor: az ünnepség a gyerekekhez szól, őket pedig vélhetően kevéssé érdeklik az osztályátlagokra, hiányzásokra vagy éppenséggel az iskolai felújításokra vonatkozó adatok. De örömmel fogadják azokat a mondatokat, amelyek arról szólnak egy évnyitón, hogy milyen jó lesz közösen véghezvinni egy-egy új feladatot, közösen eltölteni a tanévet. Nincs szükség általános intelmekre (ezeknek osztályfőnöki órán van a helyük egy-egy konkrét eset kapcsán), de jó, ha egy-egy tanévzáró beszéd nyomán el tudunk gondolkodni azon, hogy mik voltak az adott év legfelemelőbb vagy épp legnehezebb pillanatai – talán tanulságos lesz mindannyiunk számára.

Egy-egy ünnep nem magyaróra, ahol memoriterek hangzanak el, és nem is történelemóra, ahol elsősorban adatokkal, évszámokkal és történelmi eseményekkel ismertetjük meg a gyerekeket. Nem célszerű globálisan, általánosságokban beszélni az iskolaközösség egészéhez: más az érdeklődési köre, összpontosító képessége egy második osztályos tanulónak, mint egy hatodikosnak – és a beszédnek mindenkire hatást kell gyakorolnia. A tanévnyitó elképzelhetetlen az új elsősök köszöntése nélkül, a tanévzárón pedig mindenképpen szót ejtek a búcsúzó nyolcadikosokról. Ugyanakkor a többi évfolyamot is igyekszem megszólítani: megemlítem az alsó tagozatot befejező negyedikeseket, a felsőt kezdő ötödikeseket, és szólok azokról az évfolyamokról is, amelyek bármilyen más szempontból fontos feladatot láttak el az adott évben. A felkészülés során igyekszem olyan aktuális témát találni, ami külön is megszólítja a jelenlévőket: például 2015-ben ballagtak el a „21. század gyermekei” – azok a tanulók, akik már ebben a században kezdték meg tanulmányaikat, vagy 2016-ban az olimpiai sportolók szorgalmát és küzdeni tudását említettem meg az évnyitón.

Volt már példa rá, hogy megkérdeztem a nyolcadikosokat, hogyan búcsúzzam tőlük. Jobbnál jobb ötleteik voltak: odaadták aranyköpéseiket vagy egy-egy jól sikerült dolgozatukat.

Figyelembe kell azonban venni, hogy a Z-generáció gyerekei már nem verbális irányultságúak: rájuk már nem hatnak a „hagyományos típusú” ünnepségek hosszú percekig tartó szónoklatai. Huszonnégy éve vezetem intézményünket, de eddig még csak egyszer mondtam három percnél hosszabb beszédet. Véletlenül derült ki, hogy a gyerekek rendszeresen mérik: egyszer figyelmeztettek, hogy három percnél tovább tartott a köszöntőm. Azóta én magam is mérem az időt felkészüléskor…

A klasszikus retorika elvárásainak megfelelően észérveknek és érzelmekre ható elemeknek is lenniük kell egy-egy ünnepi beszédben. Ha az érzelmekre szeretnék hatni, kell, hogy egyaránt legyenek benne emelkedett és humoros elemek. Az ilyen, elsőre lehetetlennek tűnő kívánalmak teljesítésében nagyszerű segítséget nyújtanak maguk a diákok is: volt már példa rá, hogy megkérdeztem a nyolcadikosokat, hogyan búcsúzzam tőlük. Jobbnál jobb ötleteik voltak: odaadták aranyköpéseiket vagy egy-egy jól sikerült dolgozatukat. Jó érzéssel nevettünk rajtuk újra, és volt bennünk némi meghatottság is, ha arra gondoltunk, hogy ezek a baklövések is ezek között a falak között történtek meg. Ezeket a szavakat a gyerekek nem érezték sablonosnak, mert magukra vonatkoztatták őket – tehát oda is figyeltek rájuk.