Lapszámunk egyik súlypontja október 23. ünnepe. Legidősebb aktív kollégáink kisgyermekkori valóságának, a középgeneráció ifjúkori csöndjének vagy letartóztatásainak és vízágyúinak, a legfiatalabbak minden ízében történelmi múltjának emléknapja. Az ünnepelhetőség különös varázsából, az 1990-es évektől a hagyományos iskolai ünnepek szürkesége felé tartó esemény. De talán állnak, biztosan állnak köztünk a zászlóvivők, akik számára az ünnep ünnep marad – legyen az március, október, augusztus, legyen húsvét, karácsony, emléknap vagy déli harangszó Nándorfehérvárért. Nekik szól a harang, nekik jut a feladat, mint a márciusi ifjaknak, a pesti srácoknak, hogy a világba kiáltsák, megtöltsék az iskola falait a híradással: vannak ünnepeink, tehát igen, ma is van mit ünnepelni, legalább ünnepnapjainkon, megállni, s nem csupán emlékezni, hanem csendben erőt gyűjteni. Jóban hálát adni, megköszönni az egykori hősöknek és vértanúknak a hozzájárulást mai javainkhoz – bajban példát és erőt venni az egykori, s ma sem haszontalan hitből, reményből – s adott esetben irgalmas szeretetből.
1957 októberében már minden összeomlott. Mégis gyertyák jelentek meg az ablakokban, remény a teljes reménytelenségben. Látszólag minden „helyreállt”, s a Téren százezrek éljenezték az új rend kovácsát. De este, s az azutáni évben, aztán a megalkuvásba süppedő és önmagát feladó többiekben újra meg újra kigyúltak a gyertyák, s a hosszú csend után az első átütő moraj a pesti utcán ezt zúgta: „azért a víz az úr”.
A köznevelés világa hatalmas, lassan mozduló víztömeg. Vízminőségét lehet ellenőrizni, némileg javítani is. Ellenőrzendő és javítandó is. Mozgása szabályozható. Szabályozandó is. Vizébe újabb és újabb fajok telepíthetők. S telepítendők is. Medrébe újabb és újabb források vezethetők. S vezetni őket érdemes. Fertős részei lecsapolhatók, s le is kell csapolni őket. Ha mindez egyszerre történik, a víz talán hirtelen zavarossá válik, de mindenki tudja – érdemes. A köznevelés vize, különben is, nem forradalmi ár, nem uralkodó típus. Nyugodt, akkor is, amikor csillogó vitorlások alkotnak mosoly-formát a felszínén, akkor is, amikor inkább a Kékszakállú könnyeinek tengerét idézi. Nyugodt, mert tudja, hogy ellenőrizve, javítva, szabályozva, betelepítve, frissítve és gyógyítva is megmarad a hatalmas víztömegnek. Amely táplál, tisztít, életet ad. Nyugodt, mert lassan belátja: hirtelen mozdulattal arrébb tolni csak a térképen, papíron lehet. Bármekkora erővel taszítjuk meg, csak fájdalommal jár, bokaficam itt, beszakadó parti gátak ott. Lehet, persze, hogy másik völgyben látszik számára megfelelőbb hely. De az ekkora víz már csak olyan: magától vagy sehogy. Szürreális kép: a költöző víztömeg látomása. Példa nélküli hordalékkal, sebekkel, újra elhagyott fajokkal, a part megszokott, kényelmessé vájt görbületeitől távolodva. Vajon érdemes-e? Vajon ünnep lesz-e a nehéz út után a megérkezés?
Vajon megérte-e bármelyik márciusi, vagy októberi ifjú halála?
Ünnepeljük nyugodt méltósággal őket.
