Történelmi kánonok és hagyományápolás

– Ön szerint miért fontos a múlt megismerése?

– Egyszerű a válasz: minden egyén, közösség és intézmény azonos a saját múltjával. Másfajta múlt ugyanis más közösséget és intézményeket hoz létre.

– A közismert mondás szerint a történelem az élet tanítómestere. Igaznak érzi ezt a megállapítást?

– Alapvetően, elméletben igaznak gondolom, de azt is tudom, hogy a gyakorlatban ez ritkán valósul meg: a társadalom – bár megtehetné – nem tanul a történelemből. Ennek többféle oka van. Ugyan az emberi élet teremtési (természeti) rendje azt tanítja, hogy vannak örök, túlléphetetlen igazságok, sokan ezt a nézetet nem fogadják el – ebből adódóan az is kérdéses, hogy egyáltalán léteznek-e mindenki által elfogadott, alapvető történelmi tapasztalatok.

A történelem tanításai a megváltozott körülmények miatt sem érvényesülhetnek feltétel nélkül, hiszen az emberi együttélés régi szokásai mások ma, mint egykor. Példa erre a manapság gyakori konfliktusokat és vitákat kiváltó bevándorlás kérdése: az egyes történelmi korszakokban – a népvándorlás idején, a 18. században, vagy éppen most – nyilvánvalóan mást és mást jelentett, így nem egyszerű általános történelmi példákra hivatkozni ennek kapcsán.

A történelmi „tanítások” már csak azért sem gyakran kerülnek előtérbe, mert a hétköznapokban a társadalom tagjai rendszerint nem gondolkodnak ezeken. Az emberi természetben ugyanis nincs eredendően egyensúlykeresés (bár a keresztény tanítás szerint törekedni kellene erre), vagyis csupán erkölcsi megfontolásból, vagy korábbi tapasztalatok alapján nem fog változni egy társadalom. Egy emberi közösség rendszerint kényszerítő tényezők hatására dönt – többnyire akkor, amikor ez már elkerülhetetlen, amikor már „elment a falig”: egy-egy politikai változást tehát történelmi példák vagy tapasztalatok helyett olyan egyéb tényezők idéznek elő, amelyek következtében az addigi állapot már nem tartható fenn. A rendkívüli helyzetekben, például egy-egy fegyveres konfliktus során sem a történelmi tapasztalatok, hanem az erőviszonyok döntenek. Egy háború utáni békekötés esetén a gyengébb kénytelen elfogadni az erősebb feltételeit. Ez a helyzet természetesen változhat a későbbiekben – azaz a győztest is legyőzhetik, illetve felülkerekedhet a legyőzött –, de ilyenkor sem a történelmi tapasztalatok érvényesülnek. A politika sem erkölcsi alapon változik, hanem sokkal inkább hatalmi szempontból, különböző érdekek összefüggései mentén. Az is kérdés, hogy a történelem tanításainak hogyan kellene eljutniuk a közösség tagjaihoz: nem az a történészek legfontosabb feladata ugyanis, hogy közöljék a társadalommal, hogy az addigi tapasztalatok alapján mi lenne kívánatos.

Többnyire a történelmi hagyomány azon részét ápoljuk, ami a pillanatnyi helyzetben ápolható – amely nem sért érdekeket és érzelmeket. Tehát egy adott korszakban az kap szobrot, arról emlékezünk meg, aki részét képezi az adott időszak történelmi kánonjának.

– Mit tanulhatna az ember a történelmi tapasztalatokból, ha mégis figyelembe venné ezeket?

– A történelem fontos és érdekes tudomány – természetesen jelentős kutatások kapcsolódnak hozzá, de amint azt már említettem, a hétköznapi élet gyakorta „félresöpri” a belőle leszűrhető tapasztalatokat. Leginkább tehát éppen azt tanulhatjuk a történelemből, hogy az emberi élet hétköznapjaiban nincsenek örök megoldások – de ötletszerűek sem. A történelmi ismeretek segíthetnek az új helyzetek értelmezésében is: felismerhetjük például azt, hogy hová vezetnek a politikai szélsőségek. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy ezekből az ismeretekből sokszor egymásnak ellentmondó következtetések is levezethetők. (Ma is tapasztalhatjuk, hogy sokan másként ítélik meg például az elmúlt száz év történéseit.) Ebből adódóan az úgynevezett történelmi viták a különböző értelmezési lehetőségek miatt gyakran inkább politikai, mintsem szakmai indíttatásúak. Az ezek során elhangzó érvelések azonban csak addig élnek, míg a különböző érdekek éltetik ezeket.

– Van-e szerepük az egyes embereknek, az egyéni kezdeményezéseknek a történelem alakulásában?

– Erre nincs egyetemes szabály, ezért nem beszélhetünk általánosságban az egyéni kezdeményezések történelmi szerepéről. Ennek ellenére elmondható, hogy az egyes korszakok természetesen „kitermelik” azokat a társadalmi csoportokat, illetve személyeket, akik megfelelő körülmények között képesek befolyásolni a történelmet.

A történelemből táplálkozó politika elsődleges kérdései: mi a feladatom? Mit kell tennem? Az igazi különbség egy államférfi és egy partikuláris politikus között véleményem szerint az, hogy előbbi képes átlátni, hogy legfőbb feladata a nép, a társadalom biztonságának, stabilitásának elérése, illetve megtartása. Csak ennek biztosítását követően lehet ugyanis végiggondolni azt, hogy miként éljen a későbbiekben a rábízott közösség. Vannak persze olyanok is, akik a stabilitás kérdését lényegtelennek vagy másodlagosnak ítélve, kizárólagosan saját elgondolásuk nyomán próbálták népük jövőjét elképzelni – ez biztos bukást jelentett számukra.

De az egyes emberek hatása a történelem egésze szempontjából többnyire csak átmeneti. S nem is minden esetben van lehetőségük az egyéneknek, kisebb csoportoknak véleménynyilvánításra, elgondolásuk érvényesítésére. Az emberi cselekedetek ugyanis az ok-okozati összefüggések tekintetében igen bonyolultak: van, amikor az ember valamit szeretne, de aztán változik a helyzet – s ő rájön, hogy egészében mégis más lenne jobb. Fokozottan igaz ez egy-egy politikai döntés esetében, amelynek a fent vázoltnál még bonyolultabb összetevői is vannak (különösen akkor, ha nemzetközi összefüggésekre, különböző országok eltérő erőviszonyaira és érdekeire gondolunk). Ha valaki ezt nem érti és fekete-fehérre festi a történelmet, súlyos problémát okoz, mivel a kérdés jóval összetettebb ennél. Az egyes korszakok értékelése tehát bonyolultabb feladat annál, hogy egy-két szóval leírható legyen.

Arra, hogy miért nem mondhatjuk egy adott esetben, hogy valaki ezt vagy azt akarta a történelemben, jó példát ad Karinthy Frigyes nagypénteki eseményeket feldolgozó novellája, amelyben mindenki Krisztust kiált – de az egész együtt mégis Barabásként hangzik.

– Létezhet-e hivatalos történelmi kánon?

– Történelmi kánonok mindig vannak. Ezek azonban nem a történelem egészére, hanem egy-egy konkrét, többnyire bonyolult összefüggésrendszerrel bíró eseményre, intézkedésre vonatkoznak. A kánonok attól is függnek, mennyire sikerül megismerni egy korábbi időszakot – a különböző szaktudományos kutatásoknak ezért nagy jelentőségük van. Fontos például figyelembe venni, hogy egy adott korszak döntéshozói egy konkrét helyzetben miért azt a döntést hozták. Ebben az esetben nem azt kell néznünk, hogy csinálhatták-e volna jobban, hiszen a maguk akkori helyzete és informáltsága szerint döntöttek. Célszerűbb tehát azt vizsgálni ilyenkor, hogy volt-e a döntéshozó abban a helyzetben, hogy megtehessen, vagy éppenséggel ne tehessen meg valamit.

A kánonképzés fontos kérdése az is, hogy van-e társadalmi egyetértés egy-egy történelmi esemény megítélésében. Ha nincs, akkor csupán egymásnak ellentmondó kánonok összefüggéseiben lehet róla beszélni – azt lehet róla mondani, ki így ítéli meg, ki úgy.

A kánonképzés veszélye ugyanakkor a téves megítélésen alapuló általánosítás is – főleg, ha ez politikai érdekekkel párosul. A magyar történelemnek is ismert olyan korszaka, amikor a „szegény” ember – kizárólag társadalmi helyzete alapján – abszolút etikai mércét képviselt, és ez tükröződött a történelemkönyvekben is. Holott természetesen mindig is voltak „jó” és „rossz” szegények is…

A történelmi ismeretek segíthetnek az új helyzetek értelmezésében is, bár ezekből az ismeretekből sokszor egymásnak ellentmondó következtetések is levezethetők.

– Az egyes történelmi eseményeket bizonyos esetekben újraértékeljük, „újraírjuk”. Mi ennek az oka?

– A történészi munka nagy kihívást jelent nekünk, szaktudósoknak, hiszen az a feladatunk, hogy a lehető legjobban megközelítsük a történelmi gondolkodás és valóság összefüggéseit egy meghatározott korszakban. Ez nem könnyű, hiszen az idők során újabb és újabb adatok mellett más nézőpontok – adott esetben ellenvélemények – is felmerülnek. Utóbbiakat is figyelembe kell venni: nem azért, hogy feltétel nélkül helytállónak ítéljük ezeket, hanem hogy minden szempontot mérlegeljünk. Most már elmondhatjuk, hogy a hazai tankönyvekben egyensúlyba került az elmúlt száz év jobb-, illetve baloldali szélsőségeinek megítélése.

A történelem újraírása tehát következhet kiegyensúlyozottabb ítéletalkotásból, újabb kutatási eredményekből – és másféle szemlélet nyomán is. Elképzelhető tehát, hogy hosszú távon másként tekintünk egy adott történelmi eseményre, mert másképp gondolkodunk újabb adatok, vagy esetleg a történelmi események végkimenetelének, hosszabb távú következményeinek ismeretében. Ez utóbbit illetően fontos, hogy tudjuk ennek határait: azaz ne várjunk el például adott kor emberétől olyan döntéseket, amelyeket mi magunk hoznánk – jelenlegi helyzetünk, ismereteink és értékítéletünk fényében.

– Lehet-e szerepe a történelemoktatásnak az ilyen típusú, árnyaltabb gondolkodás kialakításában?

– Bizonyos összefüggéseket szem előtt tartva, el kell fogadni a történelmi tényeket. A történelemtanítással kapcsolatban pedig le kell szögeznünk, hogy az emberi emlékezet nem intézményesített, nem hivatalos, nem leírt formája véges: egy idő után minden elfelejtődne, ha nem írnák le és nem adnák át a következő generációknak. Ebből adódóan minden társadalomban megpróbálják a régmúlttal kapcsolatos ismereteket – amelyekről az eleven emlékezet már nem tud – valamiképpen rekonstruálni és a köztudatba emelni, illetve továbbadni a fiatalabb nemzedéknek. A történelemtanítás fontos feladata az is, hogy olyan ismereteket adjon át, amelyek túlmutatnak az egyéni vagy kisközösségi összefüggéseken.

– Miben áll a történelmi megemlékezések, szobrok, emlékművek jelentősége?

– Tudnunk kell, hogy ezek jelentős részben nem a történelemtudomány, hanem az adott politikai emlékezet tevékenységének lenyomatai. A történelemmel kapcsolatos hagyományápolás minden társadalomban fontos, történész szemmel azonban nagy kérdés, hogy valóban annak az eseménynek az emlékét ápolják-e, ami történt, vagy inkább egyéni érdekek szolgálatába állítják a megemlékezéseket. Többnyire a történelmi hagyomány azon részét ápoljuk, ami a pillanatnyi helyzetben ápolható – amely nem sért érdekeket és érzelmeket. Tehát egy adott korszakban az kap szobrot, arról emlékezünk meg, aki részét képezi az adott időszak történelmi kánonjának. Sajnos ma Magyarországon sok tekintetben nincs erről megegyezés. De nemcsak erről: az elmúlt ötszáz év magyar történelméről sem minden tekintetben. Ez a probléma nem a mában gyökerezik: például a Szocializmus című folyóiratban már az 1900‑as évek elején felmerült, hogy a magyar arisztokratákat (például Zrínyi Miklóst) kizárólag olyan összefüggésben mutatják be, mint saját vagyonukat gyarapító „kizsákmányolók” – holott az ország védelmét és felemelkedését is biztosították saját eszközeikkel.

Ne várjunk el adott kor emberétől olyan döntéseket, amelyeket mi magunk hoznánk – jelenlegi helyzetünk, ismereteink és értékítéletünk fényében.

– Fontosnak tartja-e, hogy sokféle – helyenként eltérő nézőpontokat képviselő – történelemtankönyv álljon rendelkezésre?

– Nincs értelme annak, hogy huszonnégyféle tankönyv legyen használatban, ám nehéz megállapodásra jutni annak tekintetében, hogy mit tartalmazzanak a forgalomban lévők. Sok esetben az is vita tárgya, hogy egy adott téma feldolgozásakor milyen alapvető szempontokat kellene érvényesíteni. Ilyen például a magyarországi kisebbségek történetének tankönyvi problematikája: bizonyos vélemények szerint minden egyes korszak kapcsán tárgyalni kell tevékenységüket, mások célszerűbbnek látják külön fejezetben bemutatni az adott közösség történelmét. Magam is ez utóbbi megoldás pártján állok. Amennyiben elfogadjuk, hogy az adott kisebbség része a nemzet – értékközösség, emlékezetközösség – egészének, nem látom szükségesnek minden egyes történelmi esemény kapcsán külön hangsúlyozni részvételüket.

Ugyancsak problémát okoz, ha egy-egy szűkebb közösség belső vitáit próbáljuk megtanítani a többségnek. Ezek tankönyvi szerepeltetése részben aránytalansághoz vezet – mindenkiről minden részletet nem lehet megtanítani –, részben pedig fontos tudni, hogy az ilyenfajta részletes, speciális ismereteket igénylő összefoglalás megírása, nyilvánossá tétele nem az általános közoktatás, hanem az adott kisebbség fontos feladata. Bár természetesen ezt támogatnia kell a többségnek is: magam is fontosnak tartom, hogy az ő történelmük is kerüljön a magyarországi köztudatba, és tegyék meg vonatkozó kiegészítéseiket, írják meg könyveiket a témában.

– Melyik megoldást tartja célravezetőbbnek: egy-egy történelmi kérdést illetően minél több fórumon próbáljunk meg tájékozódni, vagy keressük a hivatalos, kanonizált fórumokat?

– A mai tudomány számos információforrást kínál – ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert sokféle, különböző szempontú ismerethez könnyen juthatnak az emberek. Az viszont már nem ilyen örvendetes, ha nincs közmegegyezés bizonyos alapvető történelmi kérdéseket illetően. Természetesen lehetnek eltérő vélemények és kisebb-nagyobb viták – de egy közös alapra mindenképpen szükség lenne.