Author
Photographer

Tett-test

A testek korát éljük. A fizikai testekét. Egyre-másra jelennek meg könyvek, magazincikkek, blogok, fórumbejegyzések arról, hogyan tartsuk karban a testünket (micsoda izgalmas metafora!). Miként masszírozzuk, krémezzük, aggyusztáljuk, fényképezzük annak érdekében, hogy a legjobb képet mutassa.

A testünk lassan olyan lett, mint valami kincs, a féltve őrzött kínai váza, a családi örökség, amit elhasználni a legnagyobb hiba volna. Kialakult egy olyan egészségvallás – bifidus essensisekkel, intelligens baktériumokkal és hámmegújító vándorsejtekkel –, ami azt sugallja, hogy a test épsége a legfontosabb, a boldogság valódi forrása, a cél és a hozzá vezető út egyszerre. A fájdalmat azonnal meg kell szüntetni (mint tudjuk: „nincs idő rá”), a betegséget el kell kerülni, a test zsírtartalmát komoly mérésekkel folyamatosan ellenőrizni szükséges, alapvetően leginkább csak fogyni érdemes, rendszeresen kell tisztítani, bőrt, beleket egyaránt, ki kell radírozni a szenvedést, csakúgy, ahogy az öregedést. Korunk teste az ideális test: a magazinok retusált fizikuma. Amelyen minden tökéletes és kifogástalanul nem-valódi.

Az individualista kultúrákban a testet hajlamosak vagyunk birtoktárgyként kezelni, amivel „jogunk van azt kezdeni, amit akarunk”. Például kijavítani, az uralkodó divatnak megfelelően széppé tenni. Jó pár orvosi szakterület kezd a szolgáltatási szféra logikája szerint átalakulni: az történik a rendelőben, műtőszobában, amit a kedves vendég (kliens) óhajt. Tudjuk, a tudomány egyre fejlődik. És, úgy tűnik, ebből az következik, hogy az ember önképe romlik, hiszen mindene javítható. Nemrég az egyik közösségi oldalon egy olyan kísérleti projektről, egy olyan mesterséges szívről adtak hírt, amely 25 év múlva az igazi helyett pumpálhat keblünkben, több száz évig, praktikusan, ameddig akarjuk. Ehhez most már csak azokat a műszerveket kell kifejleszteni – az igaziak helyett –, amelyek jobban bírják a jelenlegieknél a gyűrődést. Mintha a testet ma nem nevelni, hanem konzerválni akarnánk. Mintha nem azt tanítanánk neki, hogyan szokja meg a lelkünket, miként fogadja el az idő múlását, milyen módon ismerje meg saját képességeit minden életkorban, hanem azt, hogyan úszhatja meg tulajdon romlását. Ez pedig ijesztően (vagy megnyugtatóan?) hiábavalónak látszik.

A testnevelés legnagyobb kihívása ma, hogy a testet ismét emberinek mutassa. Teremtettnek, változónak, nevelhetőnek és elfogadhatónak. Sokfélének. Nem mindig erősnek. Soha nem menthetetlennek. Összetevőnek az emberségben, de nem célnak vagy magyarázatnak. Engem nagymamám tanított a napi mozgás szükségességére, önmagunk legyőzésének örömére, a testem küzdő, igyekvő verejtékének értelmére. Soha nem mondta, hogy azért tornázzak, mert akkor nem leszek ráncos vagy beteg. Azt mondta, azért tegyem, hogy megérezzem az erőmet és a hiányosságaimat. Azért, hogy kicsinységemet és nagyságomat egyszerre átéljem. 92 évig élt. Az utolsó négy évét mozdulatlanul, ágyhoz kötve töltötte. Soha nem panaszkodott. Fekve is több tartása volt bárkinél. Megtanultam tőle, hogy elfáradni is lehet. Amióta nincs velünk, reggelente újra csinálok száz felülést, húsz guggolást, ötven kiülést. Miközben csikorgó csontjaimat hallgatom, és cseppet (nagyon is) légszomjam van, arra gondolok, együtt vagyunk. Őt tanítom a testemnek. Ennek a tökéletlen diáknak, aki, ha van elég lelkierőm, még most is megteszi, amit kérek.

A jó testneveléshez több kell a melegítőnél és a színben hozzáillő futócipőnél. Több kell az erős gyakorlatsornál vagy a megfelelő étrendnél. Az egész szeretete kell. Igazi emberség. Vajon az tanítható?