Tértervezés nápolyival

– A TérKommandó a közösségi terekkel foglalkozik. Mitől válik egy tér közösségivé?

– Az iskolákban sok a közös tér, amit mindenki használhat, például, mert áthalad rajta. Azok a terek, amelyek nem valamelyik osztály saját osztálytermei, és nincsenek kijelölve egy-egy tantárgy tanulására, tulajdonképpen mind közös terek. A közösségi tér fogalma azonban többet jelent a közös térnél: a közösségi terek arra valók, hogy össze is hozzanak embereket. Mi itt a Fazekasban azt tapasztaltuk, hogy közterek vagy közös terek ugyan vannak, tehát négyzetméterekben nem szenvedünk hiányt, ám nemigen vannak olyan bútorok vagy installációk, amik igazán hatékonyan invitálnák arra akár a diákokat, akár a tanárokat, hogy leüljenek, ott maradjanak a tér egy-egy közösen használt pontján. Nekünk az a célunk, hogy a közterekből közösségi tereket formáljunk.

– Az iskola közösségi tereit elsősorban a diákok használják. Milyen igényei vannak a 6–18 év közötti korosztálynak? Mi különbözteti meg a fiatalok térhasználatát a felnőttekétől?

– A fejlődéslélektan-tankönyvekből és tapasztalatból is tudjuk, hogy a kicsik még rengeteget mozognak, játszanak, ám aztán, ahogy növögetnek, egyre kevésbé a mozgás és a játék a fontos számukra. A tinédzserek már inkább egymás felé fordulnak, nekik mindent ki és meg kell beszélniük. A szakkörben a játékterek és a beszélgetések terei mellett ezenkívül még a magány tereiről is gondolkodunk néha. Az iskolában össze vannak zsúfolva a gyerekek, pedig – introvertált személyiségként tanúsíthatom – néha nagyon kell egy kis nyugodt egyedüllét, elvonulási lehetőség. Hogy ha az ember leül valahova olvasni, akkor ne zavarják meg percenként. Kellenek tehát a kuckók is, miközben persze egy iskolában ezzel problémák is adódhatnak. Mesélték a diákok, hogy felsőbb évfolyamosok néhány éve szereztek egy kanapét a folyosóra, amit sajnos egy idő után száműzni kellett. A túl ellazult heverészés vagy az időnként felbukkanó szerelmespárok nem illettek az iskolai normák közé. Ez is egy szempont, amire oda kell figyelni, és tanárként az a felelősségem, hogy olyan irányba tereljem a diákötleteket, ami mindenki számára elfogadható. A negyedik emeleti közösségi sarokban ezért döntöttünk a puha szőnyeggel takart kockák mellett, amik moduláris elemként igény szerint összetolhatók és széthúzhatók. Mindannyian tudjuk, bár néha nem fogalmazódik meg elég nagy hangsúllyal, hogy az emberek viselkedését az épített környezetük erősen befolyásolja. Hiszen a tér maga is lehet diktatórikus, demokratikus, felemelő, lehangoló, és még sorolhatnánk tovább.

– Hogyan kezdődött a munka? Mibe mertetek először belevágni?

– A mi iskolánk hatalmas: az alagsoron kívül négy emelete van, hosszú-hosszú folyosók, nagy belmagasságok. Körülbelül 15 éve átépítették, felújították. Azelőtt voltak zsibongóink minden emeleten, de az optimális kihasználtság érdekében ezeket is tantermekké és csoportszobákká alakították. Van egy aulánk büfével, ami azonban elég távol van a termektől, ezért kihasználatlan. A termek közelében megmaradt szabad területek bútorozatlanok, néhány növény éldegél rajtuk kiállítási tablók társaságában. Az osztályok jellemzően a saját termükben „kuttyognak”, fájóan hiányoznak a találkozás helyszínei. Először gyakorlásképpen a rajzterem előtti üres területet alakítottuk át. Nincs frekventált helyen, de használják, működik. Többnyire tesi és rajz előtt ücsörögnek, beszélgetnek itt a gyerekek.

– Amikor idejöttem beszélgetni veled, egy nagyon barátságos, hívogató sarok mellett vezetett el az utam.

– Igen, az első projektünk „bemelegítés” volt: láttuk, hogy mire vagyunk képesek, és megéreztük, hogy felelősek vagyunk saját környezetünkért! Azt szűrtük le, hogy egy forgalmasabb helyen látványosabb térkialakításra lenne módunk. A visszajelzésekben megfogalmazódott, hogy jó lenne egymással szemben is ülni, kellenének társasjátékok, kártyaasztal. Úgyhogy a következő célpontnak egy sokkal frekventáltabb területet, a főlépcső tetejét választottuk ki. Forrás híján átmenetileg néhány promóciós esernyőt szereztünk egy kiállításról, és idehurcoltunk egy padot. Kiderült, hogy már ennyi beavatkozás is szépen szervezi a teret, így tavaly május körül megvalósult az első igazi költségvetéssel büszkélkedő projektünk. Nyolcvanezer forintból született meg az, amit itt, a negyedik emeleten láthattál. Tavaly még félve használták a gyerekek, de idén már felbátorodtak: elkezdték természetes módon belakni, egyfolytában zajlik ott az élet. Korábban pusztán két szelektív hulladékgyűjtő és egy – állandóan üres – faliújság volt ezen a helyen. Az órák közötti szünetekben nagy a rohanás, kevés a gyerekek ideje, de akiknek lyukas órájuk van, gyakran más emeletekről is ellátogatnak ide. Hosszú távon az a cél, hogy minden emeleten legyenek használható helyek, mert az iskola hatalmas, és nagyon sokan vagyunk.

– Hogyan születnek meg a megvalósításra váró terveitek?

– A terveink többnyire workshopokhoz kapcsolódnak, illetve azokon születnek. A TérKommandó szerkezete úgy néz ki, hogy van egy „elit alakulat”, amelynek a tagjai rendszeresen járnak a szakkörre, illetve ha van időm, energiám, akkor tartok egy workshopot, amire bárki jöhet. Azért találtam ki ezt a szerkezetet, mert szeretném, ha egy idő után mindenki valamennyire bele tudna szólni a folyamatokba, és így mindenki magáénak is érezné azt, ami történik. Tavaly tehát tartottunk egy ilyen workshopot. Négy csapat vett rajta részt, és mind a négy csapat feladatként megkapott egy-egy üres teret, amit jól ismernek. Természetesen oda is mehettek dolgozni a saját területükre. Az egyik csapat terve olyan jól sikerült, hogy idén meg szeretnénk valósítani.

– Hány diák jár az „elit alakulatba”, és hogy hirdeted meg a workshopokat, mivel vonzod be a diákságot?

– Az elitalakulatban körülbelül tizenöten vannak, ők nagyjából rendszeresen jönnek a heti egyszeri alkalmakra. Projektekben, feladatokban gondolkodunk, nem időtartamban. Addig dolgozunk egy témán, amíg el nem készülünk vele. Ha van egy nagyobb alkalom, egy külön meghirdetett workshop, akkor többen eljönnek, de beugorhatnak egy-egy projektbe is. Rugalmasak vagyunk, az a cél, hogy minél több gyerek részt vegyen benne. Szerencsére sok diáknak tetszik ez a lehetőség, bár mi is szembesültünk azzal a problémával, és ezt orvosolni kell, hogy a diákokban is van érdektelenség és közönyösség. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a poroszos állami iskolarendszerben edződött gyerekek megszokják, hogy nagyobb horderejű dolgokba nem szólhatnak bele, és egyfajta tanult tehetetlenséggel védekeznek az ellen, hogy lelkes kezdeményezéseik a rendszer rugalmatlansága miatt kudarcba fulladjanak. Mostanra azonban egyre többen támogatják a programot, olyanok is, akik nem tudnak rendszeresen eljárni a szakkörre. A diákönkormányzatosok bemondják az iskolarádióban, a résztvevők viszik a hírét. Biztos vagyok benne, hogy a közösségi terek esetében a közönyösség legjobb ellenszere a részvételi tervezés.

– Mesélj a tavalyi workshopról, amelyen az idei, megvalósításra váró terveitek születtek! Milyen módszerekkel terveztek, hogyan álltok neki a munkának?

– Jól bevált, hogy a rövid workshopokon nápolyival tervezünk. Régebben kockacukorral próbálkoztunk, de annak nem jók az arányai, meg túl sok is kell belőle, de a nápolyi optimálisnak bizonyult. Sokféle alakú nápolyit lehet kapni, és különböző eredményeket lehet velük elérni. A munkát mindig dokumentáljuk, és mindenki megkapja az összefoglaló dokumentációt, amit publikálunk az évkönyvben és a blogon is, különösen, ha olyan eredményes, mint ez a tavalyi.

– Milyen lett az a terv, amit szeretnétek megvalósítani?

– Az idei év első, megvalósításra kiválasztott terve egy első emeleti, elég sötét, elég szerencsétlen kis terecskét érint, amiben az az érdekes, hogy több korosztály találkozik ott. Az ötödik–hatodikos osztálytermek közelében van a fizika-szaktanterem és -szertár, ezért felsőbb évesek is járnak oda. Tagadhatatlan, hogy a gimisek számára borzasztóan idegesítőek tudnak lenni a zizegő, szaladgáló, hülyéskedő „kicsik”. A nagyok ott várnak a fizikaórájukra, álldogálnak, mint a buszmegállóban, esetleg átnéznék még az anyagot, de mindenképpen nyugalmat szeretnének. Ilyen értelemben ők már a felnőttekhez hasonlítanak inkább. A cél tehát az volt, hogy a térkialakítás csökkentse a konfliktusok esélyét. A gyerekek ötlete egy kolosszeumforma volt, ami befelé fogadná az egyik (az ifjabb) korosztályt, kifelé pedig a fizikára várakozókat. Nagyon szép struktúra: egy minilelátó. Kettéválasztja a teret, a kicsik bent maradnak az arénában, aminek a másik oldalán a nagyok akár üldögélve is várakozhatnak.

– Mit tanulnak mindebből a gyerekek a közvetlen eredményen túl?

– Szeretném, hogy a demokratikus gondolkodásban, a civil kultúrában is részesüljenek a folyamat során. Gyakran elég tehetetlenek vagyunk, nem állunk ki magunkért, nem csináljuk meg azt sem, amit megtehetnénk. Holott sokszor tudnánk segíteni magunkon.

– Előfordulhat, hogy a gyerekek a saját otthonukra, városukra, városi tereikre is másképp, más igényekkel néznek ezután?

– Biztosan, mert nagyon sok képet nézünk. Van egy közös Pinterest-táblánk, oda mindenki pinelhet, én is sokat teszek rá. Titokban azért szeretném uralni a táblánkat, mert nagyon hajlanak a kamaszok a giccsre, és én ezt tűzzel-vassal irtom.

– Hogyan reagálsz arra, amit ízléstelennek tartasz?

– Nem rontok neki, mert nem akarom elijeszteni őket. Az a módszerem, hogy kicsit ostobának tettetem magam. Ha nagyon giccsesnek találok egy javaslatot, akkor inkább másról beszélek, és addig teszem ezt, amíg mintegy törlődik a téma, és szépen elfelejtődik. Inkább mutatok nekik mást. Sajnos már-már katasztrofális, hogy hatéves korban úgy érkeznek a gyerekek, hogy elképesztő vizuális preferenciáik vannak. Annyira be vagyunk ágyazódva a fogyasztói kultúrába, olyan ingerek érik a gyerekeket, hogy a szülők gyakran hiába szeretnének igényes illusztrációkkal díszített mesekönyvet venni, mert a gyereküknek nem az tetszik, hanem az alapszínekkel, kontúros rajzokkal, harsánysággal dolgozó mesekönyvek. Elfogadom a hozott ízlést, de a feladatomnak azt tartom, hogy rámutassak a minőségre. Egyébként nagy segítségemre van a csoportmunka, mert a csoportban mindenképpen kompromisszumot kell kötni a többiekkel, és szerencsére ebben a folyamatban nem az ízléstelenség szokott győzni.

– Hogyan viszonyulsz ennek alapján ahhoz, amikor felvetődik a teremdekorálás igénye?

– Mi nem dekorálunk. Radikálisan azt mondom a gyerekeknek, hogy nem foglalkozunk a 2D-vel, hanem 3D-ben dolgozunk. A 3D-nek lehetnek olyan felületei, amivel szeretnénk kezdeni valamit, de nem ragasztunk őszi faleveleket a falra. Mindig tisztázzuk a miérteket, sokat beszélünk a funkciókról, és újra meg újra visszatérek a kályhához: 3D-ben gondolkozunk!

– Miért olyan nagy a különbség a kettő között?

– Horror vacuinak (az üres helytől való félelemnek) nevezi a művészetről gondolkozó szakirodalom azt a késztetést, hogy kidíszítsük a felületeket. Ebből ered, hogy akkor is ki akarjuk pingálni, vagy tele akarjuk nyomni csillámporral a falakat, ha annak semmi értelme. Holott az egyszerű, a funkcionális, a dísztelen is lehet szép, viszont a csillám nem teszi széppé a funkciótlanságot. Az én ajánlatom az, hogy nyissunk ki együtt egy új ajtót, ami a téri tervezéshez vezet. Erről a legtöbb gyereknek semmilyen tapasztalata nincs. Természetesen nem támadok rá a dekorálási igényre, hanem megpróbálom úgy terelgetni őket, hogy kedvet kapjanak, a térrel, a funkciókkal, az elérni kívánt hatással foglalkozó játékhoz. A 3D azért varázsszó, mert ezen a terepen a gyerekek újoncok, és így észrevétlenül is tanulási élményben részesülnek, amit nem úgy élnek meg, hogy egy törekvésük le lett nyomva.

– Hogyan alkalmazkodtok ahhoz, hogy egy nagy múltú intézmény falai között, sokféle szemléletű kolléga mellett folyik a munka?

– Meg szoktuk beszélni ezeket a szempontokat, és szerencsére az iskolavezetőség is támogat minket a törekvéseinkben. A gyerekek bizonyos szempontból jobban ismerik az iskolát, mint én. A szerepjátékok segítenek abban, hogy megpróbáljuk mások szemével is megnézni a tervet, és megvizsgáljuk, hogy vajon mindenki számára értéket teremtünk-e. Különböző szemüvegek, nézőpontok felvétele mindig fontos egy tervezési folyamatban.

– Felmerül-e szempontként a környezettudatosság? A dekorációk cseréjekor nem nagyon van más megoldás, mint kidobni a meguntat…

– Igen, valószínűleg az újrahasznosítás felől lehet megfogni ezt a kérdést. A tárgyak életciklusáról való gondolkodás még nem nagyon terjedt el. Egy közösségi tér moduláris alkotóelemei talán erre is választ adhatnak, hiszen el lehet vinni az elemeket máshova. A negyedik emeleten kiakasztott esernyők akkor is esernyők, ha az ide megálmodott szerkezetnek netán lejárna az ideje.

– Említetted, hogy a projekteknek költségvetésük van. Hogyan szerzitek meg a szükséges pénzt?

– Készítettünk két videót. Az első egy krétaanimáció, amiben elmondtuk, hogy kik vagyunk, és mire gyűjtünk. A szülők és az öregdiákok adták össze a pénzt, amit címkézve utaltak át az iskolaalapítványnak. Most ebből dolgozunk, idén talán elég lesz. A krétaanimációhoz forgattunk angol szöveget is, ahhoz tervezünk egy kickstarter (közösségi finanszírozási) kampányt. Ha van egy jópofa projekt, és a kezdeményezők jó kommunikációval, ügyesen tudják felkelteni a figyelmet iránta, akkor összejöhet akár egy komolyabb összeg is. Ez persze még előttünk áll. Fontos, hogy eredményt is produkáljunk, és minden az elejétől a végéig egy átlátszó folyamatban történjen. Werkvideókat, fotókat, leírásokat készítünk. Most még viszonylag új a negyedik emeleti hely, ezért az iskola diákjai, tanárai a tér részeként kitett táblán az építkezésről és a költségvetésről szóló információkat olvashatják, de a tábla letörölhető, és később egyéb célokat fog szolgálni. Majd kitaláljuk a tematikát. A szemben lakó osztályok részéről már felmerültek ötletek, a kezelés az ő feladatuk lesz. Itt csatolnék vissza a környezettudatossághoz. Sokat beszélgetünk a működtetésről. Már szinte minden potenciális közösségi térre vannak vázlataink, makettjeink, és nagyon fontos számunkra a helyek későbbi, vagyis a megvalósulás utáni fenntartása és működtetése. A dolgokat karban kell tartani ahhoz, hogy ne pusztuljanak le. Az iskolákban természetes, hogy a gyerekek jönnek, majd elballagnak, egymásnak adják át a stafétát. Ebben a közegben nagy a strapa, a tárgyak élettartama rövidebb, mint máshol, és ezzel számolni kell. Abban maradtunk tehát, hogy mindig annak a közösségnek adjuk át a működtetés jogát, amelyik ott „lakik”, tehát amelyiknek ott az osztályterme. A negyedik emeleten két osztály van közel, és az történt, hogy érdekes módon, mintha mégsem azok használnák igazán a közösségi teret, akikre rábíztuk, hanem a másik osztály. Ezen majd el fogunk gondolkodni, meg fogjuk beszélni. A TérKommandó nem vállalhatja a fenntartást, a mi feladatunk, hogy mindig újat hozzunk létre, a többit rá kell bíznunk azokra, akik magukénak érzik a megszülető tereket.

Diákok a szakkör munkájáról:

Simon Lili, 10. osztály

„2015 telén kapcsolódtam be a TérKommandóba, amikor az első tér már kész volt. Úgy gondoltam, hogy szívesen hozzájárulnék a munkájukhoz, amit kifejezetten fontosnak, érdekesnek, hasznosnak és nem mellesleg izgalmasnak tartottam. Számomra az volt a legélvezetesebb feladat, amikor magunk találhattuk ki, hogy hogyan fogjuk berendezni a kiszemelt teret. Ennél már csak az volt jobb talán, amikor az átadott teret elkezdték kihasználni a diákok. Ezért sajnálom, hogy idén nem tudok igazán segíteni, mert külföldön vagyok. Elkeserítőnek tartom, hogy sok diák értelmetlennek találja ezt a munkát, és nem hisz a projekt sikerében. Szerintem a közösségi terek működésének egyik lételeme, hogy a használóik vigyáznak rá, és tisztelik a benne rejlő lehetőséget és a létrehozásába fektetett munkát. Ha túl sok diák áll pesszimistán a projekthez, akkor azzal akadályozza az egész fenntarthatóságát, és az igen törékeny közösségtudatot is rombolja. Szerencsére sokan vannak olyanok is, akik nagyon lelkesek, és igyekeznek segíteni a terek megvalósításában, még ha a szakkörre nem járnak is. Vannak persze olyan diákok is, akik egész egyszerűen nem tudnak a TérKommandóról.

Az iskolák kialakításánál általában igyekeznek minél jobban kihasználni a tereket. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ahol csak van hely, oda tantermet építenek. Természetesen ez érthető, éppen ezért a mindenkori diákok feladata szerintem olyan környezetet teremteni, ahol jól tud működni egy közösség, ugyanis az előre épített közösségi tereket talán nem is értékelnék annyira, mint amelyekről tudják, hogy nekik vagy éppen személyesen általuk épült. Véleményem szerint nagyon fontos, hogy az iskolai élet ne csak az órára járásról szóljon, mert ez beszűkülés, ami megfosztja a diákokat attól, hogy szeressenek iskolába járni. Figyelembe kell persze venni, hogy nem minden iskolának adatik meg a lehetőség, hogy ilyen szuper tereket építsenek, mint mi, de elég akár csak egy használaton kívüli termet kijelölni közösségi térnek, mert úgysem a tér a lényeg, hanem a közösség, ami igénybe veszi.”

Molnár Cili, 11. osztály

„Már két éve tagja vagyok ennek a csoportnak, ami a sulit próbálja jobbá tenni. A csoport neve akkor még más volt, de én már akkor is azért léptem be, hogy hasznos formában élhessem ki a kreativitásomat. Az eddigi legnagyobb élményem az ezüst háromszöges installáció volt (ez a rajzterem előtti, „bemelegítő” projekt). A jövőre vonatkozóan csak annyit tudok, hogy szeretnénk folytatni, amit elkezdtünk, és remélem, hogy idővel a többiek is több figyelmet fordítanak ránk, mivel most nem érzem úgy, hogy elég – akár pozitív, akár negatív – visszajelzést kapnánk. Szerintem az iskolaépületek általában barátságtalanok, ezért szerethetőbbé kéne tenni őket. Funkciókat kéne kitalálni és adni a tereknek, hiszen minek menjen oda egy diák, ha csupán szép, de nem lehet leülni, tanulni, beszélgetni?”

Sándor Anna, 8. osztály

„Tavaly félévkor kapcsolódtam be a szakkörbe, mert a rajztanáromtól, Zsuzska nénitől hallottam róla, és nagyon megtetszettek a céljai. Számomra egyértelműen a megvalósítás volt a legérdekesebb. Nagyon durva volt látni, ahogy egy hónapok óta tervezett tér tényleg felépül. Ennél már csak az jobb érzés, amikor látom, hogy használják az általunk felépített teret. A másik kedvenc részem a tervezés és annak kitalálása, hogy mit honnan szerzünk be. Idén szeretnénk folytatni a terek kialakítását. Már megvannak a terveink, és szerencsére még pénzünk is maradt. A legközelebbi célpontunk az első emeleten egy nagy üres tér lesz, hogy a kisebbeknek is legyen hol találkozniuk, kikapcsolódniuk. Sajnos még nem sikerült elérnünk, hogy mindenkit érdekeljen, amit csinálunk, de azoknak a workshopoknak köszönhetően, amin a nem térkommandósok is részt vehetnek, egyre nagyobb érdeklődésre, figyelemre tehetünk szert. Minél több teret építünk, annál nagyobb figyelmet fogunk kapni. Az általam látott iskolaépületek egyébként nem túl diákbarátok. Jó lenne, ha kicsit több közösségi tér épülne, mert úgy sokkal nagyobb öröm lenne iskolába járni. Mivel a napjaink jelentős részét iskolában töltjük, fontos, hogy jól érezzük magunkat a suliban. Ehhez pedig nagyban hozzájárul a környezet. Más iskolák tanulóinak azt javaslom, hogy ha megtetszett nekik a példánk, akkor első lépésben díszítsék ki az osztálytermüket, írjanak ki pályázatokat, hogy a többiek is ezt tegyék, és ha találnak egy olyan tanárt, mint Zsuzska néni, akkor kezdetét veheti a munka!”