Olvasási idő: 
6 perc

Természetes változatosság

Parapatics Andrea: A magyar nyelv regionalitása és a köznevelés – Tények, problémák, javaslatok, Tinta Könyvkiadó, 2020.

„A kultúraváltás, a globalizációs és mobilizációs folyamatok a magyar nyelv életében is változásokhoz vezettek. A korábban helyhez kötöttebben élő, homogénebb közösségek ma már vegyesebb képet mutatnak. Az urbanizációval és a tömegkommunikáció elterjedésével nagyrészt általánossá vált a köznyelv ismerete, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a regionális sokszínűség ne éreztethetné hatását a beszélőközösség tagjainak a nyelvhasználatán is.”

Parapatics Andrea kötete a magyar nyelv regionalitásának és a közoktatásnak a viszonyát vizsgálja, ezzel együtt a kutatások mentén áttekintést ad arról is, milyen kép él a köztudatban a regionális nyelvhasználatról. Sajnos még ma is uralkodó a köznyelvet egyedüli normaként középpontba állító hozzáállás, ezért is fontos minden alkalommal hangsúlyozni, hogy a nyelv nem statikus, hanem természetesen, dinamikusan változik. Persze az egyes regiszterek változásának dinamikájában lehetnek eltérések, hangsúlyeltolódások, de a területi és társadalmi rétegződés a nyelv alapvető sajátossága. Amíg ez nem válik alapvetéssé, mindennapi marad a lingvicizmus, a nyelvi alapú megbélyegzés problémája. „Noha minden szociolingvisztikai és dialektológiai témájú írás hangsúlyozza a nyelvjárások saját normájához viszonyított helyességét, és noha ez a köznevelési dokumentumokban is megjelenik explicit módon, a regionális (nyelvi) változatossággal kapcsolatos magyar mentalitás jellemzően megbélyegző, amely archaizálódó jelenségként tekint az élő nyelvek e természetes tulajdonságára. Ez a fajta hozzáállás a törvényi előírások mellett sem változik meg gyökeresen addig, amíg a beszélők anyanyelvről való tudása bizonytalan.”

Parapatics kitér rá, hogy az urbanizációval és a tömegkommunikáció elterjedésével napjainkra átalánossá vált a nyelvjárási beszélők körében a kettősnyelvűség, a köznyelv és a regionális anyanyelv együttes használata. Emellett kialakult a regionális köznyelviség, egy köztes sáv, ami nemcsak azáltal jön létre, hogy a köznyelv hatással van a nyelvjárásokra, hanem a regionalitás szintén hatással van a köznyelvre. „A regionalizmusok korántsem a kihalás szélén álló, archaizáló nyelvi kuriózumok, hanem a nyelv diverzitásának, a kettősnyelvű, illetve regionális köznyelvi beszélővé vált emberek idiolektusának változó mértékben megfigyelhető, átalakuló, nem elhanyagolható tulajdonságai, amelyek a nyelv valamennyi funkcióját képesek kiszolgálni.”          

A második fejezet kutatásainak eredményei azt mutatják meg, hogyan viszonyulnak az emberek a regionális nyelvhasználathoz. Az első kutatás felsőoktatásban tanuló hallgatókat kérdezett a nyelvhasználatukról és az ahhoz kötődő megbélyegzéssel kapcsolatos tapasztalataikról. A válaszadóknak a fele tapasztalta, hogy elkerülve szülővárosukból, kijavították őket az új környezetben. A második kutatás a vidéken élő idősebb korosztály nyelvi attitűdjét vizsgálta. Az adatközlők nagy része érzékeli mind a generációs, mind a területi különbségeket, viszont a legtöbben semlegesek az eltérések iránt.

A harmadik fejezet kutatásai igazolják, hogy a nyelvjárási jegyek nemcsak az idősek, hanem a fiatalok aktív vagy passzív szókincsének is részei. A fejezetben bemutatott második kutatás a közép-dunántúli–kisalföldi nyelvjárási régióra fókuszál, és arra az eredményre jut, hogy a közoktatás sok esetben nyelvhelyességi, helyesírási hibának tartja a régió nyelvi jelenségeit. Hasonló hozzáállást tapasztalt a szerző a közösségi fórumokat vizsgálva, ahol a felhasználók többsége preskriptív, a köznyelvet tekinti normának, és előírja a helyes nyelvhasználatot.

A negyedik fejezet a nyelvjárási hátterű tanulók iskolai haladását vizsgálja annak fókuszában, hogy a pedagógusok dialektológiai ismereteinek hiányosságai milyen hatással vannak a diákokra. Miközben a pedagógusok célja saját meghatározásuk szerint is többek között az lenne, hogy a fiatalok büszkén és tudatosan vállalják és őrizzék nyelvjárási hátterüket, gyakran nem is érzékelik a regionalizmusokat, vagy ha mégis, magyarázat nélkül javítják. „Az eredmények szerint a magyarországi köznevelés súlyos hiányossága, hogy a többnormájú, szociolingvisztikai szemlélet még mindig kevéssé uralkodik a mindennapok (pedagógiai) gyakorlatában, és a nyelvi sokszínűséggel, a regionális sajátosságokkal kapcsolatos pozitív viszonyulást nem tudja meggyőző módon kialakítani a felnövekvő nemzedék tagjai körében, holott a nyelvi variabilitás ma is sokakat érint, olykor hátrányosan, a fiatalok közül is.” Az ötödik fejezet az elméleti megfontolások mellett konkrét ötletekkel és példákkal szolgál a dialektológia témakör tanítására és a szemléletformálásra, változatos és érdekes munkaformák, részben saját fejlesztésű gyakorlatok mentén. A szerző segítséget nyújt a pedagógusok felkészülését és a tanulók feladatvégzését segítő dialektológiai témájú kiadványok ajánlásával, illetve ötleteket ad a szépirodalmi alkotásokban fellelhető regionalizmusok bemutatásának lehetőségeire.

A nyelvjárások területi, strukturális és pragmatikai szempontból is átalakulóban vannak. A köznyelvi és nyelvjárási változatnak nem kell kizárnia egymást, „a közoktatás célja lehetne a funkcionális-szituatív kettősnyelvűségre nevelés koncepciója mentén a nyelvjárás tudatos beépítése a standard tanításába”. Parapatics Andrea nemcsak felhívja a figyelmet a problémákra, hanem gyakorlati segítséget is nyújt ahhoz, hogy a nyelvi alapú megbélyegzés elméletben és gyakorlatban is csökkenhessen.