„Terelni, mint a patakot”

„A nevelő legfontosabb feladata feleslegessé válni”

Benczéné Tímár Irén tanácsadó szakpszichológus és szupervízor évtizedek óta foglalkozik pedagógiai tanácsadással, elsősorban általános és középiskolás gyermekekkel.

– Pszichológusként milyen tapasztalatai vannak: mennyire tanítják meg az iskolákban a gyermekeket a felelősségvállalásra?

– Nem kap elég figyelmet, pedig nagy hangsúlyt kellene rá helyezni az iskolás évek alatt. Hozzátartozik az önállóságra neveléshez, hogy a gyerek fel tudja mérni a határait és azt, hogy miben kompetens.

A felelősségvállalás egyrészt az önmagunk iránti, másrészt a közösség iránti felelősséget is jelenti. A diák a másik gyerekért, az osztályért is felelősséggel tartozik. Ha ezt megtapasztalja, akkor lesz része a világnak. A gyerekeknek már egészen pici koruktól adhatunk feladatokat, rájuk bízhatunk olyan teendőket, amelyekkel hozzájárulhatnak a család életéhez. Így megtapasztalják, hogy mindenki tesz valamit a többiekért, hogy őket sem csak kiszolgálják. Az iskolában aztán ez még inkább így lesz, ott is munkamegosztás van. Ha ennek tudatosítása otthon elmaradt, akkor a tanulóévek alatt kell rávezetni a diákot.

– Az életkor előrehaladtával egyre bővül azoknak a helyzeteknek a köre, amelyekben szabadon dönthetünk. Hogyan hat a döntés szabadsága a felelősségvállalásra?

– A felelősségvállalásra tanítást azzal lehet kezdeni, hogy megkérdezzük a gyermeket, mit szeretne csinálni, hogy a kék vagy a piros zoknit szeretné-e felvenni, vagy hogy melyik mesét akarja meghallgatni. A döntés már felelősség. És a nem döntés is döntés. Vannak helyzetek, amikor mondhatja a gyermek, hogy nem tud, nem akar dönteni, de meg kell tapasztalnia, hogy ezzel beleegyezik abba, hogy más döntsön helyette. Ha az iskolában választhat a megoldandó matekfeladatok közt, akkor sokkal motiváltabb lesz a tanulásra. A tanár pedig jobban tudja, mivel kezdje az ösztönzését, ha kikéri a véleményét. Év elején érdemes például elmondani, mi lesz a tananyag, és megkérdezni, kit mi érdekel a leginkább. Miből vállalna kiselőadást, minek nézne jobban utána? Motiváltabb lesz, ha így hozzáteheti a saját részét a tanulási folyamathoz, és ebből a pedagógus is rengeteg dolgot megtud. A gyengébbeknél még inkább építhet erre. Az énektanításnál például, ha tudja, mi a tanulói kedvenc dala, akkor azt beépítheti az órába, s így a kötelezőt is könnyebben elfogadják majd. Persze van, amin nem lehet változtatni. Az iskolai életnek fontos szabályai vannak, például az órarend. De azt a diák dönti el, hogy az órákon mennyire lesz aktív, hogy duzzog, vagy nem. Segítheti motiválással a tanár, de ez a diák felelőssége is. Ahogy az is, hogy ha ollót kell vinni az iskolába, akkor betegye a táskájába. Az viszont a szüleié, hogy ollót vegyenek neki.

– Hogyan tudjuk a gyerekeket a felelősségvállalásra ösztönözni?

– Az a jó, ha választhat a diák az iskolában, hogy virágot öntöz, vagy inkább átnézi a padokat. Ez ösztönzi. A lényeg, hogy egyik feladat se legyen jelentőség nélküli álfeladat, mert azt a diák rögtön felméri, és úgy érzi, „minek ezzel foglalkozni”. Látnia kell, mi az értelme a feladatának, és abból mit sikerült elérnie.

A felelősségvállalást tanító feladatok különösen fontosak a gyengébb képességűek számára. Esetükben fontos, hogy a legegyszerűbb feladat után is megköszönjük a munkájukat az osztály előtt, s így kiemeljük őket. Ezzel segíthetjük az elfogadásukat, javíthatjuk az önértékelésüket, a közösségben elfoglalt helyüket. Így erősödik a felelősségérzetük, az önállóságuk, büszkék lehetnek magukra, hogy klasszul megcsináltak valamit.

De előfordulhat az is, hogy egy feladatot, például egy pénzösszegyűjtést senki nem akar vállalni. Mi legyen akkor? Szedje mindig más? Dobják egy dobozba a pénzt borítékban a diákok? Akire egyszer rábízzák, az dönthessen úgy, hogy legközelebb nem vállalja? A lényeg, hogy az osztály alakítsa ki a saját megoldását. Érdemes mozgósítani a gyerekeket, biztatni őket, hogy ötleteljenek. Ezt a szemléletet, a bátorító pszichológiát Alfred Adler fogalmazta meg. A gyermek tenniakarását nem elfojtani kell, hanem terelni, mint a patakot. Ha úgy látjuk, nem jó az ötlete, akkor is biztassuk arra, hogy nézzük meg, hogyan valósítható meg. A gyakorlatban szembesüljön vele, hogy ahogy gondolta, úgy nem egészen jó, nehézségekbe ütközik. De megoldás közben formálhassa, módosíthassa az elképzelését.

– Jó lenne rávezetni a diákokat, hogy a döntés előtt érdemes mérlegelniük, mert a döntéseiket fel kell vállalniuk, ami felelősséggel jár. Mire kell ennek során figyelni?

– Érdemes megtanulniuk, hogy a véleményük megfogalmazása felelősséggel jár. Jó színtér ahhoz is az iskola, hogy megtapasztalják, különféle vélemények vannak, megéri meghallgatni másokét is. S ha felmerül egy ötlet, vélemény, akkor a pedagógus azt továbbviheti. Jó lehetőség mindennek gyakorlására például egy iskolai klubdélután megszervezése. A nagy részét a diákokra lehet bízni. Végiggondolhatják, hogy éreznék jól magukat, milyen programokat szervezzenek. Az osztálykirándulás is egy hasonló helyzet. Általában vita alakul ki arról, hogy hova menjen az osztály. De inkább azzal kellene kezdeni, hogy ki mit szeretne a kiránduláson csinálni. Van, aki úszni, van, aki játszani. Ha minden gyermek egyéni vágyát beépítjük a tervbe, akkor olyan közös kirándulást szervezhetünk, amelyen jól tudják érezni magukat. Érdemes jó kérdést feltenni a gyerekeknek, akkor kiderül, mivel motiválhatók. Az osztályterem díszítésénél azzal ösztönözhetők, hogy olyanra alakíthatják a termet, ami nekik tetszik, ami rájuk jellemző. S ha nem tetszik nekik, ahogy elsőre sikerült, változtathatnak rajta. Az a jó, ha miután elvállaltak egy-egy feladatot, menet közben is mérlegelhetik, valóban nekik való-e. Legyen lehetőségük ezt megmondani, váltani. Mondhassák, hogy nekik túl nehéz, kérdezhessenek, kérhessenek segítséget. Vagy dönthessenek úgy, hogy mégis egyedül fejezik be. Szólhassanak, ha elakadnak, mert nem biztos, hogy rögtön eszükbe jut, hogyan oldják meg. S ha rosszul oldják meg, emeljük ki, hogy legalább megpróbálták. Az mindig érték.

– Van, hogy olyan feladatot adnak a gyereknek, ami ellentmondásos helyzetbe kényszeríti. Például a hetesre nemcsak azt bízzák rá, hogy készítse elő az eszközöket, törölje le a táblát, szellőztessen ki, hanem azt is, hogy jelentse, ha valaki nem készítette el a házi feladatot. Nem okozhat ez konfliktust a gyerekek között?

– Fontos, hogy a diák tudja, mi az, ami nem tartozik rá, ami csak a pedagógusok dolga, amibe ő nem szólhat bele. A házi feladatot például a pedagógus adja. Ő is ellenőrizze! Ez nem a gyerekek dolga. Ha valakire ilyesmit bíznak, azzal kiemelik őt a többiek közül, ez pedig ellentéteket szülhet. Sok vita lehet abból, ha felnőttszintű feladatot adnak át egy diáknak. Inkább a táblatörlés, a szellőztetés legyen a hetes feladata, ne kelljen felírnia, ki kiabált a szünetben. Ez eleve szubjektív, és csak ronthatja az osztályban a kapcsolatokat. Az a lényeg, hogy a tanuló jogai és felelősségei mindig legyenek egyensúlyban. Ha kényeztetik, ha minden jár neki, az nem jó. A másik véglet, ha elnyomják. Ha olyan engedelmességre szoktatják, amiben nem tudja a saját lehetőségeit kihasználni, akkor rosszul érzi magát. „Mit játsszunk? Hová szeretnél ülni?” – ha ezekre a kérdésekre a diák azt feleli, hogy nem tudom, az azt mutatja, hogy nem tudja mozgósítani a saját ötleteit, képességeit. Nem tudja, mi a jó neki. Ezért fontos a tapasztalatszerzés a felelősségvállalás terén.

– Meddig tart a felelősségvállalásra nevelés? Hol ér véget a pedagógus szerepe?

– Ahogy Rudolf Dreikurs mondta: A nevelő legfontosabb feladata feleslegessé válni. Úgy kell viszonyulni a gyerekekhez, hogy őket tegyük képessé mindenféle feladat megoldására, őket tegyük kompetenssé. Akkor valósul meg a felelősségre nevelés, ha olyan emberré válhat a gyerek, aki képes önállóan megoldani a dolgait. Ha mindent megtesznek helyette, azzal megfosztják attól, hogy elégedett lehessen önmagával, attól, hogy ezt megélje. Egy kiselőadást is először milyen kis szerencsétlenül oldanak meg az iskolások. De ezáltal esélyt kapnak arra, hogy rutinossá váljanak. Legalább olyan fontos, hogy a felelősségvállalást megtanulják, mint a tananyagot. A tanár személyiségével mutat nekik példát. A mintának van maradandó hatása és annak, ha mer feladatokat bízni a diákjaira, akik így érezhetik, hogy értékeli, megbecsüli őket.

– Mit javasolna a pedagógusoknak a felelősségvállalásra tanítás terén?

– Hallgassák meg gyakrabban a gyerekeket, rengeteg jó ötletük van! A felnőttek sokszor nehezen változtatnak az iskolában bevett szokásokon, pedig sokszor érdemes lenne megfontolni a diákok javaslatait.

 

„Ha elkezdek egy önkéntes feladatot, a diákjaim bekapcsolódnak a munkába”

Kiss Lászlóné, a Győri Radnóti Miklós Általános Iskola némettanára 32 éve van a pedagógusi pályán, több évtizedes osztályfőnöki tapasztalattal rendelkezik – a felelősségvállalásra oktatás terén is értékes tanácsokkal segíti az olvasókat.

– Melyek a legfontosabb tapasztalatai, amelyeket a felelősségvállalásra tanítás terén szerzett?

– Pedagógusként hamar rájöttem, hogy pár hét alatt fel kell tudnom mérni, a hozzám kerülő diákoknak milyen szinten sikerült addig a felelősségvállalást elsajátítaniuk. Mivel a személyiségüket is figyelembe kell venni, előnyt jelent, hogy általában már alsóban tanítom azokat, akiknek később az osztályfőnökük leszek. Az is segít, hogy amikor egyik osztályfőnöktől egy másikhoz kerülnek a tanulók, a két pedagógus mindegyikükről külön beszélget. S a saját bőrömön is megtapasztaltam, ami köztudott: hogy a pedagógus személyes példamutatása számít a legtöbbet. Őszintén el szoktam mondani a diákjaimnak, szerintem miért fontos a virágöntözés, az összefirkált padok letörlése, a tanterem kidíszítése, majd elkezdem ezeket a feladatokat elvégezni, ők pedig maguktól bekapcsolódnak a munkába. Nemrég az osztálynapló becsomagolásába vontam be őket. Választhattak a csomagolópapírok közül, de aztán én csomagoltam be a naplót. Elmondtam, hogy nekem számít, mások milyennek látják, ezt a felelősségemnek tartom. Biztattam őket, hogy ők is hasonlóképp csomagolják be az ellenőrzőjüket.

– Sok múlik magán a feladaton is. Mindig vannak olyan feladatok, amiket a legtöbben szívesen elvállalnak, és olyanok is, amiket szinte senki nem akar megcsinálni.

– Nálam például szinte versengenek egymással a diákok a táblatörlésért. A „nemszeretem” feladatokat pedig kiosztjuk, így mindenkire sor kerül. Ha pedig senki nem akarja vállalni, hogy összeszedje az állatkerti belépők, a mozijegyek árát, akkor én javasolok valakit. Ilyenkor eleve többet segítek az illetőnek, és elmondom, milyen előnyökkel járhat számára a feladat, mennyit tanulhat belőle. Azt is előre leszögezzük: ha nagyon nem tetszik neki, akkor legközelebb másra bízzuk.

–  Hogyan szokta a feladatokat kiadni, majd az elvégzésüket értékelni?

– Amikor például a hetességet kiosztjuk, mindig együtt megbeszéljük, pontosan mi tartozik a feladathoz. Amikor véget ér, közösen értékeljük, mi az, amit az illető jól megcsinált, és miért, illetve mi az, amit esetleg kevésbé, és annak mi az oka. Rögtön arról is beszélünk, hogy én tanárként vagy az osztálytársai miben tudják legközelebb segíteni, és miben tud maga erősíteni a hozzáállásán. A folyamatos segítségkérési lehetőség is fontos.

– Mit tesz, ha a diákok nem szívesen hajtják végre a felelősségvállalással járó feladatokat?

– Sokszor már az is segít, hogy elmondom: „Biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá, csak még nem próbáltad.” Gyakran a boldogságóra-program egy részét alkalmazom az osztályfőnöki órákon. Beszélünk arról, hogy mindenhez hozzá lehet állni pozitívan. Ha a diáknak nem sikerül megtanulnia mind a tíz új német szót, akkor gondolhat arra, hogy nyolcat viszont sikerült. Kavicsokat is festettünk, hogy így fejezzük ki a hálánkat egymásnak apró segítségekért az osztályban – az érzéseink kimutatása is egyfajta felelősség. Állandó tanulópárok is vannak az osztályon belül. Ha az egyikük hiányzik, akkor a társuk lefotózza az órai jegyzeteit, és elküldi neki. Akinek pedig valamelyik feladat nehezen megy, az olyantól kap segítséget, aki jobb benne. Ezek jó feladatok a felelősségvállalás tanítására, önbizalmat, tapasztalatot adnak. Jók lehetnek arra is, hogy a gyengébben teljesítő diákoknak elismerést szerezzenek.

– Mit tehet a pedagógus, ha azt tapasztalja, a szülő mindent elintéz gyereke helyett, és ezzel hátráltatja a felelősségvállalás megtanulásában?

– Akinél érzem, hogy nagyon lemaradt a felelősségvállalás terén, azzal külön is elbeszélgetek. S később valószínűleg a szüleivel is, hogy együtt segítsünk a diáknak, hogy otthon a felnőttek hozzáállása is hasonló legyen, mint az iskolában, hogy otthon is kapjon feladatokat. Előfordul, hogy a szülők azt gondolják, jót tesznek azzal, ha minden tennivalót elvégeznek a csemetéjük helyett, minden gondot levesznek a válláról, csak hogy minél jobban tanuljon. Igyekszem ilyenkor meggyőzni őket, hogy nemcsak nekik lesz könnyebb, ha néhány dolgot a gyermekükre bíznak, hanem később neki is. Nem érzi majd magát gyámoltalannak, ha felnőve neki kell elintéznie az ügyeit, megoldania a problémáit.