„Az építészet megfagyott zene” – mondta Friedrich Schlegel (bár a szállóigét sokan Goethének tulajdonítják). Akkor pedig az építész megfagyott muzsikus, állította Lechner Ödön. Aki, mint én, építészek között nő fel, az sokszor hallja ezeket a mondatokat. Városi séták közben, amikor a tér birtokbavételének esztétikáját magyarázzák neki. Történelmi épületekben, ha stílusokról és életekről van szó. Nagy asztalokon még kézzel készített tervrajzok kapcsán. És a zenével tanulja szeretni, amit lát.
Mert, ahogy a teret formálja az emberi helykeresés és művészet, úgy alakítja, avatja élménnyé a zene az időt. És fordítva. Tér és idő egyetemes kölcsönhatásának egyik nagy ajándékaként miénk a muzsika.
„Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lelket emelőn hat – szamárság, nem igaz. Hat, hat, rettenetesen hat…” – panaszkodik a megátalkodott Pozdnyisev Tolsztoj kisregényében, a Kreutzer-szonátában. Éppen felesége hűtlenségét és saját, megtorló tettét magyarázza, Beethoven szonátáját jelölve ki bűnösként. A zene hatalmára hivatkozik saját bűnössége helyett.
És valóban, a zene nem csupán „aláfestés”, hasznos és szép dekoráció, kereskedelmi hangulatelem. Nem, ennél jóval több. Formáló, alakító hatóerő. Mindennapi és ünnepi: az éteri felemelkedés és az idill lehetősége. Nagymamám mindig dúdolt főzés közben. Utazva, autóban három szólamban énekelt a család. Nyaranta a tábortűznél elégett a szalonna, miközben együtt daloltunk. Később már két gitárral, furulyával ültünk ki a hintaágyra a repertoárt gyakorolni. „Hallani vélem a hangodat még…” – olvadt bele emlék, érzés, tudás az együtt töltött időbe. Minden ünnepen zenélünk. Valaki mindig megadja a kezdő hangot, ami vagy túl magas, vagy túl mély, de végül így is, úgy is gyönyörű. A legidősebb és a legfiatalabb is ismeri a nyelvet, amit ilyenkor beszélünk. Most is, hogy írok, itt szól bennem.
Akiben zene van, az ismeri az idillt: az utat az életbe, a rendbe, a szeretetbe. Ez persze egy kicsit „versenyképtelen”, „puha” ismeretnek számít manapság. Egy Excel-táblázat kezeléséhez vagy a CNC esztergapad működtetéséhez képest biztosan.
Közben pedig mintha egyre fogyna belőlünk a zene, miközben körülöttünk egyre több a hang. Ebben az információkkal telített világban a hang sokszor inkább zajnak tűnik. Irritáló dübörgésnek, furcsa sziszegésnek, zavaró sürgetésnek, tudat alatt (is) ható üzenetnek. A plázák márkaboltjaiban. A fülhallgatókból kiszűrődve. A zenerádiók hírműsorai alatt. A reklámszlogenekben. Mert nem minden hangsor zene, aminek dallama van. Nem minden ritmus muzsika. És nem minden zenehallgatás igazi beavatás.
A hatalmas, építő muzsika biztosan több mint kotta, kádencia vagy Köchel-jegyzékszám. Mert a zene megolvadt építészet. Tetteink hatóereje.
A zajból kimentett, megtalált emberség.