Tanári mivoltunkban is emberként állni az emberek előtt

Mi az Ön szakmai útja? Mit jelentenek Önnek a reáltudományok és a tanári hivatás? Hogyan illik ebbe a képbe a technológia és a digitális világ?

Már egészen korán tudtam, hogy a matematikát szeretném magas színvonalon tanulni, így a gimnáziumból kikerülve a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (BME) kezdtem el a matematikus szakot. Innen három év elteltével átiratkoztam az Eötvös Loránd Tudományegyetemre (ELTE), és itt szereztem matematikatanári diplomát. Ekkoriban egy budai középiskolában tanítottam. Itt ért az első olyan felismerés, ami a digitális eszközökben rejlő pedagógiai potenciálra nyitotta rá a szemem: ebben az időben a GeoGebrától zengett minden szakmai konferencia, mindenki arról beszélt, hogy ez a remek kis szoftver mennyi mindenre jó, így azt hittem, hogy ez már biztosan bevett gyakorlat a legtöbb iskolában. Ezért is ért meglepetésként, amikor egyszer a matektanáriban feltettem a kérdést, hogy egy adott példát hogyan is lehetne megoldani GeoGebrával, és többen teljes tanácstalansággal néztek rám, azt sem tudva, miről beszélek. Ekkor döbbentem rá, hogy nem mindenki tart lépést a technológia fejlődésével az oktatásban. Emiatt is vágtam bele örömmel, amikor lehetőségem nyílt bekerülni a GeoGebra nemzetközi csapatába. Itt rengeteget tanulhattam és sok helyre volt szerencsém eljutni. A tanítás mellett két barátommal megalapítottuk az Android Portált, ami egy Android okostelefonokkal foglalkozó weboldal. Érdeklődési körömnél és tevékenységeimnél fogva kézenfekvő volt az okostelefonok alkalmazásának lehetőségeit kutatni az oktatásban. Ennek kapcsán kaptam felkérést a Yettel ProSuli program szakmai vezetésére is.

2014-ben a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnáziumban folytattam a tanítást. Itt kezdtem el robotikával is foglalkozni, ami mai napig része a munkámnak. 2017-ben visszatértem az ELTE-re, ahol a Matematikatanítási és Módszertani Központ munkatársaként oktatok a matematikatanári képzésen. A temérdek verseny és konferencia miatt azonban nehézkessé vált lépést tartani a közoktatás tempójával. Egy időben tanítottam a Budapest Schoolban is, betekintést nyerve a magániskolák világába. 2023 óta pedig a Biatorbágyi Innovatív Technikumban tanítok.

Amióta a 2022 novemberében megjelent ChatGPT és a nagy nyelvi modellek (’large language models’ – LLM-ek) berobbantak a köztudatba, ezek kutatásával foglalkozom, kiváltképp azzal a kérdéssel, hogyan lehet az oktatásban kamatoztatni ezeket az eszközöket. Azóta már rengeteg tanárképzésen, konferencián és előadáson beszéltem a témáról, de folyamatosan igyekszem fejleszteni magam és lépést tartani a rohamosan fejlődő szoftverekkel.

Ha pár szóban kellene összefoglalnom, hogy mi motivál a tanári pályán, azt mondanám: megértetni, megszerettetni a matematikát. Ez a cél. A mesterséges intelligencia vagy az okostelefonok ebben kizárólag segédeszközök lehetnek. Mint tanár, látni megcsillanni a gyerek szemét, ahogy megérti mindazt, amit épp magyarázok neki, ez egy igazán remek dolog. Ez motivál akkor is, amikor tanárképzéseket tartok: hozzásegíteni a hallgatóságot ahhoz az élményhez, hogy „Jaj de jó! Így már sokkal egyszerűbb és könnyebb lesz!”. A matekoktatásban is rengetegszer tapasztalni azt, hogy a diákok azzal a sóhajjal esnek be az órára, hogy „Jaj, már megint matekóra!” vagy hogy „Mire fogom én ezt használni?” Azt hiszem, ilyenkor a legfontosabb elbeszélgetni velük, és rávilágítani, hogy sem a matek, sem a tanárok nem azért vannak, hogy „szívassák” őket, hanem hogy az életben minél több mindent megértsenek, lássák, mi miért van és mit miért csinálunk. Gondolkodásmódot és logikát ad a matek az embernek. Ezért is igyekszem minden továbbképzés alkalmával a gyakorlati hasznosíthatóságra felfűzni a gondolataimat. Így például – hogy távolabb ne menjek –, ha a pedagógiai sztenderdek kapcsán készülő tanári portfóliókban egy pedagógusnak fel kell tüntetnie az IKT (információ- és kommunikációtechnológiai) -jártasságát, csak előnyére válhat, ha emögött van is kézzelfogható, alkalmazható tudás.

Melyek a legégetőbb kérdések manapság az iskolai technikai környezet, valamint a tanórák sikeressége, a tanítói és tanulói munka eredményessége kapcsán?

Úgy gondolom, ha egy eszköz nem segíti elő a gyerekek tanulását és a tananyag megértését, akkor nem érdemes használnunk, és nyugodt szívvel váljunk meg tőle, hiszen éppen a hatékonyság választja el a hasznos eszközöket a zavaró tényezőktől, és semmi olyasmire nincs szükségünk a tanteremben, ami csak elterelné a gyerekek figyelmét. Ha viszont egy újonnan megismert eszközt úgy tudunk bevinni az iskolába, hogy az a gyerekek számára megkönnyíti és látványosabbá teszi az órát és ezáltal jobban megértik az anyagot, akkor legyen akármilyen modern vagy „kísérleti” az az eszköz, abszolút helye van a tanórán. Mindenképp fontos azonban a tudatosság és a kontroll, hiszen a gyerekek sok esetben korlátozás nélkül férnek hozzá otthon ezekhez az eszközökhöz. Ha kiadok egy házi feladatot, amit végül a mesterséges intelligencia old meg és azt ad absurdum én is mesterséges intelligenciával javítom ki, akkor az a vicces helyzet áll elő, hogy a diáknak meg a tanárnak kellene dolgoznia, de ehelyett két mesterséges intelligencia beszélget egymással.

Az oktatásban nincsenek csodafegyverek, és szinte óráról órára, témáról témára, csoportról csoportra, de még tanárról tanárra is változik, hogy mi működik és mi nem. Tudom, manapság ciki frontális oktatásról beszélni, de mondjuk ki, vannak fantasztikus frontális órák, és aki ügyesen tud ilyeneket tartani, az tartson is ilyen órákat. Éppígy, aki nagyon jó kooperatív órákat tart, az se hagyja abba. Fontos, hogy egyetlen oktatásmódszertani megközelítés vagy eszköz sem jelent garantált sikert. Mindenkinek meg kell találnia azt, amiben jó, és ami nem csupán számára, hanem a diákjai számára is működik, hiszen az ember személyiségétől függ, hogy milyen módszertani alapokkal és eszközháttérrel érzi komfortosan magát – persze mindez függ attól is, hogy a diákok hogyan reagálnak ezekre.

Mik a legelterjedtebb tévhitek a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, amelyek megnehezítik az AI iskolai használatáról folyó vitákat és a kérdésben való tisztánlátást?

Nem új keletű, hogy a diák helyett időnként a nagyobb testvér, a szülő, a nagymama vagy a magántanár írja meg a házi feladatot, még ha erről eddig nem is vettünk tudomást. Ma, a mesterséges intelligencia korában szinte minden diáknál felmerül a csalás vagy a delegálás veszélye. Éppen ezért fontos a tudatosítás, mert amikor még a nagymama vagy a magántanár csinálta a leckét, ők jó esetben leültek a gyerek mellé, és közösen oldották meg a feladatot. A mesterséges intelligencia ezt már nem teszi meg. Ebből pedig aztán hatalmas ostobaságok tudnak kisülni, hiszen a gyerekek nem tudják maguktól jól használni ezeket az eszközöket. Alkalmasint el sem olvassák a generált eredményt és még csak azt sem tudják, mit adnak be.

Fontos ugyanakkor annak a sztereotípiának a leépítése is, hogy a mai gyerekek már olyan digitális bennszülöttek, akiknek nincs mit tanítani ezekről az eszközökről. Alig képzelhető el ennél károsabb meggyőződés, arról nem is beszélve, hogy teljességgel ellentétes a szándékainkkal, merthogy a gyerek még el is hiszi, és ezáltal sokkal nehezebb lesz őt rávenni, hogy leüljön velünk átnézni, milyen hasznos programokat talál az interneten, vagy hogy végre rendesen megtanulja használni a ChatGPT-t. A gyerek mindig azért csal vagy szervezi ki a házi feladatot, mert szeretné megkönnyíteni a dolgát. Az AI és általában az LLM-ek azonban nem úgy működnek, hogy „Figyu, csináld meg a házimat!”, és már dobják is az eredményt, hanem csak úgy lehet őket megfelelő eredményre bírni, ha a legszabatosabban fogalmazzuk meg nekik, mit csináljanak. Elengedhetetlen, hogy biztosak legyünk a dolgunkban, hiszen az eredményhez vezető utat – ezt hívják promptolásnak, vagyis utasításnak – a lehető legvilágosabban kell tudnunk megadni. Így nem csupán a gép, de mi is rákényszerülünk, hogy pontosan és precízen dolgozzunk és hogy újra megtanuljunk figyelmesen írni, olvasni. Nagyot fordult körülöttünk a világ, de a tények továbbra is biztosak, épp ezért fontos, hogy ezeket ne engedjük megkérdőjelezni.

Azoknak, akiknek vannak még emlékeik az internet hőskorából, néha tanulságos lehet felidézni, milyen türelmesek is voltunk akkoriban a gépekkel. Egy óráig tartott betárcsázni az internetet és letölteni egy e-mailt, ma meg, az itt-és-most világában, mindenki türelmetlen, ha beüt valamit és várnia kell, vagy ha megakad a YouTube-videó. A mesterséges intelligencia korában azonban újra visszatérünk oda, hogy ha kiadok egy promptot, várnom kell, amíg a gép legenerálja a képet, videót vagy szöveget. A mobiltelefonok megjelenése ebből a szempontból nagyobb kárt okozott a kommunikációs készségeinkben, mint az AI, hiszen hirtelen jutottunk el oda, hogy ékezetek és helyesírás nélkül, rövidítésekben és emojikban kommunikáljunk. Az LLM-ek azonban újra rákényszerítenek a türelemre és hogy szabatos mondatokban, precízen kommunikáljunk a géppel.

Miben áll az AI-ban rejlő pedagógiai potenciál úgy a tanulói, mint a tanítói munkára nézve? Mi a felelőssége a tanároknak az AI iskolai jelenléte kapcsán?

Rendkívül fontos, hogy tájékozottnak kell lenni a témában. A holtig tartó tanulásra buzdító szakállas mondás az LLM-ek megjelenése óta aktuálisabb, mint valaha. Az elmúlt pár évben óriási változáson ment keresztül a terület, nem lehet homokba dugni a fejünket. Ha csak a leginkább promotált eszközt, a ChatGPT-t tekintjük, a piacra kerülésekor legnagyobb dobpergésnek örvendő GPT 3.5-ös modell matekból még talán éppen csak nem vérzett volna el egy középszintű érettségin, a mostani O1-es viszont már diákolimpiát is nyerhetne; és mindössze 2 év telt csak el a két modell debütálása között.

Mostanra már több száz tanárt képeztem különböző platformokon AI-eszközök oktatási alkalmazására, és a mai napig élvezem az ilyen jellegű képzések tartását, mivel akár hétről hétre kell alapjaiban újragondolnom, hogy mit is adjak át, merthogy az addig használt megoldások már vagy nem léteznek, vagy másképpen néznek ki. Ezeknek az eszközöknek a megjelenése óriási könnyebbséget jelent számomra matektanárként, mert amikor azt próbáltam elmagyarázni a gyerekeknek, hogy egy adott definíciót vagy tételt miért is kell világosan és érthetően megtanulni és visszamondani, nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy milyen meggyőző indokkal rukkoljak elő. Ma azonban a Napnál is világosabb: azért is kell megtanulnunk pontosan és lényegre törően visszamondani ezeket, mert máskülönben nem fogjuk tudni megértetni magunkat a mesterséges intelligenciával.

Az AI-t és az LLM-eket úgy programozzák, hogy mindenképpen adjanak valamilyen választ – alkalmasint teljesen valótlant. Pontosan ez az, ami soha nem látott módon értékeli fel korunkban a tényanyagokra épülő, megszerzett tárgyi tudást. Ha ugyanis nem vagyok tisztában alapvető történelmi tényekkel és azt mondja nekem az AI, hogy nem volt második világháború, én pedig kellőképp ignoráns és naiv vagyok, hogy higgyek neki, nem nehéz elképzelni, milyen abszurd helyzetekbe keveredhetek. Minden eddiginél nagyobb szükség van tehát a tanulásra, arra, hogy alaposan utánanézzünk dolgoknak, mert ha hiányoznak ezek az ismeretek, nem fogunk tudni eligazodni a világban, és kiszolgáltatottá tesszük magunkat. Ahhoz, hogy ezek a szoftverek hasznos eszközökké szelídüljenek a kezünkben, és ne legyünk kiszolgáltatva nekik, elengedhetetlen a tárgyi tudás.

Egy érdekes játék, amit még az első matekórák egyikén szoktam elsütni, hogy beüttetem a gyerekekkel a számológépbe a 70 faktoriálist, amit már nem tud kiírni gép, azért, hogy lássák, hogy annak is vannak korlátai. Rendkívül fontos, hogy a gyerekek még alsó tagozatban megtanuljanak becslést készíteni, mert ha beütök valamit a számológépbe és az kiad egy eredményt, amit én feltétel nélkül elfogadok, akkor ugyanolyan valószínűséggel írom le a hülyeséget, mint a pontos eredményt. Az AI korában egyszerűen nem lehet megúszni az ismeretszerzést, sem pedig túlértékelni a személyes tudás és arányérzék jelentőségét. A szemeink láttára nőtt fel egy „Google elsőtalálat-generáció”, akik mindent elhisznek, amit az interneten találnak, és az első utukba kerülő válasszal beérik. Óriási felelősségünk van nekünk, tanároknak abban, hogy ne nőjön fel a kezeink között egy „AI-mondta nemzedék”. Amiben hatékonyabb, mint mi és növelni képes a hatékonyságunkat, abban fontos, hogy használjuk, de csak feltételekhez kötötten és megfontoltan.

Van-e, és ha igen, mi a szerepe a szülőknek a digitális eszközök és AI-alapú programok használatának megtanításában gyermekeiknek?

Igen, nagy a felelősségünk a dologban. Szerintem rendkívül fontos, hogy szülőként néha feltegyük magunknak a kérdést, hogy miért is küldjük reggelente iskolába a gyerekünket, mert ott ette meg a fene, ha erre nem az a válaszunk, hogy tanulni, fejlődni, napról napra többé válni. Így, ha a gyerekünk hazaérve az iskolából leül tanulni, a legjobb szülői tanács, amit adhatunk neki, hogy használja az AI-t önellenőrzésre. Mindazonáltal nagyon nehéz a szülői felelősség, hiszen állandó küzdelmet jelent egyszerre biztosítani a gyerekek fejlődéséhez szükséges körülményeket, eszközöket és úgy korlátozni, monitorozni azokat, hogy mindeközben megmaradhasson a kölcsönös bizalom, és ne menjünk egymás agyára. Ha csak a nagyszüleink gyerekkorára visszatekintünk, azt látjuk, hogy 50-100 évvel ezelőtt olyan környezetben éltek a gyerekek, amikor a legizgalmasabb dolgok még mind az iskolához kötődtek. Ez mára teljesen megváltozott: sokak számára vált az iskola egy unalmas, elszenvedni való dologgá, ami nem is csoda, tekintve, mekkora előnnyel indulnak a digitális eszközök és az általuk kínált lehetőségek a gyerekek figyelméért vívott harcban.

Manapság a legnagyobb érték az idő – és sajnos idő, mire ezt megértjük. Fontos, hogy nem véletlenül hajt mindenki éppen erre a legbecsesebbre, az Instagramtól a ChatGPT-n át a Netflixig, és még sorolhatnánk. Óriási verseny folyik, hogy 24 órából mivel töltsünk akárcsak egyet is. Ha egy gyerek mindennap csak egy órára ül is le játszani a gép elé, az éves szinten 365 óra, ami azt jelenti, hogy egy évben 15 napról mond le észrevétlenül. Ha őszinte akarok lenni, bizony nekem is izzadna a homlokom, hogy az én életemből hány nap ment már el a semmire, de hát egy szülő sem tökéletes. Ami talán mégis különbséget tesz köztem és a gyerekeim között, az, hogy én felismerem ezt a veszélyt. Ezért is fontos, hogy felhívjuk erre a gyerekek figyelmét, jóllehet, sosem volt még olyan nehéz a példamutatás, mint manapság. Egy napom sem telik el úgy, hogy a munkaidő végeztével ne záporoznának rám tovább az e-mailek és üzenetek. Ha pedig hazaérve végül csak előkapom a telefonom, hiába mondom azt a gyerekeimnek, hogy még muszáj egy kicsit dolgoznom, ők csak egy eszközt látnak a kezemben, így, ha legközelebb én kérem számon őket, csuklóból vágják rá, hogy most meg ők dolgoznak.

Mi az AI tanórai felhasználásának legmegfelelőbb módja? Hogyan tud a tanár keze alá dolgozni ez az eszköz, és milyen formában tud segítséget nyújtani a diákoknak?

Gyakran használok AI-t a feladatok generalizálásához és megadott szempontok szerint történő sokszorosításához. Magát a feladatírást – izgalmas, kreatív munka lévén – szeretem magamnál tartani, de ha már kitaláltam a feladatot, és szeretnék belőle A-, B-, C-verziót csinálni, akkor ebben sokat tud segíteni. Remek lehetőséget jelent a differenciált óratartáshoz is, hiszen meg tudom tanítani, hogy minden diáknak a saját tudásához mérten generáljon feladatokat. AI bevonásával lehetővé válik, hogy minden gyerek a saját ütemében haladjon, és én mint facilitátor járjak körbe a teremben, hol a gyereket, hol a mesterséges intelligenciát korrigálva. Egyes modelleknek ugyanakkor már van olyan funkciója is, hogy élőszóban lehet velük kommunikálni. Gyakran előfordul, hogy amikor tanítani megyek, odaúton, a reggeli rádióműsor hallgatása helyett a ChatGPT-vel beszélem meg, mi mindent tervezek megvalósítani aznap. Tudom, ez sokaknak talán furán hangzik, viszont ilyenkor a legkevésbé sem arról van szó, hogy élő személyként tekintenék a gépre, hanem egész egyszerűen hatékonyabban tudom rendszerezni a gondolataimat, ha szavakba önthetem őket.

Ezért is nyújthat nagy segítséget, ha fejlődni szeretnék valamiben. Fontos azonban különbséget tennünk a fejlődés és az új ismeretek elsajátítása között. A fejlődéshez az első és legfontosabb, hogy már eleve rendelkezzünk valamilyen tényanyaggal, mert csak akkor tudjuk hatékonyan a már meglévő ismeretek elmélyítésének szolgálatába állítani az eszközt, ha van fogalmunk arról, mit is akarunk. Fontos, hogy érdekeljen annyira a dolog, hogy ha valami furcsa eredményt kapunk, egyből utánanézzünk, és a gépet igazítsuk az igazsághoz, ne pedig fordítva. A diákságra vetítve is ugyanez a helyzet: ha valaki nagyon jó valamiben, és szeretne azon a téren kutatómunkát végezni vagy versenyre készülni – tehát rendelkezik már egy kiterjedt ismeretmátrixszal –, rengeteget tudnak ezek az eszközök segíteni az önfejlesztésben. Tipikus tévedés, amikor a diákok abban látnak nagy reménységet, hogy majd a gép megcsinálja helyettük a feladatot, merthogy az AI pont nem ebben jó. Csak abban tud igazán hatékonyan segíteni nekünk, amit eleve tudunk. Ennek a megértése pedig már önmagában egy hatalmas előrelépés a kérdésben való tisztánlátáshoz.

Az LLM-ek (nagy nyelvi modellek) olyan, az emberi agyműködés mintájára fejlesztetett – úgynevezett „neurális hálókból” álló – rendszerek, amelyeket összetett, sok millió paramétert tartalmazó adatbázisok alapján tanítanak az emberi nyelvhasználat valósághű utánzására. A promptolás során pedig e temérdek mennyiségű adatállományból generáltatunk a géppel szöveges, képi vagy egyéb formátumú választ. Ma már azonban léteznek olyan szoftverek is (mint a NotebookLM vagy a Perplexity Spaces), amelyekre mi magunk tölthetünk fel megbízható szakmai anyagokat, és utána a gép már ebből fog nekünk válaszokat generálni. Fontos azonban annak a tudatosítása, hogy az AI puszta segédeszköz és nem hivatkozási alap. Ugyanez érvényes az osztályteremben: ha én úgy döntök, hogy csináltatok valamit a géppel, amire aztán ráírom a nevem, és másnap beviszem az órára, azért egyes-egyedül én felelek.

Mit jelent pontosan a gamifikáció, és mi a szerepe az AI-nak a játékosítás gyakorlatainak kidolgozásában és alkalmazásában?

A gamifikációt legegyszerűbben játékosításnak lehetne fordítani. A játék rendkívül fontos, mert szórakoztat és motivál. A játék nem ér véget a gyerekkor végével. Az oktatásban is alapvető szükség van arra, hogy beemeljünk a gyakorlatba játékos elemeket. Rengetegféle módon lehet játékosítani, és ebben az AI – a digitális technikával karöltve – egy egészen új horizontot nyitott meg. Ennek talán a Kahoot! volt az első fecskéje, ami egészen sokáig bizonyult a legnépszerűbb online gamifikációs eszköznek. Nagy előnye az ilyen és ehhez hasonló szoftvereknek, hogy egy számonkérésből is képesek azonnal pontgyűjtős versenyt csinálni, amin keresztül a gyerekek játszva tanulhatnak és ellenőrizhetik a tudásukat, miközben a tanár egyénekre bontva látja, hogy ki mit és milyen ügyességgel oldott meg. Ha valaki ezt képes jól űzni, akkor tényleg el lehet odáig jutni, hogy a gyerek úgy érezze, ő mást sem csinált egész nap, csak játszott – észre sem véve, hogy eközben mennyi izgalmas, új dolgot tanult. Ha ez képes valakinél megvalósulni, akkor ez egy abszolút magas szintű gamifikálás.

Milyen kilátásokkal – reményekkel vagy aggályokkal – fordul az oktatás jövője felé?

A remények felől kezdeném: tanárként nem is várhatnám jobban, hogy az AI egyszer majd a dolgozatokat is kijavítsa. A humort félretéve azonban be kell vallanom, hogy amikor most nyáron először találkoztam azzal, hogy már élőszavas beszélgetést is lehet kezdeményezni vele, sokkolt a felismerés, mennyire hamar kilépett a zsebünkből ez a technológia, és hogy már nem lehet abban ringatni magunkat, hogy csak a kijelzőig ér az ő kis világa. Viszont itt sem maga a technológia az, amitől félek, hanem hogy ezek a fejlesztések végső soron milyen hatással lesznek az emberekre, a személyes kapcsolatainkra és a mentális egészségünkre.

Ami a pedagógiát illeti, mindenképp bizakodó vagyok: attól semmi esetre sem félek, hogy bármikor is eljönne az a pont, amikortól ne volna többé szükség tanárokra, a mesterséges intelligencia ugyanis sohasem fogja tudni kiváltani a pedagógusokat. Amíg emberek népesítik be a Földet, tanárra mindig szükség lesz. Semmilyen robot nem képes betölteni azokat a szerepeket, amelyekre a gyerekeknek a megfelelő emocionális és mentális-kognitív fejlődéshez szükségük van. Más kérdés, hogy már léteznek olyan szoftverek, amelyekkel az ember akár egy magáról mintázott avatárt is létrehozhat azzal a céllal, hogy helyette tartson előadást különböző témákban. Viszont ha bárki próbált már ilyen program által oktatott tartalmat követni, pontosan tudja, mennyire nehéz figyelni rá, mivel a hús-vér előadói jelenlét, a természetes testbeszéd és gesztusok, a hallgatóságra való finom érzékenység nélkül fenntarthatatlan a figyelem, hiszen az előadói gyakorlat és a tanítás nagy fokú kölcsönösségen alapul. Ezért is hiszem, hogy ez a szakma egyszer még nagyon felértékelődik majd, és még fontosabb lesz, hogy tanári mivoltunkban is emberként állhassunk az emberek előtt.